5. fejezet

5. fejezet

A limós pasi nem jelentkezett Tonynál, legalábbis nekem nem jelezte, hogy huszonnégy órán át kellene szolgálnom bárkit, úgyhogy pár napon belül el is felejtettem az ügyet. Lorri mélyen lakó, de néha előtörő gyermeki énje viszont helyettem is elábrándozott.

Mikor éjjelente az utcán vártuk, hogy valamelyikünket elvigyék, időnként beszélgettünk… azaz én inkább csak hallgattam, ahogy és amiről mesél. Szigorúan nem az életünkről.

Eleinte azt hittem, megbolondult, és nem fogja fel, mi zajlik körülötte meg vele, de egy idő után rájöttem, hogy ő így próbálja lelkileg túlélni. Egyszer bevallotta, hogy egy ideje már ő sem hisz a csodákban. Lewis után ezen nem csodálkoztam. A reményeit meg az álmait is feladta. Megdicsértem érte, aztán megkérdeztem, hogy ha valóban belátta, milyen kilátástalan a helyzetünk, akkor minek talál ki történeteket a fehér paripás hercegről? Azt felelte, hogy ezt a sorsot nekem szánja. Szerinte én megérdemelném.

- Mindenki megérdemelné közülünk – hárítottam, de azért meghatódtam.

Aztán ráébredtem, hogy igaza van. Nem abban, hogy ki érdemelne és mit, hanem abban, hogy igenis kell valami fogódzó, ami a felszínen tart. Kimászni úgysem lehet, legalább ne süllyedjünk még mélyebbre. Ebben segítettek a tabletták is, amiket Tony még mindig bőkezűen osztogatott nekünk. Kikapcsolta az agyunkat, amikor legszívesebben már a késért nyúltunk volna, hogy a saját szívünkbe döfjük.

Ez egy mesével, nem pirulákkal teli este volt. Az út szélén cigiztem, Lorrit nem sokkal azelőtt vitték el és én is kuncsaftra vártam. Elfantáziáltam azon, mi lenne, ha megismétlődne az az éjszaka. Lehunyt szemmel idéztem fel a férfi csókjait, amelyek azt éreztették velem, hogy ember vagyok. Egy hercegnő Lorri meséiből. Szerettem volna tovább álmodni azt, ami akkor történt. Csak egyszer. Újra érezni a gyengéd érintéseket, a finom mozdulatokat, a lágyan elsuttogott szavakat. Csak még egyszer, hogy aztán úgyis örökre elfelejtsem.

Elképedtem magamon, amiért ilyesmiről képzelgek… A jelek szerint az agyamra mentek fiatal és naiv barátnőm agyszüleményei – gondoltam, és dühösen eltapostam a csikket. Aztán lehunytam a szemem, hogy kitöröljem a fejemből mindazt, ami az előbb belefurakodott.

- Mikor alszod végre ki magad? – riasztott fel egy hang a gondolataimból.

Kinyitottam a szemem, bár felismertem anélkül is.

- Mi a helyzet, Ben? – kérdeztem az érkezőtől. – Dugni akarsz, vagy csak erre jártál? – konkretizáltam, hogy mire várok választ. Sikerült is zavarba hoznom. Kétméternyire toporgott, a kezében meg egy üveget szorongatott.

- Hoztam neked egy kis teát – motyogta. Közelebb lépett és lerakta mellém a lépcsőre, amelyen ültem, majd újból eltávolodott. Nézegettem egy percig az üveget, majd rá emeltem a tekintetem.

- Nem harapok – mosolyodtam el azon, hogy újra tartja a távot tőlem, aztán intettem neki, hogy jöjjön ide mellém. Alaposan körbekémlelt, hátha ránk ront a főnököm, de megnyugtattam. – Tiszta a levegő. Tony nemrég lépett le az őrhelyéről – böktem a szemközti parkoló felé, ahol néha feltűnt a fekete sportkocsija, csak hogy ellenőrizzen minket.

- Valójában csak azt hoztam – pillantott az üvegre, de a combjaim is ott voltak, és még sötétben is láttam, hogy végigmustrálja őket. – Már itt sem vagyok, szia! – fordított hátat aztán és zsebre tett kézzel elindult arra, amerre lakott.

