33. fejezet
Kinyitottam a szemeimet és újra szerettem volna álomnak, akár még a legrémesebbnek is hinni azt, ami velem történik, de sajnos nem sikerült. A valóság mindennél kegyetlenebbül hasított belém, akárcsak egy hete… vagy két hete a penge, amellyel Tony ismét belém véste a nevét.
Az időérzékemet már az első napokban elveszítettem, fogalmam sem volt, mi lesz ennek az egésznek a vége, illetve az én végem. Azt sem tudtam meg, hogy sikerült kiszabadulnia a börtönből, itt ugyanis senki nem volt velem túl közlékeny. Egyedül Conrad hozott némi színt az egyforma, gyötrelmes napjaimba, ő is csak azért, mert többnyire ő hozta nekem a kaját. Néha… ha Tony engedélyt adott neki rá.
Az első napi ébredésem helyszínét nem láttam többé, annál sokkal rosszabb következett.
Miután rájöttem, ki az, aki elraboltatott, gondolatban búcsút vettem a szeretteimtől – nem voltak túl sokan, de egy-két embernek volt miért hálásnak lennem –, és felkészültem a halálra. Csak arra nem számítottam, hogy ez ennyire lassú, és kínokkal teli lesz.
Tony a „találkozásunk” első percétől kezdve kihasználta az erőtlenségemet, amit – mint elárulta – az elmúlt háromnapnyi folyamatos kábításnak köszönhettem, ezért üdvözletképpen megerőszakolt. Védekezni nem voltam képes, mert alighogy az ágyra taszított, megkötözött, így ki voltam neki szolgáltatva. Meg is ütött. Ettől elveszítettem az eszméletemet, de csupán néhány percre. Amint magamhoz tértem, már bennem volt. Kíméletlenül hajszolta a testem, a sikolyaimra pedig csak annyit mondott:
- Ha hallja is ezt valaki, ne hidd, hogy segíteni fognak!
Ennek ellenére képtelen voltam csendben tűrni, amit művel, ott haraptam és karmoltam, ahol csak bírtam, és amennyire a kötelek engedték, ekkor hasra fordított, és úgy gyötört tovább.
Azt hittem, soha nem lesz vége, de a java még csak ekkor következett.
Mikor végre elélvezett, visszafordított maga felé, újra lekevert egy istentelen pofont, amitől csillagokat láthattam, majd felemelt valamit az ágy melletti szekrényszerű tetejéről.
Még csak ekkor tépte le a ruhámat, amit eddig simán feltolt a csípőmről a derekamra, mert ugyan minek is vetkőztetett volna le teljesen.
- Látom, befoltozták a sebeidet – suttogta a fülembe. – Kár volt. Tudhattad volna, hogy visszajövök, és be kell valljam, jobban tetszettél úgy, amikor még viselted az ajándékomat.
A nyelve lesiklott a nyakamon át a melleimig, hiába vergődtem, szorosan tartott. Ekkor láttam meg, mit vett el az előbb oldalról. Egy hosszúkás, régimódi borotvakést tartott a nyakamhoz. A ruhámat ezután szétszaggatta a mellkasomon, ismét megajándékozott egy ütéssel, amitől újból elveszett a kép egy pillanatra, de az éledés másodperce már tartalmazta a maró kínt, amint a penge a húsomig hatolt.
Akárhogy ordítottam, kéjes vigyorral karcolt végig újra ugyanúgy, mint akkor, amikor először cifrázta ki a bőröm az üveg nyakával.
- Ugye, bánod már, hogy plasztikáztattad? – nevetett, és precízen sokkal mélyebbre nyomta belém az éles eszközt, hogy még tartósabbá varázsolja így a művet.
- Azt bánom, hogy nem céloztam túl jól! – köptem vissza felé a szavakat, de egy újabb ütéstől teljesen elájultam.
Órákkal később tértem magamhoz, a felsőtestem és az ágy körülöttem a véremben úszott, a kezeim az ágy rácsához kötözve, a ruhám leszaggatva és iszonyatos fájdalmakat éltem át. Azóta is… Az őrület sziklájának peremén ácsorogtam, ahonnan lebámultam a mélybe.
Szívem szerint kipróbáltam volna, tudok-e repülni, vagy inkább leesem és szörnyethalok, de nem volt lehetőségem megölni magam – éppúgy nem, ahogy Tonyt sem annak idején. Ha csak egy centivel lövök feljebb, most nem kéne itt lennem, nem kéne ezt átélnem, sem pedig azt, amiről gondoltam, hogy következni fog. Sejtettem, hogy ennyivel nincs még kiegyenlítve a számlánk.
A megjelölésemet követően órákig kiabáltam segítségért, de az a tetű nyilván mindenkinek megtiltotta, hogy a börtönöm közelébe merészkedjen. Estére elfogyott a hangom, a kiáltásaim reked nyöszörgéssé változtak, a sebeimből pedig már nem patakzott úgy a vér. Ekkor lépett be hozzám Conrad.
- Segíts – könyörögtem neki alig hallhatóan, de egy ideig az ajtóban állt dermedten, nyilván a rosszullétét igyekezett legyűrni. Aztán lassan közelebb lépett az ágyhoz, és végignézett rajtam. Most már nem vágyat tükrözött a tekintete, sokkal inkább undort. Ha nem én lettem volna ennek a tárgya, akkor elküldöm, nehogy elhányja magát a temérdek vér láttán. De én hevertem ott. És ő volt az egyetlen rajtam kívül a szobában.
Meglepődtem, mikor a kezdeti rökönye után nem menekült el fejvesztve, hanem épp ellenkezőleg cselekedett. Leült mellém az ágy szélére, kikerülve a vértócsát, a szekrényre pedig egy táskát helyezett.
- Most szerintem jobb, ha… alszol még egy kicsit – pillantott rám, majd belekotort a táskába. Kivételesen egyet tudtam vele érteni. Mégis újra sírva fakadtam, amikor előhúzott egy kést. – Ne félj! – csitított, és lassan elvágta a kötelet, amivel Tony az ágyhoz rögzített. Mivel megpróbáltam ellenállni, a csuklóimon is kidörzsölődött a bőr, de a karkötőm – az egyetlen dolog, ami erőt bírt adni, mégha meglehetősen keveset is – a helyén volt.
- Remélem, megölni akarsz – veszítettem el aztán azt a cseppnyit is, és önként tartottam oda a karomat Conradnak. A tűt a könyékhajlatomhoz emelte, hogy belém fecskendezze a szert. Bíztam benne, hogy valami mérget ad be nekem, ami örökre enyhíti majd a kínjaimat.
Sajnos tévedtem. Még a hatás is csigalassan áradt szét a tagjaimban. A fájdalmam viszont tompult és a testem egy idő után mintha újra elérzéstelenedett volna. Hamar rájöttem, hogy a múltkorihoz hasonló anyagot kaphattam, ugyanis az agyam egyelőre tiszta maradt.
Végignéztem, ahogy Conrad összegyűjti a ruhám cafatjait, majd egy zacskóba csomagolja a pengét, amivel Tony tiszteletét tette a bőrömben. Aztán felém fordult, és végignézett a sebeimen.
Láttam rajta az undort, azt, hogy borzad a látványtól, és még valami… furcsát. Megmagyarázhatatlant. Dühöt.
Megpróbáltam kinyitni a számat, hogy megkérdezzem, miért viseli meg így a dolog, de a bénító már eljutott az arcomig is. Semmimet nem bírtam mozgatni.
- Hogy tehette ezt? – motyogta maga elé, mielőtt a táskába nyúlt volna megint. Gézt, és valami folyadékot vett elő. Gumikesztyűt húzott, az utóbbiból löttyintett az előbbi egy darabkájára, majd felém nyúlt vele, de megdermedt, és a szemembe pillantott. – Összevarrni sajnos nem tudom, de… Nem fog fájni! – ígérte, de ezzel már tisztában voltam.
