31. fejezet

31. fejezet

Martin egészen másnapig nem zaklatott, délután is az egyik alkalmazottját küldte maga helyett, hogy nézze meg, készülgetek-e már az esti mulatságra, ő ugyanis a kérésemre idecsődített vendégek fogadásával volt elfoglalva. Kedvetlenül közöltem az inasával, hogy időben meg fogok jelenni a bulin, nem kell aggódniuk.

Tényleg így terveztem. Volt még a porból, ami segített átvészelnem az éjszakát, némi pezsgővel is felturbóztam a hangulatomat, és ahogy telt az idő, elérkezett a parti kezdete, egyre jobban éreztem magam. Reméltem, hogy összefutok… azzal a két pasival, akiknek a nevére nem emlékeztem, de arra igen, hogy ők is jobbnál jobb finomságokkal kényeztettek néhány nappal korábban.

A hosszas, kényeztető fürdőt követően a gardróbban talált legdögösebb, mégis legkevésbé kurvás estélyit rángattam magamra éppen, amikor belépett Marie. Rámosolyogtam. A nevetéshez kevés energiám volt, azt a keveset pedig a lehetséges pácienseimnek tartogattam, de már meg sem lepett, hogy őt újra itt üdvözölhetem. Szokás szerint most is elém halmozta a gyémántokkal teli dobozt.

Vettem egy mély lélegzetet, és kivettem belőle a legvaskosabb darabot. A lánc úgy nézett ki a nyakamban, mintha egy börtönben verték volna rám, annyi volt csupán a különbség, hogy ez drágakövekkel volt ékesítve. Undorítónak találtam, és a fejemet is húzta rendesen, de a móka kedvéért magamon hagytam.

Ben karkötőjét lecsatoltam a csuklómról, mert ahhoz, amit ma szándékoztam tenni, nem volt szükségem bűntudatot keltő emlékeztetőre. Óvatosan a fésülködőasztal legfelső fiókjába csúsztattam, a helyére pedig egy szintén mázsás kövekkel tarkított karláncot pakoltam. Tonnákkal lettem nehezebb, mire mindenemet felékszereztük. Marie repesett az örömtől volt, hogy végre engedtem a milliárdos csecsebecsék vonzerejének, és a pillantásából ítélve még jól is álltak, bár én kételkedtem.

Miután a csaj lelépett, kilestem az erkélyről, hogy áthallatszik-e már a zaj odaátról. Az is hallatszott, meg a helikopterek folyamatos érkezése. Martin igencsak kitett magáért. Elképzelésem sem volt, honnan szalajtja folyton ezeket az embereket, de vállat vontam; nem is igazán érdekelt. A lényeg számított: legyen sok pénzük, és szépen fizessenek a szolgálataimért.

Még egy csíkot szippantottam, mielőtt felvettem volna a szintén gyémántberakásos szandálomat, és a tűsarkakon óvatosan tipegve elindultam a buli helyszíne felé.

A házigazdát nem láttam sehol, de ez nem akadályozott meg benne, hogy bevessem magam a vendégek közé. Vanessa sem volt jelen, így kedvemre szórakozattam, flörtölhettem… és csábíthattam.

Jöttek is a jelentkezők szép számmal. A kokain felszabadította az amúgy is elzavart gátlásaimat. Meg sem igen néztem, kivel táncolok, mindent beleadtam, hogy az aktuális parkett-partnerem úgy érezze, őt választom ma éjszakára másféle partneremül. Azaz vele dugatom meg magam. Csakhogy még nem döntöttem véglegesen.

Egyik pasi karjaiból a másikéba szédültem, a pezsgőt megállás nélkül töltögették belém, a lábaimat könnyednek éreztem, és az egész… olyan álomszerű volt. Mintha nem is velem történne. Ennek külön örültem, mert úgy gondoltam, ha másnap reggel majd felébredek, maximum csak a mellettem szuszogó illető juttathatja az eszembe az éjszaka egy-két homályos részletét, de az hamar ki is fog törlődni az agyamból.

Szentül megfogadtam, hogy nem gondolok egyébre, kizárólag az élvezetre. Merészen odáig vetemedtem, hogy tánc közben az illendőnél szorosabban tapadtam a felkérőimre, így próbálva kitapasztalni, nekik vajon mennyi, illetve mekkora „tapasztalatuk” lehet egy bizonyos téren. Meglepetten vettem tudomásul, hogy egyikükkel sem fukarkodott természet ősanyánk, de a döntésemhez ennyi sajnos mégsem volt elég.

