10. fejezet
Az oszlop mögül figyeltem, ahogy Martin és az ismeretlen ismerős keresztülvágnak a hallon, és eltűnnek egy ajtó mögött. Én is éppen idejét láttam mielőbb felszívódni.
A korábban konyhából csent zsemle félig megcsócsált maradéka kiesett a kezemből, ahogy a bejárat – vagy kijárat – felé osontam, és csak azon kilépve csillapodott a remegésem. Muszáj volt vennem néhány mélyebb lélegzetet.
Ki ez az alak? Hogy kerül ide? Pont ide?! A sors keze lenne, hogy megint össze kell vele futnom? Álmaimban – a szebb félékben – erre vágytam, de… nem lehetett. Most mégis itt van! Mi a fenét csináljak? – kérdeztem magamtól.
Aztán hamar kijózanodtam, és ráébredtem, hogy tisztára úgy viselkedem, mint egy pirosodó arcú, izzadó tenyerű szűz kis csitri az első randi előtt, amikor tudja, hogy most fog sor kerülni a csókra. Holott bennem már több ezren megfordultak…
Keserűen, örömtelenül felnevettem, megráztam a fejem, és végignéztem magamon. Az a vonat már elment, amelyik a normális életet biztosította volna a számomra. Itt vagyok, vagyis az utcán, és nem vagyok már sem szűz, sem kamasz. Hanem egy prostituált, aki a testével keresi a pénzét.
A gondolat megkeményítette a szívem, mely hevesebb dobogásba kezdett az imént látott mesebeli herceg láttán, és újra lassan verte az ütemet. Az életem, vagyis a halál ütemét.
Felemeltem a fejem, és megállapítottam, hogy kissé mellélőttem, az ajtó ugyanis, melyen kiléptem, nem a kijárat volt. Vagyis az, csak éppen nem a szabadságba, hanem abba a kertbe, melynek különböző távoli szegletein ahhoz hasonló paloták ácsorogtak a fák között, tisztes távolságra egymástól, mint amelyet a hátam mögött tudhattam.
A messzeségben némi csillámlást véltem felfedezni. A nap sugarai játszottak valami vízen… Ezt nem láttam előző éjjel, sem ma reggel odafentről, de most úgy éreztem, ideje szembeszállnom a bátorságommal, és megtudnom, vajon képes volnék-e beleölni magam.
Megindultam felé, közben fel-felpillantva az épületre, ahonnan kiszöktem, de egyik ablakból sem figyelt senki. Reméltem, hogy ez így is marad. Na meg, hogy nincsenek hatalmas emberevő őrkutyák – esetleg erre kiképzett ösztönlény oroszlánok, vagy más szörnyeteg – szerteeresztve a kertben, és nem válok azok martalékává. Akkor már inkább a tó.
Alighogy a partjára értem, megcsapott egyféle nyugalom. Soha, vagy legalábbis nagyon rég voltam már ennyire egyedül, csak a gondolataimmal. Ráadásul a természet lágy ölén, mely ezúttal nem a poros, kipufogóbűzös utcát jelentette.
A focipályányi tavacskát egy kisebb, ám annál sűrűbb nádas ölelte körbe, de láttam néhány járatot a vízre… Kiválasztottam az egyik stéget, és az ahhoz tartozó hosszú pallóra léptem. Aztán elindultam. Szinte végeérhetetlenül kísértek két oldalról a magasra nőtt zöldek, és volt egy hülye érzésem. Mintha figyelnének. Ezek csak növények, Nataly! – szóltam magamra.
Aztán kiértem a fényre. Szinte a tó közepén jártam, és valóban egész idáig benyúlt a stéghez tartozó fából ácsolt ösvény. Csodálatos volt. Alattam a vízben felfedeztem azt a csillámlást, amelyet messziről is láttam. Nemcsak a Nap játszott a vízen, sokkal inkább milliónyi kis aranyhal villogtatta rám az oldalát. Leültem a szélére, és a Vanessától „kölcsön vett” cipőmet lekapva belógattam közéjük a lábam.
A víz meleg volt. Szinte kedvet kaptam megmártózni benne. Régen sokat pancsoltunk a tengerben az egyik unokatestvéremmel, mikor kicsik voltunk. Aztán megszöktem, és azóta nem hallottam felőle.
