13. fejezet

13. fejezet

A szívem pontosan három ütemet hagyott már ki, mielőtt ki mertem volna nyitni a szemeimet. De még ekkor sem dobbant újra.

Tony késének hegye egyetlen milliméternyire állt meg a bőrömtől. Meg sem karcolta azt. Ha viszont levegőt veszek, megemelkedik a mellkasom és saját magamat nyársalom fel rá. Nem vettem tehát levegőt.

Egy másodpercig még örültem is annak, hogy élek – no meg annak, hogy nem remeg a kéz, mely a kést tartja –, de ez hamar elmúlt. Tony segített benne.

- Tudod, talán ott kellett volna maradnod – suttogta. Meglepetten ránéztem, de csapdát sejtettem a szavai mögött. Nem is tévedtem. – Akkor kedvemre vadászhatnék rád. Izgalmas játék volna – vigyorodott el. Nem először jöttem rá, hogy egy szadista elmebeteg a „főnököm”. – De te sajnos engedelmesebb vagy, mint valaha – csóválta a fejét csalódottan. – Tetszett neked a felső tízezer meg az úri modoruk, igaz? – Nem várt választ, bár tagadóan meg akartam rázni a fejem. – Sajnálom, szívem. A te otthonod már ez – mutatott körbe a szobán. A késsel. Végre vehettem levegőt. Ezzel egy időben tört ki rajtam az előbbi félelem. A könnyeim maguktól kezdtek el potyogni. – Ó, azért ennyire ne hatódj meg! – röhögött ki máris az az állat a gyengeségem miatt. – Inkább mutasd, mit tanultál tőlük!

Tony a parancsa elhangzása után hanyatt vetette magát az ágyon, aztán megsürgetett. Képtelen voltam követni, hogy mikor mit vár tőlem, de nála volt a fegyver, amely az előbb hajszál híján kioltotta az életemet, és nem akartam ezt újra átélni.

Felé fordultam, a kezem a mellkasára tettem, lehunytam a szemeimet és segítségül hívtam Ryant. Végig rágondoltam, miközben simogatni és izgatni kezdtem a mellettem fekvő férfit. Elég rövid idő alatt begerjedt, úgyhogy felhagytam a csókokkal, egyik combomat a csípőjén átvetve elhelyezkedtem fölötte, majd magamba vezettem. Én ezúttal nem durvultam, mint ahogy szerette, de őt nyilván zavarta, hogy nem ő irányít, mert erősen a derekamba meg a mellembe markolt, hogy gyorsabb mozgásra sarkalljon. Megkapta.

Akkor nyitottam ki először a szemeimet, amikor felfogtam, hogy mind a két kezét magamon érzem. Az arcára néztem, de az ágy szélén megpillantottam a kést. Még nem értem volna el nála gyorsabban, úgyhogy tovább játszottam a szerepet, amit elvárt tőlem.

Karmolni és harapni kezdtem, miközben igyekeztem úgy tenni, mintha élvezném is. Ő mindenesetre élvezte. Nem tartott sokáig, mire elment, aztán eltaszított magától.

- Ez szar volt. A vendégeiddel nem bánhatsz ilyen hercegnősen, megértetted? – morogta dühösen, majd a padlóra nyúlt a nadrágjáért. – Ne felejtsd el, hogy már nem abban a kastélyban vagy…

Nem érdekeltek a szavai, sem a véleménye. A kés már a kezemben volt és felálltam az ágyról, mire félig felöltözve felém fordult. Ezután felgyorsultak a dolgok.

Felé szúrtam, de még a pia meg a nyilvánvaló napi hasisadagja ellenére is jók voltak a reflexei. Sajnos csak a karját sebeztem meg. A görény felordított, a vére folyni kezdett, de nem hátrált el, inkább értem nyúlt.

- Te akarsz megölni, ribanc? – sziszegte az arcomba, miután kicsavarta a kezemből a kését, aztán a falhoz taszított pont a bárszekrény mellé. – Mulatságos, hogy volt merszed megpróbálni. De ezt már szeretem! – Ezúttal a torkomhoz tartotta a pengét, majd olyan erővel ütött gyomorszájon, hogy rögtön csillagokat láttam tőle. – Most majd teszünk róla, hogy egy életre megjegyezd, hol a helyed és hova tartozol! – taszított aztán az ágyra.

Felkapott egy üveget a szekrényről, meghúzta, majd a szájánál fogva hozzácsapta a falhoz. Az üveg teste széttört, a benne levő alkohol szanaszét fröccsent, a szilánkok szintén mindenfelé repültek. Még az ágyra is, ahova zuhantam. Egyedül az éles maradványok maradtak Tony markában. Volt egy sejtésem, hogy mit akar vele kezdeni.

A kést ezután is a torkomhoz fogta, miközben a derekamra ült. Moccanni sem mertem, miközben az éles üvegcserepet a melleim fölé emelte.

- Ezt élvezni fogod, cicus – előlegezte be a gyötrelmeimet. Lehunyt szemmel tűrtem, hogy belém karcolja a „billogot”, melyet tudtam, hogy ezentúl egy életen át viselni leszek kénytelen. Az elfojtott zokogástól az egész testem remegett, még rám is szólt, hogy így csak sokkal kuszábbak lesznek a vonalak.