Nagy nehezen sikerült leráznom a hódolóimat, és kiléptem az egyik erkélyre, hogy kiszellőztessem a fejem. No meg azért is, hogy bekapjak néhány szem tablettát.

Utóbbiról gyorsan letettem, amikor egy hang váratlanul felém reppent a sötétségből.

- Hogy érzed magad? – Martin volt a hang gazdája.

- Jól! – fordultam a felparázsló szivar irányába. Még egy mosolyt is sikerült az arcomra erőltetnem, ő közben közelebb lépett hozzám.

- Örülök, igazán! – állt meg mellettem a bentről kiszűrődő fénycsíkon. – De mintha… nem volnál egészen önmagad. – Az arca szigorúságot tükrözött. Tudtam, mire céloz.

Nem akartam lebukni előtte; meg is dicsértem magam, hogy nem vettem még elő a ruhám rejtett zsebéből az ott lapuló tablettákat.

- Ez vagyok én – bizonygattam tovább mosolyogva hősiesen. – Talán csak becsíptem egy picit – kuncogtam fel, és közelebb húzódtam hozzá.

- Remélem, hogy semmi mással nem dobod fel a hangulatodat ma éjjel. Van egy olyan érzésem, hogy így is épp elég izgalomban lesz részed – morogta, miközben eloltotta a szivarját. Szótlanul figyeltem, és vártam a további fejmosást, ám ekkor hirtelen témát váltott. És nem is akármilyen irányba. – Ryan itt van.

Ami azt illeti, az izgalmakat illetően nem tévedett. Máris felgyorsult a szívverésem, egy pillanatig levegőt sem kaptam. Semmi sem hathatott volna rám józanítóbban, mint ez a három rövid szócska, köztük egy névvel.

- Mi? Mit keres itt? – faggatóztam ingerülten.

- Nyilván téged – jött a logikus felelet.

Bosszantott, hogy nem én fedeztem fel az ittlétét, az meg még inkább, hogy nem jöttem rá rögtön, amint beléptem a hatalmas terembe. Már az elejétől kezdve éreztem valami furcsát, valami… fájdalmasan ismerőset, csak beazonosítani nem bírtam pontosan – hála a drognak.

Hát, most már tudtam, mi volt az a furcsa. Ő. Ő és a hatása, amit akkor is gyakorolni képes rám, amikor sejtelmem sincs róla, hogy a közelemben van.

- Mi a fenének jött ide? – Igenis mérges voltam, mert most nem akartam látni, sőt, soha többé nem akartam látni.

- Elárulod, mi történt tegnap? – nézett rám Martin mellettem a mellvédnek támaszkodva. Kifelé bámult, de volt egy olyan érzésem, hogy engem figyel jobban, nem a kertet.

- Nem fontos. Meggondoltam magam vele kapcsolatban és kész. Semmi jelentősége – hárítottam a további faggatózását, de nem bírtam olyan könnyen lerázni, mint ahogy azt szerettem volna.

- Oké. Ne mondd el, ha nincs hozzá kedved, de nem kerülheted őt a végtelenségig – figyelmeztetett. Ekkorra viszont már körvonalazódott bennem egy bosszúféle, vagyis… inkább amolyan majd én megmutatom, milyen fából faragtak szerű sablon, úgyhogy könnyed mosolyt vetettem Martin felé.

- Ne aggódj! Nemsokára tudni fogja, hányadán állunk – indultam vissza befelé. – Ja! De azért nem árt, ha ráállítasz valakit a villany főkapcsolójára. Nehogy megint kísértésbe essen.

A válaszát nem vártam meg, visszasétáltam a tömegbe. Most már be bírtam azonosítani, merre lehet, mert határozottan jobbra húzott a szívem. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy ott van. A vonzásnak ellenállva én mégis balra indultam. Minden erőmre szükségem volt ehhez.

A hibát ott vétettem, hogy nem néztem semerre, így egyenesen Doug karjaiban landoltam. Vele ma már háromszor táncoltam, de nem tűnt túl vállalkozó kedvűnek, már ami a kábító mellékszereplőt illeti. Ennek ellenére hagytam, hogy újra táncba vigyen – persze csakis a szó legszorosabb értelmében.