Nem hittem el, hogy tényleg csak ennyit akart, ezért gyorsan felálltam, és utána siettem. Gondoltam, nem árt meg, ha szünetelek egy kicsit – illetve lelépek a placcomról –, ma amúgy sem volt túl nagy forgalom. Eddig csak hárman vittek el, pedig lassan lejárt a műszakom.

- Hé – szóltam rá Benre, mikor engem meghallva maga mögött felgyorsította a lépteit. – Köszönöm – mondtam ki az egyiket a „leggyakrabban használt szavak” listájáról.

- Nincs mit – motyogta hátra, de meg sem állt.

- Ben! – szóltam rá ekkor határozottabban. Legalább megtorpant. – Ne fuss el. Mondd el, miért jöttél – kértem, mikor megálltam előtte. – Vagy mutasd – tettem a kezem a sliccére. Jól sejtettem. Keményebb volt, mint a mai legutolsó kuncsaftom, aki megdolgoztatott a pénzért, amit végül fizetett. – Gyere – fogtam kézen, majd az egyik sikátor felé húztam.

- Mit… művelsz? – motyogta, de annyira ledöbbent, hogy nem tiltakozott.

- Kapsz egy kis fizetséget… mert olyan jó vagy hozzánk – gondoltam itt a múltkori segítségéért is Lorrival kapcsolatban –, na meg a teáért – feleltem, és a falnak döntöttem. Még észbe sem kapott, de már a nadrágjában járt a kezem. – Érzem, hogy mit akarsz – suttogtam a fülébe.

Úgy gondoltam, ő más… vagyis megérdemel egy kis kényeztetést. A nyakát csókolgattam végig, mire zihálni kezdett, és megfogta a slicce résén benyúló kezemet.

- Ne – nyögte, de persze nem rántott el magáról.

- Tetszeni fog, megígérem – előlegeztem be neki, majd letérdeltem elé, hogy a lényegre térjek, mert a reszketéséből ítélve csak pillanatok kérdése volt, hogy elsüljön.

- Nataly – nyögte megint, amikor elővettem a farkát a nadrágjából. Egy kósza fény rávillant… nem volt oka panaszra, ahogy azt egy pillantással megállapíthattam. Az előbb is éreztem már, mikor még csak tapintottam, hogy a természet bőkezűen megáldotta. Kiköptem a rágómat, és épp arra készültem, hogy leszopom, amikor egy rendőrautó figyelmeztető jelzése törte meg az éj csendjét. És a fény is megint ránk vetült. Ezúttal maradt. Rögtön tudtam, mi történik. – A rohadt életbe! – Ben szókincse is meggyarapodott a vészhelyzet hatására.

Kettő másodpercem volt visszacsomagolni őt a nadrágjába, majd felemelkedni, és ismét kézen fogva a sikátor sötétebb vége felé húzni. Ő lakott errefelé, mégis én ismertem jobban a környéket. Eltűntünk egy kapualjban, mielőtt a rendőrök egyáltalán felfogták volna, hogy leléceltünk. Egy lépcsőházban igyekeztem fel a tetőre, amelyen át lejuthatunk egy másik utcára. Ben a nyomomban volt. Biztosra vettem, hogy már koránt sincs annyira felizgulva.

- Basszus – sziszegte felém, mikor pár sarokkal odébb ismét az utcára jutottunk. – Mindig maratont kell futnod, ha jönnek a zsaruk? – döbbent meg.

- Valójában nem – feleltem elgondolkodva. – Már elmúltam tizennyolc, haza nem toloncolhatnak. Maximum lecsuknak, de onnan meg Tony hozna ki néhány óra alatt. – Elindultam arrafelé, amerre ő lakott. Reméltem, hogy a köszönetnyilvánításomat befejezhetem majd nála, mert utáltam volna tartozni neki. Egész úton kérdezgetett. Hogy például miért menekültem az előbb, ha úgyis könnyen megúszom.

- Te nem tudod elképzelni, milyen odabent – meséltem. Nekem volt már benne részem. Alig két hete vittek be legutóbb. Épp egy szolgálatban levő, ám civil rendőrt halmoztam el mindenféle földi gyönyörrel, amikor a társa ránk nyitotta a szintén civil autójuk ajtaját, amelynek a hátsó ülésén tartózkodtunk. Hiába ajánlgattam magam neki is, benne még élt a kötelességtudat. A pénzemet sem kaptam meg. Tony pedig csúnyán megbüntetett „otthon”, miután kihozott a fogdából. – Borzalmas az a sok lecsúszott, drogos, alkoholista lány, akiknek ugyanolyan sorsot szántak, mint nekem – néztem Benre, mikor megérkeztünk a lakásához. – Szar ügy ezt látni máson is. Bejöhetek? Ott nyugodtabban be bírjuk fejezni, amit elkezdtünk.

