8. fejezet
Martin és Vanessa nem fogadták el a válaszomat. Bár korábban azt mondták, nem fognak könyörögni és soha vissza nem térő lehetőség ez, mégis tovább győzködtek. Elsőként a leitatásommal, vagyis újabb feneketlen pohár pezsgővel próbálkoztak; fogalmuk sem volt róla, hogy a pezsgő mézes tea ahhoz képest, amit olyankor fogyasztok, ha berúghatnékom van. Persze rájátszottam egy kicsit, így elhitetve velük, hogy hatékony eszközhöz folyamodtak, de amikor eluntam a bárgyú vigyorgást, nem rejtettem véka alá a véleményemet.
- Ez baromság! Semmivel sem lenne jobb az életem! Pont olyan szadista, perverz állatok másznának belém, mint eddig, csak talán több pénzért! Mit csináljak a pénzzel, ha ugyanúgy kurva maradok?! – Erre nem vártam választ, mégsem kíméltek.
- Én tudom, mit élsz most át – szólt hozzám az inkvizíció nőtagja. – Én is az utcán kezdtem tizenhat évesen. Miután az édesapám öt éven át használt a beteg kis játékaihoz. – Nem hatott meg a meséje. – Nekem viszont nem egyévnyi pokol jutott. Huszonegy voltam, amikor ki bírtam szabadulni onnan.
- Nyilván ő talált rád – böktem ironikusan a pasi felé.
- Nem, nem ő volt. De aki kimentett onnan, már halott. A stricim ölte meg néhány évvel később.
Ez meglepett. Martinra pillantottam.
- Te nem félsz Tonytól? – érdeklődtem csodálkozást mímelve. – A múlt könnyen megismétlődhet…
- A te főnököd egy kishal. Nincs rá okom, hogy tartsak tőle – vont vállat, majd elővett a köpenyéből egy szivart és miután meggyújtotta, pöfékelni kezdett. – Előbb fog elvinni valami kór, mint egy pisztolygolyó.
- Ne dönts rögtön, ha nem megy – kotyogott közbe megint Vanessa. Ránéztem. Nem lehettem túl kedves, de leszartam. Hálás sem igazán voltam nekik ezért az idióta szamaritánusságukért. – Holnap estig köztünk maradsz, addig lesz időd végiggondolni, hogy mi az, amit valójában szeretnél.
Ezzel odalépett Martinhoz, adott neki egy puszit, aztán megfordult, és ellibegett valamerre. Hosszan néztem utána, pedig már eltűnt egy ajtó mögött. Nem akartam végiggondolni semmit. Döntöttem.
- Nem – ismételtem fennhangon. Martin zökkentett ki.
- Miért nem?
- Mert nem vagyok…
- Az igazat mondd! – dörrent rám. Az eddig kedves, szinte aranyos „öregúr” most hirtelen tényleg azzá a veszedelmes cápává változott, akitől tartottam volna, ha nincs róla tudomásom, milyen kiscica bír lenni. Ez a tudat erőt adott.
- Nem félek tőled – mértem végig lekicsinylően. – Nem vagy te az a vadállat, akinek most akarsz látszani – fordultam az erkély felé, és újra a házakat kezdtem el nézegetni. Milyen könnyű is lenne igent mondanom…
- Nem? – hitetlenkedett a hátam mögött maradt pasi az előbbi szavaimtól. – Nem?! – markolt a hajamba, és hátrafeszítette a fejem. Nagyon ronda, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést szerzett ezzel rögtön a karjára és a nyakára egyidőben. Kétszer öt ujjam fúródott a bőrébe, és nem kíméltem.
Martin felordított, amikor feltűnt neki, hogy nem éppen simogatom, aztán elengedte a hajam – de úgy, hogy nekivágódtam a korlátnak –, és… lekurvázott! Kiröhögtem.
- Ez vagyok én, szivi! – közöltem vele elnézően mosolyogva.
- Épp ezért lehetsz a legjobb – nézegette az ujjait, miután a nyakán végighúzva feltűnt neki, hogy valami nedveset tapint. A vére lassan serkent ki a felhasított csíkok mentén. – Ilyen trükkökkel Tonyt talán nem bírod leszerelni – igaza volt, mert ő már ismerte mindet –, de bármilyen új perverzzel el bírsz bánni.