Míg a többiek között forogtunk, óhatatlanul is láttam a perifériámon mozogni Ryant, de szándékosan nem néztem rá egyenesen. Azt enélkül is folyamatosan éreztem, hogy figyel. Ivott is közben valamit. És észbontóan állt rajta a sötét öltöny, amiben megjelent itt. Csakhogy elszámította magát, ha ma is el akart rabolni esetleg. Túl élénken élt még az emlékezetemben az előző napi látvány. Ő meg az a fekete hajú lány…

A szívem kihagyott egy ütemet, beleborzongtam az emlékbe, majd úgy gondoltam, játszom vele egy kicsit.

Doug meglepődött, amikor szájon csókoltam, de a közönségünknek tetszett a dolog. Két embert leszámítva. A másik Martin volt. Fél percbe sem telt, és elrángatott a pasi karjaiból, pedig már épp kezdtünk belemelegedni.

- Mi a francot képzelsz? – sziszegte a fülembe, miközben az erkély felé tuszkolt.

- Én csak…

- Persze, tudom! Ryannek akarod megmutatni, mi a helyzet, de nem így kéne, ez nem egy bordélyház, az istenit!

Tetszett, ahogy tombol, de nem bírt megfélemlíteni.

- Nem? Hát akkor mégis micsoda?

A visszavágásom meglepte, össze is zavarodott kicsit.

- Nataly… ezt… ne csináld! Kérlek! – Na, ezt már képes volt emberhez méltóan mondani.

- Bocsánat – feleltem ehhez passzoló engedelmesen.

Martin a szemembe nézett, és úgy tűnt, mondani akar még valamit, de inkább csak legyintett egyet sóhajtás közben.

- Menj, keress egy játszópajtást éjszakára, és tűnjetek el innen! Hidd el, abból is érteni fog… – motyogta.

- Oké! – vidultam fel egyből. A bemutatót már úgyis megkapta mindenki, talán tényleg ideje volt továbblépni.

Visszamentem a tömegbe. Dougot „sajnos” nem láttam sehol, de egy másik pasi – fiatalabb, dögösebb, és már vele is táncoltam – máris elkapta a derekamat, és hasonló csókért esedezett, mint amivel az előbb a vetélytársát kényeztettem.

Martin előbbi kitörése miatt kicsit odébb irányítottam egy sarokba, ahol a főporondmester nem láthat bennünket, és itt végre megkapta az áhítottját. Míg smároltunk, eszembe jutott, hogy őt hogy hívják – Sean –, de ez érdekelt a legkevésbé. Inkább a dereka felé, aztán alá tapogatóztam. Igen erős hatást gyakorolt rá már csak a csókunk is.

- Többet is kaphatsz! – ígértem neki, mikor elváltunk egymástól.

- Megtisztelnél vele – nyögte vissza, ugyanis ekkor már elég egyértelműen simogattam meredező farkát a zakója takarásában. Nem akartam ismét kivívni Martin haragját.

- Akkor gyerünk! – fogtam kézen a pasit, és a kijárat felé igyekeztem vele.

Útközben csak egyetlen személyt méltattam szintén egyetlen, hosszú és meglehetősen jeges pillantásra. Ez pedig Ryan volt.

A kijárattól úgy kétméternyire állt, és minket figyelt. Sütött róla a düh, amit mosollyal viszonoztam. A tekintete lángolt a haragtól meg a féltékenységtől, az enyém győzelemittasan csillogott vissza felé. A pohara abban a pillanatban tört össze a kezében, amikor mi Seannal átléptünk a küszöbön.

Tudtam, és ő is tudta, hogy túl nagy feltűnést keltene azzal, ha utánunk rohan, és jelenetet rendez, ezért nem tartottam ettől. Attól inkább, hogy mi a fenét fogok kezdeni ezzel a pasival, aki épp a seggemet taperolja, míg felfelé haladunk a liftben.

- Felejthetetlen lesz, meglátod! – kecsegtetett mindenféle gyönyörrel. Elnézően nyugtáztam az igyekezetét. Elég esetlennek tűnt, úgyhogy már azon is csodálkoztam volna, ha nem sül el rögtön, amint átveszem tőle az irányítást. Addig is igyekeztem, nehogy hülyére röhögjem magam, a szobába lépve viszont rendesen meglepett. – Néhány napja találkoztál már pár barátommal… ha jól tudom – kezdte.

Rápillantottam. Épp a zakóját vette le, majd az ingét kezdte gombolgatni. Felkeltette az érdeklődésemet. Csak nem…?

- Valóban? És mit meséltek? – kíváncsiskodtam. Hogy azért mégse tűnjek túlzottan annak, lassan a bárszekrényhez sétáltam. A ruhám levételét nem tartottam olyan sürgősnek.  

