30. fejezet

30. fejezet

A napsugarak boldogan táncoltak a bőrömön, amikor alig egy-két órányi alvást vagy inkább kimerült ájulást követően felébredtem.

Először azt sem tudtam, hol vagyok, csak az engem ölelő meztelen férfitest volt ismerős, az érintése, az illata, a keze lágy cirógatása a csípőmön. A szívem rögtön szaporábban kezdett verni, holott az éjszaka során nem egyszer majd’ kiugrott a helyéről. Még emlékeztem a hajnal első fényeire, melyek a szobába törve megvilágították egymással betelni nem tudó kettősünket.

Tudat alatt már akkor rájöttem, ki az elrablóm, amikor az a derekamat átkarolva megérintett az áramtalanságot szenvedett teremben. A testem előbb tudta, ki ő, mint én magam, de amúgy is nehéz volt elhinni, hogy csak úgy, ilyen váratlanul felbukkant itt. Éjjel nem gondolkodtam, hagytam, hogy a szenvedély örvénye magába szippantson. Elragadtak az érzékeim, az elemi vonzás Ryan felé taszított, és a szavaival szinkronos tettei által engedtem a legyőzhetetlennek.

A helyszín ellenére tökéletesen visszavarázsolódtunk a szigetre, eltűnt minden, ami azóta történt köztünk és velünk, ellenállhatatlanul akartuk egymást, a kezdeti teljesen felesleges tiltakozásom pedig hamar megtört. Körülbelül a józan eszem elveszítésével egy időben. Még mindig átborzongott rajtam a kéj és a boldogság, amit kaptam tőle. Csak remélni merhettem, hogy ugyanolyan örömöket bírtam én okozni neki, mint amilyenekkel ő kényeztetett el engem.

Óvatosan megmoccantam, mert a testemet cirógató ujjak már nem mozogtak rajtam. Kinyitottam a szemem, és Ryanre pillantottam. Nem aludt el, ahogy azt hittem, engem figyelt kissé fáradt, mégis derűs tekintettel.

- Szia! – suttogta mosolyogva, majd magához húzott és apró csókokkal keltegetett tovább. Az utolsó a számat érte és ott is maradt, miközben a kezei is útnak indultak rajtam.

Még egyszer, de utoljára – engedélyeztem magamnak a lángra gyúlást, és a nyelve érzéki játékát viszonozva én is simogatni kezdtem.

Azt, hogy megint fel van izgulva – mint az éjszaka során szinte folyamatosan –, már azelőtt éreztem, hogy megérintettem volna. Az elmúlt, pihenést mellőző órákban a testi szerelem összes létező módján és formájában becézgettük egymást, így most nem volt feltétlen szükségünk a hosszas előjátékra, az eggyé válás ősi csodáját meg amúgy sem múlhatta felül semmi.

Ryan nem szakította félbe a csókunkat, mikor a keze a combjaimon végigsimítva közéjük csúszott, és finoman ingerkedve váltott ki belőlem nyöszörgős remegéseket. Én is a legérzékenyebb testrészét cirógattam éppen, úgyhogy rajta is hamar átvillámlottak az élvezetek előhírnökei, ezért aztán egyikünket sem váratta tovább. Mostanra már bőven szélesre tárt lábaim közé helyezkedett, és kéjeket adó ujjai belőlem való csúszós eltávolítása után lassan, érzékien összeforrasztott bennünket. A lélegzetem is elakadt, pedig nem először éreztem magamban, mégis… ez egy kicsivel mindig több volt.

A szája elszakadt tőlem, és a mozgásával egy időben újra a fülembe suttogta, amit minden alkalommal.

- Szeretlek!

Egyszer sem viszonoztam, legalábbis szavakkal nem. Én ugyanis tisztában voltam vele, hogy hamarosan fel kell ébrednünk ebből a meseszép álomból, és enélkül is épp elég szörnyű lesz a valóság. Arra viszont egyelőre nem akartam gondolni, szélnek eresztettem az agyamban keringő elméleteket, kiváltképp, ami a jövőre vonatkozott, inkább élvezni akartam a pillanatot.

Egyikünk sem kapkodott, ezúttal is szenvedélyesen, de némileg gyengédebben öleltük egymást, megállás nélküli csókokkal, szerelmes érintésekkel fokozva az izgalmakat.

A legapróbb pillanat is végtelennek hatott, míg egymásba olvadva igyekeztünk a mindent elsöprő gyönyör felé, a kapun átlépve pedig újabb remegő csókkal köszöntöttük egymást odafent. Ezt egyedül ő bírta belőlem kiváltani, senki más. Ennyi élvezetet csak tőle kaphattam. És ennyi bánatot is – komorodtak el a vonásaim, mikor odakint megszólalt a birtokon levő egyetlen harang, mely a delet jelezte.

Ryan még mindig bennem és rajtam volt, a jelek szerint esze ágában sem volt befejezettnek tekinteni az éjszakát, nekem viszont mennem kellett… volna.

Picit megmoccantam, mire azt hihette, hogy nehéznek érzem a súlyát magamon – pedig korántsem volt ez így; imádtam, amikor mindenünk összesimul. De ő rögtön felemelkedett, legnagyobb sajnálatomra elhagyta a testem, és mellém heveredve cirógatott tovább. Puszikkal tarkította a vállam meg a nyakam, így suttogta el újra:

- Szeretlek.

Ránéztem, és a szemeiből is kiolvastam ugyanezt. Elmosolyodtam, mert nem tudtam rá mit felelni. Gombóc szorította össze a torkom, úgyhogy szavak helyett inkább megsimogattam az arcát, a haját, és egy csókra ismét magamhoz húztam.

Közben erőt merítettem belőle, és amint úgy éreztem, képes vagyok a beszédre, megszólaltam:

- Most… azt hiszem, haza kéne mennem… – Hát, ennél is voltam már magabiztosabb. Egyetlen porcikám sem kívánta azt, hogy el kelljen válnunk, de nem volt más választásom.

A puszik rögtön abbamaradtak, és a cirógatás is, mely épp a mellemet kényeztette. Lehunytam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom rajta a csalódottságot, amit én magam is éreztem, de nem hagyta. Az állam alá nyúlva maga felé fordította az arcom, és addig tartotta így szorosan, amíg rá nem néztem.

