7. fejezet
Egy teljesen más világba cseppentem. Mintha nem is én magam lettem volna, hanem Lorri egyik történetének hercegnője. Látszólag senki nem tudta, ki, jobban mondva miféle vagyok, egyedül Martin, de őt nem érdekelte. Mindenki úgy bánt, beszélt, viselkedett velem, mintha egy lennék közülük. Vendéglátóm egy régi kedves ismerőseként mutatott be több tucatnyi nőnek és férfinak, akik egytől egyig udvariasan és rendesen szóltak hozzám.
Órákkal később kezdtem csak elhinni, hogy nem álmodom, ugyanis a pezsgő a fejembe szállt, és levegőre volt szükségem, hogy folytatni tudjam a mulatozást. Alig pár óra alatt úgy-ahogy sikerült megtanulnom táncolni, így most az épp karjaiban tartó… nem emlékeztem a nevére, kitől kértem elnézést, de azt elutasítottam, amikor felajánlotta, hogy inkább velem jön, hátha rosszul leszek.
Az erkélyre mentem, és legszívesebben rágyújtottam volna, csak éppen cigi nem volt nálam. A vágyaimat viszont valaki kitalálta, és nem habozott valóra váltani. Egy öngyújtó kattanását hallottam magam mögül, majd mielőtt hátrafordulhattam volna, egy kéz tartott elém egy szál cigarettát.
A kezet már megismertem.
- Jól érzed magad? – kérdezte Martin, és mellém lépett. Élvezettel szívtam egy hatalmasat az előbb kapott szálból, majd bólintottam.
- Jól. Csak azt nem értem, mire jó ez az egész – tört fel belőlem a valódi önmagam. – Nem vagyok én idevaló. Azt hittem, kefélni fogunk.
Martin felnevetett, majd magyarázatot is adott a jókedvére.
- Mindennek eljön az ideje – titokzatoskodott, de a választ megkaptam. Tehát így is, úgy is az ágyába cipel. Ez az egész körítés csak álca. De vajon mi a célja vele? – tűnődtem, ám nem sokáig, mert ekkor egy nő lépett ki hozzánk az erkélyre.
Elegáns volt, alig járhatott a harmincas évei legelején, és… úgy mért végig, mint egy eladó tenyészkancát. Ettől feldühödtem, de visszafogtam magam, és nem nyitottam ki a számat. Mint később kiderült, jól is tettem.
- Igazán jó fogást csináltál, Martin – jegyezte meg elismerően a pasi felé fordulva. – Szinte irigylem a vonzerejét.
Sosem tartottam magam túl csinosnak, és egy megvető felhorkanással adtam a tudtára, mit gondolok arról, amit mondott.
- Igen, tökéletes lesz – csodált meg engem hirtelen a házigazda is.
- Ugyan mire? – kérdeztem flegmán, érdektelenséget színlelve.
- Mindent a maga idejében – mondta megint, aztán bemutatta a nőt. Vanessának hívták.
Miután tetőtől talpig végigmért, sőt, még az arcomat is alaposan szemügyre vette, közölte, hogy Martin keresve sem találhatott volna jobbat nálam.
- De persze nem akarom elkiabálni, a lényeg még hátravan, nem igaz? – mosolyogtak össze. Én meg feleslegesnek éreztem magam, mert egyre inkább az volt az érzésem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Mi a fenét akarnak ezek tőlem?
Még mindig értettem, mi folyik körülöttem, de a királylányság folytatódott. Ezúttal Vanessa volt az, aki körbekísért a hatalmas termen, és a jelenlevőkről beszélt. Megdöbbentem, amikor felsorolta a vagyonukat, a családi állapotukat, sőt, szinte komplett életrajzot szolgáltatott nekem mindegyikükről. Ötletem sem volt, miért mondja el ezt nekem… Enélkül is tisztában voltam vele, hogy mennyire nincs itt keresnivalóm.
Egy idő után elegem lett és szó nélkül otthagytam. Úgy döntöttem, ideje túlesni azon, amiért Martin idehozott. Őt azonban nem találtam sehol. Az erkélyre léptem, hátha ott van, mert ott láttam utoljára, de csak két másik férfi volt kint. És épp rólam beszélgettek.
- Natalynak hívják – mondta az egyikük. Neki már bemutattak korábban, John volt a keresztneve. A vezetékneveket nem tartottam szükségesnek megjegyezni.
Még nem vettek észre, így az ajtó árnyékába húzódtam, hogy kihallgassam őket.