- Azt, hogy szereted az vad dolgokat – szólalt meg mögöttem. A kezeit máris a derekamon éreztem, aztán a csípőjét a fenekemnek nyomódni. Meg egy másik, felajzottabb testrészét is. Vad dolog alatt nyilván a kokaint értette.

Furcsán éreztem magam. Az előbb még érdekelt, és bíztam benne, hogy a haverjaihoz hasonlóan ő is hordoz magánál ilyesmit, de most újra belém villant Ryan sértett pillantása, meg az, hogy vajon mi a fenének jött el megint, ezért félszavas válaszokat adtam a pasinak, jobban mondva néhány „igazán?”, meg „hmmm” megfelelőnek bizonyult.

- Ne mondd! – fordultam felé, amikor épp azt ecsetelte, mennyire meg voltak velem elégedve a spanjai. A szó azonban a torkomra forrt, olyasmit láttam ugyanis mögötte az ágyra hajítva, ami… nem egészen illett oda. Vagyis csak nem számítottam rá. Ryanről visszaváltott az agyam a látványra. – Az micsoda? – biccentettem arra, bár voltak elképzeléseim. Zacskók. Több. Különféle tartalmakkal.

- Ugyan, szivi! Ne mondd, hogy be kell neked mutatnom a barátaidat! – sutyorogta a fülembe, majd végignyalta a nyakamat.

- Nem, nem kell – feleltem bágyadtan. A pezsgőről egész meg is feledkeztem, inkább a pasit kikerülve közelebb léptem a cucchoz.

- Reméltem, hogy velem foglalkozol előbb! – kapta el ő mégis a derekamat, így tartva vissza attól, hogy a zacsikat részesítsem előnyben vele szemben.

- Mi lenne, ha… együtt? – vetettem felé egy mosolyt. Közben lerúgtam a cipőimet, és felálltam az ágyra. Bíztam benne, hogy kezdetnek beéri egy kis házi-sztriptízzel. Fel is nyögött, mikor hátat fordítottam neki, és lassan elkezdtem lehúzni a cipzárt a ruhámon.

- Ne! – kiáltott rám, mikor le akartam csúsztatni a vállaimon. Ijedtemben meg is dermedtem. Sean mögém lépett, és újra magához húzott. – Ezt hadd csináljam én! – kérte halkan. Jó, gondoltam, végül is, miért ne? Én addig majd a közeljövőt fixírozom, ami a lábainknál hever.

A kezei a vállamra siklottak, és csókokkal borított minden picit négyzetmillit, amit kiszabadított a vállpántom alól. Az egész hátamon éreztem a száját, de a derekamnál megállt. Ezután letérdelt mögém, az ujjai a lábaimat cirógatták bokától indulva egyre feljebb.

Lehunytam a szemeimet, de kár volt; rögtön valaki mást asszociáltam a helyére. Valaki mást, akit az előbb mégis sikerült kizárnom, és aki, bár fekve, de két nappal ezelőtt pont így simogatta végig a testem. Megremegett a térdem, mire a fickó felemelkedett, de csak azért, hogy a karjaiba döntve az ágyra fektethessen. A kezem beleakadt az egyik zacsiba, rá is markoltam – alig vártam már, hogy tovább bóduljak –, de sajnos kiszúrta, mit akarok, és kivette az ujjaim közül.

- Később! – súgta ígéretekkel telten, a száját pedig az ajkaimra szorította.

Még mindig nem nyitottam ki a szemeimet. Csak az íze, az illata és az érintése volt más, de ennek ellenére is képes voltam őt valaki másnak képzelni. Fel is nyögtem, mikor a keze szétfeszítette a combjaimat, és a leheletvékony bugyin keresztül cirógatni kezdett. Azt félrehúzva pedig azonnal belém nyúlt.

A vágyaim felgyulladtak, bár nem iránta. De ez most a mindegy kategóriába tartozott. Ő ekkor a számat elhagyva a melleim felé vette az irányt, de a fehérneműm többi darabjával kapcsolatban sem kapkodott: pillanatnyilag a melltartón át nyalogatta végig a mellbimbóimat. Az anyag hamar átnedvesedett, és a testem áruló módon reagált is a hűsre, a bimbóim megmerevedtek, amit ő elégedett nevetéssel nyugtázott. Aztán levette rólam. Éreztem, hogy perzsel végig a tekintete.

- Istennő vagy! – motyogta a hasam tájékán.