- Gyere velem! Menjünk el innen! – kérte halkan. Én meg majdnem hisztérikusan felnevettem. Mi az, hogy menjek vele? Úgy gondolja, majd együtt fogok élni vele meg a feleségével, akin idővel látszani is fog az állapota?

- Nem – feleltem halkan, ám sokkal határozottabban, mint az előbb.

Megkeményítettem a szívemet, és nem hagytam, hogy megpróbáljon meggyőzni. Eltoltam a kezét, majd neki hátat fordítva felültem az ágyon. Persze rögtön mögém került, a derekamat ölelve visszahúzott magához.

- Kérlek! Szükségem van rád! – sutyorogta a nyakamba, újra csókolgatva azt.

- Nem lehet. – Az ellenállásom martalékaiba kapaszkodva kibontakoztam a karjaiból, magamra rángattam a ruhámat, majd visszapillantottam az ágyra. Fájt őt látnom. Az éj sötétjében, ahol csak az érzékeink játszottak, sokkal könnyebb volt. A teste látványa élesztgetni kezdte a vágyaimat, holott az csupán néhány perce csitult el némileg. Teljesen nem, hisz még a közelemben volt. – Sajnálom – tettem hozzá, hogy mielőbb szabadulhassak.

- Nataly… – szólt értetlenkedve, tán hitetlenül is, meg persze fájdalmasan. Én épp a cipőim keresgélésével foglaltam el magam, csak hogy ne kelljen ismét ránéznem, de ő folytatta. – Elválunk Jodie-val.

Ezzel a bejelentéssel megrekesztette bennem egy másodpercre a levegőt, és megdermesztette a mozdulatomat. A szívem is felgyorsult pár fokozatnyit, csakhogy nem ez volt itt a lényeg, akármit is képzelt Ryan. Nem a házassága ténye zavart. Tucatnyi nős pasi volt már a „szeretőm”. De egy kisbaba más.

- Ez egy… elég nagy baromság lenne – jegyeztem meg aztán, amint normális ritmusra bírtam kényszeríteni a szívem dobogását, mely sebesen lüktetni kezdett az előbbi szavak hatására.

- Nem! Most már tudom, hogy miatta teszed ezt velem. De én nem bírom nélküled, és nem is akarom nélküled élni ezt az életet. Te kellesz nekem, nem ő!

- És a gyerek? – fordultam felé most már inkább dühösen, mint bizonytalankodva. – Rá nem gondolsz?

- Nem egészen az van, amit…

- Vagy talán… már nincs gyerek? – firtattam azt, amiről úgy gondoltam, kizárt.

Sikerült is beletrafálnom a nem-igazba, ugyanis Ryan rögtön elhúzta a száját, és kelletlenül válaszolt, de már nem nézett rám.

- De igen, van gyerek, és gondolok rá természetesen, de…

- Akkor nincs miről beszélnünk – ráztam meg a fejem, és a magam részéről befejezettnek tekintettem a témát. A cipőimet is megtaláltam, úgyhogy leültem az ágy szélére, hogy felvegyem őket.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg! – hangzott a hátam mögött egy elfúló könyörgés, de mielőtt az érintése a hátamról újra szorosabbá vált volna körülöttem, újra felálltam, és szembe fordultam vele.

Akármennyire is gyűlöltem magam, csak egyetlen megoldását láttam annak, hogy ő is így érezzen irántam a korábbi szerelem helyett, valamint képes legyen visszamenni szépen a családjához ahelyett, hogy itt csinálja nekem a cirkuszt.

- Negyvenezer dollár volt az éjszaka ára. – Egyenesen a szemeibe nézve mondtam ezt, amelyekben először megrökönyödött hitetlenkedés tükröződött, majd elborzadás. Aztán hideg fény villant benne.

- Szóval neked csak ennyit jelentett? – kérdezte elgondolkodva. – Egy kuncsaft voltam a sok közül? – Biztos felidézte magában, hogy egyetlen szóval sem viszonoztam a vallomásait, sem az egyéb szerelmes semmiségeket, melyeket az éjszaka folyamán suttogott.

- Ahogy mondod – helyeseltem bólintva egy picit. – Martinnak is odaadhatod a pénzt. Én most megyek, és pihenek egy kicsit. Ma éjszakára újra formában kell lennem.

Reméltem, hogy ennyi volt, és nem bőgöm el magam, mielőtt kilépek innen, de nem volt szerencsém. Alighogy elértem az ajtót, és a kilincset markolva úgy tíz centire kinyitottam, az hatalmas csattanással robbant vissza a helyére előttem. Ryan tenyerelt rá, és csapta be előttem.

Felé perdültem, felkészülve rá, hogy eltaszítsam magamtól, ha át akarna ölelni, de semmi ilyesmi nem történt. Csak állt előttem, a tekintete fájdalmasan üressé vált, egyedül az arcán tükröződött csalódás. No meg düh.

A legrosszabb mégis az volt, hogy nem szólalt meg. Nem mondott semmit, csak állt, és nézett.

- Kérlek, hagyj elmenni! – tettem meg én, de rajta még ekkor sem látszott semmi változás, semmi engedmény. Csak egy keserű mosoly húzódott az ajkaira, melyek nemrég még észveszejtő élményekben részesítettek.

- Mi van akkor, ha még egy éjszakát akarok? – Ettől féltem. – Vagy nem is éjszakát… legyen egy nap. Mennyi a tarifád egy teljes napra? – hajolt kissé közelebb. Fogalmam sem volt, mit kéne erre válaszolnom, és őszintén szólva, ha tudtam volna, akkor sem megy, a lélegzetem ugyanis akadozott, mivel a nyakamon siklott végig a nyelve éppen.

- Engedj el! – suttogtam, mikor a fülemnél megállt. Észrevettem, hogy újból megkívánt; elképzelhetetlenül kimeríthetetlenek voltak a vágyai, ami persze nem volt ellenemre, de most menni akartam. El a közeléből mielőbb! Mielőtt újra elgyengülök…

- Nem tehetem – suttogta vissza. – Akarlak! – szorított hirtelen az ajtóhoz, és a szavait tettekkel is alátámasztotta. Kár volt vesződnöm az öltözködéssel, a ruha ugyanis egyetlen reccsenéssel szakadt le rólam. Már majdnem elcsábultam, főleg mivel azonnal simogatni kezdett, de amellett a düh is érződött a mozdulatain. Nem engedte, hogy kiszabaduljak, én viszont nem akartam így. – Most miért nem élvezed? – kérdezte ingerülten. – Megfizetlek érte! Ha eddig képes voltál rá, most is színlelhetnéd, hogy jólesik az érintésem!

