28. fejezet

28. fejezet

Reggel, vagy inkább valamikor délelőtt, amikor felébredtem, először nem tudtam, hol vagyok, de aztán megéreztem a mellettem heverő két meztelen férfitestet, és mocskosabbnak éreztem magam, mint valaha. Ki sem mertem nyitni a szemeimet, inkább reméltem, hogy csak egy rossz álom volt, de a valósághű emlékképek ott tolongtak az agyamban.

Rodney és Dave boldogan osztogatták nekem a kokaint, aztán mintegy desszertként néhány füves cigi meg tabletta is előkerült, valamint a pezsgő, amit aztán tequilára cseréltünk.

Eleinte azt akartam, hogy elfelejtsem Ryant és Bent, aztán amint ez sikerült – amint színes kábulatba estem –, boldogságot éreztem, és már csak az számított, hogy ez az állapot tartós maradjon. A szerek hatására mindkét kuncsaftom még inkább teljesítőképessége csúcsán érezte magát, ennek megfelelően pedig kitolták szenvedélyük csillapításának határait… Ismét egymás után gyűrtek maguk alá, de előfordult, hogy egyszerre ketten dolgoztak bennem.

Azt hittem, fájni fog, de nekik sikerült az, amit én a tablettáimtól vártam; totális kábulatba estem, és szinte élveztem mindent. Nem érdekelt, mit tesznek a testemmel, a lelkem többé úgysem volt az enyém. Ki is használták a lehetőséget, engem meg egy idő után nem zavart már semmi. De most, így nappali fényben…

Végül mégis erőt gyűjtöttem, és kinyitottam a szemeimet. Dave a jobbomon feküdt az oldalán, engem ölelt. Rodney meg a hátamhoz simult. Mindketten kiütötték magukat, amin nem is csodálkoztam. Nem aprózták el az élvezeteket. Ahogy én sem.

Kizártnak tartottam, hogy ki bírjak szökni az ágyból úgy, hogy ők ne ébredjenek fel, de meg kellett próbálnom, mert a rosszullét kerülgetett.

Leemeltem magamról Rodney karját, majd Dave-ét, aztán amilyen óvatosan csak bírtam, ülő helyzetbe tornásztam magam. A fejem irdatlanul fájt, és meg is szédültem, de sikerült lassan, az ágy vége felé araszolva lecsúsznom a szőnyegre. Ott pihentem egy percet, közben visszalestem az ágyra, mert mocorgást hallottam. Csak Dave fordult hanyatt, de aludtak tovább.

Egy mély lélegzetet véve felálltam, és elszédelegtem a fürdőszobáig. Még itt is voltak nyomai az éjszakánknak…

Kiöblítettem a számat, aztán megmostam az arcom, de nem álltam neki zuhanyozni, bármilyen jólesett volna.

Ehelyett visszaosontam a hálóba, és a szétszaggatott ruhám helyett valamelyik pasi ingét húztam magamra, hogy abban szökjek a lehetségesnél is távolabb. Mivel a múltkor Martin az összefüggő erkélyen kísért át egy másik szobába, most is azt az útvonalat választottam a menekülésre. Sőt, reméltem, hogy találok egy kinti lejáratot is a kertbe, ahonnan irány a házikóm; inkább, mint a kastély belső labirintusa.

Mázlim is volt, meg nem is. Találtam levezető lépcsőt, de annak alján az a terasz volt, amit már szintén ismertem. És amelyen Martin és Vanessa fogyasztották épp a kávéjukat.

Megpróbáltam úgy eliszkolni a fal mellett, hogy ne vegyenek észre, de a fehér ingem túlságosan elütött a vörös faltól. Naná, hogy kiszúrtak.

- Nataly! Biztos jólesne egy csésze kávé! Gyere, csatlakozz hozzánk! – invitáltak közelebb.

Volt egy olyan érzésem, hogy pont olyan pocsékul festek, mint ahogy érzem magam, de a kávé reményt adott, hogy ez korrigálható állapot. Abban viszont feleslegesen reménykedtem, hogy nem szúrják ki a bódultságomat.

- Hogy vagy ma? – mosolygott rám Martin mindentudóan. Meglepett, hogy nem fenyegetőzik megint a droghasználatom miatt mindenféle rémséggel, de hamar túltettem magam a kellemes csalódáson. Talán mégsem vette észre…

- Mint akit kibeleztek – feleltem, miután leültem hozzájuk. Egyből az egyik csésze után nyúltam, de egyelőre a kezeimet melengettem meg a falán.

- És a partnered? – faggatott tovább.

Ránéztem. Ezek szerint még ő sem tud mindent.

- Úgy érted, a partnereim? – nyomtam meg az utolsó szótagot, mire lehervadt a vigyora.

- Mire célzol? – ráncolta a homlokát gyanakvóan.

- Nataly két férfivel töltötte az éjszakát – világosította fel Vanessa. Ez szemmel láthatóan nem tetszett Martinnak, de a nőre nézve rögtön világossá vált valami: ezt ő szervezte így.

