11. fejezet
Fogalmam sem volt, hogyhogy nem estem még össze ájultan, esetleg holtan, mindenesetre Vanessa folytatta.
- Ő pedig Nataly, Martin unokahúga. – Mintha az utolsó szóra enyhe fintorba húzódott volna Ryan szája széle, de ezt csak homályosan érzékeltem, még mindig a tekintete tartotta fogva az enyémet.
Aztán a keze, mellyel az én kezemért nyúlt. Mintha több ezer voltos áram száguldott volna végig az ereimben, olyan lüktető bizsergést éreztem, mikor lassan a szájához emelte, és egy csókot lehelt rá.
- Nataly… Örülök, hogy megismerhetem – mondta ezt követően. A pillantása végig perzselt eközben, az anyját észre sem vette.
- Én… szintúgy – makogtam, de biztos voltam benne, hogy ez nem én vagyok. De akkor ki a fene? Úristen! Mi történik velem?!
Zavartan fordultam el, és hevesen kirántottam az ujjaimat Ryan cirógató kezéből, majd a korlátba kapaszkodtam, hogy lehunyt szemekkel szuggeráljam a szívem lassabb dübörgésre, mielőtt mindenki meghallja, és mamutcsordának képzeli a zajt.
- Ezúttal meddig maradsz, szívem? – folytatta a csevejt Vanessa a fiával, akinek még mindig rajtam volt a pillantása. Nem kellett ránéznem, hogy ezzel tisztában legyek. Épp a fenekemet stírölte. Éreztem a forróságot.
Arrafelé lestem a szemem sarkából, amerről ide kijöttünk, hátha végre Martin is követ minket, mert ő lemaradt valahol a folyosón, ám sehol nem volt. Pedig jó lett volna, ha egyetlen nagybátyám kiszabadít ebből a csapdából, amelynek az ajtaja lassan, de biztosan záródott össze a fejem fölött.
- Az attól függ – felelte álmaim hangja a jobbomról.
- Elnézést – suttogtam ekkor feléjük fordulva, majd a válaszukat meg sem várva indultam el valamerre. Martin nem jött megmenteni, mentem magam.
- Nataly! – szólt utánam Ryan, mire földbe gyökerezett a lábam. Kényszerítenem kellett magam, hogy megforduljak. Még egy pillantás és végem – gondoltam, mikor a tekintetünk újra összekapcsolódott. – Remélem, még találkozunk – mosolygott rám a Lorri által nekem álmodott herceg.
Ezt követően csak a tó partján tértem magamhoz. Oda vitt a lábam, mert itt korábban is nyugalom szállt meg. Most is hasonlóban reménykedtem. A stéget már könnyen megtaláltam, de ezúttal vigyáztam a cipőimre. Túl drágának tűntek, hogy csak úgy itt felejtsem, vagy más bajuk essen.
- Ismered valahonnan? – szólalt meg a várt nyugalommal ellentétes nyugtalanságomat fokozó csendben egy már ismerős hang. Martin lépdelt utánam a pallón.
Ránéztem, majd vissza a vízre.
- Nem – vontam vállat. – Miért, kéne? – Eszem ágában sem volt elárulni, hogy az a „fiú”, aki állítólag annyira gyűlöli a magamfajtát, egyszer, egyetlen végtelenül hosszú és érzéki éjszaka erejéig a kuncsaftom volt.
- Nem, csak kicsit különösen viselkedtél vele – telepedett mellém, és ő is elbámult a tó közepe felé. – Láttalak benneteket az egyik ablakból.
Szóval leselkedni volt mersze, de ahhoz, hogy utánam ugorjon a mély vízbe, ahova hajított, ahhoz már korántsem.
Nem reagáltam a szavaira, valami más jutott eszembe, amire viszont kíváncsi voltam.
- Mikor jön értem Tony?
Martin ferde pillantásával nem foglalkozva határozottan álltam a tekintetét.
- Biztos nem gondoltad meg magad? – kérdezett vissza halkan, és mintha némi szomorúság is vegyült volna a szavaiba.
- Biztos! – vágtam rá. – Azaz…
- Azaz? – élénkült fel rögtön.