Ezzel akkorát tévedett. És én akárhogy erőlködtem, nem eresztett. A tekintete lángolt, de nem a vágytól, sokkal inkább a haragtól. Az én testem áruló módon mégis válaszolt a közelségére. Nem is akárhogy… Mikor Ryan újra az ágyba fektetett – azaz inkább hajított, a lényeg mégis ugyanaz volt –, már nem eltaszítani akartam, hanem magamhoz vonni.

Könnyek szöktek a szemeimbe, mert a viselkedésem olyan ellentmondásokkal volt tele, amelyeket egy élet alatt sem bírtam volna kibogozni. Azt viszont tudtam, hogy félreértett. Semmit nem színleltem. Most sem, amikor a ruhám foszlányait félregyűrve a keze a combomon simított végig, majd a lábaimat a csípőjére rakta. Akartam őt, de nem így.

- Ne! – tiltakoztam erőtlenül, bár hiába. Éppen ekkor hatolt belém, és önkéntelenül is felnyögtem, ahogy magával ragadtak a kéj hullámai.

- Ez már neked is tetszik, igaz? – mozgott egyre gyorsabban, mégis sokkal kevésbé élvezetesen, mint eddig. A mozdulatai már-már durvák voltak, egy cseppnyi gyengédség sem volt abban, amit most csináltunk. Megvetettem magam, mert ennek ellenére élveztem.

Ryan nem nézett rám, lehunyta a szemeit, a kezei a csuklóimat tartották a párnára szorítva, a lökései fájdalmasan erősek voltak, én viszont éreztem, hogy közeleg a beteljesülés. Még soha nem bánt velem ilyen érzelemtelenül, de most a csókokat, érintéseket mellőzve csak az ösztöneinek engedelmeskedve űzte a saját gyönyörét. Velem nem törődött, a testem mégis megremegett. Még a könnyem is kicsordult, mikor egy sikoly kíséretében elélveztem.

A mozgása ekkor megszűnt. Ráemeltem a tekintetem. Gyűlöletet, megvetést és undort olvastam ki az övéből. Az ő gyönyöre még vissza volt, de már nem törekedett rá. Kihúzódott belőlem, és az ágy legtávolabbi sarkába menekült.

Biztos rájött végre, hogy egy jól képzett prostival van dolga, és szégyellni kezdte, hogy hagyta magát elcsábulni – gondoltam. Végtelenül megalázottnak éreztem magam ettől, meg attól is, hogy csak úgy sütött felőle az utálat.

Megint nem nézett rám, ahogy azt a könnyeimen át észleltem, amikor lassan felültem és remegve az ágy vége felé araszoltam. Tuti, hogy észrevette, de meg sem rezzent. Kérlelhetetlen arckifejezéssel meredt maga elé a levegőbe. Képtelen voltam így látni őt, holott pontosan ezt akartam elérni; hogy gyűlöljön. Túl jól sikerült.

- Ryan… – kezdtem volna, de a hangomra szorosan lecsukta a szemeit, a keze ökölbe szorult, a fejét pedig megcsóválta, így jelezve, hogy nem kíváncsi a mondandómra.

Úgy döntöttem, megadom neki, amit akar, és befogtam a számat. Óvatosan felálltam az ágyról, és a ruhám cafatjait magammal víve a fürdőbe mentem, hogy lemossam magamról a bánatot. Sikerült végre megértetnem vele, mi vagyok, és hogy milyen mértékű képtelenség a közös jövőnkről alkotott összes téveszméje. Bármennyire is csodálatos volt az éjszaka, nem változtatott azon, akik vagyunk.

Felsóhajtottam. Én már rég elengedtem őt. A feleségének és a gyermeküknek nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Mint bárkinek. Soha nem lettem volna képes elválasztani őket egymástól.

A ruhámat nagyjából magamra igazgattam, és azzal az elhatározással mentem vissza a szobába – immár újra megkeményített szívvel –, hogy hazazavarom a családjához, de meglepetten vettem észre, hogy időközben eltűnt. Az egyetlen nyoma, hogy itt járt egyáltalán, egy, a párnára helyezett, félbehajtott papírdarab volt.

Közelebb léptem, felemeltem és szétnyitottam. Kihullott belőle valami, de a levél volt az elsődleges. Olvasni kezdtem.

Szeretnék mindenért elnézést kérni, Nataly. Könnyebb így, mint szóban… bár lehet, hogy elkéstem vele. Azt hittem, különleges, ami kialakult köztünk, és talán több is lehet, de a jelek szerint tévedtem.

Emellett megbocsáthatatlan, amit tettem. Sajnálom, ha ez számít valamit… Megígérem, hogy soha többé nem zaklatlak. Úgy élheted az életed, ahogy szeretnéd.

Minden jót kívánok Neked!

                      Örök szerelemmel: Ryan

Ennyi állt rajta lendületes kézírással, mellette pedig egy csekk. Százezer dollárról.

A levél olvastán újra szorongató érzések facsargatták meg a szívem, a pénz viszont olyan mértékben feldühített, hogy gondolkodás nélkül apró fecnikre szaggattam a csekket. Aztán elkáromkodtam magam, de úgysem hallotta senki, úgyhogy magamban folytattam.

Egy idő után elfogytak a szavaim, azaz a gondolataim, és az ágyra roskadtam. Újra és újra elolvastam a levelet.

Fogalmam sem volt, mi mindenért akar elnézést kérni ő tőlem, de reméltem, hogy a többi sor majd megfejtésül szolgál ebben a rejtélyben. Azt hitte, különleges dolog alakult ki köztünk… Nem értettem, miért tévedett volna, hiszen tényleg különleges volt, egyedi és lekopírozhatatlan… Ha viszont elértem a célomat, és már tényleg csak kurvaként tekint rám, akkor a saját csalódottságát kell értelmeznem ezekben a szavakban – ergo: már nem tartja különlegesnek. Biztos inkább jellemezné a taszító jelzővel. Belátta, hogy tévedett. Örömtelen mosolyra húzódott a szám. Tehát jól csináltam. Kiábrándult.