Hang nem jött ki a torkomon, melynek addig feszült a kés, amíg be nem fejezte. A fájdalom elviselhetetlen volt, éreztem, hogy a vérem végigcsorog a bőrömön, és átnedvesíti alattam a lepedőt. Még azután sem mozdultam meg, hogy leszállt rólam, elhajította az „íróeszközt”, és újra a bárszekrényhez lépett, hogy onnan egy újabb üveget elvéve végiglocsolja rajtam a tartalmát.

- Ez majd lefertőtlenít, de nem árt, ha bekötöd – morogta még elmenőben. – Még csak az kéne, hogy elvérezz… Egy óra múlva érted jövök. Mész szépen vissza az utcára a többiekhez. Lewisról már így is lekéstél…

Az ajtót hallottam nyílni, de csukódni már nem. Képtelen voltam felkelni, hogy „engedelmeskedjek” a „kérésnek”, még jó ideig feküdtem. Reménykedtem az elvérzésben, de nem jött össze. Sajnos a vérem az alvadást választotta.

Lassan feltámaszkodtam a könyökömre, de nem láttam mást, csak hogy vörös patakok díszítenek, a sebeim pedig minden mozdulatra kínzóan feszültek. Bevánszorogtam a fürdőbe, ott meg magamra engedtem a hidegvizet, hogy az csillapítsa az égő érzéseket a bőrömön.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig ültem ott, Tony egy óra múlva ígérte, hogy visszajön, de vagy elfelejtett – reméltem, hogy elfelejtett –, vagy feltartották, mert nem jött értem, hogy terepre vigyen. Egyelőre.

Már a fagyhalál közelében járhattam, amikor újjáéledt bennem a düh iránta, és a kínjaimat félretéve egy őrült gondolatom támadt. Meg kell ölnöm. Másként nem szabadulhatok meg tőle. Sem én, sem pedig a többi lány.

Az előbb a szobában még nem tudtam, mit teszek, mikor rátámadtam a késsel, most azonban egyre határozottabban éreztem, hogy így lenne a legjobb. Valamit kitalálok, alaposan megtervezem, hogy lehetne véget vetni az életének, és… még a börtön gondolata sem riasztott el az ötletemtől.

Kimásztam a zuhanyzóból, hogy felöltözzek, és konkrétabb tervezgetésbe kezdjek, de szembejött velem a tükör. Megláttam, mit karcolt belém az a rohadék. Fordítva, de így is el bírtam olvasni. A saját nevét, és elég mélyen ahhoz, hogy ha be is gyógyul valaha, a hegek pontosan mutassák, kinek a bélyegét viselem.

Újra legyűrt a tehetetlenség, de az ágyamig még el bírtam lépdelni. Az alatt tartottam korábban a gyógyszereket, amiket tőle kaptam. Most az egész tasakra szükségem volt, hogy lecsillapodjak, és egy időre kizárjam a külvilágot. Egy-két szem nem segíthetett volna, több kellett ide… Csakhogy nem találtam a tasakot.

Felordítottam a kétségbeeséstől – na meg a dühtől –, aztán elővettem pár ruhát a szekrényből, a sebeimre egy vékony gézt tapasztottam, és úgy döntöttem, nem várom meg, hogy Tony vigyen ki terepre. Elsősorban drogra volt szükségem, ehhez pedig nem kellett olyan messzire mennem. Éppen csak az ő szobájába.

Jártam már ott, nem téveszthettem össze senki máséval. A tetőtérben rendezett be magának egy kisebb luxuskéglit, míg mi az alsóbb szinteken, foszladozó falak és bútorok közt voltunk kénytelenek tengődni. Csak abban reménykedtem, hogy nem áll őrt az ajtaja előtt senki. Mázlim volt. De még milyen mázli! Ugyanis nemcsak Jonest nem láttam a környéken, az ajtó is nyitva volt.

Halkan léptem be rajta, mert nem tudhattam, vajon azért-e, mert ő is itt van, de nem találkoztam senkivel. A drogot a hálószobájában tartotta, az ott található komód egyik fiókjában. Régen… most azonban itt sem találtam semmit. Remegő kézzel feltúrtam az egész hálót, mégsem leltem sehol.

Ekkor már kifejezetten ideges voltam, mert nem tudtam, mikor jön ide vissza, vagy engem mikor kezd el keresni. Körülnéztem a szobában, és akkor megláttam egy repedést a padlón. Közelebb lépve felfedeztem, hogy nem repedés, hanem egy titkos nyílás, melyet rosszul fedett a szőnyeg széle. Ott volt az összes anyag, amivel bennünket szokott ellátni. Valamint egy vastag köteg pénz. Nem hoztam magammal semmit, amibe berejthettem volna, de az ő egyik ingéből két csomóval készítettem egy kisebb táskaszerűt, mely a célnak pont megfelelt.

A korábbi elhatározásommal ellentétben nem vettem be túl sokat a tablettákból, mindössze három szemet, és abból a fajtából, amelytől még bírok logikusan gondolkodni, csak éppen lehiggadok.

