2. fejezet
Fáradtan ültem Tony mellett a kocsiban. Az idegen nem sok pihenőt hagyott nekem az éjszaka során. Nehezen ment ki a fejemből, ami történt. Egyáltalán nem úgy bánt velem, mint egy kurvával, pedig pontosan tudta, kiféle, miféle vagyok. Hajnaltájt aludt el, de nekem ez nem sikerült.
Felvettem a szobatelefont, mikor az megszólalt, hogy ő ne ébredjen fel rá. Tony keresett. A portán várt rám, öt percem volt leérni. Nehezemre esett, hogy legalább egy utolsó pillantást ne vessek a férfire, aki életem legcsodásabb éjszakájával és együttlétével ajándékozott meg, de sikerült megállnom. Nem engedhettem meg magamnak, hogy másként gondoljak rá, csakis, mint ügyfélre.
A pénzt, amit adott, a táskám felfeslett varrása alá rejtettem, nehogy Tony megtalálja, amikor majd átkutatja a holmimat. A ruhám alatt nem lett volna biztonságban. Őt előre kifizették, úgyhogy a teljes négyezer dollárt megtarthattam magamnak. Meg is dolgoztam érte. És ezúttal legalább élveztem…
- Két órád van, hogy kipihend magad – közölte velem a „főnököm”, amikor visszaértünk a házunkig. Kérdőn néztem rá, mire egy cetlit nyomott a kezembe. A mai adagról szólt a lista. Csak négyen voltak.
Bólintottam, és eldöntöttem, hogy ki is használom ezt a két órát; alszok valamicskét. Magamra zártam a szobám ajtaját, majd körülnéztem. Azon gondolkodtam, hova rejtsem a pénzt. A tabletták eddig megúszták, hogy Tony felfedezze őket, úgyhogy ezt is gondosan becsomagolva az ágy matraca alá rejtettem. Most vártam életemben először a születésnapomat.
Volt időm eltöprengeni rajta, mihez kezdek a pénzzel. Most jutottam el odáig, hogy megpróbáljam a lehetetlent: kitörni innen. Fogalmam sem volt, menni fog-e, de a lehetőség adott volt. A négyezer dollárból valameddig meg tudnám húzni magam egy másik városban, egy másik életet kezdve, amíg nem találok magamnak egy normális munkát, és aztán… Ki tudja? Talán még más téren is szerencsém lehet.
A jeles napig viszont maradnom kellett, hisz ha idő előtt rám találnak a rendőrök, bajba kerülhetek. Na meg vissza a szüleimhez, amit semmiképpen nem akartam. Utána viszont már senki nem akadályozhat meg abban, hogy a magam útját járjam. Talán sikerül. Ha nem, még mindig visszamehetek az utcára… az „enyéim” közé.
Egy pillanatot sem bírtam aludni, olyan boldoggá tett a titkon szerzett vagyonom, de az idő nem állt meg, és már tizenegykor jött Tony, hogy figyelmeztessen, hamarosan megjön az első. Fogalmam sem volt, honnan szedi össze ezeket a férfiakat, de igazából nem is érdekelt. Nem az volt a feladatom, hogy ítélkezzem felettük, hanem hogy kiszolgáljam őket. Nem tűntek túl gazdagnak, de a többségük ujján ott csillogott a jegygyűrű. Azt az alibit találtam nekik az ittlétükre, hogy nem kapnak meg otthon mindent; olyasmit biztosan nem, mint ebben a házban. Emellett meg nyilván nem szeretnek az utcán keresgélni, elég, ha Tony mutat rólunk egy-egy fényképet nekik valamelyik éjszakai bárban, minden földi és mennyei jóval kecsegtetve a szerencsétleneket, hogy aztán elszedje a pénzüket.
A filozófia sosem állt hozzám közel, így a további okokon való töprengés helyett felvettem egy merész fehérneműt, köntöst, és vártam, hogy megérkezzen a páciens. Hamar végzett. Még lett volna időnk, de ő gyorsan intézte. Nem marasztaltam. Több időm jutott a második előtt. Ő már több ideig tartózkodott az ágyamban, és nem is bánt velem olyan kesztyűs kézzel. Vörös foltokban maradt rajtam az ujjai nyoma a szorítások következtében. A lábamról könnyen el bírtam tűntetni őket, felvettem egy harisnyát, de a karomról már nehezebben. Inkább félig összehúztam a függönyöket, hogy a félhomály rejtse el a harmadik tekintete elől.