Önkéntelenül is az agyamba kúszott a múltam. A családomra inkább nem akartam gondolni, de néhány elfeledettnek hitt szép emléket beeresztettem a fejembe. Hanyatt feküdtem a stégen, és az égre bámultam. Pont így feküdtünk Garyvel az ő házuk kertjében, amikor megengedték a szüleink, hogy a nyári melegben odakint sátorozzunk.
Gary idősebb volt nálam, és mindig jókat mulattunk együtt. Őt szerettem tán egyedül azok közül, akiket nem választhattam saját családtagjaimmá, hanem büntetésül kaptam a nagykönyvben megírtak miatt. Most rám tört a hiánya. Áldottam a gyerekkoromat, amikor még nem voltak gondjaim, sem testiek, sem lelkiek, csak élnem kellett. Boldog voltam. Mára viszont… mi maradt ebből? Semmi. Csak a testem, amit árulnom kell ahhoz, hogy életben maradjak. Tony mellett még ez az életben maradás is kérdéses volt. Ha azonban elfogadnám Martin ajánlatát…
Nem, elhessegettem a csábítást, amely igent mondatott volna velem, és visszazuhantam a valóságba. Itt sem lenne jobb. Mivel lenne jobb? Ugyanúgy a férfiak akaratának lennék kiszolgáltatva, és tény, hogy jobb körülmények között, több pénzért, de… semmivel sem lennék jobb vagy több, mint egy utcalány.
Csakhogy az vagyok – jutottam végkövetkeztetésre. És az is maradok. Hacsak nem hozhatom ide magammal Lorrit. Nem mondtam még le a tervemről, amelyben ő is szerepelt. Szinte a húgomként szerettem. Ő volt az, akiért valahogyan felelősnek éreztem magam. Képtelen lettem volna idejönni a fényűzésbe azzal a tudattal, hogy őt a mocsokban hagytam. Martin viszont nem tervezett vele semmit. Kizárólag velem…
A gondolataim olyannyira elkalandoztak, hogy észre sem vettem, valaki más is a tóra vágyik még rajtam kívül.
Egy csobbanás hívta fel a figyelmemet az illetőre, aki a szemközti partról ugrott a vízbe. Egyből felpattantam, és reméltem, hogy amíg nem bukkan a felszínre, el bírok rejtőzni a nádasban. Egy dolgot szúrtam csak el: a cipő ott maradt a stégen, amelyről hátraszaladva eltűntem a magas növényzet takarásában.
Vissza akartam fordulni, csakhogy nyugalmam megzavarója éppen akkor mászott ki oda, ahol én ültem alig egy perccel ezelőtt. Az árnyékba húzódtam, és azon imádkoztam, hogy ne vegyen észre, pedig ez esélyes volt, mivel a topánok szemügyre vétele után a pasi egyből felém bámult. Aztán a tavat kezdte pásztázni. Biztos azt hiszi, beleöltem magam – jutott eszembe, és már épp oda akartam kiáltani, hogy nem erről van szó, amikor ahelyett, hogy – az általam vártak szerint – kutatni kezdett volna a hullám után, egyszerűen fogta magát, és leült arra a sarokra, ahol az előbb még én lógattam a lábam.
Örültem neki, hogy befogtam a számat, a zavaró tényező ugyanis az a férfi volt, akit szerettem volna elkerülni. Szégyelltem magam, és nem akartam, hogy találkozzunk. Egy furcsa érzés a szívembe költözve tanácsolta ezt, mintha… nem akarnám, hogy megtudja, itt vagyok. És főleg azt, hogy mi vagyok.
De hát már késő, mert sajnos tudja – vitatkoztam magammal csalódottan. Elő kéne inkább vennem a nagyvilági kurva féle arcomat ehelyett a szinte ismeretlen, remegő gyomrú, lángoló arcú kis picsa helyett, akinek most éreztem magam, miközben kifigyeltem a férfit.
Nem sietett visszaúszni oda, ahonnan jött, én mégis meg akartam várni, mert vissza akartam vinni a cipőt a házba, végtére is nem az enyém.
Leültem a palló közepére, és vártam.