- Nem! – tiltakozott rögtön. – Figyelj, én nagyon… Te nagyon tetszel nekem, de… nem akarom, hogy hálából… csináld…

Kellően határozatlan volt ahhoz, hogy elővegyem a kulcsát a zsebéből és a zárba illesszem.

- Akkor képzeld, hogy nem hálából csinálom – mormoltam, de nem boldogultam azzal a szarral. Egy nem túl nőies káromkodás is elhagyta a számat.

- Kérdezhetek valamit? – Máris azt tette.

- Mondd.

- Azt majd én – vette el a kulcsát a kezemből, de nem állt neki, hogy ő vacakoljon tovább az ajtóval. – Te is használsz… drogokat? – nézett rám ijedten. Majdnem elnevettem magam. Ő tényleg összepasszolt volna Lorrival, ha Lorri nem egy prostituált. Mindketten naivak voltak, és rózsaszín álomvilágban éltek.

- Aki nem használ közülünk néha valamit, az már a temetőben van – feleltem. – Bemehetünk végre?

- Nem engedlek be – rázta meg a fejét. – Hagyjuk azt a… hálát. Nem tartozol semmivel, oké? – Túl makacsnak tűnt ahhoz, hogy biztos legyek benne, meg tudom változtatni a véleményét, ezért vállat vontam, és elköszöntem. Még az életben nem ellenezte ennyire senki, hogy „boldoggá tegyem”, de nem vettem a lelkemre. Nem lehet mindenki perverz állat. Mint ahogy…

Elfojtottam egy sóhajt, amiért már megint Lorri meséinek hatására rá gondolok. Kezdett elegem lenni az álomvilágokból. Mindenkiéből!

Alig tettem meg két lépést, amikor Ben megérintette a vállam. 

- Most mégis akarod? – akartam tisztázni a helyzetet.

- Nem, csak… tudni szeretnék még valamit. – Már az is haladás volt, hogy végre normálisan beszélgetett velem, nem úgy, mint az érkezésekor ma oda, hozzám.

- Ki vele! – Biztos voltam benne, hogy nem tud olyat kérdezni, amire ne tudnám a választ. Mégis sikerült megfognia.

- Mit csinálnál, ha valaki ragaszkodna hozzá, hogy fejezd be ezt… – nézett végig rajtam.

- Ha ragaszkodna? – mosolyodtam el. A fantáziaélet a szemeim előtt lebegett, csakhogy az utca volt a háttérkép hozzá, ez pedig így visszarántott a valóságba. – Olyan ember nem még született, aki egy kurvát akarna kiemelni a mocsokból, hogy feleségül vegye, csináljon neki egy focicsapatnyi gyereket, aztán boldogan éljenek, amíg meg nem halnak – meséltem neki a való életről. – Ilyen férfi nincs, Ben. Te sem vagy ilyen, hiába játszod a jófiút. Ha belegondolsz, akkor igazat adsz nekem. – Láttam, hogy máris eltöpreng. Magára hagytam a gondolataival. Ha már egyszer nem akarja, hogy hozzá juttassam egy kiadós élvezéshez…

Lorri már a lépcsőn várt rám, mikor visszaértem a helyünkre. Rögtön tudta, hogy Bennel voltam; itt hagytam ugyanis a teát, és abból leszűrte a következtetést.

- Itt volt Tony, de azt mondtam, kuncsafttal vagy – árulta el rosszkedvűen. Most nem ábrándozott, és a tekintete sem volt az igazi. Nem kérdeztem, mi baja, gyanítottam, hogy a legutolsó „ügyfele” vette el a kedvét az élettől, de gondoltam, majd elárulja, ha akarja. Még volt három-négy óránk, mielőtt itt végzünk ma. Mielőtt pirkadni kezd.

Megköszöntem neki a falazást, és úgy döntöttem, az ezután következő beteges pasasoktól ma dupla gázsit követelek, hogy Tonynak ne tűnjön majd fel a hiány, amit a Bennel töltött időm okozott.

