6. fejezet

6. fejezet

Gyötrelmes napok következtek. Tony sajnos visszajött akkor a szobámba, és rám törte a fürdő ajtaját, aztán a korábban elkövetettek fejébe még meg is vert, amiért – nem éppen szokványos módon – Lorri után akartam menni a kórházba. Ő nem okozott maradandó sérüléseket, mint ahogy az üvegcserép tette volna, és nem úsztam meg a később következő borzalmakat sem. Ehelyett bezárt egy üres szobába valahol az alagsorban, ahol semmi nem volt, csak én, egy ágy és egy totál lecsupaszított fürdőszoba, a legalapvetőbb dolgokkal felszerelve. Semmi esélyem nem volt. Nemcsak kijutni onnan, de életben maradni sem.

Jones őrizte a szobát, az ablakon pedig rácsok voltak. A fehérneműimből készíthettem volna egy kötelet, amellyel felakasztom magam, de még egy árva csillár sem volt, aminek a segítségével ezt megtehettem volna. Egyedül egy csonk lógott a plafonból, egyetlen izzóval. Sem konnektor, sem semmi egyéb, hogy véghezvigyem a tervemet. Már aznap este feladtam a reményt.

Ebben az is segített, hogy Tony újra injekciós tűvel a kezében látogatott meg, és velem maradt, amíg hatni nem kezdett a szer. Utána csak félig voltam magamnál, de a testem ekkor már nem engedelmeskedett az akaratomnak. Vagy az is lehet, hogy önálló életre kelt, mert a férfiakat, akiket ezután rám eresztett, „ki tudtam szolgálni”.

Sorban érkeztek. Szinte szünet nélkül volt nálam valaki. Fogalmam sem volt, hányan vannak, honnan jönnek, mennyi ideig maradnak, az időérzékem megszűnt, a környezetemet sem érzékeltem igazán. Csak nagyritkán akadtak teljesen tiszta pillanataim, amikor felfogtam, mi történik velem, de nem tarthatott soká: jött az újabb adag fecskendőben.

Napokig a „cellámban” voltam. Napokig alig kaptam ételt, verést és más „ínyencségeket” viszont annál inkább. Tony a legválogatottabb perverzeket szabadította rám, és nekem engedelmesen végre kellett hajtanom mindent, amit csak kívántak. Volt, amelyik azt szerette, hogy fojtogathat, miközben elélvez bennem, egy másik csak nézni akarta, ahogy a „barátjával” kefélek… aztán ő is beszállt.

És ezek még csak az enyhébb verziók voltak. Lewis is meglátogatott. Az arcát felismertem, de hogy mit művelt velem, azt csak a drog hatásának enyhülésével voltam képes felfogni, közben szerencsére nem voltam a tudatomnál. Lila zúzódások hordozták rajtam még napokig az emlékét. El szerencsére nem tört semmim.

Már tényleg mindent feladtam és mindenről lemondtam, amikor egyik nap, tán délelőtt lehetett, kinyílt az ajtó. A lábaimat rögtön szétraktam, hogy az új vendégem lehetőleg gyorsan kezdje el, és még gyorsabban fejezze be, amiért jött, de közben végig az ablakra bámultam, amelyen valami fény szűrődött be rám. Nem ismertem fel a pontos napszakot, de tulajdonképpen mindegy is volt.

- Gyerünk, szedd össze magad! – parancsolt rám az „uram”. Felé fordítottam a fejemet, de nem moccantam. Alig ismertem meg. Kételkedni kezdtem benne, hogy tényleg Tony-e az, ezért a megszokott mozdulatokkal simogatni kezdtem magam, hogy feltüzeljem a látogatómat. – Nem hallottad, amit mondtam? – nyúlt ekkor értem, és felráncigált az ágyról. Állni már nem nagyon bírtam, de nem ölelt magához, hogy segítsen, így a falnak tántorodtam, amikor elengedett. Tényleg Tony volt az. Közelebbről már felismertem. – Nyomás, ma más dolgod lesz.