Szívesen összevesztem volna vele emiatt, de már nem volt értelme, túlestem rajta. Túl is éltem. Akkor meg minek a balhé? Lehunytam a szemeimet, és óvatosan fújkodtam a gőzölgő kávét.

- Ugye nem bántottak? – hallottam meg Martin aggódó hangját.

Előbb megint Vanre pillantottam, aki ártatlan tekintettel viszonozta ezt. Sejtettem, hogy mire volt jó neki ez a kis játék; azt akarta, hogy mielőbb verjem ki a fejemből imádott fiacskáját.

- Nem, nagyon élveztem! – erőltettem magamra egy mosolyt, miközben Martinnak válaszoltam. – Remélem, visszatérő vendégeim lesznek – toldottam meg még egy hazugsággal, aztán vigyázva belekortyoltam a kávémba. Megégette a nyelvem, de legalább már nem volt olyan száraz a szám.

- Azért legközelebb beavathatnál! – fordult ekkor a „főnököm” a nője felé, aki heves mentegetőzésbe kezdett.

Majdnem felröhögtem azon, amikor közölte, hogy csak nekem akart örömet szerezni, hisz így dupla pénz üti a markomat, ráadásul egyetlen éjszaka alatt.

- Még alszanak – böktem a fejemmel az emeletek felé. – Nekem nem adtak pénzt.

- Innen senki nem távozhat fizetés nélkül – szólalt meg Martin fenyegetően, újabb rosszalló pillantásokkal bombázva Vant.

- Nem is fognak. Nekem fizettek előre, betettem a páncélszekrényedbe – védte ki amaz a támadást, Martin mégis morgott még vele a dupla kuncsaft dolog miatt.

Nem volt kedvem tovább hallgatni a nézeteltéréseiket, ezért a kávém elszürcsölgetése után felálltam.

- Most megyek, összeszedem a romjaimat – imbolyogtam el a lépcső irányába, amely már a kertbe vezetett.

- Pihend ki magad! Holnap estére új vendégeket hívtam – szólt utánam Martin, de nem fordultam vissza felé, mert volt egy olyan félelmem, hogy akkor túlságosan megszédülök, és a földről kell felmosni. Csak visszaintettem, és ellépdeltem a házam irányába.

Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, belülről nekidőltem, és a folyamatos hányingeremmel küszködve mélyeket lélegeztem, így indultam az emelet irányába, miközben hálát adtam a sorsnak, hogy nem részesített újabb hegyi beszédben a kábítószereket illetően.

Odafent egyből a fürdőbe siettem, megengedtem a vizet a kádba, és még fel sem telt, ledobtam magamról az inget, a sarokba rúgtam, aztán elmerültem a habokban. Rohadt jó érzés volt, máris tisztábbnak éreztem magam, legalábbis külsőleg. Belül… a belülön inkább nem akartam gondolkodni.

Lehunyt szemmel ejtőztem a kezdetben forró, de lassan kihűlő vízben, egész addig nyugtom volt, míg valami – a szemeimet kinyitva helyesbítettem magamban valakire – meg nem érintette a karomat.

- Ideje lenne kiszállnod, nehogy belefulladj – mosolygott rám Ben a kád mellől, majd le is guggolt, hogy egy vonalban legyünk.

- Máris… – nyögtem, és a fejemet elfordítva újra lehunytam a szemeimet.

- Lám-lám… Ilyen kimerítő éjszakád volt? – A hangja gúnyosan csengett, de nem tudta eltitkolni a benne lapuló féltékenységet sem.

- Sajnálom, Ben – motyogtam, mire megfogta a kezem, és felfedezte a csuklómon a karláncot, amit ő adott előző éjjel.

- Igencsak… vad buli lehetett – engedett is el aztán rögtön.

Odanéztem, hogy ezt ugyan miből gondolja, aztán rájöttem. Eddig nem vettem magam tüzetesebben szemügyre, de most tisztán látszott, hogy vörös, hamarosan valószínűleg lilába változó foltok tarkítják a bőrömet nemcsak a csuklómon, hanem az alkaromon, a derekamon, és még a combjaimon is. Volt egy tippem rá, hogy a fenekem is miért sajog így a kádban való fekvés közben. Mázli, hogy Martin meg Vanessa nem vették észre ezeket a bő ing alatt.

- Ben… – kértem volna ezekért is bocsánatot, de ő a szavamba vágott.

- A te életed – vont vállat, majd zsebre vágta a kezeit. – Ki bírsz jönni egyedül is, vagy segítsek?

- Menni fog… – A finom fürdővíz tényleg kihűlt időközben, megborzongtam, amint ezt felfogtam. És a gyomrom is megfordult, amikor túl hirtelen ültem fel.

- Vagy mégsem – kapott utánam Ben, aztán segített felállni, és becsavart egy hatalmas fürdőlepedőbe.

A karjaiban vitt a hálóba, amiért külön hálás voltam, mert nemcsak a hidegtől remegtem, hanem a „vad éjszaka” utóhatásai is most ütköztek ki rajtam. Talán nem aludtam ki magam rendesen – tűnődtem –, hisz már pirkadt, amikor a két pasi végre kimerülten elnyúlt mellettem. Még utána is simogattak, amíg én is el nem szenderedtem, de hiába volt lassan késő délután, ahogy azt hazaérve megállapíthattam, nem volt elég a pihenés.