Lorri nem szólt hozzám a továbbiakban, csak akkor fakadt ki, amikor újra jöttek, és őt akarták. Eljátszotta, hogy minden rendben, és ment is, de visszaérve sírva fakadt.

- Nincs nálad valami…? – Tudtam, mire gondol, de az utcára nem hozhattuk magunkkal, hogy legalább drogbirtoklással ne vádoljanak, ha elkapnak minket a fakabátok. Még hangosabban sírt, én pedig elküldtem a mellénk húzódó taxit, amelyből egy csapat srác érdeklődött az árainkról. Inkább őt vigasztaltam, de ezzel újabb fuvartól estem el. Máris nekiálltam felkészíteni magam, mit kapok majd ezért Tonytól.

Közben pedig kifaggattam Lorrit, hogy megtudjam, mi küldte így padlóra. Elmesélte, hogy az ez előtti ügyfele nemcsak egyedül élvezkedett rajta, hanem még három haverja is. Ez pedig a családjára, főleg a testvéreire emlékeztette, amikor azok estek neki egyszerre, és erőszakolták meg.

Sokáig csitítgattam, amíg nem jött megint egy kuncsaft. Ezúttal én mentem el vele. Féltem Lorrit ilyen állapotban egyedül hagyni, de nem volt más választásom. Reméltem, hogy hamar túl leszek rajta, de majd’ egy órán át lihegett az arcomba a pasi. Szinte megkönnyebbültem, amikor levett a motorháztetőről, talpra állított, és magának háttal döntött rá ismét. Legalább nem láttam, csak hallottam és éreztem, mit művel. Aztán vége lett, ki is fizetett, de a rohadék nem vitt vissza oda, ahol összeszedett. Fél órát gyalogoltam húszcentis sarkakon, mire megpillantottam az utcánkat.

Lorrit nem láttam sehol, úgyhogy leültem várni, amíg visszahozzák. Engem még kétszer vittek el, de ő nem jött. Kizártnak tartottam, hogy örökké elkerüljük egymást, ezért úgy döntöttem, körülnézek. Valami félelemteli gondolat odavonzott, ahova korábban Bent rángattam. Nem is volt alaptalan az aggodalmam. Csak kár, hogy nem jelentkezett előbb…

Lorri a sikátor közepén ült a falnál, egy kuka mögött. Mindkét karját felhasította a könyökétől a csuklójáig. Ráadásul cikcakkosan. A vér már nem patakzott belőle, sőt, csodáltam, hogy egyáltalán ver a szíve… A pulzusa pedig még ott lüktetett az ujjam alatt, amikor a nyakára téve ellenőriztem. Mindenem reszketett, mikor ezt követően elrohantam segítségért.

Tony luxusnak tartotta volna, hogy mobilt adjon a kezünkbe, de legalább egy-egy telefonkártyával ellátott mindannyiunkat. A fülke pedig az utca elején volt. Elsőként a mentőket hívtam, majd azt a rohadt stricit. Persze, hogy kiakadt azon, hogy tehetett ilyet az ő egyik madárkája. Már elvitték Lorrit, amikor megérkezett a helyszínre.

- Melyik kórházba vitték? – kérte rajtam rögtön számon. Vállat vontam. Valójában nem érdekelt, sőt, reméltem, hogy talán valaki megszánja,  elrabolja majd a kórházból és ebből az életből, de úgy, hogy Tony se találjon rá. – Milyen rohadt kis kurvák vagytok ti? – vitatkozott jobb híján velem, majd a karomat megragadva a kocsija felé rángatott. – Azt hiszitek, megússzátok, ha megpróbáltok kárt tenni magatokban? – Nem feleltem, tudtam, hogy nem vár rá választ. Amikor viszont egy pofont is lekevert, felbőszültem ütöttem vissza. Sok volt a látvány, amiben ma részem kellett, hogy legyen. – Na várj csak – sziszegte, aztán a kocsija csomagtartójába zárt.