Éppen négykézláb térdeltem az ágy szélén, és azon igyekeztem, hogy minél hihetőbben játsszam, mennyire élvezem, ahogy a kuncsaft hátulról dönget, amikor meghallottam az első sikolyt. A szomszéd szobából jött. Elakadt a lélegzetem, mert felismertem, kié. És folytatódott. Lorri minél hangosabban sikoltozott, a pasas annál keményebben döfködött engem. Ki akartam szabadulni a kezei közül, hogy a barátnőm segítségére siessek, de erősebb volt.
- Itt maradsz, cica – szuszogta a fülembe, miután a hajamba tépve magához rántott. – Fizettem érted. – Ezzel végignyalta a nyakamat. Maradtam. Sokáig tartott. Lorri még utána is sikoltozott.
Nem törődtem az elégedetlenkedő, mellém kielégülten elnyúló pasival, magamra kaptam a köntösömet, és kisiettem a szobámból. Tony őrizte az ajtót, amely mögött a barátnőmet hallottam.
- Teljesen hülye vagy?! – támadtam neki. Ököllel is, de lefogta a kezeimet. – Hagyod, hogy megöljék?!
- Ugyan már – vigyorgott rám vállat vonva. –Élvezi. – Nekem nem úgy tűnt. Az én könnyeim kicsordultak a kiszűrődő hangoktól, el tudtam képzelni, Lorri mit élhet át. – Lewis bácsi tudja, mi kell ezeknek a kislányoknak – taszított el végül. A szemközti fal kapott el. Dermedten álltam egy percig.
- Ne – nyögtem aztán, de Tonyt nem hatották meg a most már patakokban csorgó könnyeim.
- Menj vissza dolgozni – biccentett az én szobám felé.
- Te rohadék – közöltem vele, de ezt is csupán egy vigyorral fogadta. Visszamentem. Dolgoztam. A negyedik után végre Lorri is elhallgatott. Csak remélni mertem, hogy még azért van benne némi élet.
Alighogy kitette a lábát az ajtómon a mai utolsó „vendégem”, benyúltam a matrac alá, és az egyik kis tasakban tartott összes szem tablettát a számba vettem. Vártam, hogy a nyálam feloldja őket.
Közben kiléptem a folyosóra, és a szomszéd szoba felé indultam. Az ajtó nyitva volt. Az ágyon feküdt a barátnőm, Tony pedig fölé hajolva vizsgálgatta. Vártam, hogy eltűnjön. Amikor végzett, odalépett hozzám, végignézett rajtam, majd csupán ennyit mondott:
- Holnapra kutya baja. – Ha azt hitte, ezzel megnyugtat, tévedett. Szívesen leköptem volna, de nem neki szántam a dózist.
Az ajtóból még figyelt bennünket egy ideig, nem cselekedhettem, amíg jelen van, megvártam, míg felváltja őt Jones, aki a jobb keze volt. Szerencsére nem jött beljebb, irtózott a vértől. Odakint ült le, hátát a falnak vetve. Ekkor mertem csak közelebb lépni az ágyhoz.
Lorri szinte a felismerhetetlenségig volt verve. A könnyei már csak elvétve potyogtak duzzadt szemhéjai mögül. Alig volt ép bőrfelülete, ahol ne érte volna ütés. Ismertem Lewis módszereit. Egyszer nekem is volt vele dolgom. Akkor még csak két hónapja voltam itt… Hasonlóan jártam, mint most ő.
Mellé feküdtem az ágyba, mire a fájdalmaival nem törődve felém fordult, és némán zokogva a karjaimba bújt.
- Kérlek – nyöszörögte felismerhetetlenül. Belesajdult a szívem a látványába. Az egyik csuklója eltörhetett, mert rendellenesen ki volt csavarodva. Csak remélni mertem, hogy az elmebeteg „főnökünk” hívott hozzá orvost. Néha előfordult ilyen eset, de nem mindig volt részünk tökéletes ellátásban.