- Ha Lorri is…
- Nem! – Persze azt már nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Fogalmad sincs, min megy ott keresztül! Inkább neki való ez az élet, mint nekem. Jobban megérdemli, mint én! – kezdtem veszekedni vele, és kampányolni a barátnőmért.
- Tévedsz – nevetett fel örömtelenül könyörtelen fogva tartóm. – Neki nincs itt helye, megmondtam.
- Akkor viszont megyek. – Az elhatározásomnál csak néhány mázsa gyémánt lehetett volna keményebb. Önkéntelenül a nyakamhoz nyúltam, amelyben ott tekergett Philip ajándéka. Illetve fizetsége. Most gondoltam egyet és lekapcsoltam. Aztán Martin felé nyújtottam, aki körülbelül úgy nézett a kezemre, és az ujjaimon tekergő láncra, mintha minimum Hamlet koponyáját tartanám ott kifőzve. – Ezzel… nem tudok mit kezdeni.
Nem vette el, úgyhogy leraktam mellé a stégre. Valóban nem lett volna értelme magammal vinnem „haza”. Tony rögtön lecsapott volna rá, amint meglátja, és még egy kiadós verést is adott volna érte jutalmul. Bár az így is esélyes volt. Oka sem kellett, hogy legyen, csak némi kedve rá, és már ütött is…
- Tudsz úszni? – kíváncsiskodott Martin, bár nem értettem, hogyan függ ez össze a nyakékkel.
- Igen… – feleltem óvatosan, de aztán döbbenten elakadt a lélegzetem attól, amit tett.
A negyvenezer fontot érő csodás ékszer két másodpercen belül a tó fenekére süppedt úgy két méterre tőlünk.
- Nem fog berozsdásodni… Csak az alga lepheti el úgy pár hónapon belül – nézelődött arrafelé az ajándékgyilkos, de közben totál érdektelen hangon mondta tovább. – Ha meggondolnád magad, a házamba mindig szabad bejárásod lehet. Ha akármivel kapcsolatban meggondolod magad.
Ezzel kitolódtak a határok. Győzelemittasnak kellett volna éreznem magam, mert a szavával ellentétben örökérvényű lehetőséget ajánlott azzal, hogy éljek itt, másrészt azt is engedélyezte, hogy bármikor eljöjjek a nyakékért, csak persze ahhoz ki kell onnan halásznom, ahova hajította.
- Nem fogom meggondolni magam – komorult el a csodálkozásom. – Szóval? Mikor jön értem Tony?
- Beszéltem vele, én viszlek haza. Hátha… hátha út közben még meg bírlak győzni.
- Felesleges, hívj akkor egy taxit – ajánlottam, de ezt ellenezte. És vissza is invitált a házba rögtön. – Én még… maradnék egy kicsit – tétováztam, mire közölte, hogy nemsokára ebédidő, de ha gondolom, utána visszajöhetek.
Mivel azonban még fizette Tonynak az időmet, megkért – azaz parancsolta –, hogy tartsak vele az ebédre. Pont ezt akartam megúszni, mert volt egy olyan érzésem, hogy Ryan is ott lesz. Vele lehetőség szerint soha többé nem akartam találkozni. A közelében tisztára kifordultam önmagamból, és ez egy cseppet sem volt az ínyemre.
Ennek ellenére mentem. De csakis az éhség miatt – győzködtem magam. Hisz ha visszakerülök a „lakásomba”, ott úgysem lehet módom ilyen finomságokhoz jutni, amelyekre még a konyhában tett látogatásom alkalmával emlékeztem.
Hát most nem a konyhába mentünk, sokkal inkább egy teniszpályányi étkezőbe, ahol már megterítve várt bennünket az asztal. Négy személyre szólt a kimondatlan meghívás. Voltak tippjeim, hogy rajtunk kívül ki lesz a másik két ember.
Hányingerem támadt, olyan ideges lettem. Még nem tettem túl magam a korábbi véletlen és szándékos találkozásokon, a sokk letaglózott, amelyet elszenvedni voltam kénytelen.
