3. fejezet

3. fejezet

Régóta ültem a váróban. Kórházba kísértem Lorrit. Nem szokványosba persze, hanem egy magánklinikára. Fogalmam sem volt róla, mibe kerülhet ez, de voltak sejtéseim. A rendőrség ellen viszont a főnököm sem tudott másként védekezni, mint úgy, hogy egy korrupt dokit fizetett azért, hogy időnként lásson el bennünket. Meg végezzen el rajtunk ilyen-olyan beavatkozásokat.

Ez is egy ilyen alkalom volt, ahol ezt a szegény lányt érte megint megpróbáltatás. Nem is akármilyen.

Nem foglalkoztam Tony üvöltözésével, aki „nagylánynak” hívta, mert ha felcsináltatta magát, „nagylányként” el bírja intézni egyedül is… Elkísértem, bár tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni lila foltok nélkül, ha rájön, hogy nem az utcán strichelek éppen.

Lorri sokat sírt, amióta kiderült, hogy terhes. Ráadásul attól az állat Lewistól, aki szart rá, hogy védekezzen. Reméltem, a gyerekért cserébe Lorri is megajándékozta valamivel, bár ennek kicsi volt az esélye, mert Tony ragaszkodott a rendszeres vizsgálatainkhoz, na meg ahhoz, hogy óvszert használjunk. Ehhez mi is.

Én egyszer szegtem meg a „parancsot”, de nem lett következménye. Azon az éjszakán, amelyen nem éreztem magam utcalánynak… Már el is feledkeztem róla, mert az ábrándozás luxusnak számított a mi körünkben, de voltak pillanatok, amikor felsejlett bennem. Ám ilyenkor sem sírtam vissza. Az egy egyszeri alkalom volt, egy kis ízelítő nekem abból, hogy milyen lehet az igazi… szerelem? Halvány lila gőzöm nem volt róla, mit takarhat a szó. Épp olyan ismeretlen volt, mint az a pasas, akivel akkor, abban a hotelben egy teljes éjszakán át élveztem a szexet. Múlandó.

- Kisasszony, bejönne egy pillanatra? – szólt ki az orvos az ajtón. Először rá sem néztem. Nem voltam az a „kisasszony” kategória, már csak az öltözékemet tekintve sem. Aztán mégis megérintette valaki a vállamat. – Bocsánat… Be tudna jönni egy pillanatra? – ismételte, mikor ránéztem. Ezek szerint szenilisedik a doki – gondoltam, miközben követtem. Eddig még tisztában volt vele, hogy nem épp úrinő módjára keressük meg a pénzünket, de a jelek szerint elfelejtette.

A vizsgálóba belépve megláttam Lorrit, aki egy széken ült, és sírt. Közelebb léptem, mire felállt, és zokogva átölelt. Én is őt, bár még nem tudtam, miről van szó.

- Nem bírom megtenni – zihálta. Ekkor már kezdtem gyanítani. 

- Muszáj – szóltam rá határozottan. – Nem tarthatod meg ezt a gyereket! Tony megölne, meg különben is… Nem emlékszel, mit művelt veled az az alak? – toltam el magamtól kissé, hogy az arcára nézzek. Egy halvány csíkban még mindig ott volt rajta Lewis nyoma. A gyűrűje hasította fel a bőrt az állától a halántékáig. Nem forrt össze tisztán. – Meg kell tenned! – győzködtem tovább.

- Nem! – tiltakozott tovább. A dokira néztem, de ő sem tudott mit tenni. Benne volt annyi emberség, hogy ne kényszerítsen bennünket olyasmire, amit nem akarunk. Ő máshogy intézte el. Most is rögtön közölte, hogy hogyan.

- Már felhívtam. – Persze, hogy felhívta. Jó pénzt kapott érte.

Nagyszerű, ezek szerint Tony itt fog dühöngeni pillanatokon belül – nyögtem fel magamban. Az én épségemet nem féltettem, Lorriét annál inkább.

- Kérlek, gondold meg magad! Könyörgök! – esedeztem neki, de tovább zokogott, szorosan kapaszkodott belém, és folyamatosan tiltakozott, mondván, hogy ez egy tehetetlen kis élet benne, képtelen lenne megölni.

Nekem még nem volt részem ilyesmiben, de tudtam, hogy ami késik, nem múlik. A házban minden lány legalább egy abortuszon átesett évente, hiába vigyáztak magukra. Volt, hogy a narkó miatt nem voltak eléggé észnél – amit szintén Tony adott nekik.