- Kivéve, ha fegyvere van – szúrtam közbe.
- Láttad az őröket a kapunál? – biccentett valamerre az erdő felé, amely mögött az említett építmény húzódhatott, csak nem látszott a fáktól. Bólintottam. – Nem engedek fegyvert a birtokra. Itt tökéletes a biztonság.
Nem akartam az előnyöket hallani. Így is túl csábító volt a lehetőség.
- Nem érdekel – sziszegtem, és újra elfordultam. Megfájdult a fejem a gondolkodástól. Az eszem már majdnem meggyőzött, hogy maradjak itt egyszer s mindenkorra, lesz, ami lesz, a szívem viszont még visszahúzott oda, ahonnan ide kerültem.
- Ez itt egy teljesen más világ, mint amelyben élsz, sőt, annál is másabb, mint amiben felnőttél. Amikor még volt… családod. Most új családot kaphatnál. Igen, kurva maradnál – mondta ki, amikor félbe akartam szakítani. – Egy nagyon jól kereső kurva. Vanessa nem sokkal múlt harminc, de épp nyugdíjba készül. Összehozta magának az életet és a jólétet. Keményen dolgozott érte. Neked is sikerülne. A férfiak imádnának, annyit fizetnének, amennyit csak akarsz. Mennyibe került nálad eddig egy menet? Ötszáz? Ezer dollár? Most a hússzorosát is megkaphatnád. Tizenöt ezer dollár aprópénz ezeknek egy kis gyönyörért. Mert velük nem baasznod kéne, mint azokkal akiket eddig az utcán szedtél fel. Hanem szeretkezni. Gyönyört szerezni, és viszont kapni ezt. Az előbb odabent sikerült bemutatnod, hogy képes vagy elfogadni is a testi örömöket, csak eddig még nem volt részed benne. Vagy igen? – Nem árultam el neki, hogy életemben egyszer igen, semmi köze nem volt hozzá. A többi rizsára sem válaszoltam, amit épp összehordott. – Élvezhetnéd a munkádat, mindezt luxus körülmények között. Nem lenne gondod ételre, ruhára… még drogra sem, ha arra vágysz. Saját sofőröd lenne, aki vigyázna is rád, ha a városba mész. Megkaphatnál mindent és mindenkit, akit csak akarsz. Mi a valódi oka, hogy nem akarod ezt? – kérdezte végül megint.
Nem feleltem. Meg kellett emésztenem a hallottakat. Ez az ürge nemcsak ahhoz értett, hogy megmutassa, milyen lehet a jó szex – akárcsak az a másik férfi pér hónappal ezelőtt –, hanem ahhoz is, hogy majdnem meggyőzzön. De csak majdnem.
- Miért én? – suttogtam. – Tudok valakit, akinek nagyobb szüksége lenne erre a… jómódra.
- Nataly – lépett hozzám közelebb Martin, majd a vállamra simította a tenyerét. – Nekem te kellesz. Te vagy idevaló, hiába tagadod. Te képes lennél megbirkózni vele, és könnyedén válhatna belőled igazi profi. Emellett meg is tudod védeni magad, és nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Nem véletlenül választottalak téged. Már akkor elvarázsoltál, amikor elküldtél a picsába azon az éjszakán, amelyen először találkoztunk. Egy szimpla prosti ezt nem teheti meg. Főleg akkor nem, ha a stricije elszedi tőle a jattot. De te ellenszegültél. Lehet, hogy utána meg is vert az a gané… de megtetted! Lefogadom, hogy tőle sem félsz, hiába ver meg, vagy fenyeget másként.
Igaza volt. Mindenben. És ez még inkább bosszantott.
- Nem vagyok erős – védekeztem a szavai ellen.
- Itt vagy. Élsz. Erős vagy. – Neki ilyen egyszerű volt.
- Igent mondok – néztem rá hirtelen –, ha magammal hozhatok valakit. – Hosszasan fürkésztük egymás tekintetét. Végül Martin megrázta a fejét. – Miért nem?! Neki is sikerülhetne! Miért nem adsz neki is egy kurva lehetőséget?! – kevertem le neki egy pofont, azaz csak szerettem volna, mert megragadta a csuklómat, a hátam mögé feszítette, és magához rántott.