Végignéztem, ahogy óvatosan – mintha érezném – törölgetni kezdi a sérüléseim környékét, amíg elő nem bukkant a recésre nyiszált bőröm. A már majdnem teljesen megalvadt vér helyenként ismét patakzani kezdett, erre valami port szórt, majd tovább dolgozott.
Foglalmam sem volt, mennyi ideig csinálta, de a végén Tony neve már lekötözött állapotban feszült a bőrömön. Nem éreztem semmit. A kötszer gyorsan átázott, a vérem rózsaszínre színezte.
Conrad azóta nem nézett rám, hogy munkához látott. Most újra a szemeimet fürkészte – helyesen, a számmal ugyanis nem tudtam köszönetet mondani. Aztán a pasi azt a kérdést is kiolvasta a gondolataimból, hogy vajon a főnöke küldte ide ellátni azt, amit ő okozott, vagy önként találta ki ezt az akciót?
- Tony nem tudja, hogy…
- Most már igen! – harsant az emlegetett illető bosszús hangja az ajtóban. Mindketten odanéztünk. – Ki kért rá, hogy ápold le a kiscsajt? – lépett közelebb, majd egy laza mozdulattal fegyvert fogott az ápolóra.
- Én csak azt gondoltam… – kezdte amaz, de ő még nem ismerte annyira Tonyt, hogy tudja, utálja, ha nem az övé az utolsó szó. Én igen.
- Nem azért vagy itt, hogy gondolkodj, seggfej! – förmedt rá Conradra, aki visszasandított rám. Ezt is kiszúrta az a görény. – Az ribancnak semmi baja – fordult felém Tony figyelme is, majd észrevette a kötésemet. – És erre sincs szüksége! – tépte le rólam egyetlen határozott mozdulattal.
- Így el fog… – próbált rá megint hatni az orvos, de hiába.
- Ha akarom, akkor meg is ölhetem, és te nem tehetsz érte semmit! – Ezzel rám fogta a fegyvert, és lőtt.
A golyó tán csak milliméterekkel a halántékom mellett fúródott a párnába. A szernek köszönhetően a szempillám sem rebbent, mozdulatlanul álltam Tony idült tekintetét.
Conrad csak lassan fordult felém, nyilván tartott tőle, hogy a szétloccsantott agyvelőm tapétára fröccsent mintázatával kell szembesülnie. Ő megkönyebbült, amiért tévedett, én nem bántam volna, ha meghalok.
- Látod, pajtás? A kislány élete a kezemben van, és azt teszek vele, amit csak akarok!
Tony hangja győzelemittasan csengett. Ezt is jól ismertem. Az amúgy is egyértelmű magabiztosságát hozta így a közönsége tudomására.
- És akkor most játsszunk egy kicsit! – határozta el vigyorogva. – Mivel, ha jól látom, Nataly teljesen magatehetetlen, azt tehetünk vele, amit csak akarunk! – Beszéd közben az ajtóhoz sétált és ránk zárta. Volt egy tippem, mi a következő ötlete. Be is jött. – Tetszik neked, igaz? – kérdezte Conradtól, majd amikor az nem válaszolt, újra belelőtt mellettem a párnába.
Ez már súrolta a bőröm, éreztem, hogy a vérem is szivárogni kezd a nyomán. Tony megismételte a kérdést, majd az íróasztal melletti fotelba telepedett. Conrad engedelmesen rám nézett, a pillantása bocsánatot kért, majd kinyögte a választ, amit a pondró hallani akart:
- Igen.
- Jó! Akkor a tiéd!
Pont erre számítottam. A jelek szerint Conrad már kevésbé.
- Micsoda? – nézett döbbenten a góréja felé.
- Hallhattad. A lány a tiéd. Keféld meg!
Conrad még hüledezett, meg ellenkezett egy kicsit, de aztán észhez tért. Jobban mondva egy újabb lövés térítette észre.
Ez a vállamba fúródott, de hál' Istennek nem éreztem.
- Rajta! – utasította Tony az elsőszámú elrablómat, aki habozva felém fordult.
Aggodalmas volt az arca. Úgy tűnt… mintha félne – ez nem lepett volna meg –, vagy mintha engem féltene – ez már annál inkább.
Tony parancsait követve kisvártatva meztelenül feküdt mellettem az alvadt vér lepte lepedőn, és szintén vezényszóra simogatni kezdte a csípőmet. A szer ereje lassan enyhült bennem, ezért már megéreztem az ujjait. Meg a vállamat szaggató fájdalmat is. Néhány csepp könny is leszaladt az arcomon, ezeket Conrad gyengéden letörölgette.
- Nincs szüksége ilyesmire! Ne udvarolj neki, csak dugd meg! – hallottuk közelebbről, mint eddig. Tony immár az ágy végébe telepedve kívánta végigasszisztálni a műsort. A fegyvert valahova kettőnkre irányította, vagy inkább lóbálta a kezében. – Gyerünk!
Ennek a „kedves” „kérésnek” nem lehetett ellenállni. Conrad sem tette, mivel Tony hirtelen épp a fejére célzott a pisztolyával. Nem lehetett tudni, lőni fog-e, az ujja mindenesetre a ravaszon pihent.
A pasi nem tehetett mást, széttolta a combjaimat, és ügyelve rá, hogy ne érjen a sebeimhez, közéjük térdelt, majd pedig fölém hajolt. A tenyerén támaszkodott mellettem, gondoltam, ugyanezen okokból. Enyhén meg voltam döbbenve, mikor észrevettem, hogy fel van izgulva, de ez a korábbi együttlétünkre visszaemlékezve – amikor ugyanilyen mozdulatlan voltam – nem is tűnt olyan meglepőnek. A ráirányított fegyver ugyan csorbíthatott volna a gerjedtségén, de nem így történt.
- Ha zavar a látvány, fordítsd hasra! – nagylelkűsködött Tony az összekaszabolt mellkasomra célozva, de Conradnak így is megfelelt a dolog.
Éreztem, amikor belém hatolt, de ezzel egy időben már a bőröm és a vállam is tompán fájó lüktetésben égett, a szer hatásának múlásával arányos mértékben. Ez volt a rosszabb. Az nem érdekelt, hogy valaki éppen a testemet élvezi, a zihálásából ítélve legalábbis.
Az ágy ütemesen hullámzott alattunk, Tony örvendhetett az erőfölényének, Conrad bűntuatos tekintetét elfordította rólam, én meg vártam, hogy befejezze. Nem tartott sokáig.
Az utána-viselkedéséből ítélve tényleg bánta, amiért alávetette magát Tony akaratának, ugyanis odahajolt hozzám, mintha csak összerogyott volna, de valójában nem ért hozzám. Szapora lélegzetvételeivel ügyesen zihálásnak álcázva a fülembe súgta:
- Bocsáss meg! És tarts ki! Kiviszlek innen!
Az utolsó szavai rendesen megdöbbentettek, de a bénultságomnak köszönhetően képes voltam rá, hogy ne leplezzem le magunkat. Egyedül a tekintetem próbálta faggatni, ő azonban nem nézett a szemeimbe, miközben leszállt rólam, inkább bezsebelte Tony elismerését.
- Úgy látom, tetszett a dolog! – jegyezte meg az a rohadék vigyorogva. – Ezt máskor is megismételjük!
Alig vártam… Conrad rám vetett futó pillantása jelezte, hogy mielőtt újra eszébe jut Tonynak ez a móka, addigra mi árkon-bokron túl leszünk.
Persze tévedett.
A napok teltek, a sebeim maguktól voltak kénytelenek gyógyulgatni, persze épp emiatt nem tökéletesen. Tony időnként felkeresett – a bénítót feleslegesnek tartotta, hisz attól nem érezhettem, milyen kegyetlenségeket követ el ellenem –, újra kikötözött, és mintha örömét lelte volna abban, hogy kínozhat.
A testem állapota egy idő után, pontosabban az általa nekem ajándékozott bordatöréseket követően már nem foglalkoztatott; sejtettem, hogy itt fogok meghalni, miután kellően megbosszulta, hogy börtönbe csukattam, de a gondolataim még az enyémek voltak. Reményem viszont már fikarcnyi sem.