Az ágyon azonnal összegömbölyödtem volna, ha Ben hagyja, de ő nekiállt óvatosan szárazra törölni a testem. Minden egyes foltomat alaposan szemügyre vette és megvizsgálta.

- Megmaradok – motyogtam felé álmosan, mire a szemembe nézett, majd felült mellém az ágyra, a homlokomra tette a kezét, és hátradöntötte a fejemet.

Hiába próbáltam titkolni előtte a nyilvánvalót, nem véletlenül tanult orvosnak. Kiszúrta, mi történt még a szexen kívül az éjjel során.

- Ezúttal mivel tömted tele magad? – érdeklődött hűvös hangon, amint a pupillám elárulta neki azt, amiről engem feleslegesen kérdezett volna.

- Semmivel – rántottam el a fejem, mire az eddigieknél durvábban fordította vissza maga felé az arcom.

- Ne hazudj nekem, Nataly! Szóval?

- Beszedtem néhány tablettát…

- És még? – Nem volt könnyű lerázni, de azért megpróbáltam.

- Ittam rá pezsgőt.

- Azt már rég kialudtad volna – ellenérvelt. – Azt akarod, hogy drogtesztet végezzek? Inkább áruld el, amíg szépen kérem. Mi a fenével tömted magad?! – A végén már kiabált, de nem féltem tőle, tudtam, hogy Ben soha nem emelne rám kezet, hiába szorított most is erősen az ágyra.

Elárultam neki. Nem repesett a boldogságtól, de nem volt más választása, mint beletörődni. Egy másodpercre lehunyta a szemeit, majd megkért, hogy legközelebb óvatosabban válasszak partnert. Neki nem volt szívem elárulni, hogy ketten voltak, így is felfedeztem a fájdalmat a tekintetében, amiért mással töltöttem az éjszakát, és nem vele.

- Megígérem – bólintottam. Azt nem fogadtam meg, hogy többé nem nyúlok ilyesmihez, de az óvatosságot szívesen beelőlegeztem, hisz én sem terveztem minden nap cafatokra tépni az agyamat.

- Próbálj meg magadhoz térni, jó? – sóhajtott aztán lemondóan. – Készítek neked valami kaját.

- Nem vagyok éhes! – tiltakoztam, de kettőnk közül ő volt a határozottabb. Kirángatott az ágyból, hozzám vágott néhány ruhadarabot, miután beletúrt a szekrényeimbe, és rám parancsolt, hogy öltözködjem fel.

Hiába dacoskodtam volna vele, mindenképpen én veszítek, ezért inkább duzzogó-engedelmesen felrángattam magamra a cuccokat.

- Hmmnrrh - morogtam, amint elkészültem.

- Ügyes kislány! – dicsért meg érte. Kézen fogva rángatott le a konyhába, ahol ezután az asztalhoz rogyva szemléltem, hogyan dob össze némi étket a számomra.

Végül is rendes volt tőle mindez, mégsem vártam el semmi ilyesmit.

- Hogy vagy erre képes? – motyogtam, amikor biztatóan rám is mosolygott egyszer közben.

- Ryan is pont ezt kérdezte. – Biztos voltam benne, hogy ezt rosszul hallottam, ezért megkértem, hogy ismételje meg. Rám pillantott, és megtette: – Ryan is pont ezt kérdezte.

- Te beszéltél vele? Mikor? Itt van? – estem kissé kétségbe.

- Tegnap este telefonált, miután visszajöttünk ide. Nyilván leadták neki a drótot, hogy újra a birtokon vagy – vonogatta a vállát.

- És mit akart? – kérdeztem félve.

- A hogyléted felől érdeklődött. Megemlítettem neki, hogy izgalmas éjszaka előtt állsz, és ekkor akarta tudni, hogy én vagyok képes elviselni, hogy mással töltöd az éjszakát? Ő ugyanis már azt a gondolatot sem bírja elviselni, hogy én megérinthetlek…

Féltem megkérdezni tőle ugyanezt, vagyis inkább a választól féltem. Ben sem árulta el magától, szótlanul letette elém a jó illatú omlettet, leült velem szembe, és várta, hogy nekiálljak enni.

Két falatot sikerült legyűrnöm, mielőtt kiszakadt volna belőlem:

- Ő hogy van? – Aztán meg is bántam. Hiszen elárulta, bár nem nyíltan: szenved. – Ne haragudj! – suttogtam.

- Szarul – felelte kíméletlenül. – Akárcsak én.

Ezt sem értettem meg igazán.

- Mégis itt küszködsz velem…

- Ő is ezt tenné, ha a közeledbe engednéd… – kontrázott rá, mire megráztam a fejem.

- Azt már nem!

Önmagamnak már be mertem vallani, mit érzek Ryan iránt, de nemcsak Ben miatt, miatta is bűntudatom volt, amiért eladom másoknak a testem, holott mindketten felajánlották már, hogy így vagy úgy, de gondoskodnak rólam.