Ő elindult az ajtó felé, amely végre nyitva állt előttem, és a rég áhított szabadulásomat jelentette ebből a börtönből – ha a házból már úgysem –, de képtelen voltam követni. Rám kiabált, hogy igyekezzek, mire megpróbáltam tenni felé egy lépést, de a padlón kötöttem ki. Már ahhoz sem volt elég erőm, hogy összeránduljak a fájdalomtól. Úgy maradtam, ahogy lezuhantam. Jones kapart össze, és a régi szobámba vitt.

A tükröt kicserélték, és viszonylagos rend uralkodott, de az éles tárgyak hiányoztak.

Tony talpnyalója a fürdőszobába vitt, ahol érdektelenül vettem tudomásul, hogy a zuhanyfülkét egy kádra cserélték. Nyilván, hogy ne bírjam összetörni, és fegyvert kreálni magamnak a darabokból. Jones beemelt a kádba, de ő sem tanult kíméletet: a jéghideg vizet nyitotta rám. Ettől levegő után kezdtem kapkodni, és szinte fulladoztam attól, ami a tüdőmbe áradt, majd ki onnan… Nem várta meg, hogy szívrohamot kapjak, otthagyott. A víz egyre emelkedett körülöttem, de ahhoz sem volt elég erőm, hogy a meleg vizes csaphoz nyúljak, egy dolgot vártam: hogy megfagyjak. Nem történt meg.

A szemeimet nem tudtam kinyitni, de egy idő után érzékeltem, hogy valaki mellettem van, és mosdatni kezd. Csukott szemmel tűrtem az érintést, amely a várttal ellentétben puha és selymes volt. Tudtam, hogy álmodom, mert a valóságban senki nem ér így hozzám. Ennek ellenére nem akartam, hogy abbahagyja. Aztán mégis vége lett.

Még valaki belépett a fürdőbe, hangokat hallottam, majd az új jövevény kiemelt a kádból és egy törölközőbe csavarva a hálószobába vitt. Alighogy letett az ágyra, hányingerem támadt, pedig egy napja már folyadékot sem kaptam, nehogy erőm legyen akármire, így csak savat köptem ki magamból a szőnyegre. Leszartam, hogy az is újnak tűnt, addig öklendeztem, amíg el nem múlt a roham.

- Estére rendben kell lenned – ült mellém a gyűlölt hang gyűlölt tulajdonosa. – Fontos vendéged lesz, jó pénzt kapok érte, ha egy napra odaadlak neki. – Halványan felsejlett bennem egy emlék… valamiről. Vagy valakiről? Fáradt, álmos és halott voltam a gondolkodáshoz, így nem is erőltettem. Tony szerencsére folytatta, így kitisztult a kép. – Egy gazdag és öreg mázlistát kell majd szórakoztatnod, akinek összejött az élet, de ez így nem fog menni. Muszáj addigra kinézned valahogy.

Szívem szerint ráförmedtem volna, hogy erre előbb is gondolhatott volna, de a hangomat még nem találtam.

Tonyé viszont sajnálkozónak hatott, miközben végignézett rajtam. Még meg is simogatott – kellemetlenül hatott ez az ő kezeitől; sosem volt még ilyen gyengéd, erőszakos és durva annál inkább. Közölte, hogy nemsokára kapok ételt, és némi kedélyjavítót is, csupán azért, hogy ne nézzek ki túlságosan zombinak, ha eljön az ideje. Pedig pontosan úgy éreztem magam.

Mielőtt a „főnök” távozott volna, hogy hozzon nekem valamit, még utána sikerült nyöszörögnöm egy szót:

- Lorri…

-  Az előbb ő mosdatott meg. Térj végre magadhoz!

Meg is könnyebbültem, meg nem is. Ezek szerint Lorri túlélte. Kételkedtem benne, hogy akár csak egyetlen fantáziaálom is maradt volna barátnőm agyában, pedig eszembe jutott, milyen szép meséket talált ki nekünk mindig. Reméltem, hogy most, hogy újra itt vagyok, megint megörvendeztet eggyel. Szükségem volt rá.

A mesét nem kaptam meg, de egy újabb dózis boldogítót igen. Ahhoz sem volt erőm, hogy legalább megpróbáljam magam összeszedni. Tony viselkedése furcsa volt, szinte… kedves. Nem értettem. Ez a fajta emberiesség nem volt rá jellemző. Lorrival sem ordítozott, mint általában, bár erre nem is volt szükség. A csaj is be volt kábítva. Engedelmeskedett.