Néhány tengernyi könny lenyelése után megkíséreltem arra is rájönni, mit tehetett vajon Ryan, ami az ő elvei szerint megbocsáthatatlan, de nem sikerült. Azt, hogy a jövőben nem fog zaklatni, fájdalmas örömmel fogadtam. Épp ezt akartam elérni, úgyhogy picit nem értettem magam, miért is kínoznak meg így a szavai, amikor tényleg boldognak kéne lennem, hisz külön mindkettőnknek sokkal könnyebb lesz.

Többé nem zaklat, és úgy élhetem az életem, ahogy akarom… Soha nem fogom úgy élni, ahogy valóban szeretném, ezzel teljesen tisztában voltam. Már régóta.

Az örök szerelemmel résznél ismét potyogni kezdtek a könnyeim. A papír hangtalanul a szőnyegre esett az ujjaim közül, oda, ahol a széttépett csekk fecnijei is hevertek. A szobában enyhén még jelen volt szenvedélyünk mámorító hangulata, de lassan szertefoszlott. Maradt a magány.

Aztán összekapartam magam, amint elfogytak a könnyeim, és a levelet gondosan összehajtva a ruhámba rejtettem. Mindkét kezemre szükségem volt, hogy összefogjam magamon az anyagot, az ugyanis menthetetlenül kettészakadt. Így osontam ki a szobából, ügyelve, hogy senkivel ne fussak össze. Azt biztosra vettem, hogy Ryan már nincs a birtokon, de Martin épp belépett a házba, amint én ugyanezt tehettem volna kifelé.

- Épp téged kerestelek! Azt hittem, úgy döntöttél, hogy egyedül mész haza tegnap, de mégsem voltál otthon – derült fel az arca, de aztán vagy a kényszeredett mosolyomat vette észre, vagy az öltözékem állapotát, esetleg mindkettőt egyszerre, mert kissé lanyhult a lelkesedése, és elkomorult az arca. – De ahogy látom, nem egészen ez a helyzet… Veled meg mi történt?

Kihallatszott a kérdéséből az aggodalom, és nekem pont ez tette be a kaput. Újra a sírás fojtogatta a torkomat, de sikerült normálhangon megszólalnom.

- Semmi különös. Most… szeretnék hazamenni.

Martin bólintott, de ahogy azt az aggódó tekintetéből sejthettem is, így reagált:

- Elkísérlek, és közben elmesélheted, ki tette ezt veled – karolta át a derekamat, majd elindult a házam felé.

Mire odaértünk, elmúlt az újabb bőgéskényszerem. Mivel út közben meg sem bírtam szólalni, sejtettem, hogy odabent vár majd ránk a nagy beszélgetés arról, miért is nézek ki ilyen szarul.

Nem volt bennem szégyenlősség, ledobtam magamról a ruhát, és anyaszült meztelenül lépdeltem el a nappaliig, ahol a beléptünkkor megpillantottam a köntösömet. A testemre kanyarítottam, aztán a kanapé csücskébe kucorodtam. Ahogy sejtettem, Martin utánam jött, és leült tőlem félméternyire.

Éreztem magamon a tekintetét, és a levegőben vagy ezernyi kérdés lógott. Tudtam, mire kíváncsi. Úgy döntöttem, nem fogok hazudni.

- Ryannel töltöttem az éjszakát. – Meglepődtem, milyen szenvtelenül cseng a hangom, holott a bensőmben élénken tombolt minden, ami történt. Minden; a szenvedélytől kezdve egész a gyötrelmekig.

- Vanessa fiával? – kérte a pontosítást újdonsült gyóntatóm. Ő is meglepődött, csak ő a tényen. Nem volt kedvem csúfondárosan rákérdezni, vajon hány Ryant ismer még rajta kívül, és közülük én vajon kire gondolhatok, inkább csak fáradtan bólintottam. – Akkor már értem, miért volt cafatokra tépve a ruhád – vigyorodott el hirtelen. Rábámultam. – Úgy értem… Áh, ő biztos nem bántott… – Egy belőlem kiszakadó kételkedő kacaj szakította félbe az örömét. – Vagy mégis? Mondd el, mit tett!

- Tulajdonképpen mindegy – feleltem némi hallgatás, vagy inkább gondolat-összeszedés után.

- Akkor nem néznél ki úgy, mint egy mosogatórongy kétévnyi használat után – nézett rám kételkedve. – Szóval? Hiábavaló volt a Bennel töltött időd, igaz? – nyúlt a kezem után, és játszani kezdett a karkötőmmel. – Nem sikerült elfelejtened álmaid hercegét, élvezted vele az éjszakát, reggel viszont rádöbbentél, vagy ő mondta, hogy létezik a családja, akikért felelősséggel tartozik – fejtegette majdnem tökéletesen a helyzetet.

- Mondjuk… körülbelül így volt – hunytam le a szemeimet, mert nem akartam emlékezni rá, mi is történt pontosan. – Te tudtad, hogy itt lesz a partin? – kérdeztem halkan.

- Nem. De most, hogy említed… az áramszünet oka az volt, hogy valaki egyszerűen kinyomta a főkapcsolót.

Ehhez sem kellett túl sok ész, hogy megértsem, ki volt és miért. Ryan, mégpedig azért, hogy titokban szöktethessen meg engem a tömegből.

- Ő tette – jegyeztem meg vállat vonva. – Nyilván úgy gondolta, hogy nem mennék el vele, ha megkér, ezért inkább elrabolt.

- És jól gondolta?

Újra vállat vontam.

- Valószínűleg igen.

- Miért? – Erről sem szívesen beszéltem volna neki, de kitalálta. – Mert túl mélyen érintett téged, ami a szigeten történt köztetek. És nem bírod elfelejteni…

Sosem hittem volna, hogy egyszer pont Martinnal fogok cseverészni a szerelemről, de már benne voltunk a témában nyakig.

- Ennek semmi jelentősége – motyogtam és a lábaimat átkarolva a térdemre fektettem az arcom.

