12. fejezet
A ház labirintusában persze eltévedtem.
Vanessa volt az, aki valahogy mégis rám talált, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki migréntől fetrengve gyengélkedik a szobája mélyén. Nem firtattam a hirtelen gyógyulását, inkább vele is közöltem, hogy azonnal elmegyek! Akár gyalog is, csak mutasson valaki egy kurva kijáratot!
- Hisz még nem járt le az időd… – pillantott erre zavartan az órájára (már meg sem lepett, hogy az is aranyból van), aztán karon ragadott, és magával húzott. Egy szobába.
- Nem érdekel a kibaszott idő, azonnal el akarok menni! – kapálóztam tovább a szabadságomért, de hiába. Ezek mind azt akarták, hogy ennek a rohadt féltündérmesének a foglya legyek. A dolog csak ott hibádzott, hogy itt is a lábaimat szétrakva kéne küzdenem az életben maradásért.
- Mi az, ami így kiborított? – nézett rám elgondolkodva, közben meg a csukott ajtónak dőlt, így próbálva akadályozni a kijutásomat. Elfelejtette, hogy honnan jöttem. És én is…
Ahelyett, hogy felvettem volna vele a harcot, az ágyra rogytam. Megcsappant az erőm, átgondolnom viszont nem volt mit. Azaz csak egy dolgot. Azt is inkább nyugtázni, mint agyalni rajta. Ryan tudja, hogy velem feküdt le azon az éjszakán. Azt is tudja, hogy kurva vagyok, hiszen egész reggelig kifizetett. Martin és az anyja viszont azt állítják, hogy ő utálja a prostikat meg ezt az egész életformát. Ez pedig így sehogyan sem stimmelt. Ahogy a tekintete sem. Túl… érzelemdús volt. Csakhogy belőlem az utca kiölte az érzelmeket.
- El akarok innen menni! – ismételtem.
- A fiam mondott valamit, igaz? – tippelgetett tovább aktuális őröm. Rémülten rábámultam, majd tagadni kezdtem.
- Nem! – hazudtam határozottan. – Ebből a cirkuszból van elegem, ami itt folyik. Én nem akarom ezt!
- Tényleg azt a szemétdombot választod ehelyett? – hitetlenkedett eddigi otthonomra célozva, miközben körbejáratta a tekintetét a minket körbevevő fényűzésen.
Erre már nem ment a holtbiztos igen rávágása.
- Bárhova, csak el innen – súgtam könyörögve.
Vanessa megint nekiállt gondolkodni. Hiába nem végzett iskolát, az esze vágott, mint a borotva.
- Ryan szereti összetörni a nők szívét. Azt hittem, nálad még csak a hódítási fázisban jár… – Az a hülye gombóc újra megnőtt bennem, úgy a torkomtól a gyomromig, mikor meghallottam a nevét.
- Tévedsz! – ellenkeztem a saját érzéseim ellen is. – A fiad semmilyen hatással nincs rám, titeket viszont szívből utállak!
Ha azt hittem, meggyőző vagyok, tévednem kellett. Vanessa kinevette az erőlködéseimet. Én is ezt tettem volna a helyében.
A további eszmecserétől mégis sikerült megszabadulnom, mivel a következő pillanatban bekopogott hozzánk Martin. Fogalmam sem volt, honnan tudja, hogy hol voltunk, nekem már az is rejtély volt, hogy létezik ember, aki eligazodik ebben a kastélyban.
- Gyere, elmehetsz! – pillantott rám rögtön. Vanessa nem kérdezett semmit, hagyta, hogy vele menjek.
- Komolyan… visszaviszel? – hitetlenkedtem. Nem olyan alaknak tűnt, aki ennyivel feladja a harcot.
- Igen. Rájöttem, hogy hiába győzködnélek. – Ez a dolog is sántított. Ferdén néztem rá, ő mégsem foglalkozott velem a továbbiakban, amíg a valódi bejárat – szabadulásom kapuja – átlépése után a parkolóhoz nem értünk. Ekkor felém fordult. – Azt azért ne feledd, amit mondtam. Ide bármikor visszajöhetsz. Rajtad múlik.
Most jöttem csak rá, hogy nemcsak életet kínált, hanem… igenis sokkal tartoztam neki azért, amit ez alatt a nem teljes egy nap alatt tett értem.