Óvatos mozdulatokkal kisimítottam Lorri haját az arcából, és felemeltem az állát. Vetettem egy pillantást Jones felé, majd hagytam, hogy élvezkedhessen egy kicsit a következő látványban, amely közel sem volt ugyanaz, mint aminek ő látta. Barátnőm arca fölé hajoltam, és a szájára szorítottam az ajkaimat. A nyelvemet kidugva az ő ajkait is elnyílásra bírtam… nem nagyon fogta fel, mit csinálok, de sikerrel jártam. Az én nyálamban feloldott tabletták egyenesen átcsordultak a szájába. Ekkor már tudta, miért csináltam ezt, és rögtön lenyelte. Hagytam, hogy a nyelvemről is eltűntesse a maradékot – kívülállónak csókot jelenthetett a tettünk, csak mi tudtuk, mi van mögötte valójában.
„Csókunk” végeztével hálás pillantást vetett rám, majd újra a karjaimba simult. Egész este vele voltam, bár elég rendesen kiütötték a pirulák. Azt sem vette észre, amikor az orvos helyrerántotta a csuklóját. Csak ficam volt, nem törés, de bekötözte. Tony epésen meg is jegyezte, hogy a törött szárnyú madárka nem olyan kelendő, de én csak szimplán elküldtem válaszként a picsába. Figyelmeztetett, hogy nekem ettől még él az éjjeli műszak, úgyhogy a szokott időben vár a parkolóban.
Nem szívesen hagytam magára Lorrit, de ha nem akartam én is így járni, mennem kellett. Nem volt nagy forgalom, csak négy autó állt meg mellettem, ebből meg csak kettő vitt el egy körre. Jobban szerettem az utcán dolgozni… ott nem voltak falak. Nem volt börtönérzetem.
Tony nem jött értem, én vánszorogtam haza, amikor pirkadni kezdett. Az első utam Lorrihoz vezetett, aki még mindig feküdt, de már magánál volt.
- Köszönöm – suttogta kábultan. Tudtam, miért ilyen. És még jobban gyűlöltem Tonyt, mint eddig valaha.
Ezután a szobámba mentem, hogy az első házhoz jövő mai vendég előtt kicsit összeszedjem magam, de a szobámban döbbenetes látvány fogadott. Egy centi nem volt, ami fel ne lett volna dúlva. Még az ágy is.
Remegő lábakkal közeledtem a matrac felé, és sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy nincs alatta semmi. Tony megtalálta a pénzt. És a tablettákat is, de ez nem érdekelt. A haragom rögtön tetőzött. Kegyetlenül bevágtam magam mögött az ajtót, majd egyenesen az ő szobája felé tartottam.
- Azonnal add vissza! – követeltem megállva előtte. A kanapén ücsörgött, és éppen az én pénzemet számolgatta. Negyven darab százast pakolt ki maga elé a dohányzóasztalra.
- Ugyan, kincsem, ez jobb helyen lesz nálam. – Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, amiért nem büntet meg, hogy titkoltam előle a plusz keresetet, de a haragom extra erőt adott ahhoz, hogy lekeverjek neki egy pofont, és újra visszaköveteljem a pénzemet.
Az erőm eddig tartott.
- Nekem te nem parancsolsz, ribanc! – ragadott meg erősen, meg is rázott, de nem ment vele sokra. Valóra váltottam az előző napi vágyamat: leköptem. Ez megállította egy másodpercre. Rémülten bámultam a szemeibe, amelyek semmit nem árultak el nekem a következő tettéből, csakis a tapasztalataimra hagyatkozhattam.
Végignéztem, ahogy lassan letörli az arcát – az én kezemmel, amit erősen tartott a csuklómnál fogva, majd ő is lekevert nekem egy istentelen pofont. A földre zuhantam az ütés következtében, de a hajamnál fogva rángatott fel a szőnyegről.
- Itt én parancsolok neked, felfogtad? – nézett a szemembe alig pár centiről, majd visszaült a fotelbe, míg egyik keze engem tartott, a másikkal kibontotta a nadrágját. – És most azt akarom, hogy a kedvemre tegyél, hisz ez a dolgod – rántotta a fejem az ágyékához. – Szopj, te kis szajha!
- Tényleg a számba mered adni a farkadat? – sziszegtem, miközben tovább küzdöttem, hogy elengedjen. Kár volt feltennem a kérdést. Hagynom kellett volna, hogy így cselekedjen, és leharapni mindent, amit belétuszkol.