- Belezúgtál. De… akkor most mi is a pontos helyzet Bennel? – Ez egy nagyon jó kérdés volt, de nem tudtam rá válaszolni, csak felnyögtem és becsuktam a szemeimet, mintha akkor a gondolataimból is kiűzhetném a bonyodalmakat. – Oké. Maradjunk Ryannél – értette meg a reakciómat Martin, majd elővett egy szivart, és míg a történet további részén agyalt, nekiállt pöfékelni. – Ugye, jól sejtem, hogy nem itt találkoztatok legelőször? – érdeklődött könnyed hangon. Tök felesleges lett volna tagadnom.

- Jól sejted – bólintottam, majd a további kérdéseit megelőzve elmeséltem neki az egész történetet.

Martint a jelek szerint meglepte a dolog, hisz Vanessához hasonlóan ő is úgy tudta, hogy a srác gyűlöli a prostikat. Akaratlanul is a védelmembe vettem.

- Nem gondolta, hogy az vagyok. Azt hitte, ösztöndíj-kiegészítésként csinálom. Le sem kellett volna feküdnöm vele, csak táncolni egy kicsit neki meg a barátainak.

- Mégis az ágyban kötöttetek ki…

- Igen. – Azt nem tartottam fontosnak az orrára kötni, hogy mi volt a célom a most már nevetségesen hangzó négyezer dollárral, mert annak már nem volt jelentősége.

- Tehát együtt voltatok. Aztán?

- Aztán semmi. Reggel Tony hazavitt a hotelből, és itt találkoztam vele újra, amikor Vanessa bemutatott neki, mint az unokahúgodat. – Visszaemlékeztem a csókra a fűzfák alatt és hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odamenjek, bár azt nem tudtam, miért.

- A folytatást ismerem. Ő is beléd szeretett, csak éppen nem élhettek boldogan, amíg meg nem haltok…

- Hát, nem. – Most az jutott eszembe, amit ma reggel mondott, hogy el fognak válni, de képtelen voltam ezt komolyan venni. Tényleg baromság volna, nekünk úgysem lehet közös jövőnk.

- Már hogyne lehetne? – hallottam meg ekkor Martin kérdését, aki vagy felcsapott gondolatolvasónak, vagy én filóztam túl hangosan.

Az utóbbit tartottam valószínűbbnek, no és a reakcióját újabb baromságnak.

- Nem – ráztam meg a fejem –, egy olyan nő, akiben New York ivarérett férfilakosságának a fele már megfordult, nem alkalmas az ilyesmire. – Éreztem, hogy túlzok, mert olyan régóta nem voltam a szakmában, hogy ez lehetséges legyen, de a lényeget tekintve ez most mellékes volt.

- Rosszul gondolod – csóválta meg a fejét a szobában levő hímnemű. Kíváncsian vártam, hogy akarja kidumálni magát ebből. – A férfiak többsége szereti, ha egy nő tapasztalt.

- Ha tapasztalt, azt talán. De nem azt, ha egy útszéli kurva volt.

- Te nem vagy…

- Ugyan, Martin! – nevettem fel. – Te hol akartál felszedni először? – idéztettem fel vele az első találkozásunkat. El is húzta a száját, amint ez sikerült.

- Most már nem vagy az utcán – állapította meg, amit én is tudtam.

- Valóban nem – értettem egyet gúnyosan. – Mert te luxusribancot csináltál belőlem.

- Ne mondd, hogy Tony mellett jobb dolgod volt! – pillantott rám sokatmondóan.

- Nem, nem volt. – A tényekkel nem vitatkozhattam. – A lényegen viszont nem változtat. Ugyanazt csinálom, mint azelőtt, hogy idejöttem.

Martin ezután hallgatásba burkolózott, én engem is lefoglalt a tűnődés, hogy vajon mikor megy már el. Kidobni nem akartam, de az előző éjjel elmulasztott kábulatot bepótolni mindenképpen. Akkor talán nem érezném magam egy kétéves, tényleg folyamatosan használt mosogatórongynak…

Csakhogy nem úgy tűnt, mint aki menni szándékozna, ezért felálltam, hogy addig is valami piával csillapítsam a „szomjamat”. Alig értem oda a bárszekrényhez, amikor felém szállt a hangja:

- Gondolom, nem fizetett érted…

- De igen – motyogtam. Még mindig megalázónak éreztem, akárcsak azt, amikor a szigettel kapcsolatos szerződést hozta el Ben lakására.

- Ezt nem gondoltam volna – fogadta el Martin a poharat, amit felé nyújtottam.

A sajátommal újra a kanapé végén telepedtem le, és belekortyoltam. A tüzes skót whisky máris égette a nyelőcsövemet, de ahogy elkezdett szétterjedni bennem az alkohol, máris jobban éreztem magam.

- Széttéptem a csekket – vallottam be halkan, mire még nagyobb szemeket meresztett rám, de nem kommentálta.

Újabb, hosszabb szünet következett, a pia pedig elfogyott. Ismét felálltam, hogy utánpótlásért menjek, mire társaságomnak megint támadt egy ötlete.

- Miért nem adsz neki egy esélyt?

Most én bámultam rá, mint borjú az új kapura.

- Hogy mondtad? – Nem voltam benne biztos, hogy nem csak a képzeletem játszott-e velem az imént. Sajnos nem. Holt nyugodtan állt neki fejtegetni az ötletét.

- Egy esélyt. Megtudhatnád, mit akar pontosan, hogy képzeli el a jövőtöket.

- Ugye nem gondolod komolyan? – nevettem fel hitetlenkedve. – Nekünk nincs közös jövőnk. Neki van egy családja, én meg… jól érzem itt magam.

- Ne hazudj! – vágta erre hozzám kíméletlenül. – Egy napja sincs, hogy semmi kedvet nem éreztél eljönni a partira, mert tudtad, hogy valakivel le kell majd feküdnöd a végén. Hogy ő lett az, ez… lehet véletlen. De ha nem ő rabolt volna el, aligha élvezted volna így az éjszakát.

Igaza volt. dühítően igaza.

- És hogyan gondoltad? Menjek utána, és könyörögjek a bocsánatáért? – Szándékosan próbáltam gunyorosra venni a figurát, mert olyan hülyén hangzott a nagy terv, hogy képtelen voltam komolyan venni. – Különben sem tudom, hova ment… – legyintettem a végén egyet sóhajtva, csakhogy ő nem adta fel ilyen könnyen.

- Ezt simán kideríthetjük! – nyúlt a telefonért, majd tárcsázni kezdett.