Egyre csak Ryan körül forogtak a gondolataim. Örültem neki, hogy újra látom… meg nem is. Inkább szerettem volna soha többé nem találkozni vele, és biztosra venni, hogy ő már nem emlékszik rám, mint a jelenlegi helyzet kétségeitől gyötrődni. Fogalmam sem volt, hogy tudja-e, ki vagyok. Ha igen… akkor azt is tudja, hogy Martin nem a nagybátyám. És azt is, hogy tényleg az utcán keresem a pénzt. Vagy legalábbis a testemmel. Ha viszont nem emlékszik rám, akkor simán beveszi a mesét, amit ezek Vanessával kitaláltak neki, és megúszom… Már csak ma estig kellene túlélnem a helyzetet. Na és közben kideríteni valahogy, melyik verzió a helyes.
Lövésem sem volt, hogy fogjak hozzá. Viszont még csak ketten voltunk, ezért Martinhoz fordultam, aki épp letett elém egy poharat, benne átlátszó löttyel. Pezsgő volt. A buborékok a fejembe szálltak, mert kicsit gyorsan hörpintettem belőle. Valami erősebb kellett volna, hogy kevésbé izguljak.
- Szerintem sejti, hogy át van verve – súgtam Martin felé a gyanúmat.
- Ki? Hogy Ryan? – vonta fel a szemöldökét, majd rágyújtott egy szivarra. Bólintottam a kérdésére. – Nem hiszem – rázta meg enyhén a fejét. – Az, hogy zavarba jöttél előtte, csak még inkább meggyőzi erről. Tényleg! Hogyhogy zavarba jöttél? – fordult felém immár a teljes figyelmével. – Eddig azt hittem, senki nem képes ilyesmit kiváltani belőled. Ezek szerint tévedtem – vigyorodott el. Leleplezte az én gyenge pontomat. Vagyis… még nem. Csak ha én is adom alá a lovat. Eszem ágában sem volt.
- Csak emlékeztet valakire – motyogtam.
- Egy kuncsaftodra? – Martin sajnos nem volt hülye… de én tudtam jobban hazudni.
- Nem. Más valakire, régről… még a suliból. Az egyik tanáromra – tettem hozzá, hisz olyan suli nincs, ahol tíz év korkülönbség lehet a diákok között.
- Szerelmes voltál az egyik tanárodba? – nevetgélt jókedvűen, mintha ez ilyen poénos lenne. Ráfintorogtam, majd ittam még egy kortyot a telebuborék löttyből. A mesémet bevette, úgyhogy nem volt több okom aggódni. Egyelőre.
- Nem voltam szerelmes, csak… tetszett. És most megijedtem, hogy ő az… Ha ő lett volna, akkor…
- Értem – szakított félbe halkan. – Nataly… Ha ideköltözöl, soha többé nem kell tartanod attól, hogy visszavisznek a szüleidhez.
- Nem tartok tőle, elmúltam tizennyolc – feleltem magabiztosan, ám ez azonnal le is tört, nyílt ugyanis az ajtó.
Ryan lépett be rajta. Egyedül. Annak örültem, hogy megúsztam Martin további győzködési ostromát, de annak nem, hogy egy furcsa görcs állt megint a gyomromba.
- Anyám lepihent. Fáj a feje – közölte velünk Vanessa fia, miközben az asztalhoz lépdelt mellénk, majd leült velünk – azaz velem – szembe.
- Biztos megint a migrén – morogta a házigazda, és legnagyobb rémületemre felállt. – Viszek neki valami gyógyszert – nyomta el a szivarját is, aztán fogta magát, és egyszerűen kettesben hagyott minket.
Jéggé dermedve ültem a helyemen, és ahelyett, hogy Martin különös – emberi – viselkedésén tépelődtem volna, miszerint ez mennyire normális dolog egy olyan alaktól, aki nőket futtat, csak épp luxuskörülmények között, azon kezdtem gondolkodni, most mi a francot csináljak? Menekülni nem tudok. Meg kéne erőltetnem magam, de… nem ment.
Egy pincérszerű oldotta meg a dolgot, azaz kaptam némi haladékot, amíg felszolgálta az ebédet. Fogalmam sem volt, mi az, megkóstoltam, hogy tele legyen a szám, és úrilány módjára ne beszéljek teli szájjal. Amúgy is képtelen lettem volna összerakni egy épkézláb mondatot.
Néha egy-egy másodpercre megint éreztem magamon Ryan pillantását, de nem szólalt meg, amióta jó étvágyat kívánt. Azt még bírtam viszonozni, de annyi. A cica elvitte a nyelvem. A hangomat is. Sőt, az összes hangszálamból gombolyagot tekert, és most a kertben játszik vele.