Én akartam a magam ura lenni, így viszont nem lehettem egyiküké sem. Pláne nem mindkettejüké.

A szívem az övék volt; Ryané a kezdetektől, Bennek pedig fokozatosan ajándékoztam oda, de egyaránt erősnek és tartósnak hatott mindkét irány. Mégis különböztek. Míg Ben gyötrődve ugyan, de mellettem maradt, tudtam, hogy Ryan erre képtelen lenne így, főleg huzamosabb távon. Ő inkább újra megszöktetne egy szigetre, nehogy másé legyek. Ben beérné a fogadalmammal, már feltéve, ha meg bírnám neki ígérni, hogy befejezem ezt az életet.

Csakhogy már késő volt. Tegnap még tán dönthettem volna másként, de ma…

Ben unszolására megettem az étel nagy részét, de nem mindet, nehogy viszont kelljen látnom. Utána kivitt a házból és lesétáltunk a tóig. Nem beszélgettünk, nem volt rá szükség. Egy fa alá ülve, egymáshoz simulva órákig bámultuk a vízen táncoló napsugarakat, egészen addig, míg a narancsszín égitest le nem bukott a birtokot körbekerítő fák mögött. Ekkor kibontakoztam Ben karjaiból, felálltam és ledobáltam a ruháimat.

- Mit művelsz? – kérdezte óvatos gyanakvással a hangjában.

- Úszni akarok! – jelentettem ki a szándékaimat, de neki rögtön kéznél volt néhány ellenvetése.

- Még nem vagy hozzá elég jól!

- Úgy érted, nem vagyok elég tiszta – helyesbítettem. – De jól érzem magam! – mosolyodtam el, mert tényleg így volt. El is indultam a tó felé, de Ben erre felpattant, és a karomat megragadva visszarántott magához.

- Ne játszd a hülye libát, mert tudom, hogy nem vagy az! Nem vagy jól! Maradj itt inkább, kérlek! – Ő volt a majdnem-doktor, hallgatnom kellett volna rá, csak éppen zavart, hogy parancsolgatni akar.

- Gyere velem te is! – léptem vissza hozzá, és rögtön a pólója alá csúsztattam a kezeimet. – Akkor meggyőződhetnél róla, hogy nem esik semmi bajom.

Szerintem jó volt az ötletem, és Ben is tétovázni kezdett, ami arra utalt, hogy fontolóra veszi a dolgot.

A következő pillanatban pedig döntött; lekapta a pólóját, amit félig már felsimogattam rajta, az én ruháim közé dobta, ott landolt a cipője meg a nadrágja is, de az alsóját magán hagyta. Nem csúfoltam ki miatta, az én bugyim is útját állta annak, hogy hülyeséget csináljunk. Most nem volt kedvem szexelni vele és nyilván neki sem velem. Mindketten tudtuk, mi történt éjjel és ez remek erényövet bilincselt ránk.

Aztán nem volt szükség kulcsra, hogy ezeket lecsatoljuk. Alighogy belemerültünk a tóba, mely tovább csillapítani volt hivatott az egymás látványa és közelsége miatt érzett bizsergést, inkább belevezettük az áramot a vízbe. Egyszerre mozdultunk a másik felé, és pezsgő csókba forrtunk. Percekig tartott, de szomjoltónak nem volt elég. Ben mégis elhúzódott – már amennyire a derekára kulcsolt lábaim engedték.

- Állj le! – kérte halkan, de a szája ennek ellenére újra közeledett és a nyakamat simogatta.

- Csak ha te is megteszed – alkudoztam vele kuncogva. A kezem a fenekére csúszott, majd bele is markoltam, hogy közelebb húzzam.

Ekkor hirtelen felemelte a fejét és a lassan megszaporodó csillagok fénye alatt mélyen a szemembe nézett.

- Ez… Undorodom magamtól, de még így is akarlak! – suttogta el szégyenkezve azt, amit a teste már a tudomásomra hozott. A lábaim közt a vágya meredezett, a kezei pedig cseppet sem magabiztosan simogatták a mellem meg a derekam.

Kijózanítóan hatottak rám a szavai, pedig készen álltam rá, hogy akár itt és most szeretkezzünk – neki csak egy csókra volt szüksége azt kiváltani belőlem, amit előző éjszaka a két pasi csak némi drog után ért el; hogy élvezzem az érintést.

- Nem. – Én magam is meglepődtem, hogy ezt mondtam, azon nemkülönben, hogy kitértem az újabb csókja elől, és a nyakát átkarolva simán csak hozzábújtam. Az ő remegése is egy csapásra megszűnt, sóhajtott egyet, és szorosan átölelt.

Percek teltek el így, fázni kezdtem.

- Menjünk ki innen – javasoltam most a hidegtől borzongva.

- Oké – helyeselt Ben, de ahelyett, hogy elengedett volna, a karjaiban vitt a partra.

Ideiglenesen felkapkodtuk a ruháinkat, majd a házba siettünk. Együtt zuhanyoztunk le, hogy megmeneküljünk a fagyhaláltól, aztán az sem volt kétséges, hogy éjszakára együtt maradunk.