A férfi sem kapkodta el a dolgot. Legalább fél óra telt el, mire megmoccant. Élvezet volt gyönyörködni benne. Egész idő alatt le sem vettem róla a tekintetem… Ekkor azonban felállt, és ismét körülnézett. Lassan. Én meg lassan pásztáztam végig a testét a szemeimmel. Emlékeztem rá, milyen volt tapintani a bőrét, aztán ízlelni…
Hiába volt kellemes éjszakám előzőleg, az övé, akkor, hónapokkal ezelőtt bőven überelt mindent. Az ő éjszakája volt, hiszen akkor volt születésnapja – rémlettek fel előttem a részletek. Aztán másfajta részletek is beszivárogtak az emlékeim közé.
- Engedd, hogy megérintselek – súgta. Pont, mint Vanessa is előző este, csak más hangon. Ennek a díszpéldánynak a hangja sokkal csábítóbb volt. Mély, és rekedtes. A vágytól, amelyet bennem is egykettőre fellobbantott. Neki nem kellett ösztönöznie rá, jött belőlem magától, csupán ő kellett hozzá.
Eszembe jutott, mit tett, amikor engedtem, hogy megérintsen. Az egész testem beleborzongott a rég átélt kéjekbe. A lélegzetem máris akadozott, holott most több méter is elválasztott bennünket. Ennek ellenére pont úgy akartam érinteni, csókolni és élvezni, mint akkor.
Még éppen időben fogtam vissza magam, hogy oda ne rohanjak hozzá, ugyanis azzal csak rontottam volna a helyzetemen. A rejtőzködős helyzetemen. Inkább abban kezdtem el reménykedni, hogy most majd talán lelép innen, én meg visszaszerzem a cipőt, visszavihetem a házba, ahol addig bujkálok majd előle, amíg értem nem jön Tony.
Most már nemcsak Lorri miatt akartam visszamenni a pokolba. Azért is, mert tudtam, hogy a menny és ez a férfi így együtt nem lehet az enyém. Bár külön-külön sem…
A gondolat elkeserített. Fogalmam sem volt, mitől lettem ilyen érzelgős, de valamiért kibontakoztak bennem azok a rég tapasztalt érzelemcseppek, melyekről azt hittem, már rég megdöglöttek az utcán.
Még egyszer végig bírtam kóstolni a tekintetemmel azt a testet, mely megédesítette szebb álmaimat, és amelynek a varázsa rabul ejtett egy végtelen, mégis véges éjszakára, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a pasi végre visszaugrott a vízbe, és erős karcsapásokkal a túlpart irányába szelte azt.
Megvártam, amíg elég távol ér, aztán kiszaladtam a cipőkért, és nem szándékozván még egyszer – sőt, ebben az életben többet – összefutni vele, visszasiettem a házba.
Fura módon nemrég még ki akartam innen szabadulni. És most is, csakhogy itt volt ő. Elkáromkodtam magam, amikor odabent rájöttem, hogy csapdában vagyok. Viaskodtak bennem az érzések, de mielőtt dűlőre juthattam volna, megjelent a folyosón Martin. Egyedül volt.
- Már mindenütt kerestelek – mondta mosolyogva. Azt hittem, haragudni fog az eltűnésemért, ezért csodálkoztam egy percet, ő azonban a közelembe érve kivette a kezemből a cipőt, és a lábaimra nézett. – Látom, felfedezted a tavunkat – nevetett fel. Követtem a tekintetét. Térdig vizes maradt a nadrágom, a lábamat meg összekoszolta a föld. Észre sem vettem, hogy mezítláb jöttem ide vissza.
- Máris… felveszek valami mást – kezdtem volna mentegetőzni. Megint nem ismertem magamra. Eddig mindig szartam rá, ki mit gondol a kinézetemről. Most mégis bennem volt egyfajta kényszer, hogy nézzek ki jól. Hátha mégis muszáj lesz vele összefutnom? Nem tudtam. Nem akartam.
- Tudsz lovagolni? – kérdezte jóakaróm, miközben a lépcső felé kísért. Meglepetten pillantottam rá.
- Még… nem próbáltam – vallottam be. Aztán végre felbukkant belőlem az igazi énem. – Tudod, nem szokásunk két kuncsaft között úrimódit játszani az utcán.