Conrad szavait kisvártatva hallucinációknak tekintettem, ugyanis azt az esetet leszámítva nem tett említést a megmentésemről, holott többször is bejött hozzám úgy, hogy sem más, sem Tony nem volt jelen. Minden alkalommal ellátta a feladatát, vagyis számba vette, de többé már nem gyógyította a sebeimet, lemosdatott, hogy tiszta legyek, amikor Tonynak kedve szottyan rám, lecserélte alattam a mocskos ágyneműt és megetetett.
Egyszer könyörögtem neki, hogy keverjen valami mérget a kajába, de mintha meg sem hallotta volna. A következő etetés után mégis elszédültem. Hálás pillantással köszöntem meg, így legalább egy kis időre eltompult a külvilág. Még a fájdalmaim is enyhültek. De ez csak egyszer fordult elő, és akkor sem tartott túl sokáig.
- Miért csinálod ezt? – nyögtem egyik alkalommal, mikor Tony éppen kedvét töltötte bennem.
- Hogy miért? – kapta fel a fejét a nyakamról, amit eddig harapdált, talán véresre. – Mindenemet elvetted, ribanc. Most én is elveszem mindenedet. A jólétet, a pártfogódat, a kis szerelmeidet… Csak egy darad hús vagy.
Ezek alapján felttelezni mertem, hogy pontosan ismeri, kivel milyen kapcsolatban állok. Azaz álltam…
- Miért nem ölsz meg inkább? – zokogtam örömömben, a szavaiból ugyanis arra következtettem, hogy őket nem bántotta, mindenki biztonságban van rajtam kívül, de korainak bizonyult a megkönnyebbülésem.
- Ha megölnélek, akkor nem szórakoznék ilyen jól – árulta el az egyik okot, majd szétfeszítette a combjaimat és erőszakosan belém hatolt. – Nem élvezhetnélek többé – folytatta, lassan mozogva bennem. – Azt sem élvezhetném, ahogy hiába keresnek, de fogalmuk sincs, hova tűntél… Meg azt se, amikor majd sorban elintézem őket!
- Ne! – A reményeim kipukkantak. Nem akartam, hogy Tony bántsa őket. Akkor már inkább engem, amíg bírom… – Bármit megteszek, csak kérlek, hagyd őket békén!
Már majdnem elélvezett, de a szavaimra megtorpant.
- Bármit? – pillantott rám elgondolkodva.
- Igen! – vágtam rá. – Azt tehetsz velem, amit akarsz!
Ha azt hittem, ennel örülni fog, csalódnom kellett.
- Ugyan, szivi! Most is azt csinálok veled, amit akarok! – Ebben igaza volt. Máshogy kellett kifejeznem magam.
- Régen szeretted, ha… ha nem hagytam magam…
- Így kényelmesebb – vont vállat, de láttam rajta, hogy mérlegeli a szavaimat.
- Ezt is szeretted – emelkedtem fel, már amennyire a fejem fölé kötözött kezeim engedték. Végignyaltam a kulcscsontját, majd erősen a vállába haraptam.
Csak egy rövid másodpercig gyönyörködhettem a fogaim nyomában, aztán egy ütés miatt félrebicsaklott a fejem. Már éreztem is, ahogy véraláfutás keletkezik az államon, a világ egy másodpercre elsötétült, majd újra Tonyt láttam magam előtt. Épp lenyúlt az ágyról anélkül, hogy leszállt volna rólam, és mellénk emelte a nadrágját.
- Igazad van, jobb szeretem, ha harcolsz velem – mosolygott rám szinte kedvesen, és előhúzta a kedvenc kését.
Ettől kezdve eszemben sem volt harcolni, főleg, mikor a hegyét végighúzta a torkomon. Rám parancsolt, hogy viszonozzam a csókját. Szívem szerint leharaptam volna a nyelvét, de akkor elvágta volna a torkom, úgyhogy inkább szót fogadtam.
Akartam, hogy megöljön, addig, míg úgy tudtam, hogy nincsenek veszélyben azok, akik fontosak nekem, de most fordult a kocka. El akartam érni, hogy Tony elfelejtse őket, bízzon bennem, és ha sikerül… akkor megölöm. Hacsak nem halok meg előbb. Ismertem már, tisztában voltam vele, mire képes. Ez pont annyira volt előny, mint hátrány. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Végül is… mit veszíthetek?
Viszonoztam a csókot, de csak a végére eszméltem rá, hogy míg a hányingeremmel küzdve ezt tettem, ő elhúzta a kést a nyakam elől, és a csuklóimat fogva tartó kötélhez emelte. Tán pillanatokba került csak, míg eloldozott. Szabad voltam! De tudtam, hogy okosan kell használnom ezt a szabadságot. Tony minden bizonnyal gyűlöl engem, és én volnék a világon az utolsó, akiben megbízna.
Bármennyire is nem vágytam rá, átöleltem, és a hátát máris piros csíkok tarkították a körmeim által.
- Ez az! – nyögte, és újra mozogni kezdett bennem.
Megjátszottam, hogy élvezem, legalább annyira, mint ő, habár a sebeim még így is sajogtak. Kiváltképp a vállamon a lövés helye. Conrad a minap kipiszkálta belőle a golyót, de csak némi alkoholt löttyinthetett rá fertőtlenítésként, lévén nem volt kéznél más, hogy megakadályozza a gyulladást. Most istentelenül hasogatott, ennek ellenére mindent megtettem, hogy Tony azt kapja belőlem, akihez régen már hozzászokott.
- Ugye nem akarsz megint megkötni? – érdeklődtem zihálva, miután kielégülten lemászott rólam.
Vetett rám egy pillantást, végig is nézett rajtam, aztán lassan megrázta a fejét.
- Nem. Meglátjuk, mennyire leszel kezelhető így… a barátaid életéért cserébe. – Naná, hogy nem bírta ki figyelmeztetés nélkül.
- Az leszek, amit szeretnél, hogy legyek – fogadkoztam.
- Jó! Ez esetben nem kötözlek meg ismét… feltéve, ha tényleg tartod magad a játékszabályokhoz.
- Esküszöm!
Bármennyi szenvedést megért, hogy biztonságban tudjam azokat, akik a legközelebb álltak hozzám.
Mozdulatlanul néztem végig, ahogy Tony felöltözködik, a kését is elrakja, és a következő csókját is viszonoztam, mikor búcsúzóul fölém hajolt. A kezeimet nem rögzítette újra az ágytámlához, de a szoba ajtaját rám zárta. Nem is számítottam több mozgástérre, egyelőre legalábbis.
Ezután két napig nem láttam. Conrad rendszeresen jött, és ellátott étellel, valamint a vállamon található golyó ütötte lyukat gondozgatta. A mellkasomon már gyógyultak a sebek. Igyekeztem nem túl sokszor rájuk nézni, nehogy őrült gondolataim támadjanak, és elveszítsem a kontrollt. Talán egy hajszálnyi, ha elválasztott ettől…
Önkéntes vendégem nem kommunikált velem a kelleténél többet, az okára azonban nem jöttem rá. Tán meg lett neki tiltva, vagy megbánta, hogy könnyelműen megígérte, kijuttat innen. Nem nehezteltem pedig rá emiatt, sejtettem, hogy ő csak kis hal lehet Tony tavában. De legalább egy ember volt, nem a négy falat kellett bámulnom naphosszat. Az sem zavart, hogy mindig visszazárta rám az ajtót. Nem volt erőm ellenkezni.
Tony távollétét arra használtam, hogy gondolkodjak. Tudtam, hogyha valóban meg akarom ölni, akkor ügyesebbnek és elővigyázatosabbnak kell lennem a múltkorinál. No meg türelmesebbnek. Nem szabad kapkodva elkövetnem a dolgot, mert a rohadék még képes azt is túlélni. Úgy kell intéznem, hogy végleg kiiktassam az élők sorából, hogy aztán soha többé ne árthasson senkinek.