- Lorri – suttogtam. – Figyelj rám! Egyezz bele, és kitalálunk valamit! – Igyekeztem úgy beszélni, hogy a doki ne hallja. Lorri viszont minden szavamat jól értette, de okos lány volt, nem hagyta abba a sírást.

Még legalább egy percig győzködtem, amikor kivágódott az ajtó.

- Mi a gond? – lépett be, akit „vártunk”. Egyenesen rám nézett, majd odalépett hozzánk, kirántotta a karjaimból Lorrit, akinek még épp oda tudtam súgni, hogy „kérlek”, majd olyan erősen megütött, hogy a vizsgálóasztalnak vágódtam. A derekam máris elszíneződhetett, tán bordám is reccsent, de a fájdalomtól nem bírtam rögtön felkelni. – Gyerünk az utcára – hajolt oda hozzám ellentmondást nem tűrően. – Később még beszélgetünk. – Nem voltak kétségeim, miről. – Addig keresd meg a kis barátnőd bevételét is, különben még többet kell beszélgetnünk.

Ránéztem. Nagyon kicsi választott el, hogy a kezem ügyében heverő szikével ne vágjam el a torkát. Mégis visszafogtam magam. Kimentem a rendelőből, de csak a sarokig, ahonnan szemmel tarthattam kijáratot.

- Most ki feküdt kés alá? – kérdezte az újságárus srác. Bent régóta ismertem, meg a többiek is, de szimplán csak távolról. Egyszer sem akart bennünket másként.

- Lorri – feleltem és kértem tőle egy doboz cigit.

- Nem akarok beleszólni, de ha Tony meglát itt, ki lesz akadva – figyelmeztetett, miközben odaadta. Tehát látta, hogy ő is itt van. Meg azt is tudta, mi miért járkálunk ide.

- Már késő, valószínűleg odabent tombol – böktem a rendelő irányába.

- Miért kell ezt csinálnotok? – tette fel sokadjára a költői kérdést.

- Tudod, hogy miért – mosolyogtam rá. – Hogy felfedezzenek – toldottam meg egy kacsintással is.

Ben színész szeretett volna lenni, és a helyes arca meg is volt hozzá, csak épp a tehetsége hibádzott. A humora viszont jó volt, nem sértődött meg azon, amit mondtam neki.

- Pedig olyan sokra vihetnétek – bölcselkedett a maga húsz évével.

- Akárcsak te! – vágtam vissza. – Csatlakozz hozzánk, hátha úgy több szerencsével jársz, mint itt – néztem körül a standján.

- Hogy Tony engem is leribancozzon? – nevette el magát. aztán elkomorodott. – Kösz, abból inkább nem kérek.

Mindketten tudtuk, hogy mást is tenne vele, nemcsak leribancozná. Egyszer volt a kezei alatt egy fiatal fiú. Én később jöttem, a sztorit a többiek mesélték. A hivatalos verzió szerint túladagolta magát. Csakhogy Tony adta a kezébe a tűt, miután mindkét lábát szilánkosra törte, mert nem volt hajlandó hagyni, hogy még több perverz állat élje ki rajta a beteg hajlamait, és menekülni akart. Ez is jó példa volt arra, hogy mi meg se kíséreljünk kitörni. Nem akadt még olyan, akiről tudták volna, hogy sikerült neki. Tony az egyik legelvetemültebb szadista elmebeteg volt, akit városszerte ismertek. Nem lepett volna meg, ha még a rendőrségen is vannak „haverjai”.

Mire végigszívtam a cigit, a rendelő ajtaja is kinyílt. Lorri egyelőre megúszta egy nyugtatóval, legalábbis a mozgásából ítélve úgy tűnt, nem esett át a műtéten.

A bódé mögé húzódtam, hogy Tony nehogy észrevegyen, miközben a kocsijához ráncigálja őt, majd belöki az ajtaján.

- Te eddig megúsztad ezt, mázlista vagy – szólalt meg mellettem Ben, aki velem együtt nézte végig, ahogy elhajtanak. Bíztam benne, hogy este még élve találom Lorrit a szobájában.

- Eddig meg – értettem egyet, majd indulni készültem. Itt már nem volt dolgom, imádkozni meg bárhol lehet.

