9. fejezet
A reggel első napsugarai forrón perzselték végig a testem. Kinyitottam a szemeimet, és egy másodpercre el is vakítottak. Hunyorogva néztem körül a szobában, amelyről nem tudtam semmit. Azaz… lassan emlékezni kezdtem az álmomra. Ezek szerint… valóság lett volna?
Magam mellé pillantottam. A hűs selyemágyneműben mellettem pihent Philip. Nem álmodtam.
Óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébresszem. Még magamhoz kellett térnem ebből a… képtelenségből. az ágy mellett találtam egy köntöst. Magamra kanyarintottam, és újra körülnéztem. Felfedeztem egy doboz cigit az éjszakai partnerem levetett és földre szórt nadrágja mellett. Felvettem, és kihúztam belőle egy szálat. Öngyújtó is volt mellette. Pont erre volt szükségem, hogy teljes legyen a reggelem.
Az ablakhoz léptem, majd ki az erkélyre. Mélyet szippantottam a cigarettából, amelyet előbb meggyújtottam, és máris átjárt egyfajta nyugalom. Az arcomat a nap felé tartottam. Kellemes, lágy szellő cirógatta végig a bőröm.
Normális esetben ilyenkorra már végeztem az utcán és a délelőtti kuncsaftjaim mennek végig rajtam… sorban. Most, ma viszont… itt lehetek ebben a kastélyban, ahol egy elképesztő lehetőség vár arra, hogy két kézzel ragadjam meg. Csakhogy a döntés nem állhatott számomra egy egyszerű igenből vagy nemből.
- Máris magamra hagysz? – kérdezte valaki a hátam mögött, de mielőtt megfordulhattam volna ijedtemben, két kar fonódott körém, és egy férfi húzott magához. Az a férfi, akit éjjel a testembe engedtem. Illetve nemcsak ennyi történt. Nem az történt, mint általában.
- Nem szoktam ilyen sokáig aludni – szólaltam meg mentegetőzve szinte, mire Philip felnevetett, aztán a nyakamba csókolt.
- Lesz időd hozzászokni – mormolta. Még egy puszit adott, majd maga felé fordított, és ellopta a cigimet. Beleszippantott egyet aztán végigmért. Rajta is csupán egy köntös volt. – Mit gondolsz, Martin megengedné, hogy velem töltsd a mai napot? – kérdezte.
- Én…
- Nem tőlem kell engedélyt kérned – szólalt meg az emlegetett illető az erkély egy távolabbi pontja felől. Odakaptam a tekintetem. Tényleg ő volt, valamivel illendőbb öltözékben, mint mi ketten. – A döntés a hölgy kezében van – lépdelt lassan felénk.
Majdnem felröhögtem a szóhasználatától. Hölgy? Én?! Egy mosolyba fojtottam a nevetésem, de ez is elég hitetlenkedőre sikeredett.
- Akkor a hölgytől kérdezem. – Újra Philipre néztem, aki nekem is feltette a kérdést. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Negyvenezer fontot adott előző éjszakára… azaz ígérte, még nem adta oda. Ha egy éjszakára ennyit hajlandó volt kifizetni, vajon mennyit adna egy napért? – tűnődtem, de a gondolataimat megint Martin szakította félbe.
- Mielőtt válaszolsz neki, szeretném, ha rám is áldoznál egy percet. – Nem engem nézett, míg beszélt. Philip értette a célzást, és a cigimet eloltva visszalépett a szobába. Nem volt más választásom, hallgattam, mit akar nekem mondani. – Gyönyörű vagy. Még reggel is, miután… Nos, tudjuk, mi történt az éjjel. Élvezted? – szegezte nekem a kérdést.
- Én… Igen – vallottam be. Nem volt értelme tagadnom.
- Akkor tudsz dönteni.
- Azt hittem, ma estig nem vagyok köteles válaszolni – emlékeztettem arra az időre, ameddig „kibérelt” engem.
- Ha estig vársz, akkor sem fogsz mást mondani, mint hogy maradsz – legyintett teljes tudatában annak, amit hitt. Csakhogy tévedett.
- Nem.
- Nem? – csodálkozott rám. – Ez egyetértés, vagy elutasítás?
- Nem maradok itt… – Most volt itt az ideje megszabnom a saját feltételeimet. – Kivéve, ha Lorri is velem jöhet.
- Lorri? – vonta fel a szemöldökét. – Az a barna kislány, akivel a múltkor láttalak az utcán?
- Igen – bólintottam, mire felsóhajtott.
- Ő nem való ide, Nataly. Nem állná meg a helyét ezek között a cápák között – intett a szoba, és egyben Philip felé, de az egész előző éji bagázsra célozhatott. – Egykettőre felfalnák reggelire. Ide olyan öntudatos és erős nő kell, mint amilyen te vagy.
- Kitanítanám – alkudoztam. Akartam ezt az életet, de csakis Lorrival. Képtelen lettem volna itt élni így, miközben ő az utcán marad. Ezt nem bírta volna el a lelkiismeretem.