Fél óra múlva szállhattam ki onnan, de nem akármilyen utazást kellett addig elszenvednem. Legalább százötvennel szelte át a várost, hogy aztán annak a szélén egy használaton kívüli, valaha autópályának épült szakaszon azt gyakorolja, vajon felborulunk-e, ha túl gyors tempónál próbál megfordulni. Nem egyszer megbillent a kocsi. Nem láttam, csak éreztem a rezdüléseket. A szívem már az első öt percben a torkomban dobogott, de azzal nyugtattam magam – vagyis igyekeztem, de nem ment –, hogy nem meegölni akar, csak megbüntetni. Mégis elhánytam magam, amikor kirángatott a házunk előtt.

- Takarodj zuhanyozni! – taszigált be a szobámba, amikor a lakás elé értünk.

Még akkor is reszkettem, amikor jó hosszas mosakodás után kimásztam a víz alól. Tele lettem zöldessárga és kéklő foltokkal a csomagtartóban található összes többi kacat miatt, amelyek éppúgy csapódtak odabent ide-oda, mint ahogyan én. De a megpróbáltatásaim még nem értek véget.

- Unatkozom, szórakoztass! – Gyűlölettel néztem végig Tonyn, aki meztelenül hevert az ágyamban, és épp a saját farkát simogatta. Egyetlen oka volt, hogy nem küldtem el az anyjába. Ez pedig nem volt egyéb, mint a Smith and Wesson, amit a másik kezében tartott, és egyenesen rám célzott. – Gyere közelebb – intett vele felém.

Fel akartam ébredni. Vagy belealudni Lorri álomvilágába, de nem akartam azt, ami most kellett, hogy következzen. Tony rám parancsolt, hogy táncoljak neki. Még a zenét is bekapcsolta hozzá. Táncoltam. Utána fel kellett öltöznöm lassan és csábítóra, hogy egyetlen mozdulattal széttépje rajtam a göncöt, és az cafatokban lóghasson rajtam.

- Most pedig vedd szépen a szádba, amit neked vertem ilyen keményre. – Nem kérdeztem meg, mire céloz, mert tényleg kemény volt. Meg különben sem engedhettem meg magamnak, hogy gúnyolódjak. Nála volt a fegyver, amit a halántékomhoz szorított, alighogy szopni kezdtem.

Nem akartam, hogy a számba élvezzen, de a tarkómnál fogva magára szorított, és telefröcskölte a torkomat. Ekkor lett elegem. Nem érdekelt, hogy meg fog ölni, amint elengedett, telibe köptem az arcát a saját spermájával. Persze ez sem tetszett neki, én viszont egyelőre éltem. Már csak az volt a kérdés, még meddig.

A hajamnál fogva rántott az ágyra, miután egy félredobott cafatnyi fehérneműdarabbal megtörölte az arcát.

- Ezért szeretek veled kefélni – morogta a fülembe, miután hasra lökött az ágyon, és olyan keményen, mintha nem épp most ürült volna ki, máris belém hatolt. Most sem a természetes nyílást választotta. Elfojtottam a sikolyaimat, még a végén azt hinné, élvezem, és tűrtem. – Te nem félsz tőlem – nyögte. A pisztolya hidege a tarkómnál égette a bőrömet. Aztán bemutatót tartott belőle, hogy igenis kéne egy kis rettegést mutatnom; a szoba másik végében levő tükör felé irányította a fegyvert, és belelőtt. Elérte, amit akart.

Nem félek… Igen, ezt mondogattam magamban, mert semmi értelme nem volt, hogy félnem kelljen. Úgyis azt tett velem, amit csak akart. Most épp a hajamba markolt, és felrántott az ágyról. Aztán szemből a falhoz szorított, és úgy dugott tovább. Már csak azt vártam, mikor végez, hogy aztán Lorrihoz hasonlóan kivegyek pár nap szabit… A kórházban nem zaklathat senki – még ő sem! Ezzel a gondolattal biztattam magam, miközben Tony megszállottan hajszolta a saját gyönyörét, meg az én kínjaimat.

Aztán vége lett. Nem ment el, mert még akkor is keményen meredt a farka, amikor kiszállt belőlem, ezúttal hanyatt fordított, és rám parancsolt, hogy simogassam. Ő is ezt tette, csak ő a kis segédeszközével, ami most forró volt az előbbi lövéstől. Még soha ilyen szinten nem száguldozott bennem az adrenalin. De ezt nem a vágy generálta, mint életem egyetlen feledhetetlen éjszakáján. Hanem a düh… és akaratom ellenére a pánik.

