4. fejezet
Ha valaha azt hittem, hogy az ember tizennyolc évessé válásával megváltozik a világ, akkor kegyetlenül arcon csapott most az élet. Semmi nem változott. Bár ez talán a környezetemtől is függött, meg a helytől, ahol létezni voltam kénytelen.
A magányos ünneplést Tony szakította félbe hajnaltájt, és kedveskedni akart nekem – tudta, milyen napot ünneplek, ugyanis nála voltak az irataim, amelyek helyett hamisakkal jártam az utcákat. Most a nagykorúságom örömére kaptam tőle egy helyes kis szurit a karomba, majd még egy üveg piát belém diktált.
Elhánytam magam, amikor ezután rám mászott. Ő is részeg volt már, meg biztosra vettem, hogy lőtt is valamit, úgyhogy nem zavarta, tovább kefélt hátulról az asztalra döntve. Már nem fájt úgy, mint legelőször. Amikor végzett, megpaskolta a fenekemet, hozzám vágta a használt óvszert, és kiment a szobámból. „Születésnapom alkalmából” délig békén hagyott.
De akkor minden kezdődött elölről. Napokig tartott, míg Lorrit az orvos kiengedte a kórházból – neki volt annyi mersze, hogy ne féljen rendőrséggel fenyegetőzni, ha azt látja, hogy valamelyikünket félholtra verik. A gyerekdolog viszont ezzel megoldódott. Lehetett volna egyszerűbb is, de nem dörgöltem ezt Lorri orra alá, volt elég baja enélkül is. Meg nem tudhatta… honnan tudta volna? Senki sem tudta.
Tony brutalitása újra megmutatkozott, de ezúttal nem rajtunk vezette le a problémáját, hanem Jones kapott némi fenyítést. Talán nem mosta le a kocsit, vagy valami ilyesmi miatt. Eltört a felkarja, az alkarja, a csuklója, és az ujjai. Fél napot ordított, mielőtt az a szemét megengedte volna neki, hogy elmenjen a dokihoz. Minket addig bezárt, hadd hallgassuk, mi vár ránk, ha nem engedelmeskedünk. Inkább engedelmeskedtünk.
Lorrit én helyettesítettem, mikor Tony nem kőrözött körülöttünk a kocsival, hagytam, hogy addig Bennél húzódjon meg. Az a srác is hiába kergette az álmait. De velünk legalább normális volt. A műszak végére sikerült kétszerannyi pénzt összeszednem, mintha simán csak magamnak dolgoztam volna, úgyhogy bekopogtam hozzá – épp azon az úton lakott, amerre mi dolgoztunk –, hogy szóljak Lorrinak, ideje hazaindulni.
- Elaludt – mondta Ben. – Nem akarsz te is pihenni kicsit?
- Mennünk kell, mert Tony megöl – motyogtam, bár csábító volt a lehetőség. Alig láttam már ki a szemhéjaim mögül.
- Hé – szólt utánam Ben, mikor beléptem a nappalijába, ahol Lorri a kanapén feküdt. A pasi még be is takargatta. Csak emiatt fordultam felé hátra, mert meglepett, hogy ilyen… emberként bánik velünk. Bár tőle ez csaknem megszokott volt. – Öt perc nem a világ. Kifizetem az időtöket – ajánlotta fel, csak hogy ne legyen bajunk belőle.
Visszaléptem hozzá, és megsimogattam az arcát.
- Ha szeretnél egy menetet, akkor azt mondd – mosolyogtam rá mindentudóan, de elkapta a kezemet, amellyel határozottan nyúltam a nadrágja felé.
- Nem szeretnék, kösz, csak gondoltam, pihenjetek meg egy kicsit. Itt biztonságban vagytok – fordult el, és a konyhába lépett.
Még egy percet hüledeztem, mielőtt utána mentem.
- Nem vagyunk biztonságban – közöltem vele, de közben lopva körülnéztem a lakásában. Egész otthonos volt, bár nem egy ötcsillagos lakosztály, mint… Inkább eltereltem a gondolataimat arról, amire nem volt szabad emlékeznem. – Tony bárhol megtalál.
- Akkor elbújtok – bökött a hátsó kijárat felé. Túl egyszerűen fogta fel ezt.