Már engem törölgetett, amikor észrevettem, hogy a múltkor megsebzett karja már nincs bekötve. A cikkcakkos, összevarrt, de már gyógyulófélben levő seb rémisztő látványt nyújtott, de annyit legalább sikerült belőle megállapítanom, hogy körülbelül három hete keletkezhetett. Vagyis ennyi időt töltöttem a börtönömben is. Meglepett, hogy még élek. Lassan kúszott vissza belém a remény, amely szerint mégsem kell abban a lukban meghalnom, ahol három hétig léteztem. Ez lehetőséget jelentett ahhoz, hogy megtaláljam a módját a kitörésnek. Az életből. Nem ebből a pokolból, hanem magából az életből.

- Fogd fel, amit mondok! Ma nagy napod lesz – hajolt oda hozzám Tony. – Muszáj a legjobb formádat nyújtanod. És persze okosan viselkedned.

A hangja barátságossága mögött nyílt fenyegetés húzódott meg, ami némileg felvidított. A szökés gondolata fel sem merült bennem. Itt akartam meghalni, hogy ha majd rám találnak, a hullám segítségével Tony is elnyerjen valamennyi büntetést mindazért, amit velem tett. Kivéve persze, ha ő maga ás el valahol. 

Addig is megpróbáltam visszanyerni az erőmet – egyelőre fizikailag –, de ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. Kizártnak tartottam, hogy valaha fel bírjak egyáltalán állni.

Elfordítottam a fejem, amikor Tony az arcomhoz hajolt. Tőle sosem számítottam a következő tettére: megpuszilt. Úgy, ahogy egy barátot szokott az ember. A dolog csak ott hibázott, hogy ő nem volt a barátom.

- Lorri segíteni fog, mára szabadnapot kapott. Este ragyognod kell. – A suttogása hátborzongató mellékzöngéje nem kerülte el a figyelmemet. Ragyogni… Akkor igenis ragyogni fogok – döntöttem el. De nem az ő kedvéért. Nem is a pénzért. – Építs várat ebből a rakás szarból – emelkedett fel aztán, az újabb szavakat Lorrinak címezve, aki helyet foglalt mellettem, amint Tony magunkra hagyott bennünket.

- Sajnálom, szívem – suttogta, miközben megsimogatta a hajamat. – Ezt csinálja mindenkivel, aki ellenszegül. Engem csak egy hétre zárt be, miután kiengedtek a kórházból.

Szóval ő is megkapta, amit Tony szerint érdemelt – gondoltam. Nem lettem boldogabb attól, hogy nem én vagyok az egyetlen. Legalább őt megkímélhette volna.

Lorri nem vitte túlzásba a noszogatásomat, hogy estére tényleg tündöklővé változzak, először csak lefeküdt mellém az ágyba, levette rólam a törölközőt, hogy ne fázzak meg, bár a jeges vízben való ücsörgés amúgy sem biztos, hogy jót tett, aztán magához húzott. Összeölelkezve feküdtünk percekig. Vagy órákig. Olyan nyugalom szállt rám eközben, mintha semmi baj nem lenne. Az agyam is átalakult; már felfogtam a környezetemet, és erőt is éreztem magamban. Meg éhséget.

Kibontakoztam Lorri karjaiból, aki egész eddig simogatta a hátam és a hajam, hogy a saját energiáival buzdítson a folytatásra, na meg arra, hogy ne hagyjam el magam. Körülnéztem a szobában, az egyik asztalon ott volt egy tálca. Megpróbáltam felállni, hogy odamenjek, de visszazuhantam az ágyra. A szélére támaszkodva eltűnődtem azon, Tony mégis hogy gondolta, hogy estére olyan leszek, mint régen?! Felkelni sem bírok normálisan…

Lorri mellém lépett, és segített felemelkedni, utána az asztalhoz kísért, ahol újra leülhettem. Az étel íncsiklandozónak tűnt, de nem tudtam, okos dolog-e mindet rögtön befalni. Akkor nem lennék este a toppon, sokkal inkább a gyomrom túlterheltsége miatt fetrengenék egész éjjel az ágyban. Ez jól hangzott ugyan, de volt egy olyan érzésem, hogy az azt követő büntetésnek már korántsem örülnék ennyire.