A birtok intézőjét hívta, akitől az iránt érdeklődött, hogy érkezett-e az éjjel helikopter vagy esetleg egy elsötétített limuzin a kastélyhoz. Nem nézett rám, míg a válaszra várt, és az azt követő beszélgetés közben sem. Kifaggatta a hívott felet arról is, hogy aki érkezett, hova távozott? Aztán letette.

- Na? – Igyekeztem félvállról venni a dolgot, pedig a szívem már a torkomban dobogott.

- Egy órája szállt fel vele a helikopter, de nem Vegasba ment – árulta el rosszkedvűen. Ez csak egyet jelenthetett. – Hanem…

- Portlandbe – fejeztem be vele együtt a mondatot. Ezt a várost említette nekem legelőször. – Vanessa is ott van, ha jól tudom. Semmi értelme nekem is megjelennem a díszes családi körben, úgyhogy… maradok. Ez itt az én életem – lestem körbe kedvetlenül. – Nem pedig az álompasi kitartott szeretőjeként tengetni hátralevő éveimet.

Martin nem értett egyet ezzel, és tovább erősködött, hogy talán meg kellene hallgatnom, mik is Ryan pontos elképzelései arról, ami bennünket illet, nem egyszerűen leírni, csak mert nős és nemsokára apa lesz.

- Egy próbát sem ér meg neked a dolog? – fejezte be a monológot.

- Te mit törődsz ezzel ennyire? – csattantam fel ekkor, mert már tényleg idegesített az, hogy itt van, az meg főleg, hogy fontoskodik. – Mi hasznod származna abból, ha én lelépnék vele?

Nem számítottam válaszra, pláne nem olyanra, amit végül kaptam.

- Először is… fontos vagy nekem, Nataly. Szeretném, ha boldog lennél. Nyilvánvaló, hogy csak Bennel vagy Ryannel lehetsz az, és az utóbbit, úgy érzem, mélyebben… kedveled, mint Bent.

- De ha lelépnék, nem maradna itt senki, aki…

- Hála Istennek! – szakított félbe, mielőtt kimondhattam volna, amit akarok. Döbbenten elhallgattam. Láthatta ezt rajtam, mert rögtön magyarázattal is szolgált. – Elmondok neked egy titkot – hajolt hirtelen közelebb, mintha bárki más is jelen volna, és épp azt fülelné, miről csevegünk. – Alig várom, hogy véget vethessek végre ennek az egésznek – mutatott körbe, de éreztem a szavain, hogy nem a házikóm lerombolására céloz.

- Hogy… micsoda? – A hökkenetem valóságos volt, legalább annyira, mint az, hogy itt ülünk egymástól karnyújtásnyira.

- Öreg vagyok én már az efféle mókához – sóhajtott, és most, először, mióta ismerem, valóban látszott rajta a kora. Még idősebbnek is tűnt, talán eszébe jutott a fia.

- Akkor miért hoztál ide? – tettem fel a múltja iránti faggatózás helyett egy másik kérdést, ami szintúgy foglalkoztatott.

- Ennek két oka volt. Az egyik, hogy Vanessa ragaszkodott az utánpótláshoz, mivel ő is be akarta fejezni. Másrészt pedig… - Ekkor rám pillantott, és megemelte felém a poharát. – Szerettem volna megmenteni egy életet.

Nyilvánvaló volt, hogy az én életemre céloz. Voltaképpen sikerült is neki.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Ha ez igaz, akkor egy cseppet sem kell erőlködnöm, hogy Van kedvében járjak, de lövésem sem volt, miből gondolta a csaj, hogy nehéz dolgom lesz Martinnal. A jelek szerint inkább könnyebb, mint gondoltam. Vagy mint ahogy ő gondolta volna.

- Értem – suttogtam, majd kiittam a maradék italt a poharamból. Már nem is hiányzott annyira az a fehér cucc az emeleten.

- Természetesen a jövőben is gondoskodom rólad – folytatta úgy, amire sosem számítottam volna. – Már feltéve, ha nem jön össze a dolog Ryannel. Lehetsz az igazi unokahúgom – kacsintott rám.

Elmosolyodtam, mert ez azért elég hülyén hangzott, végtére is egyszer már lefeküdtem vele.

- Azt hiszem, Vanessa kizárólagos jogot formál rád – ráztam a fejem tiltakozásképpen.

- Az a boszorkány túl sokat képzel magáról – ellenkezett, de hallottam a hangján, hogy meleg szívvel gondol a nőre. Vagyis ezek is imádják egymást, attól függetlenül, melyikük milyen „foglalkozást” űzött eddig.

Meglepett ez a pálfordulat, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt még megélhetem.

- Szóval… mikor akarsz indulni? – zökkentett ki aztán a merengésemből.

- Hová? – Nem értettem, most akkor rögtön ki akar dobni vajon?

- Ryan Portlandben van. Az ügyeit többnyire onnan irányítja – pontosította, bár elsőre is értettem, miről beszél. Ott van az otthona, az alattvalói meg nyilván elintézik helyette a kaszinókkal és hotelekkel kapcsolatos „apróságokat”.

- Menjek utána? – Féltem, hogy igent mond.

- Igen. – Nem hiába féltem. Sőt, már rettegtem is.

- Nem hiszem, hogy túl sok jó sülne ki belőle – ráztam a fejem, de ő tovább győzködött. – És mi van, ha már látni sem akar? – tétováztam.

- Szívem, már szakítottatok néhányszor, de a pasi mégis  idejött az éjszaka leple alatt, megint elrabolt téged a vendégek közül, pedig sejthette, hogy amióta újra… munkába álltál, nem egy férfi fordult meg a testedben. Ő szarik rá, hogy hány fickóval keféltél eddigi életed során, imád téged. És te most esélyt akarsz neki adni, hogy megmagyarázza a házasságát meg a gyerekkérdést… Miért ne akarna látni?

Ja, ez így egyszerűen hangzott, túl egyszerűen is.

- Nem akarok találkozni a feleségével – jegyeztem meg halkan, de neki már erre is volt kész megoldása:

- Vanessa emlegetett valami operát… Csak azt kell kiderítenem, hogy vajon melyik nap akar menni, a menyével természetesen. Első kézből tudom, hogy Ryan nem szokott velük menni, mert ki nem állhatja az áriát. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, újra felemelte a telefont, és rám kacsintott, mielőtt beleszólt volna, mikor felvették a túlvégen: – Szia, drágám, csak tudni akartam, minden rendben van-e?

