14. fejezet

14. fejezet

Biztos voltam benne, hogy meghaltam. Meghaltam és a pokolba jutottam. Pokolian fájt ugyanis minden porcikám. Bár ez így nem igazán stimmelt. Ha meghaltam, nem szabadna fájdalmat éreznem.

Gondolkodni kezdtem, de nem jutott eszembe, hogy kerülhetek erre a… szagos helyre. Illatosnak semmiképpen nem neveztem volna, mert nem volt valami kellemes. Tömény fertőtlenítő és gyógyszerszag facsarta az orrom. Nem tudtam mással azonosítani mindezt, csak a kórházzal.

De hogy a francba kerülök ide? És ki a franc hozott el egy kórházba? Meg egyáltalán… minek vagyok itt? Bár ezt a fájdalmaimból kitalálhattam volna. Talán elütött egy busz. Vagy kamion. Esetleg úthenger…

Akármelyik is volt, maradandó károkat okozott. Már csak a szemeimet kéne kinyitnom, hogy megnézzem, milyeneket – tűnődtem, de erőm már nem volt hozzá elegendő.

Valahol nyílt egy ajtó és valaki belépett rajta. Aztán megállt. Egy sóhajt hallottam, majd a léptek közeledtek – semmit nem nyomott el a műszerek egyenletes csipogása. A látogatóm egy ideig állt, majd leült; a szék csikorgásából következtettem erre. Szerettem volna megtudni, ki az, de sajnos nem mutatkozott be. Csak közölte velem a nevemet.

- Nataly… – suttogta, aztán megfogta a kezem. Vártam, hogy mondjon még mást is, hátha úgy azonosítani bírom, de semmi. Az volt csupán egyértelmű, hogy férfi az illető.

Amikor elkezdte simogatni a kézfejem, meg a csuklómat, megfordult a fejemben, hogy igen bizalmas lehet a kapcsolatunk, mert egy idegen nem tenne ilyet. Olyat meg pláne nem, hogy a kezem a szájához emeli, és puszikkal hinti az ujjaimat.

Azokat az ujjaimat, melyek között egy pisztolyt fogtam nem is olyan régen! Azaz ki tudja, mióta fekszem itt…

Ettől az emléktől még milliónyi másik tolult az agyamba. A szám és a tüdőm karöltve szakítottak ki belőlem egy sóhajt. Észre sem vettem, hogy a kézfejemet cirógató száj megdermed, csak azt hallottam újra, hogy a valaki a nevemet súgja megint.

- Nataly! – Most már határozottabban, mint az imént.

Próbálkoztam, hogy felelni tudjak, vagy legalább a szemeimet kinyitni, de egyik sem sikerült, csak súlyos zihálás lett belőle, a műszerek meg összevissza csipogtak.

A férfi ekkor a nyakamhoz nyúlt, én pedig megijedtem, mert azt hittem, meg akar fojtani, de aztán rájöttem, hogy épp ellenkezőleg. Fogalmam sincs, mit csinált, de hirtelen már jobban kaptam levegőt.

Egy percen belül újra nyílt az ajtó, a férfi nekiállt parancsolgatni az érkezőknek, hogy segítsenek rajtam valahogy, utána kezek matatását éreztem magamon, de hogy a végkifejlet mi lett, arról lemaradtam. Elnyomott az álom. Vagy adtak valami szert és attól ájultam el, de sajnos ezzel együtt álmodni is kezdtem. Borzalmas volt.

Az ébredésem valóságos megkönnyebbülést jelentett. Már egyedül voltam. Ezt pedig immár láttam is, ugyanis könnyedén kinyitottam a szemeimet. Bár a könnyedén szót enyhe túlzásnak éreztem, mert baromira zavart a fény. Egyenesen az arcomra tűzött az ablak felől. A másik irányba fordultam, hogy ne vakítson annyira, és meg is pillantottam valakit az ajtó melletti fotelban aludni. Mégsem voltam egyedül.

Nem volt ismerős az illető, vagyis… Mivel lehajtotta a fejét, nem láttam az arcát. Csak a kezét, mely a karfán nyugodott. Szép keze volt. Biztosra vettem, hogy az érintése is gyengéd.