Nem akartam, hogy tovább menjen, különben is, rajta még sokkal több ruha volt, mint rajtam. Fel is ültem gyorsan, hogy segítsek neki megszabadulni tőlük. Szerencsére nem ellenkezett. Semmi esetre sem szerettem volna, hogy kinyaljon. Az túl… intim volt. Nem akartam vele ennyire közel kerülni. Egy kefélés az más!

Dehogy más! – súgta egy kisangyal a fülem mellett. Szinte láttam is, pedig még messze nem szívtam annyit. Ráadásul tovább sugdosott mindenféle zagyvaságokat megcsalásról, hűtlenségről és ezek egyéb szinonimáiról.

- Elég! – nyögtem félhangosan, mire Sean rám bámult, de a mosolyom meggyőzte, hogy ez nem neki szólt. Hozzá is tettem valamit, amiből mégis inkább úgy gondolhatta, hogy hozzá beszéltem: – Nem bírom, gyere már, akarlak! – Közben a nadrágjából igyekeztem kihámozni, ott borítva csókokkal a mellkasát, ahol csak értem. Fogalmam sem volt, hogy kerültünk fekvő pozícióba, pláne úgy, hogy én lettem felül.

- Nem kérsz egy kis vidámságot? – kérdezte a pasi, de a fejemet megcsóválva jeleztem, hogy nem. Majd később – gondoltam. Utána… akkor úgyis szarul fogom érezni magam valószínűleg.

- Hogyhogy te nem hoztál magaddal senkit? – nyöszörögtem a füle közelében, mire olyan őszinte és egyúttal hihetetlen válasszal lepett meg, hogy egy picit ki is zökkentem a ritmusból.

- Nem akartam rajtad osztozkodni.

Ryan is pont ezt mondta a szigeten. Nem bírná elviselni, hogy más is hozzám érjen, miután igent mondok a javaslatára, miszerint legyünk egy pár.

Nemet mondtam neki akkor, és most Seannak is. Először nem értette, de a csókom elzavarta a kétségeit. A derekamat megragadva magára emelt, és bár a bugyim meg az ő alsója még közénk állt, tökéletesen éreztem, ahogy a szerszáma az ölemnél lüktet. Megint le kellett hunynom a szemeimet, és arra koncentrálni, hogy nem is vele vagyok itt, nem ő izgatja épp a mellbimbóimat, és nem az ő ujjai csusszannak egyre lejjebb a hasamon.

Az angyalka ekkor tért vissza a vállamra, és már szinte ordította a fülembe, hogy ne tegyem ezt! Kezdtem rá dühös lenni, a következményeket pedig szerencsétlen pasin vezettem le, akinek hirtelen tíz vérvörös körömnyom csinosította ki a bőrét a jobb vállán, valamint a hasán.

Ő persze azt hitte, attól indultam be, hogy megint épp belém tuszkolta az ujjait, pedig dehogy! Mindenesetre felnyögtem a kellemetlen és taszító érzésektől, amelyeket kiváltott belőlem – naná, hogy ő ezt izgalomnak vélte, tévesen. 

Vágytól rekedt hangon közölte velem, hogy soha ilyen dögös bigét nem vágott még hanyatt, majd hogy a szavainak alapja is legyen, hirtelen fordult velem egyet, így valóban én kerültem alá.

Az ajkait és a kezeit mindenütt éreztem a testemen, de nem azokra koncentráltam. Sokkal inkább az egyik zacskót igyekeztem elérni, míg ő szerinte érzékien a testemet nyaldosta végig közben. Végül is, élveznem kellett volna, hisz nem volt rossz példány az ürge, csakhogy nem ő volt. És ez rendesen csappantott a lelkesedésemen. Bár amúgy is tettettem, szóval a mindegynek titulálás után inkább hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar.

És a csomagocskát is elértem végre. Elérkezettnek éreztem a későbböt. Fél kézzel téptem fel, és a kipotyogó tabletták közül néhány színesebbet máris megkaparintottam.

- Igyunk még egy kis pezsgőt! – javasoltam, hátha a hányingeremet is csillapíthatom, miközben lenyelem vele a bogyókat, majd mielőtt Sean feleszmélt volna, kisiklottam a teste alól, és ismét a bárszekrényhez léptem.

Sikerült a tablettákat anélkül bevennem, hogy ez neki feltűnt volna, majd ittam rá néhány kortyot, aztán az üveggel a kezemben tértem vissza az ágyhoz. Sean addigra megszabadult a maradék ruhadarabjától is, és most a kezével izgatta saját, nem aprócska méretű testékszerét. Gondoltam, jobban fog csúszni, ha „lefertőtlenítem”, ezért löttyintettem rá a buborékosból, aztán a poharat mellőzve nyaldosni kezdtem a bőréről az édes cseppeket. Ez már tetszett… vagy csak gyorsan hatottak a szerek.