- Akkor téged öl meg – helyesbítettem.
- Én is gyorsan tudok futni – mosolygott rám, mikor visszafordult felém. Eddig a tűzhelynél matatott valamit, de most egy bögrét nyújtott felém. – Nyugi, nincs benne semmi különleges, amihez szoktál.
- Kösz – morogtam, de elvettem. Gyümölcstea volt. Már nem emlékeztem, mikor ittam ilyesmit utoljára. Mielőtt kicsordultak volna a könnyeim, pislogtam párat, belekortyoltam megint, majd megdicsértem Ben otthonát.
- A nagyanyámé volt – árulta el. – Miután meghalt, a családból senki nem akart erre a környékre költözni, de én el akartam jönni otthonról, ezért úgy döntöttem, pont megfelel.
- Mázlista vagy. – Ezt főleg a családjára értettem. Na meg én is elfogadtam volna egy ilyen kérót. De ez nem az a pillanat volt, amikor megengedhettem volna magamnak az álmodozást. – Kösz mindent, de most tényleg mennünk kell – indultam vissza a nappali felé, de Ben most is utánam lépett, és megfogta a karom.
Felszisszentem, mert sikerült ma szereznem egy csúnya horzsolást, mikor az egyik autóba behajolva épp az áraimat soroltam. A rohadék padlógázzal indított, én meg hátraestem a lendülettől.
- Ez mi? – húzta fel Ben rögtön a kabátom ujját. – Ezt még hadd kössem be, utána mehettek, esküszöm – kérte ő, hogy elláthasson.
- Ben! – szóltam rá, mikor a fürdő felé húzott. – Ne! Ha Tony meglátja, emiatt is ki fog akadni.
- Leszarom Tonyt. Mindenkinek jár, hogy normálisan bánjanak vele – közölte, csakhogy nem ő kapott büntetést az engedetlenségért. Mégis hagytam, hogy lefertőtlenítse a karomat, majd bekösse. Úgy döntöttem, ha elmentünk innen, majd leszedem, mielőtt hazaérnénk.
- Tévedsz – ábrándítottam ki, amikor végzett.
- Miben?
- Ő még azt sem érdemli meg, hogy állatként láncra verjék és éheztessék – feleltem. Ezzel rögtön jobb kedvre sikerült derítenem, bár nem az volt a szándékom. Helyes mosolya volt.
Megköszöntem neki a segítséget – most inkább mellőztem a természetben történő hálanyilvánítás felajánlását – és tényleg megpróbáltam felébreszteni Lorrit, de nem sikerült. Végül feladtam.
- Visszamegyek az utcára addig – léptem a kijárathoz, de a mindenhol ott levő Ben ezúttal is megpróbálta megakadályozni. – Figyelj, tényleg rendes vagy hozzánk, meg minden, de… nem menthetsz meg attól, ami odakint van – böktem az ajtóra. – Az ott a valóság. Te még álomvilágban élsz – néztem végig rajta lekicsinylően. Éreztem, hogy undok vagyok ahhoz képest, hogy ő hogyan viselkedik, de a lelkiismeret-furdalást egy ideje már csak hírből ismertem.
Nem hatottam meg. Ő makacsul tenyerelt tovább az ajtóra, én meg ugyanígy nyomtam lefelé a kilincset.
Ben nézett félre előbb, de csak mert Lorri megjelent a nappali ajtajában. Még láttam a tekintetét, mielőtt én is ránéztem volna ébredező barátnőmre.
- Muszáj mennünk – közöltem vele. Egy percet kért, majd eltűnt a fürdőben.
A hátamat az ajtónak vetettem, míg vártam.
- Ő már evett, te nem kérsz valamit? – hallottam Ben halk kérdését. Először úgy gondoltam, határozottan hozom a tudomására, hogy bőven eleget tett már értünk, de a megszeppent arckifejezését látva inkább elmosolyodtam. Ez már vicces volt valahol.