E gondolat miatt már megint emlék- vagy álomképek tucatjai kezdtek villódzni az agyamban, de nem tudtam őket hova rakni. Inkább újra a férfi arcára pillantottam. Egy tiszta, kék szempárba botlott a tekintetem. Rögtön lesütöttem a sajátomat, de már hiába is próbáltam volna alvást mímelni, észrevette, hogy magamhoz tértem.

- Nocsak, Csipkerózsika felébredt végre? – Hallottam, hogy a fotel megnyikordul, amint a férfi felállt, majd besüppedt mellettem az ágy, ahogy mellém feküdt. – Azt hittem, csak csókkal működik a dolog – suttogta csalódottan.

Éreztem, hogy megérinti az arcom, majd a számat. Ez volt az! Az az érintés, melyre emlékeztem. A döbbenettől nemcsak az ajkaim, hanem a szemeim is elnyíltak, és egyenesen rábámultam. Nem volt nehéz dolgom, csak öt centire volt tőlem az arca. Megszólalni időm sem volt, meg végiggondolnom sem ártott volna, hogy vonjam kérdőre az ismeretlen, mégis ismerős fazont, ugyanis rohadt gyorsan valóra váltotta a mesét.

Megcsókolt.

Csóknak nem is neveztem volna, inkább csupán egy puszit simított végig az ajkaimon, majd amilyen villámgyorsan érkezett az előbb, most olyan sebesen távozott mellőlem az ágyról.

Csodálkozva néztem, miért teszi ezt, aztán én is meghallottam, hogy valaki közeledik a folyósón. Csipkerózsika hercege visszahelyezkedett a fotelbe, enyhe mosollyal rám kacsintott, és még éppen le tudta hunyni a szemeit, mielőtt nyílt az ajtó. A belépő először felé vetett egy pillantást, nyugtázta, hogy a herceg alszik, és máris én következtem.

- Látom, végre felébredtél! – mondta halkan, mégsem suttogva. Aztán leült mellém pont oda, ahol az előbb még a másik feküdt. – Tudtad, hogy azt hittem, meghaltál?! – kérte rajtam számon ingerülten, majd a hangja lágyabbra váltott. – A frászt hoztad rám. Többet ilyet ne tegyél velem, te hülye tyúk! – ölelt is át gyengéden. Én is megpróbáltam felemelni a karom. Remegősen, de sikerült. Csak a mellkasomon feszült a bőr valamiért, de ezzel most nem törődtem.

- Én is örülök, hogy látlak, Ben! – súgtam rekedten. Ki volt száradva a szám, a torkom, és mérget mertem volna venni rá, hogy a gyomrom is hasonlóan érzi magát. – Adnál egy kis vizet? – hanyatlottam vissza az ágyra, ő meg már nyúlt is az ágy melletti hűtő felé. Közben tovább csacsogott.

- Elég bátor és még inkább idióta ötlet volt tőled az a lövöldözősdi. Legközelebb ne csinálj ilyet, ha kérhetem! Amikor kihúztalak abból a bokorból…

Nem folytatta, de nem is volt rá szükség. Erre is már emlékeztem.

- Nincsenek ilyen terveim - feleltem, miután ittam, de azt túl mohón, úgyhogy köhögőroham tört rám.

A herceg is felemelte a fejét a zajra, de nem ugrott oda hozzám, mert látta, hogy Ben éppen ezt teszi. Megint fájt a mellkasom. Odakaptam a kezem, hogy tompítsam a csípő érzéseket, de Ben elkapta a csuklómat, és megakadályozta, hogy megérintsem magam. Ennek nem örültem, mert baromira viszketett is.

- Hagyd gyógyulni! – parancsolt rám, majd kikapcsolta a műszert, ami a köhögésem óta hirtelen felgyorsulva közvetítette a szívverésem.

- Oké, doktor úr – adtam meg magam. - Akkor azt mondja csak meg, mikor helyeznek szabadlábra?

Én komolyan kérdeztem, de ő viccnek értelmezte, mert elvigyorodott.

- Ha a nyelved máris ilyen csípős, attól tartok, hogy túl hamar – adta meg a választ. Reméltem, hogy nem ezen fog múlni, de ha mégis…

- Megteszem, ami tőlem telik – ígértem, ám ennek ellenére is úrrá lett rajtam az álmosság, csakhogy én nem akartam megint tudatomon kívül kerülni, úgyhogy kérdezősködni kezdtem.