Seant nem zavarta, hogy kissé művi a mesterkedésem, az élvezete hangjai magukért beszéltek. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sem teljesen „józan” már, de a java még hátra volt.

Hogy teljesebbé váljon az élvezete, no meg hogy én is túlessek a vízválasztón, a dereka fölé helyezkedtem, és anélkül, hogy a korábban félrehúzott bugyimtól megszabadultam volna, lassan ráereszkedtem a farkára. Egész jól kitöltött, bár kissé száraz voltam – hiába, képtelen voltam mással úgy felizgulni, mintha szívem valamely férfija kényeztetett volna előtte. Ennek ellenére igyekeztem.

Alighogy teljesen magamba fogadtam a mai éji pácienst, az megragadta a csípőmet, és a másik kezével a hajamba túrt. Magához rántott, meg kellett csókolnom. Megtettem, közben pedig nekiálltam mozogni rajta. Az angyal már szívet tépően zokogott a vállamon, de a másikon is feltűnt egy kisördög, aki válogatott perverziókat kiáltozva adott instrukciókat, hogy mit tegyek az alattam élvező pasassal. Nem hallgattam rá. Egyikükre sem figyeltem, tettem a dolgom.

Sean engedte, hogy így, elsőre én irányítsam a dolgokat. Még egy orgazmust is sikerült megjátszanom, aztán ő is elment. Ehhez képest nem lankadt le a férfiassága, amin kicsit csodálkoztam. Ez vagy hetek óta nem volt nővel, vagy beszedett valami potencianövelőt.

Soká tűnődni nem volt esélyem. Mivel az első kör után lerogytam mellé az ágyra, most ő mászott fölém. Hasra fordított, és lassan, szinte már érzékien gyúrva végigbecézgette a testemet, nem hagyva ki az általában érzékenynek bizonyuló pontjaimat, amelyek most meg sem rezzentek az érintése alatt. Konkrétan semmit nem éreztem, csak azt, hogy egy idő után széttolja a combjaimat, megemeli a csípőm, és újból a testembe nyomul.

Szerencsére nem láttam az arcát – így ő sem az enyémet –, ezért arról ábrándozhattam, akiről csak akartam. Hát nem Sean volt az. Nem is a pár nappal ezelőtti haverjai, hanem az a férfi, aki ma éjjel megint idejött, nyilván, hogy megkaparintson még egy fergeteges szex erejéig, de én elutasítottam. Ó, miért is nem választottam inkább őt?!

Az angyal épp az ereit vágta fel a jobb vállamon, a balomon ücsörgő ördög pedig kéjesen szippantott egyet a füves cigijéből. Én magam néha-néha nyögtem egyet, hogy Sean azt higgye, én is pont úgy élvezem, ahogy ő, de ez nem egészen volt így. Inkább a hallucinációimtól akartam megszabadulni végre.

Egy újabb marék bogyóért nyújtózkodtam, a pasi úgyis azzal volt elfoglalva, hogy mielőbb elélvezzen, nem is vette észre, ahogy egyenként lenyeldestem a tablettákat. Fogalmam sem volt, hányadik szemnél jártam, de a látomásaimból ítélve túl lehettem a tizenötödiken, mivel váratlanul azt vettem észre, hogy a kisangyal és az ördög mellettünk dugnak a párnán. A fehér ruhás, érzékien térdepelő cicababa koránt sem hasonlított arra az előbb még szűzies ártatlanságra, aki öngyilkosságot kísérelt meg, mert megcsaltam a szívem választottját, hanem élvezettel sikongatott, ahogy az ördög hatalmas farkával kíméletlenül kefélte.

Most már biztos voltam benne, hogy álmodom. Olyan nincs, hogy ez valóságos legyen! Ennek értelmében pedig elengedtem magam, és hagytam magam sodródni az ál-élvezetek végtelennek tűnő óceánján.

Sean valamikor hajnaltájt gondolta úgy, hogy nem bírja tovább – én már órák óta darab faként hevertem alatta, fölötte, rajta –, és eldőlt mellettem, mint egy krumpliszsák. Rögtön bevágta a szunyát, de én váratlanul éberebb lettem, mintha egy álló héten át aludtam volna.