- Nekem te kellesz. Potyautasoktól mentesen. Nincs időm kettőt tanítgatni és Vanessának sincsen.
- Majd tanítom én – sziszegtem, mert túl erősen szorított.
- Neked sem lesz rá időd.
A könnyeim kibuggyantak, de nem foglalkoztam velük, kitéptem magam Martin karjaiból, és megint a korláthoz siettem. Menedékként belekapaszkodtam.
- Akkor nincs mit mondanom.
- Várj még… holnap estig – ajánlotta nagylelkűen a korábbi „soha vissza nem térő pillanat a döntésre” című dologgal ellentétesen. – Gondolkodj, amíg vissza nem kell menned. Sőt! Tudod mit? Még több időt adok. Élvezd itt a maradék időt, aztán menj vissza, nézz körül, és utána dönts. Érezni fogod a különbséget. – Ebben biztos voltam. Első körben rögtön számíthattam némi „kedveskedésre” Tonytól.
- Élvezzem az időt… – suttogtam.
- Igen – söpörte Martin félre a hajam a nyakamból, és belecsókolt. Ez is túl gyengéd gesztus volt, nem olyan, amihez szoktam. Kellemetlennek éreztem. Ha ütött volna, azt tudom hova tenni, de ez… – Gyere, menjünk vissza a partira – fogott aztán kézen, és visszavezetett a házba. Hagytam.
Magam elé bámulva lépdeltem mellette. Nem akartam még több indokot, még több befolyást, és bepillantást ebbe az életbe. Úgysem lehet az enyém. Az túl egyszerű lett volna, ha minden olyan könnyű, ahogy ő meg az a nő felvázolták.
Az általam már csak bálteremnek hívott helyiség előtt megtorpantam. Martin is megállt és kérdően nézett a szemeimbe.
- Milyen árat kell ezért fizetnem? – intettem a terem felé. – Ingyen senki nem osztogat boldog jövőt.
Elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.
- Még okos is vagy – jegyezte meg elismerően –, de az árra neked kell rájönnöd, hiszen te szabod meg. Ne feledd, te irányítasz. Ezek a férfiak ott bent a tenyeredből esznek, ha elég ügyes vagy. Mit gondolsz, elég ügyes vagy, Nataly? – Ez kihívás volt a javából. Elhatároztam, hogy bebizonyítom neki – és persze magamnak –, hogy igen, jó vagy. Jobb, mint azt ő valaha gondolta volna. Jobb, mint amilyennek Vanessa előlegezett be engem későbbre. Aztán ha ezt véghezvittem, itt hagyom őket. Nemet mondok, mert nem hozhatom magammal Lorrit, akinek pedig szüksége van rám.
- Az vagyok – feleltem. Nem fűztem hozzá mást.
Martin kitárta az ajtót, és én beléptem. Minden szempár felém fordult, de már nem riadtam meg tőlük. Ő nem jött velem, hisz nem volt szalonhoz öltözve, én viszont határozottan céloztam be az egyik pincért, aki pezsgős tálcával járta a tömeget. Elvettem róla egy poharat, majd belekortyoltam, és körülnéztem. Azon töprengtem, ki legyen az az alany, akin kipróbálhatom ezt a bizonyos „hatalmat”, amit ezek ketten belém akartak dumálni.
- Szabad egy táncra? – szólalt meg mögöttem egy férfihang, amely… ismerősnek tűnt. Megfordultam, és ránéztem az illetőre, aki fel mert kérni. Valóban nem volt ismeretlen. Philip volt, aki korábban egy John nevű másik farokkal vitatta meg, mi mindent tennének velem, ha elég gyémántot fizetnének érte.
A gyémánt mindenki számára megfizethetetlen, legalábbis az én tudomásom szerint. Persze rakják pici bizsukba, eltördelt darabjai szerteszét vannak szórva a világban, főként ékszerek díszítőjeként, de mégis… Egy igen nagy rög, az egészen más. Csodaszép fénye lehet. Csak épp hideg, mint a jég. Gyémánt akartam lenni.