- Igazán szemrevaló jószág! – így a másik. Talán Philip lehetett. A francia akcentusból gondoltam.
De ezek is… Mintha egy tenyészállat volnék…
- Szívesen meghívnám az ágyamba – szólalt meg ismét John. Na, ez a téma már nekem is jobban feküdt.
- Martin a befutó – felelte lemondóan Philip. – Szemmel láthatóan őt favorizálja a kishölgy.
- Ki tudja, barátom? Lehet, hogy csak néhány gyémánt kéne és a madárka úgy táncolna, ahogy én fütyülök… és rajtam!
Igen választékosan licitálgattak rám, no meg, hogy mit szeretnének velem csinálni ennyiért. Mulatságos volt. Ha tudták volna, hogy a sarkon mindössze két százasért leszopom őket, tuti nem haboznak azt előrántani a zsebükből. Na meg a farkukat a nadrágjukból.
Már ott tartottam, hogy ezt el is mondom nekik – legalább keresnék egy kis plusz zsebpénzt –, ám ekkor feltűnt mögöttem Martin. Lehelt egy csókot a vállamra, majd a fülembe súgta, hogy maradjak itt, ő meg kilépett hozzájuk. Tovább figyeltem.
- Jól szórakoznak az urak? – érdeklődte tőlük jó házigazdaként.
- Épp az eddigi legszebb választottadról cseréltünk eszmét – osztotta meg vele a gondolataikat John.
- Igen, tényleg ő a legszebb – értett is rögtön egyet nevetve.
- Mit gondolsz, mikor áll majd készen? – kérdezte ekkor izgatottan Philip. Itt kezdett érdekelni a dolog.
- Ez egy érdekes helyzet. – Martin mintha hallotta volna a gondolataimat. – Tulajdonképpen már kész van. Csak csiszolgatni kell még egy kicsit. – A hangja elismerően csendült, én azonban egyre kevésbé értettem, miről van szó.
- Még ma éjszaka beavatod? – firtatta megint John egy kaján vigyorral az arcán.
- Talán – kapta meg a semmit, és mégis sokatmondó választ. – Ez rajta múlik. Nem kényszerítem semmire.
Még szó esett pár semmiségről, ami már nem velem volt kapcsolatos, aztán Martin hozzám lépett, átölelte a derekamat, aztán átvezetett a tömegen, és a jelentőségteljes pillantásokkal nem törődve ki egy ajtón.
- Nagyszerű. Mindenki tudja, hogy most dugni fogunk – mondta belőlem a pia, amit eddig fogyasztottam.
- Nem egészen – nevetett fel a kísérőm, bár azt nem tudtam, ezt mire érti: hogy mindenki tudja, vagy hogy dugni fogunk? Nem volt több időm tűnődni, mert jókedvű pillantások közepette néhány szobán áthaladva kinyitotta előttem életem eddig látott hálószobái közül a legfényűzőbbet.
Minden arany, vörös és elefántcsont színekben ragyogott. A fényt fáklyák szolgáltatták a szoba négy sarkában, középen pedig egy hatalmas, több mint két személynek is elegendő, baldachinos ágy foglalt helyet.
- De – jegyeztem meg rápillantva. – Mégis dugni fogunk. – Hogy ne húzzuk tovább az időt, a ruhám cipzárja felé tapogatóztam, Martin viszont lefogta a kezem.
- Ne olyan sietősen.
Szóval lassan akarja – összegeztem magamban. Mivel egy napra kellettem neki és ebből még csak néhány óra telt el, nem ellenkeztem. Csak egy dolgot nem értettem.
- Oké. De minek kellett ez a körítés? – böktem az ajtó felé, de a társaságra utalva.
- Az ott a jövőd – lépett el tőlem, majd az ágyhoz sétált. Soha ilyen jóízűt még nem nevettem. Méghogy a jövőm. Meglepetten rám pillantott, végignézte, amíg kividámkodom magam, aztán teljesen más hangon folytatta: – Szépen nevetsz. És a mosolyod is… tökéletes.
Rögtön elkomorultam. Nem akartam neki tetszeni. Sőt, legszívesebben nyomban elcsúfítottam volna magam, mert ismét hatalmába kerített az az érzés, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Eddig többnyire bejöttek a megérzéseim.
- Mit akarsz, mit csináljak? – kérdeztem, reménykedve, hogy végre valami értelmes dologra kér. És megtette!