- Köszönöm – suttogtam, de olyannyira idegen volt tőlem ez a szó, hogy beleborzongtam.
- Remélem, meggondolod magad – sóhajtott még fel, majd kinyitotta előttem a limuzin ajtaját. Beszálltam. Ő nem ült be mellém, engem viszont becsukott. Aztán hallottam két koppanást a kocsi tetején, és az elindult.
Nem láttam a sofőrt, egy sötét üvegfal választott el tőle. Idegesített, hogy ilyen… furán lett vége a mesének. De hisz ezt akartam – döbbentem rá, majd megnyugodva hátradőltem az ülésen.
Megfordult a fejemben, hogy útközben kiugorjak valamelyik piros lámpánál, és totál új életet kezdjek valahol, csakhogy ehhez legalább arra a hülye láncra szükségem lett volna, amely Martin tavának mélyén csücsült. Nem volt semmim. Vissza kellett mennem a pokolba.
A limó lassított az utcában, melyben az a ház volt… Tony birodalma. Nehezen akaródzott kiszállnom, de mivel az ő kocsiját nem láttam itt parkolni, reméltem, hogy megúszom a számonkérést, amiért este helyett máris újra itt vagyok.
Alighogy elhajtott a „taxim”, egy pillanatig távolról néztem az „otthonomat”. Egy napja sem volt, hogy utoljára itt jártam, mégis, mintha hetek teltek volna el azóta. Valahogy meg kellett emésztenem a történteket, de tudtam, hogy erre odabent semmi lehetőségem nem lesz, ezért – és mivel volt még néhány órám a kötelező, azaz megbeszélt visszatérésemig – elindultam a bérházzal ellentétes irányban.
Csak néhány sarkot kellett sétálnom, hogy odaérjek Ben lakásához. Nem igazán gondoltam végig, hogy idejövök, és azt sem, hogy meddig maradok, de abban biztos voltam, hogy nála meghúzhatom magam még estig.
Szerencsére otthon volt.
- Na… Nataly? – mért végig döbbenten. Ja, elfelejtettem, hogy nem a saját holmim van rajtam. – Te… jesszus! Kurva jól nézel ki! – hüledezett. Hát nem épp a legkedvesebb szavakkal.
- Kösz – fintorodtam el fanyarul. – Bejöhetek egy kicsit? – pillantottam aztán a lakásba.
- Persze – motyogta, és félreállt, hogy be bírjak lépni. – De… mi történt veled? Úgy értem… hogyhogy… uhh…
- Csak nyugi, még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam – rogytam fáradtan a kanapéjára, aztán levettem a cipőt, mert elkezdte törni a sarkam.
Ben nem szólalt meg többet, leült mellém, és tágra nyílt szemekkel bámult rám. Megkérdeztem tőle, hogy van.
- Kösz, jól… – motyogta, aztán megrázta a fejét, és egy kicsit zavartan a konyha felé lesett. – Megkínálhatlak valamivel? – kérdezte.
- Nem kérek semmit, csak… egy kis nyugalmat akartam. Meg gondolkodni. – Rövid habozás után még rövidebben elmondtam neki, hogy kuncsaftnál voltam, aki megszállottan azt akarta, hogy vele maradjak, és az cicomázott fel így.
- És te visszajöttél? Ide? Elment az eszed? – háborgott döbbenten, de az alapos részletek ismeretének tudtára nem hozása miatt ezen nem lepődtem meg.
- Nem hagyhattam itt Lorrit – magyaráztam neki az egyik okomat. Ekkor már egész más szemmel bólintott egy aprót. – Tényleg, tudsz róla valamit? – Kezdtem furcsán érezni magam. Mintha tényleg hetek teltek volna el tegnap óta, körülbelül úgy hangzott a kérdésem.
- Szerintem dolgozik, de… Ja, még biztos nem voltál otthon. Neki nem tudsz szerezni egy ilyen kuncsaftot, mint amilyennél voltál? – nézett rám kérlelően. – Jobb sorsot érdemelne az a kislány… Meg te is! – nézett rám őszinte komolysággal.
Nem nevettem ki, Ben mindig jót akart nekünk. Ezért is kedveltem. Sosem azt látta, mik vagyunk, hanem azt, hogy kik.