A legelső lépcsőfokot a bizalma jelentette. Ezt kellett megszereznem, legalább olyan szinten, hogy elhiggye, tényleg bármit megteszek a barátaim életben hagyásáért cserébe, de azt is tudtam, hogy ezt elérni a legnehezebb feladat. Arról álmodni sem mertem, hogy előbb-utóbb teljesen szabad közlekedést is enged majd nekem a házból ki esetleg, de már azzal is beértem volna, ha ebből a szobából kiléphetek. Ez eddig nem történt meg.
Pár nappal korábban egyeztünk meg abban, hogy mindenben engedelmeskedem neki. Ennyi idő alatt a gondolkodáson és hegedésen kívül nem volt más dolgom, úgyhogy lelkiekben készülgettem az elkövetkezőkre. Mindenekelőtt arra, amit Tony a saját szórakoztatására talál majd ki velem kapcsolatosan. Valószínűleg én is roppantul élvezni fogom…
Lassan mozogva felkeltem az ágyból és az ablakhoz vonszoltam magam. Igyekeztem tartalékolni az erőmet, mert tudtam, hogy hamarosan szükségem lesz rá. Tony már túl régen nézett felém. Akármelyik percben számíthattam a felbukkanására.
Az erdőre bámultam, amelynek mostanra minden egyes fáját ismertem. Úgy terült el az ablak alatt, mint egy végtelen zöld levélszőnyeg. Nem sokat árult el arról, hol lehetek éppen, tán éppen ezért kaptam meg pont ezt a szobát. Az ablakot ki lehetett nyitni, de sűrű rács akadályozta meg, hogy az ember kihajoljon rajta. Az első sikertelen próbálkozás után fel is hagytam vele. Akárcsak a falak végigtapogatásával, hátha találok egy rejtekajtót. Nem találtam. Aztán a további kísérletekkel is felhagytam. Várakozni kezdtem. Más dolgom nem akadt.
Visszafeküdtem az ágyba és megpróbáltam kitalálni, hány óra lehet. Conrad napi háromszor nézett rám, és lassan ideje volt a következő látogatásának. Helyette azonban Tony érkezett hamarosan.
Felültem, de megerőltettem magam és nem álltam neki menekülni, mikor közelebb lépett, sem támadni. Most is fegyver volt nála.
- Hogy érzed magad, szépségem? – tette fel vigyorogva a létező leghülyébb kérdést, hisz láthatta.
- Hiányoztál – hazudtam szemrebbenés nélkül. Tudtam, hogy pontosan ezt várja tőlem. Nem tévedtem.
- Helyes! Látom, megtanultad a leckét – hajolt közelebb. – Lássuk, másra emlékszel-e még? – És ezzel lesmárolt.
Kénytelen voltam viszonozni, közben ugyanis a bordáim közé nyomta a pisztolya csövét. A száját éppen csak annyira haraptam meg, hogy kitűnőre vizsgázhassak, majd merészen megfogtam a fegyvert tartó kezét, és míg ő a nyelvét igyekezett ledugni a torkomon, határozottan félreirányítottam magamról a fegyvert.
Ezen picit mintha meglepődött volna, hát még azon, amikor átkaroltam a nyakát és mellém rántottam az ágyba.
- Valóban készültél! – jegyezte meg elismerően, amint a dereka köré fontam a lábaimat, de ahelyett, hogy elengedte volna magát, velem tette ezt. – Erre most sajnos nincs idő. Vendéged lesz úgy… másfél óra múlva – sandított az órájára. – Hozattam neked egy orvost. Remélem, elkészülsz ennyi idő alatt – kelt fel aztán rólam, és a döbbenetemet figyelmen kívül hagyva az ajtó felé intett. – Gyerünk!
Engedelmeskedtem.
Tony ugyanabba a helyiségbe vezetett – plusz két talpnyalója kíséretében –, amelybe Conrad is egykori főnökömmel való első újratalálkozásomat megelőzően.
- Orvos? – motyogtam, és eszembe jutott Ben. Akartam is volna, meg nem is, hogy ő érkezzen. Végül a nem-ő volt a szimpatikusabb verzió.
- Ők odakint lesznek – bökött Tony a két testőr felé –, szóval, ha bármi butaságon törnéd a fejed, azt javaslom, inkább tegyél le róla!
Nem közöltem vele, hogy eszemben sincs megszökni, inkább a kádhoz léptem, és megpróbáltam elnyomni az általa feltörni szándékozó emlékeimet.
- Időben kész leszek – ígértem.
- Helyes! A szekrényben ruhákat is találsz.
Megvártam, amíg Tony elhúzza a csíkot, majd megnyitottam a csapot, és hogy a kád felteléséig elüssem az időt, új szobám ablakaihoz sétáltam.
Nem lepett meg, hogy mindegyiken rács volt. Az sem, hogy egytől egyig erdőségre néztek.
Az épület felépítése alapján egy valódi kastélyra gondoltam – vagy egykori várra –, nem csak egy szimpla nagy házra ezer szobával, mint amilyenben Martin lakott. New York közelében viszont nem volt tudomásom hasonló építményről, így meg mertem kockáztatni a gondolatot, hogy Tony sajnos előrelátóan jó messzire vitt a várostól. Biztos valami olyan helyre, ahol soha nem találnak ránk. Remek…
Miután levettem az öltözékemként szolgáló egykori kurvás kisestélyi darabjait, és elmerültem a habokban, eltűnődtem rajta, vajon kerestetnek-e egyáltalán? Pár napja talán még azt gondoltam volna, hogy igen, de mostanra megnőttek a kételyeim. A legrosszabb esetre igyekeztem felkészülni, az alapján pedig egyedül magamra számíthatok, senki más nincs, aki a szövetségesem lehetne, a nem létező felmentőseregre várni meg fölösleges.
Arról ábrándozni sem mertem, hogy az orvos véletlenül beépített titkos ügynök, és majd ő kiszabadít, de abban reménykedtem, hogy a sebeimet normálisan ellátja majd.
Azokról eszembe jutott, hogy nem kéne túl soká áztatnom őket, ezért kelletlenül kimásztam a kádból. Élveztem vagy két percig a testem köré csavart fürdőlepedő puhaságát, aztán a szekrényekhez léptem, hogy megtudjam, vajon miféle holmikat szerzett nekem Tony. Nem lettem boldog a látványtól. Egyik gönc kevesebb anyagból készült, mint a másik, ennél fogva pedig éppoly keveset is takart volna, ha felveszem.
Végül rábukkantam egy sima férfitrikóra meg egy farmerre. Ez már inkább illett a hangulatomhoz, na meg a helyzethez, úgyhogy minden fájdalmat okozó mozdulatot kétszer is meggondolva lassan magamra húztam őket. Fehérnemű nélkül, hisz az luxusnak számított volna.
- Elkészültél? – nyitott rám Conrad, pont, mikor már a nadrágot gombolgattam.
- El – feleltem egy sóhaj kíséretében, majd illedelmesen elindultam felé. Ő azonban gyorsan becsukta az ajtót, hogy az odakint ácsorgó őreim ne láthassanak minket, körülnézett a szobában, végül hozzám lépett és legnagyobb meglepetésemre magához ölelt.
- Itt csak kamera van, a másikban poloska is volt. Nem hazudtam, tényleg kiviszlek innen, csak bírd még ki egy kicsit! – hadarta a nyakam és a fülem csókolgatásának álcázva a monológját.
Mielőtt lett volna időm a szavain ámuldozni, újra nyílt az ajtó. Conrad eleresztett, Tony meg beljebb lépett.
- Nahát, mit látok? Csak nem egy édes románc van itt kialakulóban? – gúnyolódott, de Conrad hevesen tagadni kezdett. Ekkor a főseggfej azt hitte, rájött az igazságra. – Ha ennyire akarod őt, ma megint a tiéd lehet – játszotta a nagylelkűt az „udvarlómra” pillantva, aztán végigmért engem. – Mi ez a cucc rajtad? Na, mindegy. Itt a doki, ne várassuk! – ragadott meg pont a meglőtt karomnál, és kíméletlenül kitaszigált az ajtón.