- Csábíts el! – érkezett a parancs, miközben leült az ágyra, és határozottan rám nézett. Ennél egyszerűbb feladattal soha nem ruházhatott volna fel. Habozás nélkül léptem oda hozzá, és térdeltem le elé a puha kasmírszőnyegre, hogy a nadrágjához nyúljak. – Ne így! – taszított erre hirtelen hanyatt a vállaimnál fogva.
- Akkor mégis hogy?! – sziszegtem felé. Felkészültem rá, hogy mégis durvulni szeretne, de ekkor elkiáltotta magát.
- Vanessa!
Megdöbbenve ültem föl, amikor nyílt a fal, azaz volt rajta egy ajtó, csak eddig nem vettem észre. Vanessa lépett be rajta, és rám mosolygott.
- Mi a gond? – kérdezte rám nézve, de Martinnak intézve a kérdést. Az meg elmondta neki. – Ezen könnyen segíthetünk – nevetett fel könnyedén, majd rám szólt, hogy álljak fel. Engedelmeskedtem. – Jó. Most pedig csak figyelj, és csináld ugyanazt, amit én.
Ezután elkezdte. A kezei mintha nem is a sajátjai lettek volna, olyan izgatóan simított velük végig magán. Aztán centiről centire csúsztatta le a vállán a ruhája pántját, közben pedig egy láthatatlan és hallhatatlan zene ritmusára ringatta a testét, mintha máris egy tüzes férfi karjaiban lenne.
Az ösztöneim átvették az irányítást az akaratom felett. Önkéntelenül és gondolkodás nélkül kopíroztam le a mozdulatait, csak őt figyelve. Martin ki is került a látóteremből, csak Vanessát figyeltem, ahogy érzékien egyre több textiltől szabadul meg. Nő létemre felizgatott a látvány. Szerettem volna elsajátítani ezt a tulajdonságát, amellyel még egy azonos nemű, de szigorúan hetero beállítottságú személyt is képes „elcsábítani”.
Nem akartam megérinteni, nem vágytam csókolni, egyszerűen csak bizseregni kezdtem, ahogy őt néztem. Már alig volt rajtunk ruha, és az is hamar lekerült. A földön, a lábainknál hevertek az estélyik és a fehérneműk. Ekkor nyitotta ki először a szemeit, és az én tekintetemet keresve – majd megtalálva – rám mosolygott megint.
- Hogy csinálta? – beszélt megint Martinhoz, akinek a jelenléte ismét visszafurakodott a tudatomba.
- Pont úgy, ahogy szerettem volna.
- Jó – bólintott egyet a nő, aztán közelebb lépett hozzám. Megfogta a kezem, és a mellemre tapasztotta. – Most megtanítalak rá, hogyan tudsz magadnak örömet szerezni.
A szavai mintha varázzsal bírtak volna. Ennyit pedig nem ittam – gondoltam, de aztán hagytam, hogy az ágyhoz vezessen. Martin felállt róla, és anélkül, hogy hozzánk ért volna, odébb ment. Egy fotelbe ülve várta a folytatást, amelyről még fogalmam sem volt. Nem tudtam, mit akarnak ezzel, mire jó ez az egész. A létem funkciója szerint a férfiakat kell kielégítenem, nem saját magam. Ebben a „szakmában” nincs helye annak, hogy én élvezzem a dolgot.
Eszembe jutott az az egyetlen alkalom azzal az idegen pasassal… Az is tiltott dologként maradt meg az emlékeim közt. Akárcsak most ez.
Vanessa magával húzott az ágyra, hanyatt fektetett, és fölém hajolt. A szája már majdnem érintette az enyémet, nyugodt tekintetét az én ijedtembe fúrta, és újra megfogta a kezem. Az ő irányításával cirógattam végig saját magam, miközben suttogni kezdett:
- Hunyd le a szemed! – Lehunytam. – Érzed, milyen selymes a bőröd? – Éreztem. – Gondold azt, hogy álmaid férfija érint meg így – húzta végig az ujjam a mellbimbóimon. Egyből megdermedtek. – Aztán így – vonta a kezem a hasam felé, majd rám szólt, hogy nyissam szét a combjaimat. Megtettem.
Rögtön felrémlett bennem, mikor az a férfi tette ugyanezt. Mintha most is ő érintett volna, csak ő máshogy csinálta, sokkal határozottabban, célratörőbben. Igen – sikerült elérnem ugyanazt a hatást. Fel is nyögtem képzelt szeretőm ujjainak izgató mozgására az én szemérmemen. Soha nem éltem még át ahhoz foghatót, és most olyan szerencsében részesülök, hogy újból az enyém lehet ez a csoda.