- Megpróbáltam – árultam el neki. – Maradtam volna, ha Lorri is velem jöhet, de az ipse csak engem akart – szomorodtam el. Már rég nem Martinra gondoltam, miközben beszéltem, sokkal inkább Ryan tekintete és arca… no meg a teste lebegett a lelki szemeim előtt. Aztán a csókja égett az ajkaimon.
Felnyögtem, de ezt meg Ben értelmezte félre, azt hitte, fáj valamim.
- Akármeddig itt maradhatsz – ajánlkozott, mikor közöltem vele, hogy csak fáradt vagyok, de ne aggódjon, nincs semmi bajom. A fáradtságom is inkább volt lelki eredetű, mint fizikai, hisz rengeteget aludtam, miután Philip is eldőlt.
- Rendes vagy – mosolyogtam rá pillanatnyi vendéglátómra. – De azt hiszem, lassan már mennem kéne. – A faliórára nézve meglepetten vettem tudomásul, hogy két óra is eltelt, hogy idejöttem. Túlságosan a gondolataimba mélyedtem. De Ben nem moccant, várta, hogy mikor térek magamhoz belőlük. Ideje volt mennem. – Nem is tudom, miért jöttem éppen ide – morogtam már az ajtó felé haladtomban. A cipőket – Vanessa cipőit – a kezemben tartva lépdeltem arra.
- Maradj még, Nataly! – kérte Ben, de már a kilincsen járt a kezem.
Felé fordultam, megint mosolyogva, ám olyan közel volt, hogy hirtelen hátrahőköltem. Ő meg megbabonázva bámult rám. Megijedtem, mert tartottam tőle, hogy valami olyat tesz, amit később megbánunk, de csak egy futó pusziért hajolt az arcom felé. Le is hülyéztem magam rögtön. Mikor lettem ilyen rohadtul érzelgős?! Le kellene szarnom, ki mit bán meg…
Már megint nem viselkedtem vérbeli prosti módjára. Nem kéne, hogy érdekeljen, mi történik, ha akármi történik… Mégsem így volt. Érdekelt. Mi a fenét csinált velem Martin és a sleppje abban a kibaszott házban? – tűnődtem nem először.
– Tudom, hogy nem bírlak meggyőzni – sóhajtotta Ben, ezzel kizökkentve a gondolatomból. – Akkor tedd el ezt! – nyúlt ekkor az előszobaszekrény egyik fiókja felé. Egy kulcsot pottyantott a tenyerembe, és rázárta az ujjaimat. – Megbízom benned. Lorriban is. Csak Tony elől rejtsd el valahova – tette még hozzá, majd megcirógatta az arcom – most nem pattogtak szikrák, mint mikor Ryan tette ugyanezt. – Itt akármikor elbújhattok.
- Kösz mindent, Ben – hálálkodtam enyhén szólva másként, mint eddig. Eddig habozás nélkül hoztam a tudomására, hogy bármikor szívesen leszopom, vagy meg is dughat, ha tesz értem vagy Lorriért valamit, de jelenleg erre képtelen lettem volna. „Gazdagék” félrekódolták bennem a működési elvet. Ezt kellett volna valahogy visszacsinálnom.
- Nincs mit – hárított. – Megváltoztál – jelentette aztán ki csodálkozva.
- Csak a ruha teszi – legyintettem. – Ugyanaz vagyok, aki voltam – markoltam meg kissé lejjebb, mint deréktájék. Nem lepett meg, hogy feláll a farka – pont erre számítottam. Levettem róla a kezem, és valamivel nyugodtabban megint a kilincs felé nyúltam. – Szólj, ha kellek – pislantottam merev szerve felé, aztán mosolyogva kiléptem az utcára, és az ajtót behúztam magam után szegény hüledező fiú előtt.
Végre felfedeztem némi régi Natalyt is a viselkedésemben. Így kell ezt… Hazaindultam.
Szerencsére sötétedett már, mire elértem a bérházig, ahol laktam. Nem siettem megközelíteni. Valahogy nem éreztem kedvet belépni a kapun. Tudtam, mi vár rám odabent: mindenekelőtt egy verés. Azt is tudtam, mi várna Martinnál. Ryan. Két rossz, két szenvedés közt kéne választanom: testi vagy lelki?