- Igazad van! – mondta is rögtön, aztán felállt, engem is felrángatott, letépte rólam a felsőt, a szoknyámat meg a derekamra gyűrte. A másik keze mindkét csuklómat egyszerre fogta közre, nem bírtam kiszabadulni a szorításából. Felsikítottam, amikor a mellembe harapott. Ezután odarángatott az íróasztaláig, amelyre szemből rálökött, és a következő pillanatban nem a mellemen éreztem a fájdalmat. Hanem a fenekemben…
Ekkor már ha akartam volna, sem bírtam volna moccanni. Tony brutális mozdulatokkal gyalázta a testem, amely végül már csak ernyedten fogadta a lökéseket, arra várva, hogy vége legyen. Sokáig tartott. A könnyeim eláztatták az íróasztal lapját, a körmeim meg felszakadtak, ahogy kínomban a kemény fát kapartam.
Alighogy vége lett, és a rohadék kihúzódott belőlem, lecsúsztam az asztalról, és minden ízemben remegve gömbölyödtem össze a padlón. Mintha kibeleztek volna, legalábbis úgy éreztem. Még az sem fájt ennyire, amit a nevelőapám tett velem. A következő dolog, amit éreztem, egy rúgás volt az oldalamon. Ez csak még inkább összerántott, de Tony felhúzott a földről, és egész a szobámig vonszolt, ahol az ágyba lökött.
- Szemét kis ringyó vagy, tudod-e? – kezdte. – Eddig bíztam benned, de azzal, hogy elrejtetted előlem a pénzed, sikerült tönkretenned a jó kapcsolatunkat! Eddig tiszteltelek. – Felröhögtem volna a szavaitól, ha nem érzem magam halottnak. – De ennek most vége. Ezentúl veled is úgy fogok bánni, mint a többiekkel. Csak tíz százalékot kapsz – hajolt közelebb mosolyogva. – Azért szerencséd van. Ma nem jön senki, estig pihenhetsz – közölte, majd körülnézett. – Itt meg rakj rendet. – Szerencsére becsukta maga mögött az ajtót. Lehunytam a szemeimet, és megpróbáltam nem reszketni annyira. Most már tudtam, milyen az, amikor valakit széttépnek.
Egész nap véreztem. Az nem érdekelt, mekkora a kupi a szobámban, egyedül az ágyat használtam, hogy új erőre kapjak. Nem lehet, nem szabad, hogy egy ilyen állat vegye el az életkedvem maradékát, amelyből amúgy sem volt túl sok! Kizárt… Nem akartam engedelmeskedni a fájdalomnak, amely legyűrt, inkább fel akartam állni. És harcolni. Nem a jobbért, csak a rosszabb ellen.
Mégsem sikerült. Tíz is elmúlt, amikor Tony megjelent, kegyetlenül megvert, amiért nem raktam rendet és nem is öltöztem fel, aztán új módszerhez folyamodott. Már azt hittem, vége mára a megpróbáltatásaimnak, mert kiment a szobámból, de ez az öröm csak átmeneti volt. Egy tűvel jött vissza.
- Ne – kérleltem. Minden porcikám fájt már, így nem voltam elég gyors, hogy elhúzódjak tőle, az egyik karomra rálépett, és a mellkaromra térdelt, miközben kifeszítette a másik karomat. Felordítottam, amikor belém bökte a tűt, ám ez sem hatotta meg.
- Ettől máris jobban leszel – nyomott egy csókot a számra utána. – Szedd össze magad. Fél óra múlva már az egyik perverz állat kocsijában akarlak látni, ahogy épp lovagolsz rajta. – Tudtam, hogy megöl, ha nem így lesz.
Fogalmam sem volt, mit adott – már nem első eset volt, de szerencsére nem lettem függő tőle, csak átmeneti „kábulatot” okozott –, de öt perc múlva fel bírtam állni. A huszonötödik percben már az utcán voltam.
Tonynak igaza volt – tört fel bennem néhány régebben történt emlék a mostaniakkal keveredve. Én választottam a sorsom. Ha meg is akarnám változtatni, már rég rám nyomta a bélyegét az élet. Mint egy tetoválást, amit túl sokba kerülne eltávolítani. Kivágni pedig halálos volna. Az utca az én tetoválásom – sóhajtottam. Örökké eggyé váltam vele. Lemoshatatlanul.
- Hé, szivi! Mennyibe kerülsz?
Érdektelenül pillantottam a mellettem lelassító autó lehúzott ablakán kivigyorgó férfi arcába, miközben elsoroltam a tarifáimat. Rábólintott, majd kinyitotta az ajtót, hogy beüljek. Letelt a harminc perc, és tudtam, hogy Tony figyel. Mentem.