A feldúlt szobát úgy hagytam ott, ahogy volt, nem tartottam magam Tony cselédjének, rakjon rendet ő, ha akar. Még valamit felfedeztem már kifelé menet. Az előtérben hanyagul ottfelejtett fegyverhez póttölténytár is csatlakozott. Nesztelenül tűnt el a farzsebemben. Ezután már csak a házból kellett valahogy kijutnom.

Odalentről hangokat hallottam, ezért alternatív megoldást kerestem a menekülésre. A tűzlépcső pont megfelelt. A folyosó végén kapaszkodtam ki rá, majd egy perccel később zajtalanul értem földet a ház legkevésbé nyilvános hátsó részén. Körülnéztem, de senki nem volt a környéken, aki észrevehette volna, ki vagyok, és mit művelek. Elindultam, hogy megkeressem Lorrit.

Kissé messze volt a hely, amit a mi területünknek lehetett volna nevezni, mert többnyire mi jártunk oda kuncsaftokért, de két másik lány ácsorgott ott, ahol addig nekünk volt „szerencsénk” pénzt keresni. Alaposan körbekémleltem, mielőtt elindultam volna feléjük. Ismerősnek tűntek, de még újak lehettek a házban, tán párszor láthattam őket a folyósón. Nem ismertük egymást mindannyian, csak akikkel együtt dolgoztunk.

A parkolóban és annak környékén sem láttam Tony kocsiját, úgyhogy az utolsó métereket már bátrabban tettem meg.

- Lorrit keresem. Nem tudjátok, hol van? – A lányok úgy néztek rám, mintha a Marsról érkeztem volna. Ja, ma nem éppen kurvásan öltöztem fel, amikor elindultam „otthonról” – jutott eszembe, majd az is, hogy talán… Igen, odapillantva feltűnt, hogy átvérzett a pólóm. Összehúztam magamon a fölé vett dzsekit, majd újra feltettem a kérdést.

- Mi ma vagyunk itt először, nem tudjuk, kit keresel – felelte az egyik megszeppent lányzó rövid tűnődés után. Végignéztem rajta, és megsajnáltam. Még nagyon friss hús lehetett annak a hentesnek a kezei alatt, aki engem is futtatott. Megsajnáltam, de nem tehettem érte semmit. Azaz dehogynem. Megölöm a főnökét.

A válaszuk után újra nekiindultam az éjszakának. Bennél kötöttem ki. A tőle kapott kulcsot használva gond nélkül bejutottam a lakásba. A járást már ismertem, és mivel sejtettem, hogy az igazak álmát alussza éppen, egyből a hálószobája felé vettem az irányt. Valóban ott találtam, hason feküdt, a takaró csak a csípőjét takarta… és fogalmam sem volt róla, van-e még rajta más is. Meleg volt, úgyhogy nem zártam ki, hogy nincs. Szemérmeskedni viszont nem volt időm. Meg amúgy is… mi újat tudna mutatni?!

- Ben – szóltam hozzá, de meg sem moccant. – Ben! – ismételtem hangosabban, mire még mélyebbre fúrta a fejét a párnába. Ingerülten felsóhajtottam, az ágya szélére ültem, és megráztam a vállánál fogva. A nevét meg már szinte kiabáltam.

- Mi az? Mi van…? – nyökögte, de végre megfordult. A takaró még lejjebb csúszott. Nem volt rajta semmi alatta, de nem álltam neki „hála nyilvánítani”, mint az utóbbi időben oly sokszor akartam.

- Ébredj! Segítened kell! – közöltem vele minden cifrázás nélkül, aztán felálltam, és körülnéztem a szobában. Találtam az egyik széken egy odahajított farmert meg egy pólót. Most a gazdájukhoz vágtam őket, aki még az álmot törölgette a szeméből. – Gyerünk már! – sürgettem.

- Oké, csak… Nataly? – ismert meg végre, majd zavartan feljebb rántotta magán a takarót. – Kimennél, amíg felöltözöm? – Majdnem elröhögtem magam, de még időben lenyeltem a kikívánkozót. Inkább csak elfordultam.

- Hidd el, hogy láttam már olyat – jegyeztem meg vigyorogva, aztán beavattam az ittlétem okába. – Muszáj megkeresnünk Lorrit.

Ruhasusogást hallottam magam mögül, fél percen belül pedig egy érintést a vállamon. Ben maga felé fordított – már felöltözött közben.

- Lorrit? – kérdezte meglepetten, de aztán észrevette a véres pólómat. – Hát veled mi történt? – nyúlt oda rögtön, de félrelöktem a kezét. Most nem volt időnk ilyesmire. Meg is osztottam ezt vele, és újra megsürgettem, hogy menjünk már, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ellássa a sebeimet, akármik is azok, és akárhogyan is szereztem.

- Lorri fontosabb! – győzködtem, de hiába.

- Kérlek! Negyedóra az egész! – Hajthatatlan volt, muszáj volt engednem neki. Persze, ahogy sejtettem, elborzadt a sérüléseim láttán. Már akkor, amikor még csak a hasamon lilálló foltot látta, de amint feljebb húztam a pólót a mellkasomon, és tisztán, feketésen kirajzolódott rajtam Tony neve vérpacákkal tarkítva, Ben kezében összetört az általa időközben előtúrt elsősegélydoboz. Legalább nem kellett kinyitni. – Hogy tehette ezt veled? – kérdezte szörnyülködve, de csak vállat vontam. – Nataly… ez…

- Tudom, ronda. Láttad. Akarsz még benne gyönyörködni, vagy mehetünk végre? – türelmetlenkedtem, mert a bevett pirulák ellenére is kezdett idegesíteni, hogy még mindig csak bámul.