Az álom, melyet annyiszor felidéztem azóta az eset óta, most valósággá változott. Vanessa volt mellettem, ő suttogott a fülembe, mikor mit csináljak, valamint kíméletlenül közölte, mikor csinálok valamit rosszul. Igaza volt. Nem volt mindegy, milyen intenzitással nyúlok bizonyos pontjaimhoz. Illetve nem is én tettem mindezt, hanem a képzeletem, mely visszarepített a múltba. Szinte láttam a férfi arcát és az ő hangja kúszott a füleimbe.
- Azt akarom, hogy élvezd… Engedd, hogy megérintselek…
Engedtem. A kezeim, Vanessa hangja és a belőle áradó varázslat, valamint a csókok a bőrömön csupán érzéki kellékei voltak a jelenetnek, amelyet az emlékeim alakítottak számomra gyönyörűvé. Az élvezetem sem hiányzott. A mámor forró hullámokban csapott le rám, a sikolyom az öröm zenéjét jelentette, majd lassan csitulni kezdett a szél, mely korábban örvénylő magasságokba repített. Nem szívesen tértem vissza a valóságba. Mindenem lángolt az iménti orgazmus következtében.
- Erre kell figyelned – hallottam meg Vanessa hangját kicsit távolabbról. Kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem, hova ment mellőlem. Az ágy mellett állt. Visszahúzta a ruháját, épp a cipzárral bajlódott. Martin segített neki, de ő engem nézett. – Tényleg jó vagy. Még nálam is jobb lehetsz – mosolygott elismerően. Meg akartam kérdezni tőle, miben, de egy újabb kérdéssel gondolkodtatott el. – Voltál már szerelmes? – Megcsóváltam a fejem tagadásként. – Még azelőtt sem, hogy az utcára kerültél volna? – Újabb nemet intettem. – Furcsa, pedig meg mertem volna esküdni, hogy nem magaddal játszottál az imént… hanem egy olyan személlyel, aki nem volt jelen a szobában, csak a fejedben. – Erre nem tudtam mit mondani. Nem is kellett, mert folytatta. – Talán nem is baj, hogy rá gondolsz közben. Megkönnyítheti a számodra.
Úgy éreztem, hogy kezdem érteni, miről beszél. Még mindig kételkedtem benne, hogy ez a sors tényleg nekem való-e, de még fél napig az aranyélet rabszolgája voltam, hogy aztán majd visszakurvuljak az utcára.
- Miért én? – sóhajtottam lemondóan.
- Mert megvan benned az akarat. Az élni akarás. Te is tudod, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni! – Vanessa szavai egyre bizakodóbbá és elszántabbá váltak. Szerettem volna én is ilyen öntudatos lenni.
Közben ellépett Martintól, aki zsebre tett kézzel várakozott a szoba közepén.
- És most? – kérdeztem. A nő ismét megajándékozott a mosolyával, de a pasi válaszolt ezúttal.
- Most csábíts el! – parancsolta azt, amit korábban.
Újra elvesztettem a fonalat. Mit akarnak tőlem? – kérdeztem magamtól, de választ nem tudtam rá adni.
- Rajta, menni fog! – húzott fel Vanessa az ágyról, majd enyhén Martin felé taszított. A szemeibe néztem. A nő tovább beszélt. – A világ legjobb fegyvere a tiéd, hát használd! – A hátam mögé lépett, kisimította a hajam a nyakamból, és a fülembe suttogott. – Hatalmad van, csak ügyesen kell alkalmaznod. – Felemelte a kezem, és Martin mellkasára tette. Ő még nem mozdult. – Próbálj meg egyedül az élvezetre koncentrálni. Engedd szabadjára az ösztöneidet, hagyd, hogy azok irányítsanak. A partner személye sosem számít, nem az az első, hogy neki jó legyen. – Ez tökéletes ellentéte volt annak, amit eddig „tanultam”, de nem vágtam közbe. – Ha gyengéd vagy – húzta végig a kezem a csuklómnál fogva Martin testén –, akkor megtérül. Olyan ez, mint valami elemi mágnes. Az, amit te teszel a partnereddel, többszörösen térül meg, ha jól csinálod. És tudom, hogy te jól csinálod! – Elengedte a kezem, és elhátrált tőlem. – Csábítsd el, és bizonyítsd be, hogy képes vagy rá.