Lassan csipegettem a falatokat, nehogy ismét rosszul legyek. Lorri eközben elővett egy dobozt, amelyet eddig észre sem vettem. Egy álomszép ruhaköltemény volt benne. Nem olyan, mint amilyeneket eddig kellett viselnünk. Szexis fehérneműt kellett alá húznom ugyan, de maga a ruha sokkal inkább egy szolid, elegáns nagyestélyinek tűnt, nem pedig egy prosti mindennapos öltözőkének.

Lorri segített felöltözködnöm, pontosabban minden egyes darabot ő adott fel rám a bugyitól kezdve a harisnyán át a melltartóig, de a legutolsó réteghez már fel kellett állnom. Az étel meg a szer, amit Tony adott, már hatni kezdett, ugyanis sikerült támaszkodás nélkül talpon maradnom. A kedvem ekkorra nem volt hullámzó, sem pedig életunt, valahol a képtelen boldogság és az érdektelen semmi között lebegtem. Ennek ellenére kisvártatva járnom is sikerült. Csak a magas sarkúval volt még gondom.

Amíg készülődtünk, Lorri elmesélte, mi történt, amikor ő már szabad volt, de én még nem. Vissza kellett térnie az öngyilkossági kísérlete előtti élethez, kettőnk helyett dolgoznia az utcán, de sehova nem mehetett egyedül. Többnyire Jones kísérgette, aki arra felügyelt, nehogy újból megpróbálkozzon valamivel. Emellett Bennel is találkozott egyszer, akivel úgy tettek, mintha kuncsaft lenne – nehogy Jones kiszúrja a valóságot –, de közben elmesélte neki, hogy mi történt vele, meg velem. Ben meg aggódni kezdett. Egyszer be is akart jönni a házba értem, és kimenekíteni, de nem kapott érte dicséretet. Egy orrtöréssel megúszta, mivel Tony épp nem tartózkodott itthon, de a srác tovább álmodozott róla, hogy nekünk még lehet normális életünk. Én többé már nem. Lorri sem kápráztatott el egy vadonatúj fantáziálással. Kiürült a csaj lelkileg. Akárcsak én.

Tony pontban hétkor jött értem. Szmokingot viselt. Sosem láttam még így kinyalva, először meg sem ismertem, hogy ő az. Egyedül a stílusa maradt a régi.

- Rád már nincs itt szükség, húzz a dolgodra! – zavarta el rögtön Lorrit, aki szó nélkül kisomfordált az ajtón, a folyósón pedig Jones rögtön mögé szegődött. – Jó – nézett végig aztán rajtam, és közelebb lépett. – Ha elszúrsz valamit – markolt a hajamba –, akkor azt nagyon meg fogod bánni, megértetted?

Fájt.

- Igen – sziszegtem felé. A beszéddel sem volt már gondom. Hihetetlen módon a testem és a szervezetem úgy viselkedett, mint három héttel ezelőtt. Működött. Reggel ezt még nem hittem volna…

Tony a karomnál fogva „kísért ki” a ház elé, ahol egy Porsche várta, hogy beleüljünk. Ezek szerint jól kerestünk neki. Csak ő még ennél is kapzsibb volt, ez az egy dolog volt a gyengéje: a pénz. Mindig többet akart. Kíváncsi lettem, mennyit kap ma értem. Megkérdeztem.

- Huszonötezer dollárt – közölte áhítattal, miközben beültetett a kocsiba. Ott megbilincselt, és az ajtóhoz kötötte a kezeimet, hogy semmilyen baromság ne jusson az eszembe, majd indított.

Még sosem jártam a városnak azon a részén, amerre igyekeztünk. Nem kérdeztem többet, az összegen hüledeztem. Ki a fene lehet az, aki ennyi pénzt fizet egy nyomorult kurva egynapos társaságáért?! Biztosan nem normális az illető. Felkészítettem magam az újabb perverz gyötrelmekre, amelyeket majd minden bizonnyal át kell élnem. Eszembe jutott az az alak a múltkorról. Lehet, hogy ő az? Akit elküldtem, mert nem olyannak tűnt, aki utcalányokkal múlatja az idejét?