Conrad enyhén lemaradva követett bennünket. A szavait próbáltam emésztgetni, persze úgy, hogy Tony ne szúrhassa ki, hogy agyalok valamin. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a pasi, és miért hozott ide egyáltalán, ha aztán ki akar menekíteni… Talán megsajnált, miután látta, hogy bánik velem ez a görény? Ez tűnt a legvalószínűbbnek. De hisz ő is megdugott, nemcsak itt, kényszer hatására, hanem már a birtokon is, ahol pedig nem lett volna neki muszáj!
Nem értettem. De azt legalább már igen, hogy miért nem volt túl közlékeny velem a cellámban. Poloska meg kamerák… Így nem lesz könnyű merényletet terveznem Tony ellen. Hacsak nem bízhatom abban, hogy Conrad majd tényleg segít. Kifaggatni nem volt alkalmam, úgyhogy erre is várnom kellett.
Közben egy hófehérre meszelt konyhaszerűbe értünk, amelyben egy idősebb pasi pakolászta az asztalra az eszközeit. Alighogy észrevett bennünket, megkért, hogy üljek le, és mutassam a sérüléseimet.
Tony végignézte, ahogy a doki egyenként kitisztítja a sebeimet, lefertőtleníti, mindenféle injekciókkal igyekszik elősegíteni a gyógyulásukat, végül ellát okos tanácsokkal a bordáim helyrehozatala érdekében, majd felköti a karomat, hogy a vállamon levő lövés helye is rendesen gyógyuljon, aztán közli, hogy vigyázzak magamra.
Majdnem felröhögtem. Biztos voltam benne, hogy egy óra múlva újabb hegekkel leszek tarkítva, ennek ellenére „megígértem”.
A vizsgálat után Tony megparancsolta Conradnak, hogy vigyen vissza a szobámba. Meg azt is, hogy maradjon velem… legalább egy órán keresztül. Ő meg majd a kamerán át figyeli, mennyire élvezzük egymás társaságát. Csak azért nem jön velünk, nehogy zavarban legyünk a jelenléte miatt.
Tudtam, mire céloz ezzel. Féltem, hogy ennyivel nem fog megelégedni, egyelőre viszont nem volt más választásom, mint követni Conradot abba a helyiségbe, ahol nemrég megfürödtem. Ez már a harmadik lakrész volt, ahol az itt-tartózkodásom óta megfordultam, de mindközül a leglakályosabb.
- Szóval… – álltam volna neki faggatni erről a szöktetősdiről, amint ránk zárta az ajtót, de nem bírtam folytatni, olyan hirtelen rántott magához, és csókolt meg.
Hát jó, gondoltam, akkor később csevegünk. Én sem felejtettem el, hogy Tony épp az akárhova elrejtett kamerán keresztül figyel bennünket. Visszacsókoltam a pasit, de közben igyekeztem a tudomására hozni, hogy másra is kíváncsi vagyok, nemcsak a nadrágja tartalmára.
- Később! – suttogta a fülembe, mikor eleresztette a számat, és ezáltal az övé is felszabadult.
Ezután vetkőztetni kezdett. Túl gyengéden. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fogja elnyerni Tony tetszését, ezért magamhoz ragadtam a kezdeményezést, és az ágyra löktem a fickót.
Kissé mintha meglepődött volna, de aztán hagyta, hogy a csípőjére üljek, és én is vetkőztetni kezdjem. Talán tetszett is neki, mindenesetre a lábaim közt már éreztem, hogy megkívánt. Nem telt túl sok időbe, hogy eddig jussunk, bár ezen nem csodálkoztam, mert pár napja még kényszer alatt is állt a farka miattam.
Nem kapkodtuk el az egy órás együttlétet. Kicsit furcsa volt, hisz vele eddig mindig úgy… „szeretkeztünk”, hogy én közben mozdulatlanságra voltam kárhoztatva, kivéve ez alkalommal. Jól is esett, mintegy felüdülésként az utóbbi időben elszenvedett durvaságok után, de korán örültem.
Épp pihenőt tartottunk, abban reménykedve, hogy amint új erőre kapunk, folytathatjuk, mikor Tony egyik másik embere ránk törte az ajtót, majd ő maga is belépett.
- Elég a mókából, gyerekek! – szólt határozottan, mire kissé megrémültem, hisz a szenvedély hevében megfeledkeztem róla, hogy ki kéne derítenem, hogy szeretne innen megszöktetni Conrad. – Kifelé! – bámult rá Tony, ő pedig egy bocsánatkérő pillantást vetve felém kibújt az ágyból, és a nadrágjáért nyúlt. – Neked pedig… – pillantott aztán rám „uram és parancsolóm” – máris hozom az utánpótlást!
Döbbenten meredtem rá, próbálva felfogni, mire is gondolhat, mikor Alan lépett be az ajtón. Az az ellenszenves pasas, aki az elrablásomban segédkezett Conradon kívül.
- Ne! – szólt meg pár perccel ezelőtti partnerem, de Tony leintette. Ő mégsem hagyta magát lerázni. – Ezt nem teheted!
Csodálkozva néztem a próbálkozásait. Ha azt hitte, tud hatni erre az elmebetegre szép szavakkal, akkor most volt itt az ideje, hogy belássa a tévedését.
- Nem? – nézett rá Tony negédes mosollyal. – Azt teszek, amit akarok – biztosított róla minden jelenlevőt, majd az ajtóban álló két fegyveres felé pillantott. – Nataly éhsége ennyitől még nem csillapodott – mérte végig Conradot, majd újra rám tévedt a tekintete –, nem igaz, kedvesem? – Még mindig mosolygott. Szívesen letöröltem volna a képéről.
- Ezt nem engedem! – heveskedett még mindig ígért szöktetőm, de egy ütés az egyik fegyverestől magához igyekezett téríteni. Hiába. Két másik férfi hurcolta el végül.
Volt egy olyan sejtésem, hogy Tony még ennél is komolyabban el fog vele beszélgetni a történtekről, aminek esetleg hosszan gyógyuló következményei is lesznek Conradra nézve, de annyira naiv nem voltam, hogy azt higgyem, Tony hallgatna a kérésemre, és békén hagyná a pasit, ha szólni mernék az érdekében.
- Nos, akkor… – foglalt helyet a „főnök” az íróasztal melletti fotelban, akárcsak nemrégiben, aztán intett Alannek, aki máris az ágyhoz lépett.
Szar érzés volt meztelenül heverni tökéletesen kiszolgáltatva nem is számoltam, hány pasas kéjenc pillantásának, de a legnagyobb gondom a két felfegyverzett „őr” volt, akik az ágyra – és ezzel együtt rám – irányították a puskájukat.
- Már hiányoztál, szivi! – mászott rám Alan, és nem igazán finomkodva megtette, amire Tony utasította. Vagy amit engedélyezett neki. Ezt az első pofon után már nem tudtam józanul megítélni.
Nem volt választásom. Hagytam, hogy kiélje rajtam a vágyait, de tiltakozni próbáltam, amikor Alan élvezetét követően máris egy következő „alattvaló” közeledett felém. Ekkor két másik fogta le a karjaimat és a lábaimat, hogy az illető ugyanolyan durván bánhasson velem, és kedvére használhassa a testem, mint Alan.
Még öten voltak ezt követően, azaz eddig bírtam számolni. Aztán elveszítettem az eszméletemet, de amikor újra magamhoz tértem, már egy sokadik pasi lihegett fölöttem irdatlan fájdalmakat okozva azzal, ahogy döfködte a testem, és hogy ne tudjak kiáltani, a számat is bekötözték.
Tony végignézte az egészet. Órákig tartott, az ablak túloldalán már esteledett, mikor az épületben levő összes pasi ösztöne kielégült bennem, rajtam, mikor hogy… Többen voltak, mint egykori életem során a napi darabszám, akiket kiszolgáltam. De nemcsak többen, sokkal erőszakosabbak is. Véreztem, mikor oldalt fordulva összehúztam magam az ágyon. Fogalmam sem volt, mimből ömlik, de több foltban elszínezte a lepedőt.