- Nem menne – rázta meg a fejét Martin.
- Honnan tudhatsz valamit, ha esélyt sem adsz neki?
Ezen eltűnődött, közben ő is végigmért, majd újra megszólalt, de egész mást kérdezett, mint amiről a témánk szólt.
- Vele töltöd a napot? – intett megint a szoba irányába.
- Nem tudom – vontam vállat, és kibámultam az erkélyről. A távolban felfedeztem egy kis tavat, melyet hosszú lombú fűzek szegélyeztek. A nap fénye meg-megcsillant a tükrén. Csodaszép lett volna így tölteni minden reggelt.
Muszáj volt bevallanom magamnak, hogy igen csábító az ajánlat, mellyel kecsegtet itt engem az egész hangulat, de… Lorri…
- Ne töltsd vele! – mondta hirtelen „jóvetőm”. – Mutatni akarok valamit. – Ezzel kézen fogott, és maga után húzott valamerre az erkélyen. Most fedeztem csak fel, hogy az erkély valószínűleg körbefut az egész emeleten.
Megtorpantam, mire Martin is kérdőn megállt mellettem.
- De… még nem fizetett – zavarodtam össze, ezzel újabb jókedvre derítve őt.
- A pénz már rég nálad van – bökött a nyakam irányába. A pillantását is odaszegezte. Én meg a kezemet kaptam oda. Fel sem tűnt a súlyos gyémántokkal kirakott nyakék, mely a kulcscsontomra nehezedve tekergőzött rajtam. Elakadt a lélegzetem, amikor felemelve megpillantottam a kövek szikrázó fényjátékát. – Gyere! – húzott tovább Martin. Követtem.
Egy másik szobába vezetett, azon belül pedig egy ajtóit. Kitárta előttem. Szebbnél szebb ruhák sorakoztak odabent, fogasokon, vállfákra aggatva, és próbababákon. Mindez kiegészítőkkel tarkítva. Mintha egy teniszpályányi butikba nyitottunk volna be, amely éppen zárva van a vevők elől – senki nem volt ugyanis odabent.
- Ez… – Most sem bírtam kinyögni semmi értelmeset.
- Ez itt Vanessa birodalma. A tied is lehet ilyen. Csak ki kell mondanod, hogy mit akarsz – suttogta a fülembe a meggyőzésemen dolgozó hang. Majdnem sikerült elcsábulnom.
- Lorrival jövök, vagy sehogy.
Újabb derűs nevetést kaptam reakcióként. Ránéztem a hangot kiadó férfire, aki vidám pillantásokkal tekintett vissza rám, és elismerést sugároztak a szemei.
- Makacs vagy. És tudod, mit akarsz, igaz? – kérdezte elgondolkodva.
- Tudom, hogy mit akarok – helyeseltem.
- Ma estig még a házam vendége vagy. Utána döntened kell – ismételte, amit órákkal ezelőtt is szajkózott. Lorri nevét nem mondta ki. Én viszont így máris döntöttem, de az estig tartó varázst nem szándékoztam elmulasztani.
Vanessa csatlakozott hozzánk, most is gyönyörű volt. Martint egyszerűen kizavarta a szobájából, majd most ő fogott kézen, és egy másik ajtó irányába terelgetett. A fürdőszobában, ahova beléptem utána, mintha minden aranyból lett volna. A nő el is árulta, hogy aranyozottak a kilincsek, a kád lábai, és a többi… Még mindig képtelen voltam felfogni ezt a mérhetetlen gazdagságot. És ennyire még sosem éreztem, hogy nem tartozom ide.
- Látom, megismerkedtél Philippel – biccentett Vanessa a nyakékem felé, majd lehúzta rólam a köntöst, és megnyitotta a csapot a kád fölött. – Szép vagy. Szebb vagy, mint én.
- Nem… – akartam volna tiltakozni, de nem hagyta.
- Makacsabb és erősebb vagy mint én. Jobb vagy, mint én. Alig egy éjszaka alatt képes voltál odáig jutni, ami nekem egy hónap alatt sem sikerült tökéletesen annak idején. Máris huszonhárom férfi érdeklődik irántad, pedig nem is beszélgettél velük egy szót sem.
- Beszélg…?
- Igen – szakított félbe megint. – Itt nem csak a lábaidat kell széttenned, mint eddig. Az elmédet is meg kell villogtatnod, hogy a társaság méltó partnernek tartson. Általában… Neked mégis elég volt megjelenned, és máris kivívtad a tiszteletüket. A nőkét is.
Nem értettem. Semmit… Nem értettem ezt a világot. Hogy legyek luxusribanc, ha közben okosnak is kell lennem?
- Nem fejeztem be az iskolát – vallottam be szemlesütve. A kád közben megtelt, mire Vanessa megkért, hogy üljek bele. Fürdőolajat locsolt a vízbe, miután megtettem. Aztán fogott egy szivacsot, és mosdatni kezdett.
- Ez nem iskolázottság kérdése. Ha megfelelő válaszokkal tudsz nekik szolgálni… legyen az humoros, intelligens, vagy csak simán szórakoztató… akkor nyert ügyed van. Nem kell tanultnak lenned.