- Martin nem fog hiányolni? – kérdeztem tőle mégis. – Úgy értem…

- Ma már nem – felelte. – Holnap kell majd friss húsokat hoznom neked, de estig szabad vagyok.

Ez jó hír volt, bár engem is arra emlékeztetett, hogy nem tart sokáig a pihenőnk. Fogalmam sem volt róla, hogy leszek képes megint mások alá feküdni. A tablettáim nem értek sokat, valami más kellett volna, hogy sikerüljön elnyomnom a józan eszem.

- Mit gondolsz, kiszökhetnénk most a városba? – fordultam Ben felé, aki a kísértésünk megfékezése végett épp a nadrágját gombolta magára. Én még egy szál törölközőben ücsörögtem az ágyon, és őt figyeltem, abban bízva, hogy majd igent mond.

- Minek akarsz a városba menni? – pillantott rám gyanakodva. Nem minden ok nélkül, de kész volt a válaszom.

- Pizzázni szeretnék, és kétlem, hogy Martin francia mesterszakácsa bírna nekünk olyat készíteni. Ha meg rendelnénk, be se engednék a futárt a kapun.

Ben elgondolkodott a dolgon, és mivel veszélytelennek hangzott, rábólintott.

- Rendben. Szerzek egy autót, addig öltözz fel! – És már ott sem volt. Megvártam, amíg csapódik az ajtó, az erkélyhez lépve követtem a tekintetemmel, amíg el nem távolodott a háztól, majd a telefon után nyúltam. Egyetlen ember volt a múltamból, akinek a számára fejből emlékeztem, és biztos lehettem benne, hogy tud nekem segíteni. Más kérdés volt, hogy vajon akar-e.

- Jones? Itt Nataly. Szükségem lenne egy kis… kokainra. Szerinted jó személyhez fordultam?

Jones először megdöbbent, hogy én élek. Aztán engem döbbentett meg azzal, amikor gratulált, hogy milyen remekül elintéztem Tonyt, mert már éppen ideje volt, hogy valaki megmutassa neki, ő nem a mindenható. Aztán lelkesen sorolni kezdte az árakat. Gyorsan megbeszéltük, hol és mikor ütjük nyélbe az üzletet, majd felhívtam Vanessát is. Biztos voltam benne, hogy nem akadályozza majd a terveimet, hisz előző éjjel ő küldte rám a két pasast.

- Gondolom, nem szeretnéd, hogy Martin tudomást szerezzen a dologról. – Mindössze ennyi volt a reakciója, miután közöltem vele, mennyi készpénzre van szükségem. Azt eszemben sem volt elárulni neki, mire kell, de nem volt hülye a csaj, tuti, hogy egyből rájött. És szíves örömest a segítségemre volt az ügyben, hisz minél inkább „elvadulok”, az neki annál jobb, hisz ez által egyre távolabb kerülök a fiától, akit védelmezni igyekszik tőlem.

- Eltaláltad.

Azt mondta, a főépület oldalsó részén vár rám két perc múlva. Felrángattam magamra egy farmer-póló összeállítást, és elindultam. Amint odaértem, Ben is előállt a kocsival, de odaintettem neki, hogy várjon egy picit.

Vanessa óvatosan adta át a pénzt, most sem kérdezte, mire kell, de figyelmeztetett, hogy vigyázzak, nehogy bárki észrevegye.

- Miről csevegtetek? – faggatott rögtön Ben, mikor behuppantam mellé.

- Csak kértem egy kis kápét! – mutattam fel neki egyet a kötegnyi százasból.

- Miért? – kérdezte értetlenkedve.

- Mert amíg nálad voltunk, mindent te fizettél. Most én hívlak meg – indokoltam meg a dolgot.

Kicsit elhúzta a száját – talán az nem volt az ínyére, hogyan szereztem a pénzt. Nekem sem, de igyekeztem nem gondolni rá.

- És azt is tudod, hová akarsz menni? – Megneveztem neki azt a pizzériát, ahol Jonesszal volt randevúm. Nem véletlenül; a galéria hátsó részén voltak a mosdók, lentről nem lehetett odalátni.

Alighogy beléptünk a még éj közepén is dugig teli kajáldába, körülnéztem, és rögtön megláttam, akit keresek. Odafent tömte magába a pizzát. Mi lent találtunk egy szabad asztalt, de miután elfoglaltuk, fel is álltam.

- Elmegyek pisilni – árultam el Ben kérdő pillantására. – Rendelnél addig nekem is? Pepperonisat kérek, extra gombával és sajttal.

Nem is gyanakodott, bólintott egyet, én meg felsiettem az emeletre. 'Véletlenül megérintettem Jones karját, így jelezve neki az ittlétemet. Néhány másodperccel később már utol is ért. A férfiszakasz egyik fülkéjébe mentünk, itt voltak kevesebben.

- Biztos, hogy szükséged van erre a szarra? – kérdezte, mikor az ő zacskója tulajt cserélt az én pénzemmel.