- Nem – feleltem kedvesen. Vele nem volt nehéz annak lennem; ráadásul spontán. Tőle sosem kértem volna pénzt ezért. – Köszönöm – tettem hozzá, hogy teljes legyen a dolog, majd egy pillanatig összefonódott a tekintetünk. Megint ő fordult félre hamarabb. Lorri lehúzta a vécét és megnyitotta a csapot, így fél percem maradt tisztázni vele valamit. – Van barátnőd, Ben? – kérdeztem. Elég habozva válaszolt, amivel alátámasztotta a tippemet.
- Nincs.
- Akkor sürgősen szerezz egyet, mert minket nem arra teremtettek. – Lehet, hogy kegyetlenség volt ezt így a képébe vágnom, de a tényt hűen tükrözte, emellett leszoktam a finomkodásról. Már az első napomon a pokolban.
Lorri újabb megjelenése akadályozta meg, hogy alaposabban is meggyőzzem, mekkora csalódás fogja érni, ha tovább csorgatja a nyálát az épp érkező csaj után. Ben nem fogadta meg a tanácsomat. Azt kizártnak tartottam, hogy ne értette volna, elég eszes fiúnak tűnt. Maradt a mazochista hajlam. Ezt viszont nem bírtam kiölni belőle fél perc alatt. Még mindig ugyanolyan félreérthetetlen pillantásokkal bombázta Lorrit.
Nem hagytam kibontakozni a kezdődő románcot, mert egyikünk élete sem a habcsókról szólt. Határozottan megfogtam Lorri kezét, és miután kikémleltem az ajtón, abban bízva, hogy Tony nem előtte vár bennünket, magammal rángattam az utcára.
- Beléd van esve – árultam el neki már hazafelé menet. – Jó lenne, ha nem biztatnád.
- Ki? Ben? Ugyan – legyintett, de elpirult közben, amiből arra következtettem, hogy a vizuális vonzalom kölcsönös. És éppolyan reménytelen.
- Lorri… – Épp elkezdtem volna prédikálni, hogy mekkora baromság egy kurvának beleszeretnie bárkibe – még ha az az érintett felek kora miatt bőven a kamaszkori fellángolás kategóriába sorolható –, amikor félbeszakított. És ugyanazzal a lendülettel meg is döbbentett.
- Ben érted van oda, és nem értem.
- Mi? – kérdeztem rá, hogy jól hallottam-e. Elismételte a mondatot, úgyhogy nem szorultam készülékre. – Hülyeség – intéztem egy vállrándítással.
- Nem hülyeség, egy csomót dumáltunk rólad – árulkodott. Erre is volt válaszom.
- Szívem, ha ez a beszélgetés gimiben hangzik el köztünk két óra közti szünetben, akkor azt mondanám, hogy a tied lehet, de az utcán vagyunk – közöltem vele érzelemmentesen. – Nézz körül. És nézz magadra. Aztán tartsd be a szabályokat.
Mindez neki sem kellett volna, hogy újdonság legyen. Ő néha még álmodozott. Én is azt tettem volna, van körülöttem egy olyan hülye, aki a vetélésem után napokig dugatja magát helyettem mindenkivel, akivel nekem kéne. Mégsem bánkódtam emiatt… Az önzőség még mindig nem volt az én stílusom.
Lorri fecsegett még egy kicsit Benről, de egyre kevésbé foglalkoztam vele. A figyelmemet már valami egész más kötötte le. Ismerős volt a limuzin, ami követett bennünket. Eszembe jutott, hogy néhány napja leráztam egy pasast, mert már nem volt kedvem a „desszerthez” a sok főétel után, de akkor is követett. Most pedig ahhoz hasonlóan lépésben haladt mögöttünk.
- Állj meg egy kicsit! – szóltam Lorrira, és a karját is elkaptam. Jól sejtettem, a limó is megállt.
A szemem sarkából pontosan láttam ezt. Úgy tettem, mint aki csak rá akart gyújtani, majd tovább indultunk. Egyre gyanúsabb volt a dolog, ezért a következő hátrapillantást máshogy oldottam meg. A sarkon hirtelen befordulva „véletlenül” félrevetettem a hajam, közben pedig a járműre néztem. Még jött. Megálltam, Lorrinak intettem, hogy menjen csak, majd megvártam, hogy a luxusszekér beforduljon utánunk a sarkon. Így is történt.