Kíváncsi voltam valamire. De zavart, hogy egy nő tapogat, ezért elvettem tőle a szivacsot, és eltoltam a kezét. Rögtön felállt, és egy törölközőért nyúlt. Nyakig merültem az illatos vízbe, melyet tejszínűre színezett az olaj. Mintha egy rózsatengerbe süppedtem volna, az illat alapján legalábbis. puha volt, mint a selyem.
Újra átfutott az agyamon, hogy ehhez nagyon könnyen hozzá bírnék szokni, csakhogy…
- Te hány osztályt végeztél? – tereltem a saját gondolataimat másfelé.
- Még annyit sem, mint te – érkezett a megdöbbentő felelet. Ezt nem akartam elhinni. A világ legműveltebb nője állt tőlem alig pár méternyire, és ezzel akar megetetni? – Tudom, talán kicsit… hihetetlen, de így van. Sosem volt szükségem végzettségre. Ebben a „szakmában” nem kérnek bizonyítványt. A végzettséged az, amit mutatni tudsz. És amit nyújtani tudsz.
- A gyönyör – emlékeztem előző esti „tanulmányaimra”.
- Pontosan – bólintott „tanárom”. – Ha jól tudom, ma estig kell döntened. Jól gondold meg! – tanácsolta, majd megfordult, és kiment a fürdőből, így magamra hagyott az agyammal.
Olyannyira kattogtam, hogy felfogni sem voltam képes az impulzusokat, amelyek sorozatosan történtek velem szinte pillanatról pillanatra. Szerettem volna, ha valaki megmondja helyettem, hogy mit kéne csinálnom, mert én lassan, de biztosan kettészakadtam az akarataim alatt.
Vanessa nem jött vissza, így kiélveztem a fürdőt. Fenséges volt! Egy idő után azonban eluntam magam, és úgy döntöttem, kiszállok. A kádból legalábbis.
Miután megtörölköztem, magamra vettem egy szett ruhát Vanessa gardróbjából, aztán az ide útra emlékezve visszamentem az előzőleg használt szobába. Philip nem volt ott, de hagyott nekem egy üzenetet, miszerint sajnálja, hogy nem őt választottam mai társamul, de reméli, mielőbb megismételhetjük a csodálatos éjszakát.
Kétszer olvastam el a sorokat, mielőtt az ágyra hajítottam volna összegyűrve. A falióra delet mutatott. Megéheztem. Mivel az összes házigazdám eltűnt valahova, magam indultam felfedezni a palotát, hátha valahol rábukkanok egy ebédlőre például.
Az agyam nem kapcsolt ki. Ahogy a labirintusnak számító épületben bolyongtam – amellett, hogy biztos voltam benne, ha itt eltévedek, csak a csontvázamra fognak rábukkanni úgy ezer év múlva –, azon gondolkodtam, mitévő legyek. A változatosság kedvéért.
Lorri arca lebegett a szemeim előtt és az álmai. Az élet, melyet nekem álmodott. Saját magának kellett volna olyan szépeket álmodnia, mert nem tartottam fairnek a sorstól, hogy engem idevezényelt, míg ő… Isten tudja, mi lehet vele.
Nem akartam belegondolni, vajon milyen szörnyűségeket él át éppen Tony kezei alatt, ezért elhessegettem a borzalmas emlékeimet, melyeket én is át kellett éljek még egy nappal ezelőtt is.
Kisvártatva – mely körülbelül félórás keringést jelentett a hatalmas épületben – felfedeztem a konyhát. Persze tele volt emberekkel, mindenütt séfek és kukták sürögtek, de szerencsére a szimatom nem csalt; innen eredtek azok a finom illatok, melyek öt perce csalogattak a jó irányba. A bőség zavarából feleszmélve elemeltem egy zsemlét, melyről úgy sejtettem, nem fog hiányozni senkinek, és eliszkoltam a tucatnyi idegen közeléből, akik ügyet sem vetettek rám temérdek tennivalójuk közben.
Úgy döntöttem, hogy mivel senki nem figyeli, merre vagyok, még Martin és Vanessa sem, ideje egy kicsit körülnéznem… odakint. Esetleg lelépni, amíg nem késő. Volt egy olyan félsz bennem, hogy este, ha akarok, sem engednek majd el, az pedig több lett volna a soknál, ha akaratom ellenére tartanak fogva. Kicsit röhejes lett volna, ha utána arra várok majd, hogy Tony megmentsen… Felkuncogtam a képtelenségen.
Épp az általam kijáratnak hitt ajtó felé tartottam, amikor az hirtelen feltárult előttem. Martin lépett be rajta. Egy oszlop takarásában voltam, még nem vett észre. A következő pillanatban el is bújtam mögé. Aki kísérte ugyanis, nem volt más, mint… az a férfi a szállodából.
Nem kellett erőltetnem az emlékezetemet... Egy féllélegzetnyi odapillantás elég volt, hogy megismerjem. Milliószor láttam őt álmaimban...