- Máris… Nézzük csak! – nyúlt a földön szétszórt holmik után, majd megkért, hogy feküdjek az ágyra és vetkőzzek le.

- Most kérsz tőlem ilyet először, amióta ismerjük egymást – kuncogtam el magam, de sziszegésbe fulladt, ugyanis valami förtelmes szagú löttyel kente éppen végig a sebeimet, és piszkosul csípett a cucc. – Mi a szar ez? Meg akarsz ölni, basszus?! – csattantam fel, amikor a sziszegés ellenére is tovább törölgette a bőröm.

- Összehúzza a sebet. Kicsit csíp, de…

- Kicsit?! Bazd meg… – morogtam, ő meg folytattam, amibe belevágtam.

- …hamarabb gyógyulsz tőle.

- Nehogy azt mondd, hogy orvos vagy… – nézegettem kételkedve saját felsértett bőrömet. Mielőtt újra könnyek szökhettek volna a szemembe a felismeréstől, mit tett velem az az állat, igyekeztem újra kívülről szemlélni a történteket, nem úgy, mintha velem esett volna meg.

- Harmadéves – felelte Ben, amivel el is terelte a figyelmemet rögtön. Öt centiről bámultam az arcába. Ő meg a melleimre. – Ezt itt össze kéne varrni… – motyogta, de a kiáltásomra felém pillantott.

- Nem! Nem kell engem foltozgatni, inkább menjünk végre, keressük meg Lorrit! – Félre akartam lökni, de a karjaimat elkapva az ágyra szorított.

- Nataly! – Ilyen keménynek még sosem hallottam a hangját. Meg is ijedtem volna tőle normális esetben, csak túl sok hasonlóban volt már részem ahhoz, hogy ne ijedezzek némi kemény hangtól. – Nem kérdezem meg, ki tette ezt veled, mert látom. De… mit akarsz csinálni? – nézett rám most ő riadtan, valamivel enyhültebb hangon fejezve ki a nemtetszését a történtek, valamint az iránt, amit szerinte tenni szándékozom. Nem is lőtt nagyon messze.

- Kinyírom ezt a rohadékot – meséltem el neki az ötletemet, amit épp olyan nagy baromságnak tartott, mint amennyire szupernek én. – Előbb viszont meg kell keresnünk Lorrit, és biztonságba helyezni, hogy neki ne eshessen bántódása.

- Ide elhozhatjuk – gondolkodott el egy pillanatig, közben meg a számat kezdte bámulni. Csupán egy másodperc volt, utána eleresztett, de nem hagyta, hogy felkeljek. – Legalább hadd kössem le rendesen a sebeidet – kérte. Hagytam. Reméltem, így előbb végzünk és elindulunk.

Kicsivel később már kifejezetten fájtak a karcolások, a ragtapaszok is húzták a bőrömet, és az egész égett, mintha lángolt volna a rész, ahol Tony megsebesített. De most ez számított a legkevésbé.

- Talán tudom, merre lehet. Menjünk! – húztam magammal Bent a kezénél fogva az ajtó felé, miután kaptam tőle egy tiszta pólót a véres helyett. Kicsit nagy volt, de kurvára nem érdekelt, hogy nézek ki. A bejáratban ledobott szajré annál inkább. Felkaptam kifelé menet, de a pisztoly kicsúszott belőle. Ben kapta el, de csak akkor jött rá, mi az, amikor már a kezében volt.

- Jézusom! Mi a fenének ez neked? – dörrent rám. Na, ilyennek sem láttam még soha.

- Szerinted? – kérdeztem vissza flegmán. Fél órája sincs, hogy közöltem vele, megölöm Tonyt. Akkor most mi a fasznak barchobázik velem tök fölöslegesen?! Kikaptam a kezéből a fegyvert, és visszadugtam a drogok és a pénz mellé.

- Nem… De… Ne csináld! Ez őrültség!

- Na, ide figyelj! – torpantam meg, és fordultam felé. – Én most megkeresem Lorrit. Aztán Tonyt. És megölöm. Nem muszáj elkísérned, ha félsz… – mértem végig, de nem akartam provokálni, csupán azon gondolkodtam, vajon jó ötlet volt-e idejönni. – Csak Lorrit segíts megtalálni, utána kiszállhatsz.

Ben vagy öt percig tétovázott, de mire harmadjára tettem fel neki a kérdést, jön-e, vagy marad, lemondóan az égre emelte a tekintetét, majd felsóhajtott.

- Menjünk – suttogta, és kitaszigált az ajtón. Odakint már világosodott, úgyhogy igyekeznünk kellett, nem akartam megvárni, míg Tony találja meg a barátnőmet, és előbb hazaviszi, minthogy mi megszöktethetnénk, de elkéstünk.