- Hé – szólt még utánam, mielőtt túl messzire jutottam volna. Hátrafordultam. Idedobott még két doboz cigarettát. Elkaptam, de nem raktam el rögtön. Ez nem mindennapi gesztus volt egy olyan embertől, aki nem szó szerint az utcán keresi a kenyerét. Hanem egy újságos dobozban.

- Akarod, hogy leszopjalak érte? – ajánlottam fel én némi fizetséget neki, de vigyorogva küldött a francba azzal a reménnyel, hogy még találkozunk.

Rögtön rágyújtottam még egy szálra – szintén luxust jelentett, ha saját cigarettánk akadt, és senkivel nem kellett érte összeveszni a házban. Ott is farkastörvények uralkodtak. Csak az maradt fent, aki teljesítette a főnök követeléseit. Lorri ma ellenszegült, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem ússza meg egykönnyen, de eszembe jutott, hogy nézett ki Lewis „ölelése” után. Annál rosszabbat úgysem kaphat. Gondoltam én…

Estig öt pasast sikerült ilyen-olyan módon, sikátorokban, egyszer meg egy taxiban megfelelő gyönyörhöz juttatnom, de utána elegem lett mára. Visszaindultam… haza. Útközben is akadt egy kuncsaftom, de nem tartottam méltónak rá, hogy kurvákkal múlassa az idejét.

- Ha nem jössz, keresek mást – közölte kibámulva rám a limója ablakán.

- Egészségedre – feleltem vállat vonva. Megkérhette rá a sofőrjét, hogy egy ideig még kövessen, mert akárhányszor hátrafordultam, a jármű ott csordogált mögöttem az úton. Már-már ott tartottam, hogy egy kis pluszpénzért mégis elmegyek vele, de alighogy ezt eldöntöttem – ezzel újabb kockázatot vállalva, már ami a pénzt illeti –, észrevettem, hogy eltűntek. Na, azért nem betegedtem bele, hogy így esett. Tovább sétáltam hazafelé. Más nem állított meg.

Eszembe jutott az a két hónappal ezelőtti eset. Máig nem jöttem rá, Tony miért forgatta fel a szobámat, mert nem volt túl közlékeny ebben a tekintetben, de a következő két héten ott szívta a véremet, ahol csak tudta. Számtalanszor megerőszakolt, hogy aztán kidobjon az utcára. Nem volt más választásom, ellenkezni sem tudtam, ugyanis két kerek hétig kábulatban tartott. Az agyam tompábban működött a normálisnál, a testem meg megszokásból tette a dolgát. Vagyis éppen arra voltam elég, hogy pénzt keressek neki.

A két hét leteltével úgy döntött, hogy visszaenged a gondolkodó lények közé, és nem kaptam több injekciót. Lorri majdnem teljesen felgyógyult addigra, mire én is magamhoz tértem. Most viszont szegénynek a következményekkel kellett bajlódnia. Meg azzal az idiótával.

Ordítást hallottam, amikor beléptem a házba, de ez nem az ő hangja volt. Nem is Tonyé. A földszintről jött, oda először mindig az új lányok költöztek. Mi ehhez képest „páholyban” érezhettük magunkat az emeleten. Tovább mentem, mert azért mindenki életét én sem menthettem meg örökösen. Lorrit a szárnyaim alá vettem, de bőven elég is volt. Amennyi rossz történt vele folyton…

Aludt, amikor beléptem a szobájába, de amikor elsuttogtam a nevét, felült.

- Azt hittem, megint ő az – mondta zihálva. Mellé ültem az ágyra, de az ajtót csak résnyire hagytam nyitva, hogy ne tűnjön fel senkinek az ittlétem. A lány odalent még mindig kiabált.

- Jól vagy? – kérdeztem egyetlen kedvelt sorstársamat.

- Azt mondta, ha holnap sem vetetem el, megöl – sírta el magát megint.

- Figyelj rám – kértem, majd megvártam, amíg így is tesz. – Mondanám, hogy szökj meg, és tégy úgy, ahogy jónak látod. De te is tudod, hogy innen nincs menekvés. Túl fiatal is vagy. Vissza akarsz menni a családodhoz? – Ő sem épp úri körülmények között nevelkedett, hat testvére volt, mind fiú. Őt ők avatták be a „testi szerelem” rejtelmeibe. A hatóságok meg a többségnek hittek. Megszökött otthonról, akárcsak én.