- Azt hiszem, most már kellemes éjszakád lesz – jegyezte meg Tony. Ő volt az egyetlen, aki ezen a napon még nem járt bennem. – Kár, hogy ellenálltál nekik – tettetett sajnálkozást, de kissé gyatrán csinálta –, ha készségesebb lettél volna, még talán én is megkívánlak, de így…
Fogalma sem volt róla, mennyire örülök, hogy nem akarja még ő is kiélni rajtam a hajlamait.
Remegett minden porcikám, reménytelenül áhítoztam egy kis drogért, vagy bénítóért, bármiért, ami feledteti az elmúlt órák során átélteket, de a rohadéknak meg sem fordult ilyesmi a fejében.
- Kár – nyögtem ennek ellenére, mivel emlékeztettem magam, mit fogadtam neki: engedelmességet és alázatot. Bármit, ha békén hagyja a szeretteimet.
- Talán majd holnap – ígérte Tony búcsúzóul, mert időközben az ajtóhoz sétált. – Elvárom, hogy reggelre kialudd magad. Együtt fogunk reggelizni, aztán… meglátjuk! – kacsintott még vissza, majd kinyitotta az ajtót. – Ja, és ne aggódj az új kispajtásod miatt… – fordult még vissza egy pillanatra. Nyilván Conradra célzott. – Túléli.
Csodálkoztam, hogy rám zárta ezek után az ajtót, hisz láthatta, hogy annyi erőm sem maradt, hogy a didergésemet a takaró magamra húzásával csillapítsam. A szökésről végleg letettem, tényleg csak a gyilkolás maradt.
Eltűnődtem, hogyan kéne csinálnom. Elég reménytelennek látszott a dolog, tekintve, hogy Tony emberei csak úgy hemzsegnek itt, és nem kétséges, hogy ki mellett állnak. Csak a csodában bízhattam, de abban meg nem hittem. Maradt a… semmi.
Összegömbölyödtem, olyan picire, amilyen picire csak bírtam, és hosszú napok, hetek óta először sírva fakadtam. Ha ezt is figyelte Tony a kamerákon át, valószínűleg örvendezett, hogy sikerült megtörnie. De ott azért még nem tartottam. Ma nem. Másnap viszont…
Alig kelt fel a nap, az átvirrasztott éjszaka után kábán ültem fel az ágyban. Tartottam tőle, hogy a sötétség leple alatt is meglepnek páran, hogy tovább kínozzanak, de nem jött senki. Csak Tony váltotta be az ígéretét. Meglátogatott.
Kicsit hülyén nézhettem rá, amikor felfedeztem, hogy egy tálcán reggelit is hozott – ahogy beelőlegezte –, eszemben sem volt akár csak egy falatot is lenyelni. Sokkal inkább volt hányingerem, mint jó étvágyam. Szerencsére azonban ő sem rögtön gondolta így.
- Előbb mosakodj meg, még mindig bűzlesz a kanszagtól! – Igaza volt, rávigyorogtam.
- És erről ki tehet, édesem? – néztem rá színtiszta gyűlölettel.
- Ó, talán nem tetszett a dolog? – vetett rám ártatlan pillantásokat. – Rendben, őket is megkérem, hogy legközelebb fürödjenek meg, mielőtt nekik adlak. – Ezek szerint voltak még olyan tervei, mint előzőleg. Lehervadt a mosolyom.
Bevánszorogtam a fürdőbe, hogy eleget tegyek a parancsának, de túl soká folyathattam magamra a vizet, mert kisvártatva utánam jött. Elzárta a csapot, és hozzám vágott egy törölközőt.
- Kifelé!
Ennek a kedves „kérésnek” sem bírtam ellenállni.
Még azt sem hagyta, hogy rendesen megtörölközzem, visszaráncigált a hálóba, az ágyra lökött, majd rám förmedt, hogy egyek.
- Szükséged lesz az energiádra – közölte, mégsem azon kezdtem el először gondolkodni, vajon hogy értheti ezt, inkább valami egész más villant át az agyamon.
Magam köré tekertem a törölközőt, aztán óvatosan beleharaptam az egyik franciakiflibe. Míg majszoltam, feltűnés nélkül őt méregettem.
- Mintha egész más lennél, mint régen – motyogtam, mikor nagyjából összeszedtem a bátorságot hozzá, hogy megszólaljak.
- Más? – nevetett fel hangosan. Azonnal rájöttem, hogy be kellett volna fognom a számat. – Nem, szivem! Ugyanaz vagyok, aki voltam! Ugyanaz, akinek azelőtt dolgoztál, hogy… „hercegnő” vált volna belőled! Ugyanaz, aki megölte a kedves kis Lorrit, és ugyanaz, aki élvezi, ha kínozhat téged!
Ez régen is tényleg így volt. Tonynak nem kellett a szomszédba mennie egy kis kegyetlenkedésért. De ezt sosem árulta volna el ilyen nyíltan. Ebben állt a változása.
Az mindig is egyértelmű volt, hogy gyűlöl engem, meg mindenkit, csakis a hatalom érdekli, hogy uralkodhasson másokon, és most… egyfajta bosszúnak szánja, amit tesz, mert börtönbe került miattam. Sajnos. Én ugyanis a pokolra szerettem volna küldeni.
- Hogy szabadultál ki? – érdeklődtem beletörődve, hogy itt van, de mégis kíváncsian.
Pontosan emlékeztem, amikor Ben azt mesélte, hogy Ryan emberei vitték el Tonyt, az ügye bíróságra sem került, és valamiféle különleges őrizetet kapott, így elvileg soha nem juthatott volna ki onnan. Gyakorlatilag viszont sikerült neki. Ryan ígérete, mely szerint többé nem bánthat engem, abban a pillanatban megdőlt, amikor a miatta való csalódásomban újra elkezdtem „dolgozni” Martinnál. És túl könnyelműen vetettem magam az első utamba kerülő pasi karjaiba. Ha nem teszem, sosem találkozom Conraddal, nem tudnak elrabolni, és…
De kit akarok áltatni? Tony valahogy megszökött, és akkor is a nyomomra bukkant volna, ha nem ott és nem úgy történik minden, ahogy megesett. Már teljesen mindegy volt azon tűnődnöm, hogy kerülhettem volna ki a vele való újratalálkozást, erre úgysem lett volna meg a lehetőségem.
Kezdettől fogva tudtam, hogy ez lesz, valamikor visszajön, és mindent megtesz, hogy méltó módon bosszulja meg azt, amit elkövettem ellene.
- Vannak kapcsolataim – vont vállat a kérdésemre válaszolva. Nem kételkedtem benne, hogy valóban vannak kapcsolatai, de hogy még egy elszigetelt „börtönben” is… Ezzel tényleg elképesztett.
Mivel hosszabb mesével nem szolgált, sőt, úgy tűnt, nem beszélgetni akar a továbbiakban, lenyeltem az utolsó falatot, ami a számban volt, és végignéztem, ahogy ellöki előlem a tálcát.
Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg:
- Mi a mai program? Megint mindjárt rám ereszted az embereidet?
- Ó, dehogy! – felelte úgy, hogy tudjam, pontosan ez a szándéka. – Előbb engem szórakoztass egy kicsit! – parancsolta, majd hanyatt fordult mellettem az ágyon és várt.
Reggelizés közben felmértem a lehetőségeimet, de nem ez volt az a pillanat, amikor megfelelő eszköz hiányában, elkapkodva megpróbáljam megölni, úgyhogy nem volt más választásom. Lenyeltem minden ellenérzésemet és felé fordultam…
Hamar kiderült, hogy kicsit sem tetszenek neki az erőfeszítéseim, ahogy megkísérlem felizgatni, mert rám kiabált.
- Nem én tehetek róla, ha impotens vagy! – feleseltem, de érkezett is a bűntetés egy szó szerint szédítő ütés formájában.