Önkéntelenül mosolyodtam el. Amikor még otthon laktam, volt egy cicám, most szinte láttam magam előtt, ahogy a gombolyaggal kergetőzik.
Az asztal túlsó felén viszont ekkor megállt az evőeszköz apró nesze. Félénken odapillantottam. Ryan megbabonázva bámult rám.
- Bocsásson meg, hogy ilyesmit kérdezek, de… találkoztunk már valahol? – kérdezte elgondolkodva. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezek szerint nem emlékszik arra az esetre. A szülinapjára.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem, de mielőtt újra foglyul ejthetett volna a tekintete, a tányéromba bámultam. Valahol sértett, hogy simán elfelejtette azt az éjt, holott én többször is álmodtam, meg álmodoztam róla, de ennek biztos így kellett lennie… Sőt, jobb is volt ez így.
- Pedig mérget mertem volna venni… A mosolya… Soha nem felejtek el egy ilyen mosolyt. – Ezt túl magabiztosan mondta. Fohászkodni kezdtem, hogy Martin mielőbb térjen vissza, mert lassan úgy éreztem, nem fog menni a helyzettel való megbirkózás.
- Sajnálom, de én nem emlékszem. – Reméltem, hogy elég elutasító a hangom.
- Hová tűnt a nyakéke? – A szavaira ösztönösen kaptam a kezem a nyakamba, majd tétován Ryanre pillantottam.
- A… tóba esett – árultam el aztán az igazat.
- Gondolom, a nagybátyjától kapta… vagy… Semmi. – Kicsit érthetetlen volt Ryan viselkedése, mintha ő is… zavarban lenne? – tűnődtem. Úgy látszott, igen.
- Tőle kaptam – hazudtam folyékonyan.
Erre ismét összefonódott a tekintetünk. Ryané hálásan csillant. Máris megbántam, hogy ezt mondtam. Átvertem, és ez szarul esett.
- Ennek örülök – mosolygott rám ráadásul, amivel csak tetézte a lelkiismeret-furdalásomat. – Ezek szerint nincs senki, aki… megajándékozza ilyesmivel. A nagybátyján kívül persze… – Volt egy fura gondolatom, hogy hova is akar kilyukadni, de olyannyira képtelenségnek tűnt, hogy elvetettem rögtön. Nem is válaszoltam. Ehelyett leraktam a kezemből a villát. Több falat amúgy sem ment volna le a torkomon azon a hármon kívül, amit le bírtam erőltetni a gyomromba.
Ryan is így cselekedett, majd felállt, és a bárszekrényhez lépett. Ott csengetett egyet, mire megjelent az előbbi pincér, és elvitte a tányérjainkat. Ő pedig visszalépett mellém egy üveg pezsgővel a kezében.
- Tölthetek még? – A hangja szinte simogatta a bőröm, mint néhány hónappal ezelőtt az ujjai, a nyelve…
Kiszakadt belőlem egy röpke, ám végül elfojtott sóhaj, miközben bólintottam.
- Köszönöm.
Ő magának is töltött, majd a kezét nyújtotta felém. Haboztam belecsúsztatni a sajátom, de erre felnevetett.
- Még sosem találkoztam ilyen félénk lánnyal, mint Ön – jegyezte meg csodálkozva. Na erre már majdnem jól képen röhögtem, de úgy isten igazából. Még hogy én? Félénk?
Ennek ellenére éreztem, hogy pír kúszik az arcomra. Oké, ennél a pontnál kezdtem megérteni, hogy tökmindegy, én mit akarok, a szervezetem, a hormonjaim, meg a jó ég tudja mim még, kissé elveszítette a kontrollt, és ezerrel tombolni kezdett bennem. Ezáltal pedig én is normális, hétköznapi emberré változtam. Kellemes volt ez az állapot.
Hogy megcáfoljam Ryan szavait, merészen hagytam, hogy kézen fogjon, és az ebédlő vége felé vezessen. Megint kijutottunk a kertbe. A lépcső tetején megálltam, és a Nap sugarai felé fordítottam az arcom. Nem vettem észre, mikor lépett vissza mellém Ryan, aki az előbb már lejjebb járt, csak azt, amikor megcirógatta az arcomat.