Kimásztam mellőle, felemeltem a földről a „szenvedélyünk hevében” lesodort kokainos tasakot, aminek a tartalmát azért fogyasztgattuk az elmúlt órák alatt, majd a ruháimat magamra húzkodva, azt pedig belerejtve úgy döntöttem, ezt a halomnyi fáradalmat már inkább otthon pihenem ki.

A nap első sugarai már bevilágítottak a kastély ablakain, ahogy a nesztelen csendben halkan lépdeltem a kijárat felé. Véletlenül elsőre kitaláltam a labirintusból, de aztán mégsem a házam felé vittek a lábaim, hanem a tóhoz. Csábított, hogy megmártózzam benne, lemosva magamról Sean élvezetének maradványait, ezért a vetkőzéssel nem vesződve óvatosan belemerültem az alig derékig érő vízbe.

Baromi hideg volt, ezért egy percnyi levegő után kapkodást követően inkább visszamásztam a stégre, melyet Bennel a sajátunknak kiáltottunk ki, és a víz további hívogatásának semmiképpen nem engedve elnyújtóztam rajta. A hajnal fényei lassan érkeztek, de hamar beborították az egész testemet. Élveztem a melegét, ahogy szárítgatni kezdte rajtam a tönkretett, drága selymet. Lehunytam a szemem, és észre sem vettem, amikor elaludtam.

Szépet álmodtam. Nem voltak benne sem ördögök, sem angyalok, sem Sean, de még Martin és a birtok sem, csakis nyugalom, boldogság és színek. De az ébredés ijesztőbb volt, mint gondoltam volna…

Az első érzésem a megdöbbenés volt. Nem a stégen ébredtem, ahol pedig emlékeim szerint elaludtam, hanem a saját házam hálószobájának ágyában. Aztán ideges lettem, mert akárki is hozott ide, levetkőztetett. Teljesen pucér voltam a rám terített lepedő alatt. Amint felültem, és észrevettem az ágyon heverő levelet, hülye érzések is átjártak. Nem véletlenül.

Ryan volt a megmentőm. Az írását egyből felismertem, csak még túlságosan szédültem és összefolytak a betűk a szemem előtt. Meg kellett várnom, hogy tisztuljon a kép. Alighogy ez bekövetkezett, olvasni kezdtem.

Remélem, nem haragszol, de nem hagyhattalak kint a napon. Meg ruhában sem, bár már majdnem száraz volt, amikor megtaláltalak. A drogot viszont elvittem. Van egy olyan érzésem, hogy eleget használtad az éjszaka során. Martin nem örülne, ha megtudná… Én sem repesek.

Hogy ez ne történhessen meg, azt javaslom, beszéljük meg a dolgokat. Találkozzunk napnyugtakor a fáknál !

Bármit is teszel, én mindig szeretni foglak, Nataly !

                               R.

                                                           

Ez utóbbi mondatát akár fenyegetésként is értelmezhettem, és egy pici boldogsággal sem töltött el. Mostanra már egyáltalán nem akartam, hogy szeressen, de legalábbis ne szédítsen ezzel tovább, mert bármennyire is ki akartam törölni az agyamból, a lénye még bennem zsongott, elfoglalta a szívemet, és ettől csak még bonyolultabbá vált minden. Azaz nehezebben tartottam kordában miatta az elnyomni kívánt érzéseimet. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, a szexen kívül természetesen. Bár nyilván arra is megvannak a spéci, jól idomított kis barátnőcskéi…

Az ablakon kinézve láttam, hogy van még néhány órám napnyugtáig, de eszemben sem volt úgy ugrani, ahogy ő füttyent, így elmenni sem szándékoztam a „találkánkra”.

Mivel Martin eddig még nem jött, nem is üzent, bíztam benne, hogy lesz egy nyugodt, magányos éjszakám, ennek a megvalósításaként pedig először is egy kiadós fürdővel terveztem indítani az estét.

Borzongva merültem el a langyosan illatozó habokban, és a kádban elnyújtózva lehunyt szemmel álmodtam tovább azt, amit a stégen.

A víz már jócskán kihűlt, mikor feleszméltem, a fagyhalál elől menekülve másztam ki belőle, majd egy törölközőt a testem köré csavarva a konyhába mentem, hogy magamhoz vegyek némi energiát. Két falatot bírtam leerőltetni a torkomon a szendvicsből, mielőtt rosszul lettem volna. Nem küszködtem tovább az evéssel, inkább lenyeltem pár pirulát, némi likőrrel öblítve. Aztán az erkélyre léptem. Martin ekkor közeledett a kastély felől.