Ben elárulta, hogy hogy kerülök ide – valami magánklinikára hozott az a gazdag ipse, akinek két héttel ezelőtt megadtam neki a nevét. Ő mentett ki a bokorból, de előbb szólt Martinnak, aki kérdés nélkül engedelmeskedett, azaz küldött értünk egy kocsit, ami rögtön ideszállított minket; engem rögtön a műtőbe, ahol kioperálták belőlem a Tony fegyveréből származó golyót, aztán mind várták, hogy magamhoz térjek.

A két hét meghökkentett, de a beszédhez már nem volt erőm. Ben pedig folytatta. Vetett egy pillantást a háta mögé, de az ott alvó férfi egy ideje meg sem rezzent. Csak amikor meghallotta, hogy róla van szó.

- Ez az alak meg végig itt volt. Nem tudom, ki ez, meg hogy honnan ismeritek egymást, de szemmel láthatóan fontos vagy neki, ha éjt-nappallá téve képes volt itt dekkolni veled, és a legjobb orvosokat hozatta ide a számodra… Tuti, hogy beléd van zúgva… – suttogta szomorúan. Aztán valamivel vidámabban hozzátette: – Remélem, nem viszonzod, bár… akárkivel megküzdenék érted! – harciaskodott rögtön.

Aranyosan csinálta, jobb kedvre derített. Hálásan pillantottam rá, majd a hercegre.

Akartam, de nem tudtam ellent mondani Bennek. Abban viszont biztos voltam, hogy az utcai pályafutásomnak innentől fogva vége. Két járható út maradt a számora. Martin házában űzöm ezentúl az ipart, vagy…­

Ryan ebben a másodpercben nyitotta ki a szemeit, és rögtön rátalált a tekintetemre. Ezernyi kérdést és választ olvastam ki belőle, de még le voltam ragadva a saját gondolataimnál.

Vagy…

Elaludtam.

A következő ébredésem már egészen mindennapos volt. Leszámítva, hogy világéletemben utáltam hanyatt fekve aludni. Meg általában hanyatt feküdni a sok aberrált perverzióinak kiszolgáltatva.

Még csukott szemmel fordultam az oldalamra, hogy némileg kényelmesebben helyezkedjek el, de aztán kíváncsian kinyitottam. Egy üres fotellel találtam szembe magam, ami egyből eszembe juttatta az álmomat. És… a Lorri által nekem álmodott herceget. A fotel most a képembe ordította az igazságot. Nincs semmiféle herceg és ez itt a valóság…

Csalódottan újra lehunytam a szemeimet, de nem volt kedvem tovább aludni, úgyhogy amint összeszedtem magam, úgy döntöttem, felkelek végre erről a kínpadról.

Nem is volt olyan nehéz. A műszerek már nem csipogtak körülöttem, különféle csövek sem lógtak ki a testemből, egyedül a szédüléssel kellett megküzdenem, de ezt is viszonylag hamar sikerült. Utána nem volt kérdéses, hova legyen az első utam: a fürdőnek sejtett ajtó mögé. Előtte még ittam egy korty vizet, hogy ne kaparjon úgy a torkom.

A tükörbe szándékosan nem néztem bele, anélkül is biztos voltam benne, hogy elég gyatrán festek. Nem volt kedvem szembesülni is ezzel. Miután megkönnyebbültem, visszaléptem a szobába. Körülnéztem, és csak ekkor jöttem rá, hogy mi nem stimmel.

Az ágy, a fotel, a mini hűtő, még a függöny is olyan volt, mint a legutóbbi ébredésemkor, csakhogy ez nem lehetett ugyanaz a szoba. A falak más színe, és a kellemes illat győzködött erről. Nem kellett erőlködniük, hamar hittem nekik.

Ha viszont nem a környezetemet változtatták meg, akkor engem szállítottak máshová – tűnődtem. Ezt még úgy bírtam jobban megállapítani, ha körülnézek, de egy hosszas körsétához nem éreztem magamban elég erőt, úgyhogy maradt az erkély. Kicsit meggyűlt a bajom a zárral, de aztán végre sikerült.

Odakint egyáltalán nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Nem éppen egy kórház parkja tárult a szemeim elé, sokkal inkább… Igen. A távolban, a fák között megcsillant valami. Túl ismerős volt. Gyorsan rájöttem, hogy honnan. Végigjárattam a szemem a birtokon. Martin felségterületén voltam.