Túl egyszerűen hangzott. Csak élveznem kell és ennyi? Vagyis a férfinek okozni élvezetet, és az nekem is jó lesz?
- Nem fog menni – suttogtam, és lehajtottam a fejem. Rögtön képek milliói villantak belém. Arról az éjszakáról.
Martin a derekamra csúsztatta a kezeit, közelebb húzott magához, és a nyakamra lehelt pár csókot.
- Dehogynem – biztatott közben. Nem igazán tetszett, hogy mindketten ilyen baromi biztosak abban, amiben nekem kéne annak lennem, de… megpróbáltam.
Vettem egy mély lélegzetet, és nekiálltam „csábítani”. Egész könnyen ment. Arra a férfira gondoltam közben, akinek a hatására az imént is átéltem a gyönyört. Valahogy sikerült elvonatkoztatnom attól a nem csekély ténytől, hogy akkor sem ő az, aki a karjaiban tart…
Martin az ágyra húzott, miután lesimogattam a ruháit – eddig erre sem fordítottam soha külön figyelmet, többnyire csak szétraktam a lábaimat, nem az volt fontos, hogy a pasin marad-e ruha… A legfurább az volt, hogy tetszett, ahogy megremeg az érintésem alatt, úgy reagál, ahogy azt totál nem várnám, és ráadásként még viszonozza is a becézgetéseimet. Jó volt.
Megdermedtem, amikor megcsókolt, de ezt sem tartottam most olyan vészes nagy bűnnek, mint korábban; ez most nem az eddigi életem volt, nem az a világ, nem az utca. Viszonoztam a csókot. Úgy éreztem, itt megtehetem, amit akarok. Ez Lorri egyik álma – mormoltam magamban. Ennek megfelelően okoztam örömet a kezeimmel, a számmal, a testemet használva akként a fegyverként, amelyet Vanessa fedezett fel bennem nemrég.
Egyre jobban belemelegedtünk mindketten, és egyre jobban éreztem, ahogy a vágy köde ellepi az agyamat. Nem Martin érintései szaladtak végig a bőrömön, én sem őt tapintottam, hanem azt a másik férfit. Le sem kellett hunynom a szemeimet, hogy lássam. Félelmetesen jó volt…
Hagytam, hogy partnerem maga fölé emeljen, de a testembe már én vezettem be. Cirógatásokkal és csókokkal tettük teljesebbé az eggyé válást, majd a száguldást a gyönyörök kapuja felé. Végig hagyta, hogy én irányítsak, mégsem éreztem magam fölényben: egyenrangú felek voltunk. Meglepett, hogy alárendeltnek sem érzem magam, ez viszont boldoggá tett.
Kellemes érzések jártak át, az élvezetem pedig legalább olyan intenzív volt, mint nemrég a saját simogatásomtól. Nem közelítette meg azt, amit az ismeretlen adott nekem régen, de kielégített. Még akartam.
Órákkal később sikerült csak visszatérnem a valóságba. Martin mellettem feküdt, bágyadtan cirógatta a mellem.
- Vanessának igaza volt – suttogta.
- Miben? – kérdeztem. Élveztem a puha ágyat magam alatt, az elmúlt, még mindig bizsergető kéjes érzéseket, és arra gondoltam, hogy el tudnám viselni ezt az állapotot. Akár életem végéig is…
- Még nála is jobb vagy – éreztem egy puszit a vállamon. Ránéztem arra, aki adta. Nem hittem neki. Hangot is adtam ennek, mire bizonygatni kezdte, hogy pedig így van.
- Megmondtam – hallottam az említett nő hangját is a szoba túlsó végéből. Zavart, hogy végignézte, ami eddig történt, márpedig tényleg így lehetett, mert kényelmesen üldögélt abban a fotelben, amelyből Martin is végignézett bennünket az elején. – Tökéletes vagy, Nataly. Téged ide teremtettek, nem az utcára.
A szavai újra elöntöttek azzal a félelemmel, amit a megérkezésemkor éreztem.
- Mit akar mondani ezzel? – tört elő a régi énem, vagyis a valódi.
- Neked itt a helyed – felelt helyette Martin. – Nem mehetsz vissza.
- Dehogynem! – vágtam rá habozás nélkül, és fel is keltem, hogy a ruhámat megkeresve felráncigáljam a testemre.