Igent mondtam neki a táncra, mire elvette a poharamat, lerakta az egyik párkányra, aztán a karjaiba húzott.
- Azt hittem, Martin egész éjszakára kisajátítja magát – kezdeményezett beszélgetést. Ez is szokatlan volt a számomra. Az ügyfeleim többnyire nem fecsegéssel töltöttél el azt a drága időt, amit kaptak tőlem.
- Nem vagyok a tulajdona – vontam vállat merészen. Kezdtem élvezni a helyzetet. Philip megdöbbent, majd felnevetett a kijelentésemen.
- Ez tetszik – csillantak meg a szemei, melyek az enyéim irányából a dekoltázsomra siklottak. – Te is tetszel – váltott bizalmasabb hangnemre. Én is jobban megnéztem. Végül is nem volt hányinger a pasi, csak éppen… Kurva vagy – emlékeztettem magam, mielőtt nekiállok válogatni. Azt nem tehettem meg. Még itt sem. – Azon töprengek, vajon mennyibe kerülhet ez a csillogás, amit a személyed sugároz? – nézett megint a szemeimbe, miután kimustrálkodta magát.
- Húszezer – feleltem szemrebbenés nélkül. Ő épp így konstatálta, talán csak annyi reakcióval, hogy elmosolyodott. És feltett egy olyan kérdést, amivel ő hozott engem zavarba.
- Dollár vagy font?
Tudtam, mi a különbség, de fogalmam sem volt, mit feleljek. Már így is erősen túloztam. Nem értem én ennyi pénzt…
- Font! – szólalt meg mellettünk Martin. Rám kacsintott, majd Philiphez fordult. – Ha jót akarsz, nem fukarkodsz, barátom! – veregette meg a vállát, majd megcirógatta az arcom, és magunkra hagyott minket megint.
- Szóval font – siklott vissza rám a legújabbnak látszó kuncsaftom tekintete. – Rendben! – bólintott aztán. Én meg elsüllyedni akartam. Meg menekülni. Bárhová, csak el innen. Az a pár óra, amit Vanessa és Martin az eddigi oktatásomra fordítottak, még korántsem volt elég ahhoz, hogy ennyi pénzt fizettessek valakivel a testemért.
- Inkább… – szerettem volna visszakozni, de Philip már döntött.
- Igyunk valamit előbb! – szólt közbe, majd elvett egy arra haladó pincértálcáról egy-egy pezsgőt, és a kezembe adta. Az előbb meg sem ittam az előzőt, de ezt meg valahogy nem kívántam. Meguntam ezt az úri-módit.
Mielőtt totálisan elveszítem a személyiségem, és az itteni csürhéhez hasonló sznob válik belőlem, inkább elővettem a valódi énemet.
- Sokáig rójuk még ezeket az udvariassági köröket vagy hagyjuk a dumát és elmegyünk inkább szobára? – Nem így akartam mondani. Az utolsó szó helyett a kefélni kívánkozott a számra, de végül mégis meggondoltam magam. Húszezer fontért simán kimoshatom a számat, persze csak átmenetileg.
Philipnek ez is vicces lehetett, mert felnevetett, mikor én elhallgattam.
- Ez is tetszik. Sokkal valóságosabb vagy, mint Vanessa mesterkélt közönye. – Én is észrevettem, hogy a csaj hajlamos úgy viselkedni, mint aki karót nyelt… Na, ilyenné nem akartam válni, gyémántság ide vagy oda. – Menjünk! – karolt át aztán az első valódi elit-kuncsaftom, majd egy eddig ismeretlen ajtó felé vezetett.
Martin utolért bennünket – csak most tűnt fel, hogy már az előbb is ruhára volt cserélve a köntöse. A nyaka körül meg egy sál tekergett. Csak én tudhattam, hogy miért. Kért egy percet Philiptől, és míg az előrement a liftekig, valamivel lassabban engem is odakísért.
- Ő az egyik legfontosabb vendégem. Sikerült a mélyvízbe ugranod. Ne okozz csalódást. Most nem lesz ott Van, hogy segítsen. Egyedül kell megdolgoznod azért a húszezer fontért.
- Menni fog! – néztem rá hetykén, holott rendesen elbizonytalanítottak a szavai.