Körül kellett volna néznünk, mielőtt az utcára merészkedünk, Tony kocsija ugyanis épp befordult a sarkon, és egyenesen felénk tartott. Talán még nem vett észre – bizakodtam, miközben berántottam Bent egy sikátorba, és ott a falnak döntve hozzásimultam. Nem akartam, hogy Tony megtudja, itt lakik. A túlélőcsomagot a közeli kukába hajítottam.

Az a tetű mégis észrevett, ugyanis épp ránk vetült a kocsija fénye. Most már inkább csak abban bíztam, hogy nem járt még a lakásában, vagy ha igen, nem gyanakszik rám.

- Most meg mi a fenét csinálsz? – méltatlankodott Ben, de mint ahogy eddig mindig, most is elhallgatott, amint kényeztetni kezdtem a farkát a nadrágján keresztül.

- Pofa be, Tony itt van – feleltem, és rendes szajha módjára letérdeltem elé, hogy leszopjam. Ben tartott a „főnökömtől”, hiába mondott bármit, meg hiába hősködött, azért ha megjelent, ő is félős kissráccá változott.

Kivéve most. Most fél percbe sem telt, hogy máris élvezni kezdje, amit csinálok vele. A fejét hátradöntötte a falnak, és a hajamba markolva hagyta, hadd tegyem a dolgom. Míg keményre szopogattam, a szemem sarkából a sikátor bejáratát lestem. Az eső eleredt, de a fényszórók még mindig ránk vetültek. Tony a kocsija elején ücsörögve várta, hogy befejezzem a munkámat.

Ben elrántotta magáról a fejem, mielőtt elélvezett volna, így az utca kövére fröccsentek a nedvei. Aztán lihegve kapaszkodott a falba – jobb híján. Én felálltam, és takarásban levő oldalunkon a kezébe adtam néhány százast. Ezt még korábban gyűrtem a farzsebembe, hogy ha bárhol fizetnem kell, ne a kötegnyi papírpénzt vegyem elő. Ben elvette, majd néhány pillanatnyi lihegést követően a szemembe nézett, kiolvasta onnan, mit akarok, aztán „kifizetett”.

- És most…? – kérdezte volna halkan, de leintettem.

- Menj haza, szépfiú. Annyi pénzed nincs, hogy meg is kefélhess – vetettem oda neki, közben intettem a kuka felé, ahova a csomagot dobtam, majd elindultam Tony felé. Védtelenül, pénztelenül. Legfőbbképpen fegyvertelenül.

Éreztem a hátamon Ben pillantását. Reméltem, hogy értette a jeleket. No meg azt is, hogy Tonynak halvány fogalma sincs róla, ki ő, és épp emiatt futni hagyja. Amint odaértem hozzá, kinyújtotta a kezét. Beleraktam a pénzt. Nem nézett rám, a sikátorban ácsorgó pasit figyelte, akit épp az imént szolgáltam ki.

- Gyakori vendéged? – kérdezte. Furcsállottam, hogy azt bezzeg nem firtatja, hogyhogy nem vele hozattam ki magam az utcára, de nem tűnődtem rajta sokáig.

- Most láttam életemben először – kerültem ki őt, a kocsiját is, majd nekivágtam az utcának. Ő meg utánam hajtott, és a végén ért utol.

Kipattant az autóból, amint mellém ért, és a karomnál fogva megállított.

- Milyen ruha ez rajtad? – nézett végig az öltözékemen, majd azt firtatta, hogy kerülök ide. – Úgy volt, hogy én viszlek placcra.

- Nem jöttél, azt hittem, dolgod van – feleltem. – Hát jöttem magam. A ruha meg a zsaruk miatt van – hazudtam. – Mostanában sokat járőröznek. Így kisebb az esélye, hogy bevarrjanak, annak meg nagyobb, hogy elhiggyék, csak hazafelé tartok egy buliból.

- Ja, kivéve, ha ők visznek el egy körre – morogta, de látszólag elhitte a mesémet. – Amúgy nem itt kéne lenned. Ötsaroknyira van az új helyed – árulta el, majd a kocsijába lökött. Kaptam néhány másodpercet magamhoz térni, mielőtt beült volna mellém. Addig is hálát adtam a sorsnak, hogy nem dühös rám megint. Egyelőre…

Ahol végül kirakott, nem volt más lány, csak én. Meg is kérdeztem:

- Lorri kuncsafttal van?

- Lorri nincs itt – felelte, majd kilökött az autóból. Lehorzsoltam a tenyeremet, de nem fájt úgy, mint a mellkasomon maróan égő sebek. Visszanéztem Tonyra, aki már csak annyit mondott, hogy három órám van tízszer annyit keresni, mint az előbb a sikátorban, különben kint maradhatok egész nap, pihenő nélkül.

Kedvem támadt visszaugatni neki, hogy „otthon” sincs sosem nyugtom, ha elfelejtette volna, de mire kinyitottam a számat, már el is tűnt. Sokáig figyeltem a Porsche lámpáit – újabban ilyenekkel szelte az utakat –, aztán leültem a buszmegálló előtti útpadkára, és kifújtam magam.

Részben megkönnyebbültem, hogy még élek. Sikerült úgy viselkednem vele az imént, mintha minden rendben volna, én meg továbbra is a talpnyalója. Ebből a hitből szándékoztam kiábrándítani, csakhogy még nem voltam készen mindennel. Meg kellett tudnom valahogy, merre lehet Lorri, ha nem itt.