Megint megnevettettem. Kezdtem azt hinni, elment az esze, de tévedtem. Nagyon is magánál volt.
- Imádom az éles nyelved – dicsért meg leszidás helyett. – Ez tetszik majd a jövőbeli kuncsaftjaidnak is.
- Nem mondtam, hogy maradok – tiltakoztam. Közben felértünk arra az emeletre, amelyet már valamivel jobban ismertem a ház többi részénél.
Vanessa várt a szobájában. Nem haragudott, amiért kölcsönvettem a ruháit. Most adott egy kényelmesebbet. Hülyén éreztem magam, amiért Martin végignézte, ahogy átöltözködöm, pedig neki esze ágában sem volt kimenni. És jobban ismerte a testem, mint én magam…
Ennek ellenére zavartan hátat fordítottam, mire váltottak egy különös pillantást Vanessával, de egyikük sem szólt semmit.
Egész jól éreztem magam. Egy könnyed szoknyát kaptam, meg egy csinos blúzt. Aztán Van odavezetett egy asztalhoz, mely előtt tükör is volt. Leültetett. Ilyesmit sem láttam még soha ilyen közelről. Magamra nézni nem akartam, gyűlöltem a tükröket, ezért végig őt bámultam benne, ahogy a hajammal kezdett el bíbelődni. Pár percen belül eltűntek a tincsek a szemem elől, és valami szoros fogta össze hátul a fürtjeimet. Erre sem igazán voltam kíváncsi – látványilag legalábbis – úgyhogy csak hátranyúltam, hogy megtapintsam, mindet leskalpolta-e, vagy talán maradt még azért egy-két szál… Maradt. Valami fura kontyba fésülte, melyből előbukkanva szabadon táncoltak a tincsek.
- Szép vagy – suttogta aztán a fülembe. Még mindig nem voltam kíváncsi rá, mit alkotott, ő meg szerencsére nem erősködött.
- Ha lovon még nem is ültél soha, egy másfajta kikapcsolódásra talán vevőbb vagy annál – szólalt meg mögöttünk Martin.
Felé fordultam. Még delet sem ütött az óra, így tudtam, hogy estig, míg Tony meg nem érkezik, az ő szava a parancs.
- Mire gondolsz? – kérdeztem kedvet erőltetve a hangomba. Szívesebben visszamentem volna a tó partjára, de semmiképp nem azért, hogy tovább leskelődjek álmaim főszereplője iránt, annál inkább azért, hogy végrehajtsam a tervem, és belefullasszam magam.
- Piknik? – kérdezett vissza a kérdezett, mire elgondolkodtam.
- Ezen kívül pedig szeretnénk bemutatni téged még valakinek – árulkodott Vanessa, majd maga felé fordította az arcom. – Ő… Nem egészen közülünk való, sőt, utálja ezt az egészet – mutatott körbe vidáman, de egyértelmű volt, hogy nem a szobára vagy a palotára céloz. – Havonta jön, hogy meglátogasson és lebeszéljen erről az életvitelről – fordult elnéző mosolyba a nevetése, melyhez Martin is csatlakozott.
- Nem kell tovább erőlködnie – jegyezte meg. – A fiú örülni fog, hogy nyugdíjba mész…
Vanessa rámosolygott, majd vissza rám.
Nem egészen volt világos, mit akarnak elérni azzal, ha bemutatnak ennek a… fiúnak. Bár volt pár ötletem.
- És nekem mi közöm ehhez? Vegyem el a szüzességét?
Hirtelen harsant a nevetésük, szinte beleremegtek az ablakok. Azt sem vágtam, mi vicceset mondtam vajon.
- Kötve hiszem, hogy ne lenne már túl ezen – közölte végül a derültsége okát a nő, mialatt még mindig a könnyeit törölgette.
- A lényeg az, hogy utálja a… – Martin nem akarta kimondani a fajtám jelzőjét, hát megtettem én.
- A kurvákat?
- Igen – húzta el a száját a szóhasználatom miatt, de nem láttam értelmét a kertelésnek. – Téged úgy mutatunk be, mint az unokahúgomat.