Ha ezentúl nem bánnának velem rongyként, ehetnék, lenne pénzem, egy kisebb kastély lenne az otthonom, és még a partnereimet is megválaszthatnám, és nem az lenne a céljuk, hogy a sikítozásomra élvezzenek, akkor nem Martin ajánlata mellett kéne döntenem?
Felnéztem a szobám ablakára. Aztán a mellette levőre. Lorri. Nem hagyhatom itt. Egyedül hamar belepusztulna ebbe, de talán, ha…
- Te mi a francot csinálsz itt kint? Tony már őrjöng, azt hiszi, megszöktél a gazdag pasassal. Jobban jársz, ha meggyőzöd a tévedéséről. – A tanács Melindától érkezett, akinek épp lejárt a műszakja, és mellettem elhaladva belépett a kapun.
Igaza volt. Utána mentem.
- Csakhogy megjött a királykisasszony!
Pechemre Tony épp velem szembe jött lefelé a lépcsőn. Nem tudtam kikerülni, a falhoz taszított, és erőszakosan megcsókolt. Tudtam, hogy nem érdemes megharapnom, mert rosszabbul járnék, mint egyébként, így más trükkhöz folyamodtam. Gondoltam, egy kísérletet megér.
Minden undoromat és vele kapcsolatos rossz emlékemet legyűrve végigsimítottam a mellkasán, de nem taszítottam el, mint általában, hanem a nyaka köré fontam a karjaimat, és az éjszaka tanult szenvedéllyel visszacsókoltam.
Nem tartott soká, szinte rögtön felkapta a fejét, és kíváncsian rám pillantott. Aztán a döbbenetét a győzelem fénye váltotta fel a tekintetében.
- Ó, te is hiányoztál, szivi! Ünnepeljük meg a hazatérésedet! – Ezzel újra durván magához rántott, a combjaim alá nyúlva felemelt, és szorosan ölelt, miközben fellépdelt velem a lépcsőn. Meg sem állt a szobámig.
Megpróbáltam belesni Lorriéba, mikor elhaladtunk előtte, de csukva volt az ajtaja. Tony berúgta maga előtt az enyémet, odabent pedig egyből az ágy felé vette az irányt.
- Mondd csak, jól szórakoztál tegnap? – faggatott, majd a számításaimmal ellentétben nem esett nekem, hanem leszállt rólam, és a bárszekrényhez lépett.
Míg elővette az üveget, sikerült magamhoz térnem. Feltérdeltem az ágyon, és gombolni kezdtem a blúzomat.
- Nem olyan jól, mint ahogy most fogok – feleltem halkan, ám ahhoz elég érthetően, hogy meghallja. Így is történt.
- Nocsak! – fordult felém meglepetten. – Valaki megszelídített? – lépett lassan közelebb, közben nagyot kortyolt a tequilából.
Elmosolyodtam válasz helyett, és már épp a blúzom vállamról való lecsúsztatásánál tartottam, amikor elővette a kedvenc vadászkését. Az ágy előtt állt meg.
A melltartóm egyik pántja alá csúsztatta a pengét.
Ismertem ezt a módszerét, úgyhogy nem féltem tőle.
A hasa felé nyúltam, és az öve alá dugtam az ujjaimat, hogy közelebb húzzam.
- Nem szelídített meg senki – gondoltam ezalatt arra a vad szenvedélyre, amit hónapokkal ezelőtt tanultam Ryantől, de a tegnapi éjszaka Martinnal és Philippel elevenítette fel bennem annak majdnem minden mozzanatát. Csak épp nem Ryan személyesen szította. Hanem az, hogy rágondoltam. Most is.
- Helyes! – vágta rá Tony, és három mozdulattal lemészárolta rólam a melltartót. – Jobb szeretem, ha nem hagyod magad! – tette hozzá, majd ellökött, így hanyatt estem az ágyon.
Hamar rájöttem, hogy mégsem fogom lenyűgözni az újonnan szerzett tudásommal, így a továbbiakban meg sem kíséreltem élvezni a játszmát. Lassan hasította fel a drága anyagból készült nadrágot, melyet Vanessától kaptam. A kés fémhidegét a bokámtól kezdve éreztem. Egész a csípőmig.