Tíz perc múlva úgy döntöttem, nem figyel rám senki sehonnan – bár fura volt, hogy az a patkány csak úgy felügyelet nélkül mert hagyni… aztán eszembe jutott az ajándéka; biztos azt gondolja, már nem is akarok menekülni, máshol így úgysem kellenék… –, ezért ismét elindultam, most visszafelé, arra, ahonnan Tonyval jöttünk.

Bennel körülbelül félúton találkoztam. Nála volt a csomag. Újra egy sikátorba húztam, hogy nyugodtan beszélhessünk. Azaz csak én beszéltem.

- Kösz, hogy vetted az adást. És hogy elhoztad ezt – emeltem ki a fegyvert a többi holmi közül. – Szükségem lesz rá. – Ezután megtöltöttem, és a nadrágom derekába csúsztattam hátul, hogy a kabátom takarja. Elvettem a pénzből néhány bankjegyet, a többit Bennek adtam. – Menj most haza – tanácsoltam.

- Nem keressük meg Lorrit? – nézett az utca felé, szemmel láthatóan zavartan amiatt, ami korábban történt köztünk. Nem is jött közelebb hozzám másfél méternél.

- Hé – szóltam rá, mire rám pillantott, de le is sütötte a tekintetét rögtön –, nincs értelme a szűzlányt játszanod – mosolyodtam el. – Legközelebb még jobb lesz, meglátod – ígértem, de tiltakozni kezdett, miszerint nem akarja, hogy még egyszer ilyet tegyek vele. – Miért, tán nem élvezted? – léptem hozzá közelebb. Most a Martinnál tanultak módszerével közeledtem felé, és észre is vette a változást. Nem a sliccét kezdtem ugyanis taperolni, hanem a hasánál nyúltam be a pólója alá, és a mellkasára simítottam a tenyerem.

- De… igen – lehelte. A nyakát átkarolva lábujjhegyre álltam, hogy meg is csókolhassam. Bent még a korábbi sokk döbbenthette le, ugyanis meg sem próbált tiltakozni, mint ahogy korábban rendszeresen igen. És egész jól csókolt… Aztán megint megszólalt. – Ezt…

- Ne vedd lánykérésnek – fejeztem be a mondatát, miután a pillanatnyi elmezavarral is ezt tettük, majd kibontakoztam időközben körém fonódott karjai közül, hogy újra kiosszam a feladatát. – Menj most haza. Ha minden igaz, Lorri is hamarosan ott lesz nálad.

Az új tervem úgy hangzott, hogy mivel nekem nemsokára lejár a műszakom, majdnem biztos, hogy Lorrié is. Otthon meg majd tudok vele beszélni, és rávenni, hogy azonnal húzza el a csíkot, mielőtt Tony rájön, mik a terveim.

- És a pénzzel mi legyen? – nézett a kezében tartott kötegekre Ben. – Meg ezekkel… – emelte fel az anyaggal telepakolt zacskót is.

- A drogot őrizd meg nekem – feleltem, bár láttam rajta, hogy ellenérzésekkel viseltetik aziránt, hogy én fogyasztani kívánom a jövőben. – A pénz a tietek lehet. Vidd el innen Lorrit. Olyan messzire, amilyen messze csak bírod, el a városból, az államból… Hol is élnek a szüleid? – kérdeztem homlokráncolva, bár még sosem említette, nem tudhattam.

- New Jerseyben…

- Helyes! Még ma lépjetek le, oké?

- És… veled mi lesz? – Még mindig nem indult el.

- Tudok vigyázni magamra – mosolyodtam el fanyarul.

- És ha itt maradnék, és segítenék neked? – ajánlkozott, de még ha igent is mondtam volna erre, nekem lett volna több esélyem megtenni azt, amit akartam.

- Nálad jobban ismerem a házat, a környéket… Tonyt. Az időbeosztását, és mindent, ami vele kapcsolatos. Azzal segítesz, ha lelépsz innen Lorrival együtt.

Ben még gondolkodott egy sort, ennek érdekében pedig elővette a cigijét. Már idejét sem tudtam volna megmondani, mikor gyújtottam rá utoljára, úgyhogy kínálás nélkül szolgáltam ki magam vele.

Lecsúsztam a fal mentén, és a nikotintól rögtön ellazultam. Sokkal gyorsabban, mint korábban a három szem tablettától. Végtelen nyugalom járt át, ahogy végigpörgettem magamban az elmúlt másfél nap… vagy inkább másfél hét eseményeit. A pokol, aztán a mennyország, és megint a pokol. Fogalmam sem volt róla, honnan vettem ma a bátorságot, hogy betörjek Tony birodalmába, kiraboljam, és a megölését tervezgessem, de tudtam, hogy ennél jobb ötletem még sosem volt. A kivitelezés is ment, mint a karikacsapás. Szerencsére Ben is velem játszott, így a segítségemre lehetett, jobban mondva Lorriéra.

Oldalra pillantottam, önkéntes, vagyis általam belekevert segédemre, aki viszonozta a pillantásomat, de ahogy a számra tévedt a pillantása, elfordult.

- Mi az? – kérdeztem. – Nem kell zavarban lenned.