- Ajánlom is! – paskolta még meg a fenekemet, majd beterelt a liftbe Philip mellé. Mielőtt ránk csukódott volna az ajtó, újra megszólalt. – Ja, és légy vele kíméletes!
Philip megint felnevetett.
- Az leszek! Jó kezekben lesz a kislány!
Martin viszonozta a mosolyát. Elnézően.
- Nem neked mondtam. – Ezzel a kalitka körénk zárult.
Oldalra lestem. Az „áldozatom” arcáról lefagyott a jókedv és átvette a helyét a kíváncsiság.
- Alig várom, hogy megtudjam, miért mondta ezt – csillantak fel a szemei, de megpróbáltam letörni a lelkesedését.
- Nem fogod – néztem rá nyíltan. – Kíméletes leszek.
A lift ezután megállt. Kiszállva belőle egy lakosztályba érkeztünk. Előrementem, de Philip sem maradt le. Alig értem a szoba közepére, amikor hátulról a karjaiba zárt. Csókokkal hintette a vállam, miközben lehúzta a ruhámon a cipzárt.
Fordulóponthoz érkeztem. Valamiért biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Örömszerzés oda-vissza. Nincs abban semmi rossz. Pláne ennyi pénzért. Mégis remegett a gyomrom az idegességtől, amikor az öltözékem földet ért a bokáimnál, és a hozzám simuló férfi simogatni kezdett.
Egy visszatarthatatlan nyögés szakadt ki belőlem, amikor az egyik keze a bugyimba siklott, a másik pedig a mellemre. Nem volt kellemetlen. Amikor meg izgatni is elkezdett, úgy döntöttem, ideje nekem is rálendülnöm a dologra, nemcsak állni, mint egy darab fa. Na, ez azért nem ment olyan könnyen.
Visszaidéztem a néhány órája történteket. Aztán egy másik esetet. A lakosztály majdnem teljesen úgy nézett, mint abban a hotelban… amikor az idegen varázslóval voltam. Lehunytam a szemeimet és szinte hallani véltem a hangját.
- Engedd…
Most már mindenre képesnek éreztem magam. Megfordultam Philip karjaiban, a nyaka köré fontam a sajátjaimat, és az arcára néztem, de nem őt láttam. Valaki mást…
Ezután könnyű volt megcsókolnom, majd alkalmaznom rajta mindazt, amit a gyengéd érzékiségről tanultam. Lebegni kezdtem.
Három órával később reszketve omlottam a partnerem mellkasára. Túl sok volt a jóból, az izmaim cserbenhagytak, képtelen voltam tovább mozogni, pedig élvezni akartam. Tehetetlenül nyöszörögtem, mire Philip halkan felnevetett, aztán a fenekembe markolt, és alulról rohamtempóban döfködni kezdett. Újra élveztem. A sikolyom talán a partiig is lehallatszott, nem foglalkoztam vele. Élveztem.
Miután a pasi is elment, maga mellé fektetett, és lihegve cirógatni kezdte a mellem meg a karom. Még nem nyitottam ki a szemem. Még vele akartam lenni egy kicsit.
- Ez mesteri volt – zihálta. – Nem szúrom ki a szemed egy húszassal… Megduplázom az árat.
Elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Hogy… Negyvenezer font?! Ez egy kész vagyon volt. Soha többé nem kéne dolgoznom, semmit, hogyha elfogadnám. Erős volt a kísértés. Csakhogy attól még nem szabadulnék meg Tonytól. Erre egy lehetőségem volt: ha igent mondok Martin ajánlatára.
Újra gondolkodni kezdtem a dolgon. Lorri arca lebegett immár a szemeim előtt. Körvonalazódott bennem egy viszont-ajánlat a „megmentőmnek”, de mivel épp mással voltam ágyban, későbbre kellett tartogatnom, hogy beszélek vele a dologról. Addig is…
Philipre néztem. Mosolygott. A tekintete meggyőzött róla, hogy nem vallottam kudarcot. Éreztem a hatalmamat, és ez vérpezsdítő volt. Még akartam.
Fölé hajolva csókolgatni kezdtem, hogy tényleg megdolgozzak azért a pénzért… A többivel majd később foglalkozom.