- Minek kell engem egyáltalán bemutatni? – értetlenkedtem. A következő válaszából kiderült. Meg az is, hogy némileg azért neheztel rám, amiért egy időre eltűntem.
- Főleg azért, hogy ne veszítselek megint szem elől. Mit mondanék a főnöködnek, ha este hűlt helyedet találná itt?
- Oké, felfogtam. Tehát ez mégiscsak egy börtön – néztem körül.
- Nem! – keményedett meg a hangja. – Ez a hely a szabadságodat jelenti, ne merészelj Tonyhoz hasonlítani! – Míg beszélt, közelebb jött hozzám, és a tekintete sem volt olyan szívélyes, mint eddig.
Én ellenben rögtön jobb kedvre derültem. Próbálj meg feldühíteni valakit, és ha sikerült, egyből megtudod, hol a gyenge pontja. Martinnak az önbecsülése jelentette a rést a pajzsán. A világért sem árultam volna el ezt neki, inkább…
- Sajnálom!
…elnézést kértem.
- Menjünk! – zökkentett ki minket a néma elmeharcból Van. – Szerintem már visszajött az úszásból.
Tudtam, hogy Martin tudja, mire gondoltam az előbb, de nem firtatta. Ehelyett megajándékozott minket egy kedves elismeréssel.
- Ez a gyerek klasszisokkal jobb nálad, szívem – pillantott az elődömre, aki nem sértődött meg ezen. Én megsértődtem volna. Sőt, meg is tettem.
- Nem vagyok gyerek!
- Ó, tudom! Hidd el, tudom – mért végig olyan tekintettel, amely az elmúlt éjszakát idézte. Én nem feltétlenül akartam rágondolni, mert ez is az itt maradásom melletti érvcsomagra asszociált.
- Ne várassuk a vendéget, Martin bácsi – jegyeztem meg kihívóan, ártatlannak mímelve magam. A trükk bejött.
Kivezettek a szobából, le a lépcsőn és néhány eddig ismeretlen folyósón át valami terasz felé.
Vanessa még adott pár infót a srácról, míg oda nem értünk az ajtóhoz.
- Már ezelőtt sem volt túl… szokványos életem. – Nyilvánvaló volt, hogy „ezelőtt” alatt mire céloz. – Akinek most bemutatlak, a fiam. Tizenöt évesen szültem, huszonnyolc évvel ezelőtt. Örökbe kellett adnom, mert a szüleim nem akarták felnevelni. Én meg még fiatal voltam hozzá. Pedig szerettem az apját… Ezért sem akartam elvetetni. Pér éve keresztezte a sors az utunkat, azóta nagyjából normális kapcsolatot tartunk fent, de ő is éli a saját életét, meg én is az enyémet. Nem engem ítél el, csak az életmódomat.
Először azon lepődtem meg, hogy Vanessa eszerint negyvenhárom éves! Harminc körülinek gondoltam… Aztán egy pár perccel korábbi kijelentése zavart össze. Szerintem már visszajött az úszásból - mondta.
Azonnal egyesültek bennem a talány kirakódarabkái. Egyetlen fiú úszkált a tóban az imént. Aki pedig nem volt más, mint egykori gyönyöreim okozója…
Szívem szerint azonnal hátraarcot vágtam volna, csakhogy a meneküléshez késő volt, mivel a terasz végéhez értünk, ahol álmaim férfija leszegett fejjel álldogált és totál unottan bámult a kezében tartott pohár tartalmára. Néha meglötyögtette.
Minden porcikám remegett, mikor megálltunk mellette. A jöttünkre felemelte a tekintetét, de nem körül nézett, hanem rögtön és egyenesen, emellett mélyen a szemeimbe. A szívem ritmusa legalább százszorosára gyorsult, ahogy viszonoztam a pillantását. Hang viszont nem jött ki a torkomon, pedig biztos azt várták, hogy illedelmes unokahúgként bemutatkozzam és köszöntsem. Bár tudhatta jól, hogy nem az vagyok, akinek ezek itt ketten hazudni akarnak.
Szólásra nyitottam a számat, de a fiú tekintete megbabonázott. Képtelen voltam a beszédre. Vanessa viszont nem volt ideges, még megszólalni is tudott.
- Nataly, ő Ryan. A fiam.