- Biztos. Kösz! Majd hívlak, ha kell még.

Nem pazaroltam több időt fecsegésre, meg különben sem voltunk sosem jóban, annyira pláne nem, hogy elcseverésszek vele a régi „szép” időkről, úgyhogy nem tartottam fontosnak jópofizni vele. Az anyagot a sokzsebes nadrágom egyik fiókjába dugtam, és visszasiettem Benhez.

- Tíz perc és hozzák a kívánságodat – árulta el, amint leültem mellé.

- Szuper! – Még csak nem is kellett megjátszanom, hogy örülök, tényleg baromi éhes voltam. Hamarosan meg is hozták az óriás, szinte asztalt beterítő finomságot. – Ugye ezt nem egyedül nekem szántad? – hökkentem meg reménykedve, hogy tényleg nem. Két kisebb kaszárnyányi hadseregnek is elég lett volna az adag. Reggelire…

- Nem. Én is falatoznék belőle, ha megengeded. Tudod, én is szeretem a pepperonisat, extra gombával és sajttal – kacsintott rám, mielőtt felszeletelte volna az ominózus éhségcsillapítót.

Ketten sem bírtunk vele. A hatalmas adag eszünkbe juttatta az egyik együtt töltött napunkat, amikor Ben annyi kaját csinált, hogy még harmadnapra is maradt belőle. A pizza maradékát – bőven a felét – becsomagoltattuk, hogy elvigyük. Támadt egy ötletem, hogy mi legyen a sorsa.

- Mit akarsz vele kezdeni? Másnaposan már nem olyan finom – jegyezte meg kételkedve, amikor kicsivel később az utcára léptünk.

- Tudom – feleltem, és nyugodtan mentem tovább vele a nyomomban. Éreztem magamon a kíváncsi pillantásait, de nem szólt semmit. Akkor sem, amikor megálltam egy kapualjban, és becsöngettem az egyik lakásba.

- Smith lakás, miben segíthetek? – szólalt meg fontoskodva egy cincogó hang. A kislány hat éves körül lehetett, elmosolyodtam a hangja hallatán.

- Naty vagyok, beengednél? – Direkt használtam azt a nevet, amelyen ő szólított mindig, így esélyesebb volt, hogy megismer.

- Sziiia! – hallottam meg a visítást a kapunyitóval egy időben, majd Ben kíséretében felvágtáztam a másodikra.

Cindy már az ajtóban várt minket. Még jó, hogy Bennel cipeltettem a kajás dobozt, mert a kislány szinte a nyakamba ugrott az örömtől.

- Úgy hiányoztál! – suttogta pityeregve.

- Te is nekem, kicsim! – feleltem hasonló meghatottan. – Anyukád itthon van? – kérdeztem, bár előre tudtam a válasz.

- Dolgozik – ingatta a fejét a kislány. – Donnyval vagyunk csak itthon. – Most sem örültem, amiért a két gyerek tök egyedül van, de ezen aztán már végképp nem bírtam változtatni. És nem is akartam. Jobb volt így, minthogy vadidegen nevelőszülők kezei közé kerüljenek. Az anyjuk imádta őket, és mindent megtett azért, hogy ők semmiben ne szenvedjenek hiányt. A lehetőségeihez mérten persze…

- Hoztam nektek valamit – árultam el Cindynek a meglepetést. Egyből felcsillantak a szemei.

Őt is, meg Bent is a lakásba tereltem, hogy mégse a lépcsőházban bonyolítsuk le a dolgot. Cindy kisöccse a járókából nyújtóztatta felém a kezecskéit. Még egy meghatottság várt rám – megismert, pedig hónapok óta nem találkoztunk.

- Na, gyere, nagyfiú! – emeltem ki őt onnan, majd intettem Bennek, hogy tegye a dohányzóasztalra a dobozt. – Cindy, szereted a pizzát, igaz? – böktem rá, majd mosolyogva szemléltem, ahogy a kicsi kibontogatja a finoman illatozó falatokat.

Láttam, hogy Ben körülnéz a lakásban, de megtartotta a véleményét magának.

Cindy rögtön degeszre tömte a száját pizzával, és így próbált hálásan ránk vigyorogni. Észrevettem, hogy az öccse fogai is kibújtak, ezért úgy döntöttem, vele is próbát teszek. Leültem az egyik kopott fotelbe, és őt az ölembe véve csipetenként a szájába dugtam egy-egy falatot. Boldogan csócsálta, akárcsak a nővére.

Ben kicsit tanácstalanul várta meg, míg jól nem laktak, de aztán bejelentettem, hogy indulunk. Cindy csalódottnak tűnt, de megígértem neki, hogy máskor is eljövök; nem hazudtam, a ma szerzett kokain körülbelül egy hétre volt elegendő.

- Tudod, hogy mindig tartom a szavam! – öleltem át búcsúzóul. A kisfiú már újra a járókában ült, onnan szemlélte a távozásunkat. – A maradékot majd tedd be a hűtőbe, hogy ne romoljon meg, amíg anyukád hazaér. És… add ezt oda neki – dugtam a zsebébe két százast. – Az ajtót pedig jól zárd be mögöttünk!