- Nem vagyok, csak… – Vállat vonva nagyot szívott a cigijéből. – Te miért nem jössz velünk? Hagyd a picsába Tonyt, és húzzunk el innen mind.

- Nem lehet, nekem… itt van dolgom. – Martinra gondoltam, az ajánlatára, és… Ryanre. Talán… valóra válik a tündérmese. Legalábbis egy része. Elfintorodtam, mert eszembe jutott, hogy nemrég még én taglaltam Lorrinak a hercegről szóló mese valóban mese mivoltát, mert a valóságban olyan nem létezik. Csakhogy ízelítőt kaptam ennek az ellenkezőjéből, és úgy döntöttem, hogy talán…

Aztán mozdultam egyet, és megsajdultak a sebeim. Mégis Tonynak volt igaza. Azzal, hogy rám írta a nevét, végérvényesen meghatározta a sorsom, és a hovatartozásom. Az utcán kell maradnom, ez az otthonom, de nélküle. Őt pedig csak úgy tudom kiiktatni, ha megölöm. Ezt pedig addig kell megtennem, amíg van hozzá bátorságom.

A merszem megőrzése érdekében kivettem a zacskóból még pár szem tablettát, amelyre szükségem lehet a közeljövőben, a többit pedig Ben kezébe csúsztattam. Elkapta a kezem, miután maga mellé dobta, és magához ölelt.

- Mit művelsz?

- Vigyázz magadra, oké? – kérte halkan. Még sosem érintett meg önként, azaz a sebeim kitisztításakor igen, de amúgy… – És jelentkezz valahogy… telefonon vagy mit tudom én. El is jöhetsz hozzánk Jerseybe, ott mindig lesz hely a számodra.

Tudtam, hogy soha nem fogom megtenni, ha ezt megígérem, de megígértem.

- Kösz, Ben. Ha lecsitult a vihar, talán ti is visszajöhettek… Nem tudom, majd valamikor. De egy ideig semmiképpen.

- És ha elkapnak…?

- Csótányirtásért még nem csuktak le senkit – feleltem mosolyogva, mire ő is felnevetett. Új cigire gyújtottunk, majd észrevettem, hogy csodálkozva méreget. – Mit bámulsz rajtam? – kérdeztem meg az okát. Kicsit feszélyezett a tekintete.

- Megváltoztál, Nataly. – Ennyi. Ennyivel akarta megmagyarázni, mit bámult rajtam. Csakhogy tévedésben élt.

- Nem változtam meg – tiltakoztam. – Egyszerűen rájöttem, hogy mi a kiút. Sokáig tartott…

Ben kételkedni kezdett abban, hogy a kiúthoz tényleg gyilkolnom kéne, de nem volt kedvem elsorolni neki az indokaimat. Egyszerűen meg kellett tennem.

- Őrült vagy – változott meg igen gyorsan a véleménye.

- Lehet – bólintottam. Aztán eszembe jutott valami. – Egy dologra mégis megkérnélek – kezdtem, de el is bizonytalanodtam. Ő unszolt, hogy kérjek bármit, megteszi, ha van rá módja.

- Martin Longside – mondtam ki az egyetlen nevet, akiről tudtam, hogy benne megbízhatom. Úgy ahogy… A vezetéknevét nem Tony árulta el, hanem valami papíron, tán névjegyen láttam meg a házban, de akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Most viszont kapóra jött az emlékezetem.

- Ki ő?

- Az mindegy, csak hívd fel, ha hazaértél, és… mondd meg neki, hogy ha még mindig azt akarja, amiről velem beszélt, küldjön értem egy kocsit. – Ezután megneveztem a helyet, ahol várni fogom a járművet, Ben pedig elismételt mindent. – Nála biztonságban leszek – magyaráztam meg mégis, hogy miért kérem erre.

Ben megígérte, hogy segít, majd elbúcsúztunk. Kapott még egy csókot köszönetképpen – ezúttal a szájára hálálkodtam, majd a reggel első fényeiben kétfelé indultunk. Már csak haza kellett jutnom valahogy. Nem Tonyval kívántam ezt tenni, ugyanis biztos voltam benne, hogy mire értem jön, felfedezi, mi történt a lakásában, és én leszek az első számú gyanúsítottja.

Fogtam egy taxit, mivel már a város is ébredezett, és volt is nálam elég pénz, hogy az utcánkig vitessem magam. Ott meg a sarki kávézóban rejtőztem el, arra várva, és azt lesve, ki mikor hogyan közlekedik a házunk környékén.

Tony autóját láttam kigördülni a mélygarázsból. Az asztalra dobtam egy bankjegyet a kávéért, amit figyelemelterelésként kértem a pincércsajtól, majd életemben utoljára elindultam „haza”.

Sosem volt még ilyen erős az elhatározásom, mint most. Elszántan léptem be, és az odabent fogadó vészjósló csenddel nem törődve egyenesen Lorri szobája felé vettem az irányt. Az ajtaja nemcsak csukva, hanem zárva volt, és hiába kaparásztam, nem nyitotta ki. Gyorsan kellett mozognom, mielőtt valakinek gyanússá válik a viselkedésem. A saját szobámba mentem, hogy kivegyem az ajtómból a kulcsot, majd azért fohászkodva próbáljam bele az ő zárjába, hogy nyitni fogja… szerencsém lett!