Ez jó érzésekkel töltött el, bár azt is éreztem, hogy amint lejár a szabadságom, azaz amint felépülök, újra munkába kell állnom. Egy fura belső kényszer arra biztatott, hogy valahogyan megfizessem Martinnak az ápolásom és a megmentésem költségeit, hacsak…

Valami más is az eszembe jutott. Jobban mondva valaki más. A reményt már feladtam, tudtam, hogy ez nem a szép álmom, amelynek dobpergéssel zárul a vége, de addig képtelen voltam totál elvetni, amíg teljes bizonyosságot nem szerzek. Addig is tovább élveztem a napfürdőt.

Egy másfajta fürdőt is szerettem volna eszközölni, de mielőtt a kivitelezés útjára léphettem volna, odabent nyílt az ajtó. Új főnököm volt a látogatóm. Egyből tudta, hogy hol keressen; habozás nélkül lépett ki mellém az erkélyre.

- Látom, járó beteggé avanzsáltad magad – mosolygott rám kedvesen, majd óvatosan átkarolta a vállam. – Bevallom, nem hittem volna, hogy talpra állsz…

Ezt nem értettem.

- Akkor miért…

- Miért hozattalak ide? – segítette ki a hangomat. Bólintottam. – A barátod, az a… Ben ragaszkodott hozzá, hogy valamit tegyünk érted. Már alig vert a szíved. A golyó súrolta a májadat. Kétséges volt, hogy megmaradsz-e. De Fortuna is jó barátnőd lehet, ugyanis Ryan vette fel a telefont, amikor a srác ideszólt, hogy kéne egy kis segítség, mert épp a vesztedbe rohansz. Miután Ben kimentett a veszélyes övezetből, rögtön kocsiba pakoltak, aztán kórházba vittek, és pár óra múlva a műtéted is sikerrel zárult. Sokáig egy magánklinikán voltál, két napja hozattalak ide. Haza.

Haza. Valóban ez lesz a jövőbeli otthonom?

Nem bírtam olyan gyorsan megemészteni a hallottakat, mint ahogy Martin a szavakat kiejtette, de aztán felülkerekedett bennem az illem.

- Köszönöm.

- Ugyan… - hárította a hálámat egyetlen kézlegyintéssel, mire eszembe jutott az előbbi tervem.

- Majd megfizetem… ígérem!

Martin vigyora belém fojtotta a szót.

- Nem hittem volna, hogy máris dolgozni akarsz. De előbb hadd gyógyuljanak be a sebeid. – Tehát ő is így tervezte a jövőmet.

- A többieknek is meg szeretném köszönni. – Ezzel akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból. Most kell kiderülnie, mi igaz Lorri ábrándos meséiből.

- Ben minden nap meg szokott látogatni – pillantott az órájára –, szerintem hamarosan itt lesz. Most viszont hívok neked egy orvost, hogy ellenőrizze, tényleg teljesen rendben vagy-e – indult aztán az ajtó felé, de mielőt ellépett volna mellőlem, megpuszilta a halántékom. Én meg a karjába kapaszkodva tartottam vissza, hogy máris távozhasson.

- És… Ryan? – Furcsa volt kimondani a nevét, mert beleborzongtam. Akárcsak a tekintetébe, mely örökre belém vésődött. Meg az az apró csók legutóbb…

Kezdtem magam hülye, szerelmes csitrinek érezni, Martin azonban villámsebesen eloszlatta a kezdődő, meglehetősen ostoba érzelmeim kibontakozását.

- Ó, Ryan is végig itt volt… Tán mindannyiunknál jobban aggódott érted – ráncolta a homlokát egy pillanatig, majd az arcvonásaira meglepettség költözött. – Ismertétek már egymást korábban is? Úgy értem… mielőtt a múltkor bemutattunk volna egymásnak benneteket?

- Nem – sütöttem le a tekintetem. Nem akartam elárulni, hogy ő is a „kuncsaftom volt”. – Csak futólag – feleltem inkább kitérően.

- Érdekes – nézett rám gyanakodva Martin, de nem firtatta a kétségeit.

- Ő hol van? – nyögtem ki, amikor már zavart, hogy képtelen ezt magától elárulni.

- Hogy Ryan hol van? – ismételte meg sajnálkozó mosollyal. – Túl sok időt töltött itt, hiányolta már a munkája… meg valaki más is. Tegnap utazott haza, Portlandbe. A feleségéhez.