- Oké! – ajándékozott meg még egy mosollyal. Bent szintúgy, pedig most látta életében először. Csakhogy ő még gyerek volt, és mint olyan, kíváncsi bizalommal volt mindenki iránt.

Megvártam, míg tényleg meghallom a zár kattanását, aztán belekaroltam csodálkozástól elszótlanodott barátomba, és kivezettem a lépcsőházból.

A kocsiban ülve tért csak magához, ahol már az utat kellett figyelnie, nem bámulhatott engem.

- Kik voltak ezek?

- Az nem fontos – feleltem kitérően. Biztos voltam benne, hogy hülyének nézne, ha elárulnám. Ezt el is mondtam neki, de erősködött, hogy nem néz majd annak, csak valljak. – A kislány, Cindy, és a kisfiú, Donny, ők… Tony gyermekei. Hé, vigyázz! – toldottam meg egy kiáltással, mert közben újra rám bámult és emiatt félig átsorolt a szembejövő sávba, de még időben korrigálta a dolgot.

- Te… Tony gyerekeit pénzeled? – hüledezett.

- Láthattad, hogy az apjuk sosem törődött velük – vontam meg a vállam. – Kyla, az anyjuk pedig hiába dolgozik három műszakban… Tudod, egy néhai prostit nem sok helyen alkalmaznak.

- A nőt is ismered?

- Néhányszor járt a házban, hogy kérjen pár dolcsit Tonytól, de ő sokkal többet adott. Jó esetben, csak egy kis drogot, aztán kidobta Kylát az utcára, de amikor elemében volt, alaposan el is verte. Csak úgy zengett tőlük a ház – meséltem el a piszkos részleteket. – Egyszer követtem a nőt, épp akkor indultam műszakba. A gyerekek a sarkon várták. Donny akkor még csak néhány hónapos volt. Mindhárman sírtak. Hazáig kísértem őket, hogy megtudjam, hol laknak, a műszakom végén pedig elmentem hozzájuk megint. Odaadtam nekik a teljes aznapi keresetemet. Aztán havonta egyszer megismételtem ezt.

- És Tony? Nyilván megtudta…

- Meg – bólintottam, de nem álltam neki ecsetelni, Ben meg elég fantáziadús volt ahhoz, hogy kitalálja a sztori többi részét, legalábbis a sóhajtásából erre következtettem. Amíg vissza nem értünk a birtokra, nem beszélgettünk többet, egyedül a kezemet fogta meg és tartotta szorosan egész úton.

A házamig mentünk az autóval, ott avatott csak be, hogy majd másnap beparkol. Mielőtt beléptünk volna a házba, még magához húzott.

- Csodálatos vagy! – suttogta és egy gyengéd puszit adott az ajkaimra. – Hihetetlen, de… akármit csinálsz, napról napra jobban imádlak! – kapott a karjaiba, és így lépte velem át a küszöböt. Zavarba jöttem a dologtól, mert nem volt egészen alkalomhoz illő ez a cselekedete, azaz… alkalomhoz illő az volt ugyan, de nem ehhez az alkalomhoz. Hisz most nem is volt alkalom.

Mire ebbe belezavarodtam gondolatban, ellépdelt velem a kanapéig a nappaliba, és az ölébe húzva csókolt tovább. Nem ellenkeztem, de amikor a fenekemről a combjaimra vándorolt a keze, felpattantam róla. Az egyik oldalzsebben volt a cucc.

- Folytassuk ezt inkább a hálóban! – szaladtam fel előtte a lépcsőn, majd gyorsan le is dobtam a nadrágomat a szoba sarkába; semmiképpen sem akartam, hogy feltűnjön neki, mit dugdosok benne.

Alighogy utolért, újra magához húzott, és csókokkal borította a nyakam, miközben lehúzta rólam a pólómat. A tenyere rögtön a mellemre simult, én pedig köré. Nem haboztam mielőbb levetkőztetni – legalábbis ezen igyekeztem –, míg ő is megszabadított a maradék feleslegestől.

- Nataly… – nyögte aztán, mikor kézzel fogható gerjedelmét valóban kézzel való tapintásnak vetettem alá, de a saját hangja a csókunkba fúlt.

Összeölelkezve zuhantunk az ágyra, ahol Ben egyből fölém gördült, széttárt combjaim satuba fogták a csípőjét, és a karjaimmal is szorosan öleltem. Már csak a legalsóbb ruházatunk állta útját annak, amire mindketten vágytunk – és én is tényleg akartam, nem úgy, mint előző éjszaka –, de ekkor hirtelen azon kaptam magam, hogy a kezeim a fejem fölé szorítva, Ben pedig fenyegető és kissé szomorú tekintettel fürkészi az arcom.

- Mi a baj? Gyere már – mozgattam meg a csípőmet. Az ágyékomnál pontosan éreztem, mit váltottam ki belőle alig néhány perc alatt, azt nemkülönben, hogy a bugyim máris átnedvesedett a rám váró élvezetektől. De benne megváltozott valami.