Végighallgattam, ahogy körmönfont módon kicsikarja Vanből, hogy mikor mi a programjuk, majd egyre szélesedő vigyorral újra rám kacsint, végül gyengéd búcsút vesz a nőtől.

- Tuti kihagyják az operát – motyogtam máris elásva a tervet, bár ő túl vidáman pillantott rám, miután letette a telefont.

- Nem hagyják ki. És éppen ma este mennek. Szóval… – lesett az órájára –, durván három óra múlva kezdődik az előadás, neked pedig van fél órád, hogy elkészülj. Addig szólok a pilótának, hogy azonnal vigyen el téged, így lehetőséged nyílik esélyt adni annak a fiúnak. Ja, és ha kérhetek ilyet… én szeretnélek majd az oltárhoz kísérni!

Irigyeltem a magabiztosságát, de én még mindig szentül meg voltam róla győződve, hogy az a „fiú” a ma reggeli incidens után látni sem akar engem többé, no meg… túl gyors, baromi gyors volt ez az egész.

- Na, ne… – rettentem is meg, de Martin megfenyegetett, hogy ha nem indulok rendbe szedni magam, akkor ő maga fog lemosdatni és valami göncbe bújtatni, aztán meg felpakolni a helikopterre, hogy időben odaérjek. – És aztán? Mi a francot mondjak neki?

- Ügyes lány vagy, majdcsak eszedbe jut valami! – puszilt szájon, majd felállt a kanapéról, és tettre készen az ajtóhoz indult. – Igyekezz! – mosolygott még vissza rám, aztán kilépett, engem meg magamra hagyott a kétségeimmel.

Úristen, akarom én ezt?! – rezzentem össze az ajtócsukódásra, de volt egy olyan érzésem, hogy nincs választásom. Most vagy soha!

Gépiesen emelkedtem fel én is a kanapéról, majd az emeletre sétáltam. Talán igaza van Martinnak. Egy próbát miért ne érne meg? Ha Ryan elzavar, akkor legalább egy életre tudni fogom, hol a helyem, de addig…

Villámgyorsan zuhanyoztam le, és ezúttal nem vesződtem soká a készülődéssel; pillanatok alatt belebújtam egy farmerbe, és egy ujjatlan pólóba. A hajamat simán lófarokba kötöttem… senki nem mondta volna meg, hogy amúgy mivel keresem a kenyeremet.

Ryan levelét még kimentettem a ruhámból, amit a földszinten az ajtó előtt hagytam, a farzsebembe gyűrtem, és amint mindennel elkészültem, Martin már jött is vissza, hogy a géphez kísérjen.

- A helikopter nem a háznál fog leszállni, úgy nagyobb lesz a meglepetés – pillantott rám cinkosan. Én egyelőre ideges voltam, még mosolyogni sem voltam képes. – Egy limuzin fog várni, ami egyenesen odavisz majd. Sok sikert, kedvesem! – ölelt még magához, aztán a gép felé taszított, amihez időközben odaértünk.

- És mi lesz, ha…?

- Akkor visszajössz. Itt várok rád! Azaz nem várok – mosolyodott el megint. – Örülni fogok, ha nem jössz vissza többé!

Hát ilyen búcsúra sem számítottam, főleg nem ilyen rohamsebességgel, de nem volt mit tenni… beszálltam a gépbe.

Nem sok esélyt láttam rá, hogy többé ne kelljen a birtokra tennem a lábam, épp ezért nem hagytam üzenetet Bennek, ha majd visszatérne… volt egy olyan érzésem, hogy itt leszek akkor, mert rosszul fog elsülni ez a látogatás, de a gép ekkorra már el is hagyta a kastély látóterét, nekem meg nem volt más dolgom, mint azon agyalni, mit fogok majd mondani neki.

Abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán otthon lesz, sőt… Az is előfordulhatott, hogy esetleg a neje gondolja meg magát, és otthon marad. Vagy a változatosság kedvéért Ryan megy el velük mégis az operába.

Ezernyi verziót átgondoltam, mindnek az lett a vége, hogy csúnyán lebőgök, mégis ott motoszkált bennem mindaz, amit Martin sugallt. Ugyanezt szajkózta Ryan is, csak én képtelen voltam elhinni neki, pedig a jelek szerint tényleg magasról tett rá, hogy mivel töltöttem életem utóbbi éveit. Azaz kikkel…

Felsóhajtottam, remegő ujjakkal előszedtem a levelet a zsebemből, és kizárólag az utolsó sorra koncentrálva győzködtem magam, hogy nem lesz semmi gond, minden mesének boldog vége van!

Eszembe jutott Lorri. Sosem kívántam még ennyire, hogy váljanak valóra a fantáziálásai. A visszaemlékezés valamelyest megnyugtatott, így amikor a pilóta közölte, hogy tíz percen belül célhoz érünk, nem remegett meg a gyomrom.

Akkor viszont igen, amikor már a limuzinban ülve Ryan otthona felé közeledtünk.

Az egész szinte Martin birtokának kicsinyített mása volt, legalábbis első pillantásra. Hatalmas kovácsoltvas kapu, sokhektárnyi park, óriási ház… legalább tíz szobás lehetett. Az már meg sem lepett, hogy komornyik nyitott ajtót a csengetésemre.

Megörültem, hogy nem a ház ura személyesen, de így is beletelt pár pillanatba, míg összeszedtem magam. Aztán úgy gondoltam, kockáztatok. Meg kellett tudnom, itthon maradtak-e a nők. A matuzsálem korú ipsét nem lepte meg a megkönnyebbült sóhajom, miután közölte, hogy nincsenek. Engem eztán bevezetett a hallba, megkért, hogy várjak ott, és a maga sajátos tempójában – alias csigalassan – elindult, hogy szóljon Ryannek.

Nem ültem le, ahhoz ismét túl izgatott voltam, inkább állva maradtam, remélve, hogy így talán határozottabbnak tűnök, amikor majd előadom a mondandómat. Már feltéve, ha gyorsan kitalálom, mi legyen az.

Nem árultam el a nevem az ajtóban, csak annyit, hogy az úr örülni fog a meglepetésnek – ebben bíztam –, így nem lepett meg, mikor a komornyik azzal jött vissza, hogy pár percet még várnom kell. Ekkor kezdett a torkomban dobogni a szívem.