Tulajdonképpen mindegy volt, így egy idő után nem töprengtem, csak bámultam kifelé az ablakon.

Egy luxusnegyedben álltunk meg végül. Hatalmas paloták szegélyezték az utat, legalább fél kilométeres telkekkel körbevéve. Őszintén szólva megijedtem. Mi a francot keresek én itt? – kérdeztem magamtól, de Tony adott rá választ hangosan.

- Legyél elbűvölő, kedves, és persze… nagyon készséges – látott el tanácsokkal, amikor az egyik kapu előtt vártuk, hogy az kinyíljon előttünk. – Ezek itt nem az utca emberei. Azt akarom, hogy legközelebb is tőlem kérjenek maguknak társaságot.

És még sokáig sorolta, mit akar, milyen legyek… Az nem érdekelte, én mit akarok. Szívem szerint menekültem volna. Ez itt merőben különbözött mindattól, amelyben eddig éltem. Nem akartam itt lenni. Félelemmel töltött el, hogy minden olyan… ismeretlen, tőlem totál idegen. Csakhogy nem volt választásom.

Végre bejutottunk a ház elé, ahol Tony kioldozta a csuklóimat, majd kisegített a kocsiból, és a karomat szorongatva a ház felé sietett velem. Túl gyorsan, így kétszer is megbotlottam, de nem kiabált rám, ahogy szokott. Lám, mit tesz a pénz szaga az emberrel – gondoltam. Nemcsak megbolondítja, hanem el is szótlanítja.

Odabent egy inasba botlottunk, aki egy szalonfélébe vezetett bennünket. Vagyis egy nappaliba, csak itt, a felső tízezerhez méltó környezetben nem neveztem volna annak. Ketten maradtunk. Tony elengedett. Rögtön eltávolodtam tőle.

- Ne lopj el semmit – figyelmeztetett, amikor nézegetni kezdtem egy festményt. Vagyis úgy tettem. Lehunyt szemmel emésztgettem azt, ami történt velem, és azt, ami történni fog. Még nem éreztem készen magam a váltásra. Reggel egy cellában dohosodtam, most meg… Ez így túl gyors volt. Túl hamar kellett visszatérnem a valóságba, hogy onnan egy teljesen más világba cseppenjek.

Nem volt időm további gondolatokra, ugyanis nyílt az ajtó, és aki belépett rajta, nem más volt, mint valóban az az idősebb pasi, akit a múltkor elhajtottam.

Rettegve figyeltem, ahogy közeledik felém. El is hátráltam, mert pont előttem állt meg, de a kezeim után nyúlt, és megfogta őket. A tekintete nem sok jót sejtetett. Az utcán a múltkor én voltam fölényben, de ez a ház itt az ő felségterülete volt.

- Jó estét, Nataly – köszönt udvariasan mosolyogva. Ehhez sem szoktam hozzá. Tonyra sandítottam, majd viszonoztam a köszönést. A félelem az ereimbe kúszott, és végig a bőröm alatt. Nem akartam itt lenni. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Huszonötezer dollár ide vagy oda…

Az ipsét Martinnak hívták, ezt még Tony árulta el idefelé jövet, de Martin nem volt kíváncsi rá a továbbiakban, így amint a főnököm verbális seggnyalásban részesítve pattogni kezdett körülötte, ő ránézett, és csak ennyit mondott:

- Köszönöm, távozhat. – A hangja jegességének meg persze a pénzének Tony sem mert ellent mondani. Utána visszafordította rám a tekintetét, és a lerázott illető hüledezésével nem törődve átkarolt, hogy a kanapéhoz vezessen.

Leültem rá, majd végignéztem, ahogy Tony az inas kíséretében valóban távozik, de előbb még vet rám néhány figyelmeztető pillantást. Martin eközben töltött valami italt mindkettőnknek, majd leült mellém, és az egyik poharat átnyújtotta. Nem volt ismerős az illat, amely felém áradt a piából, ezért nem mertem rögtön belekóstolni, de biztatásra belenyaltam. Finom, édes, és lágy volt, nem az az erős íz, amihez szoktam. Túl sokat inni mégsem akartam, mert féltem, hogy idő előtt kiüt.