- Ryannek volt igaza – nyögte. Nem kellett volna kimondania ezt a nevet. Én magam is jéggé dermedtem. – Ez… nem… nekem ez nem megy! Így nem! – Már szinte kiabált, mégis a gyötrelem volt az erősebb a hangjában. – Szeretlek – suttogta bocsánatkérően, mintha neki volna oka sajnálkozni –, de tudom, mi történt tegnap, és azt is, hogy holnap mi fog történni. Ez… egyszerűen nem megy. Bocsáss meg! – engedett ez váratlanul, és leszállt rólam.

Az ágy szélére ült, háttal nekem, és jó darabig nem moccant. Én sem. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy mit kéne tennem, hogy ne bántsam meg még jobban… Tökéletesen a helyébe bírtam képzelni magam, és én már rég megőrültem volna. Az ő meg Ryan helyében is – amennyiben amaz érzései is valóságosak.

- Ben… – suttogtam összeszedve minden bátorságom, és a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tényleg féltem. Olyannyira, hogy könnyek szöktek a szemeimbe. – Kérlek, ne hagyj itt! – Remek, most már a hangom is elég hisztis picsásra sikeredett. El is nyeltem a mondat végét, nehogy még kellemetlenebbül érezze magát, no meg én se, aztán felültem, és felé nyúltam, hogy…

- Ha akarnék, sem bírnálak itt hagyni! – fordult vissza fájdalmas tekintettel. Aztán végig is nézett vele rajtam. – Itt maradok – mondta halkan –, de képtelen vagyok lefeküdni veled. – Becsültem az őszinteségét, és most már örültem is neki, hogy megállt. Így is tisztában voltam vele, hogy a kínjait én okozom a viselkedésemmel.

- Köszönöm! – nyöszörögtem valóban hálásan, mert azt is tudtam, hogy még ennyit sem érdemelnék tőle.

- Még elszívok egy cigit – mormolta eztán, és fel is állt, hogy a korábban ledobott nadrágjából elővegye az ehhez szükséges kellékeket. Az erkélyre lépett, hallottam kattanni az öngyújtót, majd láttam felparázslani a szál végét a függönyön át.

Jobbnak láttam, ha felveszek magamra némi „páncélt” az újbóli kísértés ellen, ezért magamra kaptam egy trikót az ágy melletti szekrényből, majd a párnára vackoltam magam, így vártam őt vissza. Közben pedig elgondolkodtam. Tényleg nem érdemeltem meg mindazt, amit Ben tett értem már csak a jó ég tudja, mióta… Én meg ezt hogy viszonzom? Sehogy… Lehet, hogy nem kéne idekötnöm, lehet, hogy el kéne engednem. Vagy inkább küldenem – jutott eszembe, hogy csakis azért van még itt, mert én arra kértem. Ha elküldeném, nem szenvedne tovább. Legalábbis nem annyira, mint így, hogy nap, mint nap látjuk egymást, és ő még azt is, hogy mit művelek „munka” gúnynév alatt. Kontra: ha elküldeném, én szenvednék még jobban nélküle.

Megpróbáltam visszább venni az önzőségemből, és felvértezni a szívem annyira, hogy elhatározzam, amint belép a szobába, közlöm vele az ítéletet. Ez azonban rögtön semmivé foszlott, amikor belépve rám mosolygott, majd mellém bújt az ágyra, gyengéden a karjaiba vett, és apró, lágy puszikat szórt a homlokomra.

- Aludjunk! – „parancsolta” aztán.

Csak még ez az egy éjszaka – győzködtem magam, készülve a másnap reggelre halasztott vallomásra, azaz döntésismertetésre. Jó érzés volt a karjaiban lenni, még így is, hogy nem csillapítottuk előtte a szenvedélyünket. Boldogan simultam hozzá, még ma, még utoljára, még egyszer… és arra gondoltam, hogyan könnyíthetném meg a számára még jobban a másnapi „szakításunkat”, de mielőtt kifundáltam volna a dolgot, elnyomott az álom.

Ben cirógatását, és megnyugtatóan egyenletes lélegzeteit még sokáig éreztem félálomban, aztán ezek megszűntek, de ő és a teste melege maradt. Az én szívem pedig megnyugodott.

A reggel hamarabb érkezett, mint vártam, és sajnos korántsem alakult olyan kedvezően, mint ahogy én azt elképzeltem. Sőt, a nem kedvező nem is volt rá megfelelő szó. Az egész azzal kezdődött, hogy Ben eltűnt mellőlem. Hiába tapogatóztam utána, sehol nem értem el az ágyon, és rajta sem feküdtem.

Kábán nyitottam ki a szemeimet. Az ággyal szemközti fotelben ült, kényelmesen hátradőlve, és engem figyelt.

- Örülök, hogy felébredtél végre! – A hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy baromi pipa, de hogy miért?! Arra máris rájöttem. – Elmeséled nekem, hogy ez micsoda? – mutatta fel a zacskót, amit előző nap szereztem Jonestól.

Rögtön tudtam, hogy mindenekelőtt egy meglehetősen durva beszélgetésnek leszek az egyik résztvevője…