Tony másik kezében még az üveg is ott volt. Felkészültem mindenre, ami a kiszámíthatatlan, beteg agyában megfordulhat, de arra nem bírtam, ami ezután következett…
A bugyim anyaga sem tudott ellenállni a kés élének, így pillanatok múlva meztelenül feküdtem, totál kitárulkozva Tony kénye-kedve szerint. Végignézett rajtam. Láttam a vágyat a szemében – ezt mindig láttam, csak épp azt nem tudtam soha előre, hogy mire fogja használni.
- Gyere, mire vársz? – simítottam végig magamon csábos mosollyal, pont úgy, mint ahogy éjjel tanultam.
- Mit csinálsz, kislány? – húzta erre össze a szemöldökét. – Mivel lőtted magad? Nem szoktál így viselkedni velem. – Nem csodálkoztam rajta, hogy nem érti. De legalább nem esett nekem azonnal. Bármely pillanatban számíthattam viszont rá, hogy megteszi.
- Mi olyan hihetetlen? – kérdeztem kevésbé lágy hangon, miközben az ágyra térdeltem vele szembe, és közelebb csúsztam hozzá. – Rájöttem, hogy ha nem ellenkezem, talán még élvezem is…
Ez elakasztotta a lélegzetét. Vagy inkább az, hogy a sliccére tettem az egyik tenyerem, és simogatni kezdtem máris keményedő farkát. A másik kezemmel meg a mellkasát karmoltam végig, a nyakát csókokkal hintve. Ha akart volna, sem tudott volna visszasimogatni, ugyanis tele voltak a kezei. A döbbenettől pedig nem is moccant. Így még tényleg sosem viselkedtem vele. Kezdtem érezni a hatalmamat fölötte.
Az álla felől már a szája irányába közelítettem, és harapdálni kezdtem az ajkait.
- Na gyerünk, Tony. Mire vársz? Nem akarsz megkefélni? – suttogtam halkan. A tekintete egyre gyanakvóbbá vált, de én annál inkább éreztem magam nyeregben, minél jobban nem tudta felfogni, mit csinálok. – Vagy azt akarod, hogy leszopjalak? – A nadrágjából ekkorra kibontottam, majd rámosolyogtam, megnyaltam a szám szélét, és a mellkasa felé indultam, hogy azon és a hasán át odaérjek, amit beelőlegeztem.
Nem sikerült célba jutnom, mivel egyik kezével a hajamba markolva rántott el onnan az utolsó centimétereken. A kést tette le valahová. A másik kezében még ott lógott az üveg. Egy hajszálnyival közelebb maradtam az élethez.
- Nem bírsz átverni! – sziszegte az arcomba. – Nem kockáztatom meg, hogy használd a csillogó kis fogaidat – magyarázta megvetően a tette okát. Megint ő volt fölényben, pedig ezúttal nem szándékoztam megsebesíteni.
- Csak nem félsz tőlem? – nevettem fel halkan, de ezt nem kellett volna.
- Senkitől nem félek! – vágta hozzám, és ezúttal hassal lefelé szorított az ágyra, majd a csípőmre ült. – Főleg nem egy ilyen kis ribanctól, mint amilyen te vagy, drágám! – Ezt már a fülembe suttogta, aztán a vállamba harapott.
Majdnem felsikítottam a fájdalomtól, de ennyi elég volt, hogy rögtön felkészülve érezzem magam a következőkre. Például arra, hogy a csípőmet megemelve máris belém hatolt, és kíméletlen mozdulatokkal hajtotta a saját élvezetét. Nem törődött sem velem, sem azzal, hogy fájdalmat okoz… nem úgy, mint Martin, Philip vagy… Ryan.
Arra vártam csak, mikor unja meg a pózt. Erre pár lökéssel később került sor. Tony még nem elégült ki – én a közelében sem voltam a leghalványabb örömnek vagy izgalomnak sem –, de felrángatott az ágyról, és a falhoz cibált. Ott már szembe voltam vele, a hátam mögött egy rúd, melyhez a brutálisabb kuncsaftok szoktak kikötözni. Abba kapaszkodtam, amikor életem legocsmányabb megkeserítője a csípőmnél fogva megint magára húzott.
Fél kézzel fogott csak, nekem kellett megpróbálnom úgy tartani magam, hogy ne váljunk szét – még nem ütött meg, de ha ezt nem teszem, akkor megtette volna, erre mérget mertem volna venni –, ő meg ivott egy kortyot. Aztán végigöntözte rajtam a tequilát.