Rögtön megállt, amint a vezetője észrevette, hogy nem mentem tovább a barátnőm után. Ideje sem volt felfogni, már az ablakán kopogtattam, hogy nyissa csak ki szépen.
- Miért követsz? – kérdeztem a néger sofőrtől.
- Egy üzenetet hoztam – közölte, és már túrta is a kesztyűtartót. Tökéletes célpont lettem volna, ha egy fegyvert ránt elő; húsz centire sem álltam az autótól. – A főnökömtől – nyújtott felém pár lövés helyett egy borítékot.
Gyanakodva méregettem. Eszem ágában sem volt kibontani.
- Mi áll benne? – kérdeztem a hófehér papíros felé biccentve.
- Nem tudom, nem olvastam el – érkezett a felelet. Nekem sem volt hozzá kedvem, ezért elléptem a kocsitól, és a már kapunkban ácsorgó Lorri felé indultam. – Oké! – kiáltott utánam a srác. – Egy pillanat.
Hallottam, hogy szakad a papír, majd csend. Megfordultam, de nem lépdeltem vissza hozzá. Karba tett kézzel vártam, hogy miről szól az írás. A csicska arcán a legkülönbözőbb érzések hullámoztak át a döbbenettől kezdve a hüledezésen át a csodálkozásig…
- Na? – kérdeztem türelmetlenül. Már azon gondolkodtam, hogy óradíjat kérek tőle, amiért itt várakoztat, de végül letettem róla.
- Azt írja, hogy egy teljes napra szeretné igénybe venni a szolgálataidat – pillantott felém, és zavartan végigmért. Kizártnak tartottam, hogy ne tudná, „mi” vagyok. – Sok pénzért – fejezte be.
- Ennyi? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Ennyi.
Valamivel nagyobb volumenű dologra gondoltam, ha már egyszer rám állította egy emberét. A múltkori eset után pedig azt hittem, megfogadta a tanácsomat, és nem keres az utcán szórakozást. Bár azt is mondta, keres mást, ha én nem megyek vele – jutott eszembe. Ezek szerint tőlem várja, hogy megváltsam a világot. Legalábbis az övét.
Szóval egy napra akar az a vén kéjenc… – emlékeztem vissza a pasasra. Sok pénzért.
- A főnököd, mi? – léptem mégis közelebb a szerencsétlenhez, akire a postás szerepét szabták.
- Igen – bólintott.
- Akkor mondd meg a főnöködnek – könyököltem a limó lehúzott ablakába –, hogy beszélje meg a részleteket az én főnökömmel – intettem a ház felé, ahol laktam.
Nem üzleteltem tovább, otthagytam a pasit a kocsijában, és Lorrihoz lépdeltem.
- Ki volt ez?
- Mit tudom én – vontam vállat. Ő nem firtatta jobban, engem meg nem érdekelt.
Később a zuhany alatt eltöprengtem az eseten, de tudtam, hogy jól döntöttem. Tony tajtékzott volna, ha önkényesen lelépek egy napra, még akkor is, ha utána nekiadom a pénzt, amit azalatt keresek. Abban meg kételkedtem, hogy tőle fognak kibérelni engem egy napra, akármilyen dúsgazdag is legyen az illető. Még Tony is szabályokat követve élte az életét. Kizártnak tartottam, hogy „szabadon engedne” ennyi időre.
Délelőtt két órám volt csupán pihenni, és a nap is a megszokott mederben folyt. Nyolcan mentek rajtam végig estére, amikor még két órám maradt pihenni az éjszakai műszak előtt.
Napközben egyszer aggódtam csak Lorriért – ma már hozzá is jöttek „vendégek”, de csak a megszokott hangok hallatszottak át a szomszéd szobából, úgyhogy nem ijedeztem miatta feleslegesen. Inkább játszottam tovább a szerepemet. Mintha élvezném…
Egyetlen vétlen másodpercre engedélyeztem magamnak annyi örömet, hogy lehunyt szemekkel felidéztem azt az alkalmat… amikor valóban élveztem. A rajtam szuszogó pasas bűze viszont csúnyán visszarántott a valóságba. Ez nem ő volt. És én sem az voltam többé, mint aki akkor, egyetlen hosszú, forró éjszaka erejéig…