Idegőrlő percek voltak, mire lépteket hallottam közeledni valamerről. A hall boltíves ajtajához siettem, ám ekkor nekem lett részem meglepetésben és nem a kellemesebb fajtából.

Egy fiatal, és meglehetősen kihívóan öltözött lány surrant be a bejárati ajtón, amelyen át én is érkeztem. Az árnyékba húzódtam, hogy ne vegyen észre. Gyönyörű hollófekete haja csaknem a derekáig ért, és szinte lebegett körülötte, miközben a csaj beljebb táncolt.

- Szia, kedvesem, remélem, nem bánod, hogy ilyen váratlanul rád törtem, de már nem bírtam tovább! – Nem volt kétséges, hogy kihez intézi a szavait. Sajnos igazam is lett.

Oldalra néztem, Ryan közeledett. Pont olyan szívdöglesztően festett, mint reggel mellettem az ágyban.

- Elena! – hallottam meg a hangját is, mert közben odaért az emeletre vezető lépcső aljába, és az arcán felragyogó mosoly láttán nemcsak én olvadtam el. Az a bizonyos Elena is, aki röptében Ryan karjaiba vetette magát. – Úgy hiányoztál, kincsem! – örvendezett a csajnak, én meg egyre kívül állóbbnak éreztem magam, a lány ugyanis olyan szorosan ölelte, hogy kétség sem fért hozzá, milyen kapcsolat van köztük.

A szívem már nem verdesett, inkább összeszorult, és egyre kisebbre töpörödött. Rögtön megbántam, hogy idejöttem, mert szemmel láthatóan volt, ki vigaszt nyújtson a korábban elhamarkodottan lekoptatott hercegemnek, aki épp össze-vissza csókolgatta a lányt. Ezt még nézni is rossz volt.

Nem volt kedvem megvárni, amíg a szemem láttára esnek egymásnak, a látványt is sokk volt elviselni. Gyorsan az ajtóhoz siettem, ők úgyis annyira összebújtak, hogy nem vehettek észre, azon kilépve pedig a limuzinhoz igyekeztem, ami idehozott. Észleltem egy tűzpiros Ferrarit nem messze a bejárattól, és rögtön tudtam, hogy ezzel érkezhetett Elena… Ryan másik szeretője.

Megparancsoltam a sofőrnek, hogy vigyen vissza a helikopterhez, majd a válaszfalat felhúzva szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

Hát ennyi volt. Megtettem, ami tőlem tellett, és vereséget szenvedtem. Hogy gondolhattam, hogy Ryan majd nőhiányban szenved, ha én elutasítom? Nem vagyok normális! A vér ezúttal sem vált vízzé; ahogy az anyjában, benne is ott lüktet az örök szenvedély, ami folytonos kielégülésre vágyik. Hogyan is hihettem el a szerelmes szavakat, melyeket egész éjjel a fülembe sugdosott? Aljas hazugság volt mind. Persze én is hazudtam neki, nem is egyszer, de csakis az ő érdekében. Csakis azért, hogy a családja legyen az első, akármennyire is fájt a tudat, hogy nem hozzám tartozik. Hiába. Már szinte sajnáltam Jodie-t, amiért ez a tetű így bánik vele. Nemcsak velem csalja, hanem a jó ég tudja, hány nővel még. Az a nyomorult lány meg semmit sem sejt… biztosan elvakítja a szerelem, vagy tud a férje kis kalandjairól, és abban bízik, hogy a gyerek majd megváltoztatja.

Csak az nem stimmelt, amit Ryan mondott reggel. „Elválunk Jodie-val” – ez nem úgy hangzott, mint egy lehetőség, hogy ha én belemegyek vele abba az általa elképzelt kapcsolatba, akkor talán elválnak, hanem egy kerekperec kijelentésnek tűnt. De nekem már ez sem számított. Martin rábeszélésének „hála” képes lettem volna feladni az egész eddigi életemet, a hetente tucatnyi pasast, akikkel régebben keféltem, a pénzt, mindent! Erre ő…

Dühösen kibámultam az ablakon, mert már tényleg hülyeségnek tartottam az olyasmin való töprengést, amitől örökre elestem.

Kár, vagy sokkal inkább felesleges volt megtennem ezt az utat. Bárcsak Martin ne erősködött volna, hogy mindenképpen jöjjek ide! Ezen szintén késő volt bánkódnom.

A helikopteren már csak annyi dolgom volt, hogy felvértezzem magam az elkövetkező időkre. Felfogtam, hogy valami fontosat elveszítettem – tán a szívem lehetett –, és ezen túl enélkül kell boldogulnom. Lehunyt szemmel emésztgettem a történteket, míg el nem határoztam, hogy folytatom az utat, amit a sors már kitaposott nekem. Szükségtelen áltatnom magam, a valóságban nem léteznek mesék.

Az utazást fel sem fogtam, arra eszméltem csak, amikor a pilóta jelezte, hogy mindjárt a birtokra érünk. Martin kisietett elém, csalódottan vette tudomásul a visszatérésemet, de szerencsére nem állt neki faggatózni. Szó nélkül ölelt magához, majd el is tolt, mikor a fülébe suttogtam:

- Szervezz nekem holnapra egy partit! Meg szeretném ünnepelni a szabadságomat.

- Biztos, hogy ezt akarod? – Aranyos volt, ahogy aggódik, de én már nem aggódtam semmi miatt. Fájdalmas volt beismernem, hogy nekem lett igazam, ezért hangosan inkább ki sem mondtam. Helyette elmosolyodtam.

- Biztos! – vágtam rá határozottan, majd a kíséretét elutasítva a házamba zárkóztam. Egyedül akartam maradni.

Főleg egy valami miatt vágytam annyira a magányt. Ezt pedig a hálószobám melletti helyiség üvegasztalán találtam meg, ahogy előző nap otthagytam.

Lassan a kezembe vettem a nagyjából már feltekert, de azóta szétbomlott papírost, újra összecsavartam, majd a por fölé hajoltam.

A fotelban hanyatt dőlve vártam a hatást. Gyorsan érkezett, de a fejem még mindig tele volt Ryannel és a történtekkel. Muszáj volt megdupláznom az adagot. Majd még egy kicsit…