- Te sem akarsz elmenni… – folytatta, de egyikük sem akadályozott meg, hogy felöltözzek. Közben ő is kiszállt az ágyból, magára kanyarintott egy köntöst, és megvárta, amíg én is befejezem a ruhám felvételét. – Gyere, hadd mutassak valamit – nyúlt aztán a kezem után. Vanessa a másik oldalamról karolt át, és a kezdeti megtorpanásaim ellenére kivezettek azon az ajtón, amelyen korábban a nő érkezett.
- De el akarok menni, nekem itt nincs helyem! – tiltakoztam lassan megtörő ellenállással. A bajt az okozta, hogy túl nagy volt a kísértés. Nem Martin, nem is a pénze miatt. A szabadság… annak az ízét éreztem pár órán keresztül, és ez volt a legveszélyesebb dolog, amit csak el bírtam képzelni.
Engedtem nekik. Elmentem velük egész a villa másik végéig – kilométereknek tűnt, olyan sokat gyalogoltunk –, ahol Martin felvezetett egy lépcsőn. Vanessa utánunk jött, így közrefogtak, esélyem sem volt menekülni. Odafent egy teniszpályányi erkélyre léptünk, amelyről lepillantva látszott előttünk a város millió fénye. És házak sorakoztak egy félkört alkotva.
- Melyiket szeretnéd? – kérdezte Martin.
- Mi van? – néztem rá hitetlenkedve, mert szerintem nem értettem jól, amit mondott.
- Válassz! – intett az előbb megcsodált paloták felé. – Amelyikre ráböksz, az lesz az új otthonod.
- Nem! – nyögtem, amint szóhoz jutottam. – Őrültek vagytok! – hátráltam el, mielőtt képes vagyok és belegondolok, mit jelentene ez.
- Nem vagyunk, és komolyan beszéltem. – Vanessa is olyan határozott mosollyal pillantott rám, mint ahogy Martin viselkedett. – Kapsz egy házat, jövőt, mindent, ami ahhoz kell, hogy ezentúl ne az utcán kelljen keresned a pénzt.
Ez igen leegyszerűsítve azt jelentette volna, hogy vége az eddigi nyomoromnak?
- És mit kell érte tennem? – Annyit már megtanultam az életből, hogy semmit sem adnak ingyen.
- Azt, amit eddig. Luxuskörülmények között. – Erre a válaszra számítottam. Vagyis kurva maradok, csak éppen gazdag pasasok töltik majd rajtam a kedvüket – összegeztem.
Az erkély korlátjához léptem, elgondolkodtam az ajánlaton. Végigsiklott a tekintetem a házakon. Mit veszíthetnék? – kérdeztem magamtól. Semmit – érkezett a felelet. Hát nem ezt akartam mindig? Kijutni valahogy abból a mocsokból, amit nem neveznék életnek? Elszabadulni Tony zsarnoksága alól? És új életet kezdeni? Még hasznosítani is tudnám a tanultakat – hisz ugyanazt kellene csinálnom, mint eddig.
- Milyen részesedést kapnék? – kérdeztem halkan. Martin és Vanessa mellettem álltak, a válaszomat várták.
- A tied, amiért megdolgozol. Száz százalékban. – Vetettem egy hüledező pillantást Martinra, aki komolyan állta a tekintetem.
- Miért akarsz engem megmenteni? – Kicsit feldühödtem, mert ő is csak az életemen akart uralkodni.
- Mert nem vagy odavaló – felelte kemény hangon. – Ez az egy lehetőséged van. Ha most nemet mondasz, nem ajánlom fel ezt többször.
- És kizárt, hogy összefutnál még egy hasonló jótét lélekkel, mint Martin – kontrázott rá Vanessa.
Jótét lélek. Mik ezek? Valami elkúrt angyalok?! – fújtattam dühösen. Újra a házakra pillantottam. Egy lehetőség. Eszembe jutott az eddigi minden, amiken átmentem, alig egy nappal ezelőtt is, abban a cellában, ahova Tony toloncolt. Eszembe jutottak a perverzek, akik úgy használták a testem, ahogy akarták, leszarva, hogy nekem mi a jó. Martin odabent az imént figyelt rám. És ilyen jövőt kínál. Szinte tálcán nyújtja…
Eszembe jutott Lorri is. És az álmai. Döntöttem.
Megfordultam, és határozottan néztem az előttem álló, engem győzködő páros szemébe. Aztán kimondtam a válaszomat.
- Nem.