Rémülten nyitottam ki a szemeimet, és bámultam rá. Túl közel volt.
- Maga gyönyörű, Nataly – súgta érzéki hangon. Pont, mint akkor. Egyből belém villant a fájdalom. Nincs értelme, hogy ilyeneket mondjon nekem. Ha egy szimpla senki lennék, talán még jól is esne, de… nem vagyok az. Illetve senki, na az vagyok, csak nem épp a szimpla kategóriából.
- Kérem, fejezze be! – szóltam rá határozottan, mire rögtön lehervadt a mosolya.
- Óhaja parancs – nézett rám kihívóan, majd felhörpintette az italát, és az én poharamat is elvette. – Jöjjön, mutatok valamit.
Mentem. Volt más választásom? Még ábrándnyi sem.
- Hova cipel? – kérdeztem, mikor már másodjára botlottam meg valamiben.
- Régen ez volt a kedvenc helyem – állt meg egy fűzfaerdő mellett valahol a háztól úgy ötvenméternyire.
- Régen? – kérdeztem vissza zavartan, de közben már a tájban gyönyörködtem. Csodás volt, ahogy a fák ágai mintegy ernyőszerűen omlottak alá, rendkívüli zöld hajuk szinte a földet érte. Ryan ezek ágak közé vezetett be, majd elengedte a kezem.
- Pár éve, amikor… anyám először idehívott. Kicsit nehezteltem rá amiatt, ahogy… az életmódja miatt. És kimenekültem ide. Itt töltöttem az éjszakát. A csillagoknak csak a töredéke hatolt át az ágak sűrűjén, de a Hold… egészen varázslatossá tette a fákat. – Olyan elvarázsoltan beszélt róla, mintha még máig is csinálna ilyesmit. Nem is lőttem mellé. – Azt hiszem, ma éjjel is kijövök ide, már csak a nosztalgia kedvéért is. – Nem tetszett, ahogy rám nézett, miközben ezt mondta. – Velem tart, Nataly?
Szívem szerint rávágtam volna az igent, de nem bírtam róla megfeledkezni, hogy nekem ma éjjel már egész máshol lesz más dolgom. Az utcán. A pénzkeresés.
- Addigra elutazom – feleltem halkan, és elfordultam, hogy minél kevesebb látszódjon a csalódottságomból.
- Ezt sajnálattal hallom. – Az övé viszont titkolhatatlanul hatolt a szívemig. – Biztos, hogy nem maradhat még egy éjszakát? – Éreztem, hogy a hátam mögé lép eközben, de megint megdermesztett a közelsége. A szavai viszont felháborítottak.
- Csak egy éjszakára kellenék, mi? – tört elő az énem valója, majd egy megvető fújtatás is kiszakadt a számon.
- Nem! – fordított ekkor maga felé Ryan. Ha ez nem velem történt volna, el sem hiszem. Gyengéden felemelte a fejem az államnál, hogy rá kelljen néznem. – Nem – ismételte enyhébben, mint az előbb. – Van egy különös érzésem magával kapcsolatban. Mintha már ismerném, mintha… nem is tudom. Nemcsak találkoztunk volna, hanem… Á, biztos megijesztem, felejtse el! – hátrált el egy lépést, és zsebre dugta a kezeit. A tekintetét is elfordította. Máris hiányzott az érintése. Utána léptem. Felé húzott a mágnes.
- Nem ijeszt meg – tiltakoztam a feltételezése ellen, bár féltem is tőle, mit mond majd. Ha azt, ami valóban történt velünk, akkor… be kell vallanom mindent. Csakis azért, hogy ne gyötörjenek rémálmok a hazugságaim miatt.
- Mintha… – nézett rám erre megint, de elnyelte a mondat végét. A számra tévedt aztán a pillantása. Pont, mint ott, abban a szállodai lakosztályban.
Az előbb közelebb léptem, de most én hátráltam egy keveset. A fűzfa törzse állított meg, amelynek ágai sátorként omlottak körénk. Ryan felém indult, de megállt tőlem két teljes lépésnyire.