- Hát mégis találkoztunk – szólalt meg a vendéglátóm. – Bíztam benne, hogy így lesz. Jobb később, mint soha… Azt hiszem, minden tekintetben érdekes estének nézünk elébe – méregetett félreérthetetlen pillantásokkal, majd a szemeimbe nézett, és ördögien elvigyorodott. – Szerintem mindkettőnknek tetszeni fog.

Még Lewis, de Tony sem félemlített meg ennyire soha eddigi életemben… Rettegni kezdtem attól, ami rám vár. Bármi is legyen az.

- Mit szeretne, mit csináljak? – Gondoltam, legyünk túl a dolognak ezen a részén. A válasz a várttal ellentétben igen megdöbbentett.

- Semmit – rázta meg Martin a fejét. Mintha meg is lett volna lepve egy kicsit. Aztán felállt, és a karját nyújtotta nekem. – Én csak kísérőt kerestem ma estére. Egy fontos partyn kell részt vennem. Holnap pedig… Nos, meglátjuk, hogy mi történik az éjszaka során. – A vigyora ezúttal sem tetszett, de elfogadtam a karját, és azt, hogy már a rabszolgája vagyok, akármi is a szándéka ezzel az egésszel.

Méghogy party… Képtelen voltam elhinni, hogy ez az alak tényleg velem akar megjelenni egy hozzá hasonlóan előkelő eseményen… Ennek ellenére nem tiltakozhattam. A kérdéseimet is megtartottam magamnak, de bíztam benne, hogy a válaszok hamarosan mindre megérkeznek.

Martin a ház másik vége felé vezetett, közben pedig az életéről mesélt. Unalmas volt, nem figyeltem rá, a folyosóban gyönyörködtem inkább. Az egész kastély hasonlított ahhoz, mint amit Lorri történeteiben képzeltem magam elé. Mégis más volt. Valóságos… Ijesztően élethű. Nem álmodtam. Attól pedig kifejezetten felébredtem, amikor a folyosó végén levő ajtón belépve megpillantottam a tömeget.

Halk élőzene szólt valahol, de nem láttam a zenekart. A nők hozzám hasonlóan estélyit viseltek, a férfiak meg egytől egyig pingvinnek öltöztek. Minden szempár ránk szegeződött, amikor Martin oldalán a terem közepe felé igyekeztem. Ott a karjaiba zárt, aztán… táncolni kezdett velem.

Úgy éreztem, mintha lebegnék, mintha ez az egész nem is velem történne. A fények, a hangok, az illatok… Nem volt természetes. Nem hasonlított ahhoz, ahonnan jöttem. Mégis… valami megfogott benne. nem akartam, de képtelebn voltam tenni ellene.

- Engedd el magad – súgta a fülembe a házigazda. – Azt szeretném, hogy jól érezd magad ma este – mosolygott aztán a szemeimbe pillantva. – Be akarlak mutatni néhány barátomnak. Ha ügyes vagy, tetszeni fogsz nekik. Akárcsak nekem.

Büszkén nézett végig rajtam megint. Éreztem, hogy a korábbi szavaival ellentétben nem fogom megúszni azt, hogy ezen az éjszakán még az ágyába is befektessen, de a dolognak ez a része mindegy volt. Ami aggasztott, az a körítés, amelyben éppen részt kellett vennem. Nem voltam én ehhez kellően… úri, sem elegáns vagy idevaló. Idegenkedtem a környezettől, hisz nem ehhez szoktam hozzá.

Az aggályaim ellenére úgy tettem, ahogy a „kuncsaftom” – hisz végül is az volt – parancsolta. Elengedtem magam, és azt a látszatot keltettem, mintha jól érezném magam. Fogalmam sem volt, mi lesz a vége ennek az estének, valamint a napnak, amely időre kibérelt engem, de úgy döntöttem, ha ez az egyetlen lehetőségem belekóstolni az életnek ebbe a szegletébe, akkor kihasználom ezt a huszonnégy órát. Még ha le is rí mindenkiről, hogy tudják, mivel foglakozom.

Martinra bíztam magam a továbbiakban, és a rám váró meglepetésekről mit sem sejtve hagytam magam sodródni a történésekkel.