- Nem! – tiltakozott hevesen. Ekkor már rájöttem, mi az igazi baja. Nem a gyereket akarja, hanem a műtétet nem.

- Nem fog fájni, hidd el. Hamar túl leszel rajta. Reggel megcsinálják, és estére kutya bajod – bizonygattam, de sokáig nem ért semmit a rábeszélésem.

Normális esetben, egy normális életben én is elítéltem volna az ilyesmit, de tekintettel a körülményekre, amelyekben éltünk, valamint az apa kilétére és a foganás mikéntjére… nem láttam más megoldást. Ha láttam volna, segítettem volna neki, akár az életem árán is, de így…?!

Éjfél is elmúlt, mire Lorri elaludt a karjaimban. Ki akartam bújni alóla, mielőtt Tony észreveszi az ittlétemet, de elszámítottam magam. Jones jelentette neki, hogy itt vagyok, nem pedig az utcán.

- Ti mi a faszt csináltok itt? – rúgta ránk az ajtót úgy éjjel egy környékén. Már én is majdnem elaludtam. Teljesen felébredni nem volt időm, a karomnál fogva rántott le az ágyról, és a sarokba hajított. – Na, ebből elég volt! – tombolt. Valami ilyesmit vártam tőle, de a konkrét történésekre én sem számítottam. – Te most azonnal eltakarodsz az utcára! – nézett rám, majd Lorrira. – Neked meg megoldom én a kis gondodat – közölte vele.

Lorri már akkor sikított, amikor még hozzá sem ért. Esélyem sem volt közbeavatkozni, pedig próbáltam. Jones szedett le Tonyról, amikor nekiestem, hogy védjem a barátnőmet. Utána végignézette velem, ahogy kiveri belőle a magzatot.

A könnyeimtől már alig láttam, mire befejezte. Lorri eszméletlen volt. Vérzett. Nagyon erősen.

- Ennyi – emelkedett fel mellőle életünk legfőbb megkeserítője, majd a házi kedvencére nézett. – Ezt itt takaríttasd fel valakivel. – Ezután én következtem. – Amíg ő lábadozik, vagyis holnap reggelig az ő bevételét is tőled várom – közölte velem dermesztő hangon. Ezután elkapta a torkomat, és megfosztott a levegőmtől, míg ki nem ért velem a folyosón a lépcső tetejére. – Holnap estig ne merd betenni ide a lábad. Akkor viszont várlak. És tudod, mit fog történni, ha nem jössz vissza – „búcsúzott” kedves szavakkal. Tudtam.

A korlátba kapaszkodva sikerült megfékeznem a zuhanásomat, amikor lelökött a lépcsőn, így nem lett bajom. Kitántorogtam az utcára, de az első dolgom az volt, hogy leüljek egy nyugodt sarokban az egyik park szegletébe, és kisírjam magamból a látottakat. Nem ez volt az első kegyetlenség, amelynek szemtanúja voltam, és soknak átélője is, de ez túlment minden határon.

Két óra múlva szedtem össze magam annyira, hogy újra géppé váljak, aki a testével keresi a pénzt. Több kuncsaftot szereztem, mint valaha egyetlen éjszaka alatt. A pénz is tripla annyi volt, mint amennyit keresni szoktam. A következő estén mentem csak „haza”, ahol az első utam Tony szobájába vezetett. Épp egy szőkét kefélgetett, amikor rányitottam az ajtót.

- Mi az, máris végeztél? – kérdezte zavartalanul. Teljes erőmből hozzávágtam a pénzt, amelyet előbb csinos kötegbe csavartam. Felsebezte a papír az arcát.

Ezután kifelé indultam, de útközben lenyúltam egy üveg bourbont a bárszekrényéből. Még utánam kiabált valamit, de a csaj gyömöszölését egy percre sem hagyta abba. Pedig már az is sikított… és nem az élvezettől.

A szobámba zárkóztam, és inni kezdtem.

- Boldog születésnapot, Nataly… – suttogtam magam elé, miután a felét magamba döntöttem. Ekkor már jó volt, nem égette a torkomat. Néhány pirulát is előkapartam a szekrény alól – újabban ott tároltam, amiket kaptam. Így, együtt tökéletes párosítás volt, hogy reggelig ne tudjak magamról.

Legalább reggelig… de azt sem bántam volna, ha soha többé.