- Mindegy is – próbáltam gyorsan menekülni a helyzetből, ha már a közeléből úgyis képtelenség lenne. – Ma elmegyek, soha nem találkozunk többet, így nincs értelme ezen töprengeni. Meg különben sincs semmi közös pont a múltunkban… – Tudtam, hogy összevissza beszélek, ráadásul hadarok is, de nem hatott. Ő még mindig túl merően méregetett. A szemei egyre csillogóbbá váltak.
- Muszáj kiderítenem – mentegetőzött, majd fel sem fogtam, olyan hamar szelte át a köztünk levő távot, egész testével hozzám simult, miáltal én a fa törzsének nyomódtam, és alighogy átölelt, olyan csókban részesített… mint akkor.
Képtelen voltam önmagam lenni a továbbiakban. Valami meseszerűbe cseppentem, ahol átadhattam magam annak, mely úgysem lehet valóságos. A kezeim önálló életre kelve simítottak végig Ryan mellkasán felfelé, majd a nyaka köré kulcsolódtak a karjaim. Egész addig ostromolt a nyelve, míg a számba nem eresztettem, ott viszont heves háborúba kezdett az enyémmel. Egyre tüzesebben faltuk egymást, a fantáziám már lángra is lobbantotta körülöttünk a fa lombjait, a hő fájdalmasan perzselte a bensőmet.
Ő sem érezhetett másként; azt már az elején is éreztem, hogy rám van izgulva, most viszont már tenni is akart azért, hogy ezt valamiféle beteljesülés irányába alakítsa. A szoknyám lassan csúszott felfelé a combjaimon, miközben felemelte azt, és az egyik lábam alá nyúlva a csípőjével közéjük furakodott. Rögtön megbántam, hogy húztam bugyit, csakhogy… eszembe jutott, ki vagyok és mit művelek.
El akartam lökni magamtól… hisz megfogadtam, hogy nem tudhatja meg a valódi kilétemet, meg értelme sem lenne, de ő nem engedett.
Újra és újra lecsapott rám a szájával, éppen csak lélegzetvételnyi szüneteket iktatva közbe, a kezei pedig máris úgy cirógattak, mintha hangszer volnék az érintése alatt. Az agyamra köd borult, és ez sokkal intenzívebb élvezet kezdete volt, mint amit előző éjjel Vanessa, Martin vagy Philip kiváltott belőlem. Ez… tartalmasabb volt. Valami több puszta szenvedélynél. Nem akartam megfogalmazni, hogy micsoda, úgysem lehetséges a folytatás, végtére is… én csak egy utcalány vagyok.
Ryan is tisztában volt ezzel. Már éreztem, hogy emlékszik, miért voltam neki olyan ismerős. A mozdulatai gyengédsége ismételte azokat a mozzanatokat, mint akkor, a csókjai lassan gyengédebbé váltak, a zihálása szaporábbá. Egyetlen utolsó, piciny, kósza reményem maradt, hogy talán csak ezt a pillanatot élvezte, és nem az emlékei felszínre törését, ám ez ripityára tört, amikor megszólalt.
- Tudtam, hogy te vagy az… – suttogta. – Ha tudnád, mennyit kerestelek…
Nem mertem elhinni a tekintetét. Olyan… szerelmes volt… Belém? Na ne!
- Ez…
- Nataly! – hallatszott Martin hangja, mire odakaptam a fejem.
- Maradj, még nem bírlak elengedni! – kérlelt Ryan is. Két tűz közé kerültem. Azaz egy tűz és egy tűzoltó készülék közé.
Minden erőmre szükségem volt, hogy kibontakozzam a karjaiból, és a ruhámat visszarendezve egy utolsó pillantást követően kisiessek a fák közül.
- Ne menj, kérlek! – szállt utánam hoppon hagyott… „szerelmem” hangja, de nem fordultam meg.
A házhoz érve közöltem Martinnal, hogy most rögtön el kell innen mennem, nem érdekelt, hogy mit beszéltek meg Tonyval. Látta a zaklatottságomat, ezért elbámult a fák felé, ahonnan lassan Ryan közeledett felénk. Nem akartam megvárni, amíg beéri a lépcsőt, beszaladtam az ebédlőbe, onnan meg az általam sejtett kijárat irányába.
Egy dolog munkált csak bennem: el innen. Mielőbb, és minél messzebb… mielőtt késő.