- Kár, hogy nincs sód meg citromod – morogta, de annyira mégsem zavarhatta, mert nekiállt rólam lenyalni a drága nedűt. Vagyis a bőrömmel együtt leharapni rólam a cseppet.
Nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban, ez, vagy a mozgásából következő gyötrelem. Aztán megint vége lett. Ő még mindig nem ment el, de eleresztett, amint kiszállt belőlem.
- Unalom – motyogta, miközben elfordult tőlem, és az ajtó felé sétált. – Ajánlom, hogy egy órán belül újra a régi legyél. Lewist hívtam ma neked ide játszótársnak éjszakára – vigyorgott rám visszafordulva. – Ha nem is sikerül visszaváltoznod a régi nősténytigrissé, majd ő segít benne…
A szavai jobban megrémítettek, mint az előbb a kés a kezében meg a testem közelében.
- Ne! – suttogtam, bár kiáltanom kellett volna. – Gyere vissza! – tenyereltem az ajtóra az orra előtt. tudtam, hogyha ő nálam marad még egy órát legalább, Lewis a közelébe sem jön a szobámnak. Egyedül Tonytól félt az a rohadék, és most inkább a kisebbik rosszat választottam. – Nősténytigrist akarsz? – A le nem vetett inge alá nyúlva olyan erősen karmoltam végig a hátát, hogy ő felordított, és volt egy olyan sejtésem, hogy még a vére is kiserkent. – Bármikor… drágám! – utánoztam a korábbi hanghordozását, majd kivettem a kezéből az üveget, és én is meghúztam.
A merészségem meglepte, úgyhogy maradt. De nem hagyta, hogy legyőzzem. A régi Natalyra volt szükségem, hogy túl bírjam élni, amit tett velem. Egy apróságnak örültem csupán: hogy nem Lewis kínoz. Azt nehezen éltem volna túl. Tony viszont…
Tony háromszor erőszakolt meg az elkövetkező két órában. Nem kímélt, egy pillanatig sem habozott ott ütni, harapni, szorítani, ahol éppen ért. Már csak néhány porcikám volt, amely még szűz volt ebben a tekintetben, ennek kiküszöbölésére viszont valami olyasmit eszelt ki, amire gondolni sem mertem.
Már azt hittem, vége a szórakozásának, ezért fel akartam kelni az ágyról, hogy lezuhanyozzak, készüljek az éjszakai műszakra az utcán meg hasonlók, amikor visszarántott maga mellé. Megint nála volt a kés. A nyakamhoz szorította.
- Milyen volt a tegnap éjszakád? – kérdezte egyenesen a fülembe suttogva. Még meg is puszilgatta arrafelé a bőröm, de tudtam, hogy ez nála nem a gyengédség jele, sokkal inkább a birtoklásának a kifejezése.
- Unatkoztam – feleltem azt, amit hallani akart.
- Meg is dugattad magad? – faggatott tovább.
- Megfizették neked az időmet – válaszoltam kissé kitérően, de a lényeget így is elárultam neki.
- Élvezted, lotyó? – A kése már a hasamnál járt, de lejjebb ment a combomra. Picit közéjük dugta, úgyhogy nem volt más választásom mint széttárni őket.
Nem akartam, de elkezdtem remegni. Sejtettem, mi lesz ennek a vége. Csakhogy most nem fegyvert tartott a kezében. Eltűnődtem, az volt-e a jobb, vagy most a kés?
- Nem… nem élveztem.
Eddig a tekintetével követte, hogy mit csinált, de ekkor rám nézett. A szemében vidám, de éppoly gyilkos fény lobbant.
- Hazudsz – vicsorgott rám, majd felemelte a kést tartó kezét, egyenesen a szívemre célzott… aztán lesújtott vele.
Mintha lassított felvételen láttam volna a mozgást, pedig biztosan gyorsan csinálta. Időm már nem volt sem tiltakozni, sem könyörögni, sem ellenállni vagy megkísérelni a menekülést. Soha ennyire nem gyűlöltem még Tonyt, mint most.
A számat sikításra nyitottam, de hang nem szakadt ki a torkomon. Néhány tized másodperccel később pedig már nem éreztem semmit.