Lassan löktem be aztán az ajtót, és óvatosan lestem egyre beljebb a sötétbe. Aztán léptem is. Egyből megcsapott valami… ismeretlen szag, nem tudtam beazonosítani, mi az.

- Lorri… – suttogtam, mert az ágyban nem láttam, hogy feküdne valaki.

A miniatűr fürdő felé indultam, és felkapcsoltam a villanyt, de ott sem volt. Körülnéztem, és mindent rendben találtam. Akkor hol a francban lehet? – tűnődtem, majd visszafordultam a szobába. Ekkor láttam meg a lábait az ágy mögül kilógni.

Már akkor elsápadtam, és szédülni kezdtem, amikor közelebb lépdeltem. Féltem attól, milyen látványban lesz részem. Sajnos nem feleslegesen. Lorri feküdt ott, a saját vérébe fagyva, mely nemcsak a nyakából folyt még valamikor a padlóra, hanem a lábai közül is, melyek kissé szétterpesztve hevertek a szőnyegen törötten, valamint a hasán is egy szép nagy luk díszelgett. Meztelen volt.

Csak álltam ott, és néztem őt. Az emberi értelem és józanész lassan eltűnt belőlem, egy szikrányi sem maradt, csupán az ösztönös gyilkolási vagy bosszúvágy. Előtte viszont időre volt szükségem, hogy a könnyeim elálljanak, a szívverésem a normális ritmust diktálja, és a légzésem se legyen ilyen ziháló.

Lorri testére ráborítottam a lepedőt, majd az arcához guggoltam, és térdre is rogytam a feje mellett.

- Sajnálom – nyögtem, de már nem tehettem érte semmit. Érte nem, azért viszont igen, hogy mással ne történhessen ilyen. Legalábbis olyasvalaki által ne, mint Tony.

Legalább fél órámba telt összeszedni magam annyira, hogy fel bírjak állni Lorri mellől. Soha ilyen biztosra nem akartam még menni semmiben, mint a most következő mészárlásban.

A gyógyszerek egy részét azért hoztam magammal, hogy Tonyt is kínozgathassam, mielőtt kivégzem, de már nem voltak többé ilyen perverzióim. Egyszerűen meg akartam ölni, mindenféle körítést mellőzve. Csakhogy ő elment itthonról, meg kellett tehát várnom.

Jonesszal ezúttal sem futottam össze Tony lakása körül, pedig biztosra vettem, hogy ott fog őrködni, de aztán eszembe jutott, hogy már nincs ott mire vigyáznia. Az ajtót egyszerűen berúgtam, mivel résnyire nyitva volt, majd becsuktam magam mögött.

Tonynak több telefonja is volt, rögtön használatba vettem az egyiket. A telefonkönyvből kikerestem Ben számát, és tárcsáztam. Lélektelenül kellett vele közölnöm, hogy Lorrira már nincs miért várnia, ő viszont tűnjön el a környékről egy időre, vagy legalább másik lakásba, amíg le nem csitulnak a kedélyek azután, amit tenni fogok.

- Menekülj el inkább! – kérte zaklatott hangon. Őt is megviselte, amit Lorriról meséltem neki, holott nem is merültem bele a részletekbe. – Gyere velem!

- Nem. Be kell ezt fejeznem. Vigyázz magadra, Ben! – búcsúztam. Ő még mondott valamit, de inkább leraktam, mielőtt meggyőz, hogy tényleg azt kéne tennem. Menekülni.

Ehelyett az ajtóval szembe húztam az egyik fotelt, magamhoz vettem egy üveg whiskyt, és vártam Tonyt.

Fél órán belül meghallottam, hogy valakivel kiabál a lépcsőházban, majd felfelé csörtet. A fegyvert kibiztosítottam, és az ajtó nyílását folyamatos figyelemmel kísérve megvártam, amíg teljesen belép rajta, majd a döbbenettől – vagy inkább a saját pisztolya rászegezett látványától – megtorpan, és szólásra nyitja a száját.

Nem érdekelt, mit akar mondani, meghúztam a ravaszt. Kétszer. Azonnal összeesett, én pedig felálltam, csakhogy a robaj másokat is megriasztott a házban. Általános hangzavar támadt odalent, majd léptek igyekeztek felfelé, nekem pedig csak egy útvonal maradt a menekülésre: az ablak.

Hanyatt löktem Tonyt, elégedetten nyugtáztam, hogy a szíve környékét és a hasát találtam el, majd afelé indultam, amerre eliszkolhatok az idecsődülő háznép elől.

Félig már kint voltam, amikor az a rohadék hörögni kezdett. Visszapillantottam rá, de inkább másznom kellett volna, ugyanis az ő kezében is volt egy pisztoly. Nem habozott használni, és sajnos el is talált vele. Gyorsabban fúródott belém a golyó, minthogy a még nálam levővel ezúttal tényleg végleg kiolthattam volna az életét. Aztán már a mászással sem volt gondom.

A négyemeletes ház legfelső szintjéről való zuhanás maga volt a végtelenség… Még észleltem a bokrot, amelyen landolni voltam kénytelen, de alighogy belém fúródtak a tüskéi, elsötétült körülöttem a világ.