Az államat találta el az ökle, amitől az rögtön duzzadni kezdett. Legalább nem kellett tovább szopnom. Bár az legalább nem fájt. Ez viszont igen.
Tony nem bíbelődött többet a finomkodással, kiosztott nekem még néhány véraláfutást, majd arcal lefelé az ágyra szorított. Éreztem, hogy megfeszülnek a vágásaim; még nem volt elég idejük mindenhol tökéletesen összeforrni, itt-ott nyílt volt a seb. De ez őt a legkevésbé sem érdekelte.
Fogalmam sem volt, mitől izgult fel máris – tán az inkább elgyötört, mint kéjes sikolyaimtól, meg a durvaságtól, amit alkalmazhatott rajtam –, mindenesetre a combjaimra ült, melyeket a térdeivel összeszorított és így erőltette belém előbb az ujjait. Nem ment neki simán, főleg a pózból, és csak aztán a szárazságomból kifolyólag, de megoldotta. Aztán már nem az ujjait nyomta belém.
Rohadtul fájtak a mozdulatai, azt hittem, rosszabb már nem is lehet, de tévedtem. Az egyik kezével végigsimított a hátamon, majd megállt pont annál a vállamnál, amelybe ő fúrt lyukat nemrég, és zavartalanul rátámaszkodott.
Némileg örültem neki, hogy ezt tette, így a fájdalmam immár nem az altestemben összpontosult, hanem feljebb. A lapockámat is vérfakasztó harapásokkal mintázta, miközben egyre gyorsabb tempóban dugott. A párna egy cseppet tompított a sikolyaimon, meg a szidalmaimon, melyekkel őt átkoztam, de amúgy is feleslegesen pocsékoltam erre az energiát, nem fejezte be, míg el nem élvezett.
Mindenem zsibbadt, de azt megéreztem, amikor végre kihúzta magát belőlem. Az ájulás pillanatnyilag közelebb állt hozzám, mint az ébren maradás, úgyhogy mozdulatlanul vártam, mi lesz a következő dobása.
- Ugyan már, valld be, hogy élvezted! – fordított hanyatt. Leköptem válaszként, de csak nevetett és megint ütött. Aztán végre leszállt rólam. – Ez való neked, nem az a képtelenség, amit a gazdag pasikkal műveltél. És kapsz is még belőle! – ígérte.
Nem lepett meg, hogy ezután ismét sorban érkeztek az előző napról ismert patkányok, és mind hasonlóan kedvesen bánt velem, mint a főnökük. A meglőtt karomat egy idő után már nem tudtam mozdítani, a másikat meg hiába akartam, odabilincselték a fejtámlához. Kizárólag rúgni tudtam volna, de erre felkészülhettek, mert mindig kitértek előle. Aztán a bokáimat is megkötötték.
Ezúttal nem volt képszakadás. Sokáig tartott, mire mindenki végzett, de végig magamnál voltam.
Pontosan tizenhárman mentek végig rajtam, meg persze Tony, aki végig is nézte a többieket. Conrad nem volt köztük. Talán lebukott, hogy mit tervezett velem, vagy csak az nem aratott tetszést, hogy vele előző nap a körülményekhez képest normálisan szexeltem… ezt nem tudtam volna megmondani. De nem kérdezhettem rá, hogyhogy ő kimaradt a mai buliból, az túl feltűnő lett volna. Inkább reméltem, hogy – Tonyt ismerve – tényleg túlélte, akármit is tettek vele.
A következő napok… vagy hetek, mivel az időérzékem elveszett valahol két menet között… olyan lassan teltek, hogy őszintén szólva már csak azon csodálkoztam, hogyhogy még életben vagyok. Napról napra ugyanaz volt a program: előbb Tony, majd sorban a kis házőrzői jöttek, és játszottak velem. Egy idő után már abban sem voltam biztos, hogy ezt az egészet nem-e álmodom csupán… A sebeim, és a fájdalmaim győzködtek róla, hogy sajnos ébren vagyok.
Conrad eltűnt, nem jött többé, ezért elkönyveltem magamban, hogy megölték, így nem várhattam tőle semmit, főleg nem a beígért segítséget. Mondjuk, azt eddig sem igazán…
Azt tudtam csak, hogy valamit már lépnem kell, mert ez így nem mehetett tovább. Kezdtem besokallni a folytonos erőszaktól, ráadásul semmit nem kaptam, hogy ne érezzem a gyötrelmeket, vagy legalább az agyamat kikapcsolhassam, csupán annyi időre, amíg nem végeznek velem.
Tony persze élvezte, hogy örökös „készenlétben” tarthat, és boldogan nézte végig, ahogy sorra kiélik magukat rajtam a „barátai”. Reméltem, hogy lassacskán megunja ezt a fajta szórakozást, és valami mást talál ki. Valami olyasmit, ami több mozgásteret ad nekem, és némileg kevesebb energiámat veszi igénybe. Erről azonban egyelőre szó sem volt.
Megint eljött egy borzalmasnak íérkező nap, de ezúttal valamiért magamra maradtam. Az ebbéli örömöm azonban csak estig tartott, amikor Tony bejött hozzám, és úgy használt, mint egy rongyot, annyi különbséggel, hogy ő a farkát törölte belém. De legalább a többi pondrótól megkímélt a sors, ha csak erre az egy napra is.
- Kíváncsi vagyok, meddig bírod még ezt – vigyorgott rám utána az ágyam szélén ülő, létező legsötétebb alak, akit valaha ismertem. Eddig sem voltak kétségeim, hogy minden eszközt be fog vetni annak érdekében, hogy megőrüljek, vagy könyörögjek neki a saját halálomért, de elhatároztam, ha addig élek is, nem adom meg számára ezt az örömet.
- Alig várom a holnapot – suttogtam „elmosolyodva”, amennyire újonnan feldagadt arcizmaim ezt megengedték.
Ha képes lettem volna rá, már akkor rátámadok, amikor korábban elvágta a köteleimet és kinyitotta a bilincset a csuklómon, de még ennyi erőm sem maradt. Csak tűrtem a sorozatos megpróbáltatásokat… lassan már totál lelketlenül.
- Reggel találkozunk – simított végig rajtam még egyszer, reméltem, hogy utoljára. – Ha felkelt a nap, szedd rendbe magad. Lehet, hogy megajándékozlak, ha jó kislány leszel!
Voltak róla elképzeléseim, miféle ajándékra gondol.
Nem lettem kész, mire megérkezett. Örültem, hogy egyáltalán túléltem az éjszakát. A leghőbb vágyaim listáján első helyen a drog szerepelt, amely enyhíthetné a kínjaimat. Ez az egész rosszabb volt, mint valaha hittem. Úgy éreztem, ha nem történik valami hamarosan, akkor kénytelen leszek feladni…
Igazság szerint nem ért annyira váratlanul, hogy Tony most ezt teszi velem, belőle nem is néztem volna ki mást.
Nem kételkedtem benne, hogy minden vágya engem holtan látni, ez az egész kínzósdi, amit velem művelt, csak játék volt neki. A macska is elszórakozik az egérrel, mielőtt megunja, és végül kitöri a nyakát… Velem miért bánna Tony másként?
Bizonyos szempontból csalódást okozhattam neki. A foglyul ejtett egér retteg a vadászától. Bennem egy pillanatig sem volt félelem, annak a legapróbb csírája sem, mióta megtudtam, hogy ő áll az elrablásom mögött. Nyilván arra számított, hogy riadt őzikeként meghajlok az erő-, helyzet-, meg mindenfajta fölénye előtt, csakhogy elszámította magát. Ő is jól ismert már engem, ezért tudhatta volna, hogy milyen fából faragtak. Vagy épp ezért hozott ide? – tűnödtem. Ezért dobott csontként a kutyái közé? Ha igen, akkor e tekintetben is csúnyán mellétrafált, ugyanis tőlük sem féltem. Semmitől. Legalábbis eddig a reggelig…
Tony az ágyban talált rám, az éjszakai virrasztás miatt már majdnem pont elaludtam. Az ajtónyitás zaja ébresztett, majd annak az okozója rántott le az ágyról az egyik lábamnál fogva.