Az ösztönös élni akarásom azt diktálta, hogy hagyjam magam, bármit is tesz, de egyetlen, apró, meggondolatlan mozdulattal se provokáljam ki, hogy megöljön. Hagytam. Még azt is, amikor a combjaimat szétfeszítve Tony belém mártotta az ujjait. Túl sokat egyszerre, ezért fel is sikkantottam, pedig nem akartam.

- Ezt tetszik, mi? – morogta a fülembe. Egyre durvábban csinálta, egyre jobban fájt. Képtelen voltam felizgulni az érintésére. – Akkor ez is tetszeni fog – toldotta meg egy ígérettel a gyötrelmeimet, de nem jöttem rá rögtön, mire gondol. Először ugyanis a nyakamat és a melleimet harapdálta végig, azt is túl erősen, aztán a markába nőtt fegyvert a combjaim közé vezette.

Most rémültem meg igazán. Az ujjai eltűntek belőlem, és a forró fegyvercsövet éreztem már csak, ahogy megpróbálta belém dugni. Panaszkodott, amiért nem vagyok elég nedves, de nem bírtam megszólalni, hogy rákérdezzek, ugyan mitől lennék az? Dermedten sikoltottam némán a kegyelemért, de kíméletlenül belém tuszkolta a pisztolyt, egész a ravaszig. Ezután megforgatta bennem párszor, és közben élvezettel figyelte a rémületem.

A remegésemet már semmi nem bírta megakadályozni, sem az akaraterőm, sem másféle önuralom. Fogalmam sem volt róla, van-e még golyó a tárban, de nem így akartam meghalni, ezért mozdulatlanul feküdtem, amíg ő kiélte rajtam a beteg ötleteit. Újra szopnom kellett, mialatt bennem mozgatta a tárgyat. Erős volt a kísértés, hogy tőből leharapjam neki, még akkor is, ha utána az egész tárat belém ereszti – legalább az ő életének sem lenne több értelme.

Még egy adagot le kellett nyelnem, mielőtt lemászott volna rólam, és a pisztolytól is megszabadított. Képtelen voltam megmoccanni. A rettegésem keserű szaga terjengett a levegőben. Hál’ Istennek ettől ő is undorodni kezdett, bár eddig nem zavarta. Kitárta a szobám ablakát, majd egy szivarral a kezében visszafeküdt mellém az ágyba.

- Ezért szeretek veled dugni – ismételte egy korábbi mondatát. Lehunytam a szememet, hogy ne lássa meg a könnyeimet. Örültem, a pisztolyt ugyanis lerakta végre az éjjeliszekrényre. Túléltem. Ezt legalábbis. Fogalmam sem volt, honnan van erőm felkelni, és előtúrni a fiókból az előző esti adag tablettát, amit adott. – Hé, ezt nem engedem! – vette ki a kezemből a fiolát. – Már csak az hiányzik, hogy te is kórházba kerülj – vitatkozott velem, és az ágyra lökött. – Csak okosan, kislány.

Nem volt szerencsém, mert még legalább fél órát ott volt a szobámban – közben egyszer még megkefélt, de ezúttal mellőzte a játékszerét –, aztán magával vitte a pirulákat. A szekrény alatti rejtekhelyem is üres volt. Megint megtalálta… – rogytam térdre a szőnyegen, majd össze is gömbölyödtem, és sírva fakadtam.

Lorri jutott az eszembe. Ő meg merte tenni, ami kórházba juttatta. Ez az egyetlen lehetőség, hogy csak pár napig ne kelljen léteznünk ebben a fertőben, ami itt körülvesz bennünket. A könnyeim elapadtával a szétlőtt tükörre esett a pillantásom. A fegyver forróságát még mindig éreztem a testem mélyén. Feltápászkodtam a földről, és a szilánkok felé igyekeztem.

Semennyi félelem sem volt bennem, amikor megfogtam közülük egy darabot. Tony megtanított rá, milyen a valódi rettegés. Egy öngyilkosság ehhez képest gyerekjátéknak tűnt. A fürdőbe mentem, hogy egy esetleges látogató azt hihesse, zuhanyzom, ezért a csapot is megnyitottam, aztán a vécé fedelére ültem, és a tíz centi hosszú, ujjnyi vastag tükördarabban még egyszer, utoljára végignéztem az arcomon. Sápadt volt. Aztán a könyökhajlatomhoz emeltem a szilánkot.