- Eressz el, seggfej! – tértem egyből magamhoz, ugyanis nem tette. Tovább vonszolt át a szobán, be a fürdöbe. Ott cseppet sem gyengéden felemelt és az üres kádba hajított.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy újabb bordáim törtek, vagy minimum repedtek meg, de ez volt most a kisebbik bajom. A csapot pillanatok alatt a tusra állította, aztán megengedte rám a forró vizet.
- Megőrültél, basszus?! – tettem fel a legidétlenebb kérdést, hisz ez egyértelműen így volt.
- Azt mondtam, legyél kész, mire jövök! Te viszont szartál a kérésemre! – Ja, a kérésére is szartam volna, csakhogy az nem kérés volt.
- Engedj már ki! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, eddig ugyanis csak a hasamra lépve szorított be a kádba. Most áttette a cipőjét a nyakamra.
- Igazán gyönyörű vagy, amikor félsz, Nataly! – állapította meg, mikor elhallgattam.
- Nem félek tőled, csak kurvára fáj! – sziszegtem a még mindig gőzölgő vízsugárban fetrengve. – Ki kéne próbálnod! Rád férne!
A gégecsövemet érő határozott nyomás vetett véget a további javaslataimnak, majd a hasamba csapódó zuhanyrózsa. Végre eszembe jutott, hogy hiszen elérem a csapot. El is zártam gyorsan. Tony hagyta, de a nyakamról még ekkor sem szállt le.
- Azt mondod, nem félsz? – pillantott le rám elgondolkodva. Felesleges lett volna takargatnom magam, amikor végig is mért, sajnos már túl jól ismerte a részeimet. Amint kibámészkodta magát, egészen közel hajolt. – Akkor majd teszünk róla, hogy rettegj!
Hirtelen vette el rólam a lábát, és nem az volt az első, hogy firtatni kezdjem, hogy érti ezt, inkább kiugrottam a kádból, és köhögve igyekeztem újra levegőhőz jutni.
- Menj a picsába! – nyöszörögtem, alighogy elmúlt a torkomat szorító érzés.
- Te meg mosakodj meg rendesen! – felelte. – Kapsz tíz percet! – Ezzel végre magamra hagyott.
Csak azért sem engedelmeskedtem. Óvatosan szárazra törölgettem magam, és közben eltűnődtem, vajon mit próbál még kitalálni, hogy tényleg a halálomat kívánjam? Természetesen az övé után, előbb semmiképpen.
Nem volt elég jó a fantáziám, ugyanis olyat eszelt ki, amire soha nem gondoltam volna, pedig minden általam ismert borzalmat felsorakoztattam az agyamban.
Nem telt le a tíz perc, de már jött is vissza értem. A kád szélén ültem, körém csavarva a törölköző, és a legbrutálisabb gondolaton filóztam épp, amikor rám nyitott.
- Gyerünk! – mondta halkan, ám elég fenyegetően ahhoz, hogy ne akarjam magam ismét a forró víz alatt találni.
Először a hálóba mentünk, ahol Tony megparancsolta, hogy öltözzem fel szexisen. Undorodva tettem ennek eleget legnagyobb döbbenetemre nem újabb vendégeket szabadított rám, hanem kiterelt a szobából.
- Hova a francba megyünk? – morogtam a sokadik folyosóra lépve, bár jobban tettem volna, ha nem kérdezem meg.
- A kínzókamrába! – érkezett a válasz vigyorogva. A minket kísérő fegyveres felröhögött. Szívesen adtam volna neki ötleteket, hova a jó édesbe böködje a fegyvere csövét a gerincem vonala helyett, de inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat.
Pár újabb lépcsősor és terem után egy teljesen sötét helyiségbe értünk. Tony belökött az ajtón, mire rögtön felfedeztem, miért nem ég bent semmi villany. A rendőrségen láttam utoljára ilyet. A kamra egyik fala padlótól plafonig üveg volt, a túloldalán pedig egy másik szoba. Mi átláthattunk az ablakon, de a túloldalon levők nem vehettek észre minket.
Tonynak igaza volt. Megrémültem attól, amit odaát láttam. Egyetlen szék állt középen, amelybe egy nő volt belekötözve. A száját széles ragasztócsíkkal tapasztották be, de az arca nagy része így is látszott. Akárcsak az arcán tükröződő félelem. Bár csak egyszer láttam, örökre belém vésődött, hogy ki ő.
- Mit keres itt? – kérdeztem remegő hangon Tonytól.
- Tán ismered? – pillantott rám meglepetten, ahogy azt az ajtón beszűrődő halvány fényben megállapíthattam.
- Nem – néztem ismét a nő felé.
- Hazudsz! – leplezett le rögtön. – Épp olyan jól tudod, hogy ki ez, mint én!
- Tudom, de nem ismerem! – módosítottam a válaszomat gyorsan. – Szóval? Minek van itt?
- Okos lány vagy, Nataly! Találd ki! Szerinted miért van itt?
Tony mindenképp az én verziómra volt kíváncsi, én azonban nem akartam vele megosztani azt. Ehelyett jobban szemügyre vettem a csajt. Egyelőre nem úgy tűnt, mintha az enyéimhez hasonló borzalmakon ment volna kereszül, de nem vettem volna rá nyugodt szívvel mérget, hogy ízelítőt sem kapott abból, ami itt folyik.
Egy pillanat múlva kizökkentem a szerepemből.
- Ugye őt nem bántottad? – ijedtem meg, mikor a csaj feje előrebillent.
- No lám! Te félsz? Vagy csak őt félted? – felelt kérdéssel a kérdésemre.
Ezúttal az amúgy semmit sem érő őszinteség mellett tettem le a voksom.
- Mindkettő.
- Hmmm. Ez esetben elárulom, hogy mik vele a szándékaim – vett Tony egy nagylelkű lélegzetet, aztán intett a fegyveres kísérőnknek.
- Ne! – kapcsoltam máris, de ahogy ösztönösen utána akartam rohanni, Tony elkapta a derekamat és magához szorított. – Ne! Kérlek, ne bántsd! – szakadtak ki belőlem a jó ideje elszáradtnak hitt könnyek, mikor megláttam a fickót belépni a nőhöz.
- Ne bántsam? – döbbent meg Tony. – Miért ne bántsam? Hát nem örülnél, ha kikerülne a képből? Szabad volna számodra a pálya az uracskája szívéig is akár. Egyetlen jól irányzott mutatóujj-mozdulat elég lenne, hogy a barátnőd élete véget érjen.
- Ne! – zokogtam attól rettegve, hogy a szemem láttára ölik meg mindjárt Ryan feleségét. És egyúttal a gyermekét is.
- Na jó, egyelőre megkegyelmezek neki – vont vállat, de sejtettem, hogy nem fog megelégedni ennyivel. – Igazán csinos a csaj, nem gondolod? – tűnődött fennhangon. – Azt hiszem, egyelőre más terveim vannak vele.
Bár mögöttem állt, szinte láttam a vigyorát. Az üveg túloldalán közben újra magához tért a lány, és a fegyverest meglátva fojtott sikítozásba kezdett.
- Milyen tervek? – ziháltam, pedig erről is voltak elképzeléseim.
- Máris szemléltetjük neki a jövőjét – csókolt Tony a nyakamba, majd csettintett, és váratlanul világosság gyúlt ebben a szobában is.
Jodie tekintete rögtön ránk szegeződött. Rémültebb volt, mint egy csapdába esett vad.
Én is pont így éreztem magam. Arra gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. Hát, lehetett.
- A szemléltetéshez szükségünk van még valakire – árulta el Tony, majd megfordított, és nekem meghűlt, sőt, szinte megfagyott az ereimben a vér.
Lewis lépdelt felénk a helyiség túlsó sarkából.
- Üdv, Nataly! Rég nem találkoztunk… Ideje bepótolni!