Igyekeztem rendezni a gondolataimat – meg a kábulatomat –, mielőtt ideér. Az öltözködéssel nem bajlódtam, Ryan levelét azonban gyorsan a párnám alá dugtam.

- Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen, mikor csatlakozott hozzám. A hangja kedves volt, a tekintete viszont elgondolkodó. Reméltem, hogy Ryan, aki pillanatnyilag a zsarolóm szerepét játszotta, nem beszélt még vele arról, amit a ruhámba rejtve talált.

- Jól – feleltem. – Kicsit fáradtan – nyomtam el egy ásítást is nyomatékosításképpen. Úgy gondoltam, ha elhiszi, talán elmegy, és nyugtom lesz mindenkitől.

- Ma pihenhetsz. Holnap pedig… – oldalról sandított rám, nem értettem, miért, míg el nem árulta – eljön hozzád egy orvos.

- Minek? – rémültem meg rögtön, de igyekeztem palástolni. Rosszul.

- Nem kell félned tőle – nyugtatott meg, azaz próbált, csak ez nem ment ilyen egyszerűen. Ha drogtesztet is akar csináltatni, akkor végem.

- Nem félek – nyögtem valójában rettegve.

- Csak rutinkontroll a múltkori kis… baleseted után.

Sejtettem, hogy a Tony elleni merényletemre és az azzal járó rajtam is fellelhető következményekre céloz. Pedig már egész jól elfelejtettem azt az ezer évvel ezelőtti esetet. Mégis elképesztően megkönnyebbültem. Bíztam benne, hogy a doki sem akar majd a feltétlenül szükségesnél jobban belefolyni az egészségi állapotom analizálgatásába, és megúszom a konkrétabb kínzásokat.

- Oké – bólintottam –, ez így túlélhetőnek hangzik.

- Este pedig újabb összejövetel lesz – folytatta. – Mivel visszajöttél Portlandből, ebből arra merek következtetni, hogy sajnos nem találtátok meg a közös nevezőt, így… gyanítom, itt akarsz maradni, hogy tovább űzd a szakmát.

Nem tévedett.

- Ahogy mondod – helyeseltem, közben a Nap irányába pillantottam. Lassan csordogált a horizont felé. A következő másodpercben a fűzfákat vettem szemügyre. Még nem volt körülöttük mozgás. Martin viszont kiszúrta, hova tévedt a tekintetem.

- Ryan nem lesz ott – szólalt meg hirtelen. Rábámultam, azon gondolkodva, mit tudhat vajon a randinkról, de mielőtt rákérdezhettem volna, elárulta. – Ez a másik oka, hogy meglátogattalak. Megkért, hogy szóljak, sürgősen el kellett utaznia, így a mára megbeszélt randitokat is el kell halasztanotok.

- Ó – bólintottam lassan –, értem. – Holott nem értettem semmit. Némiképp megkönnyebbültem, mert így legalább nem eshetem kísértésbe, de… ez az egész neki volt fontosabb, és mégis lelépett?

Furcsállottam a dolgot, de végül magamban vállat vonva nyugtáztam, hogy a jelek szerint mégsem én vagyok a legelső a számára. Eddig is tisztában voltam vele, de így megtapasztalni… nem volt jó érzés.

Aztán tovább fűztem a gondolatot, mert furdalt a kíváncsiság. Az odáig rendben van, hogy eleve el sem akartam menni a "randinkra", ahogy Martin fogalmazott, de neki mi lehet az a baromi sürgős és halaszthatatlan, ha állítólag én vagyok élete szerelme?

- A feleségével történt valami – avatott be Martin, pedig ezúttal holtbiztos voltam benne, hogy nem agyaltam hangosan, csakis mentálisan. A szavait aztán meg is értettem, és most még riadtabban pillantottam rá.

- De ugye… ugye nem a…?

- Nem, a gyereknek semmi baja. – Szerencsére kitalálta, nem kellett kimondanom, mit akarok kérdezni. – Jodie viszont veszélyeztetett, és túlerőltette magát. Kórházba vitték.  

Ez sem hangzott túl biztatóan. Igyekeztem nem leleplezni magam, hogy mennyire aggódom. Azt a vétlen kis életet sosem hibáztatnám az apja viselt dolgaiért. Ő nem tehet semmiről. Én viszont igen.

Újra bűntudatom támadt, mert tisztában voltam vele, hogy Ryan már megint miattam volt itt, és nem ott, ahol a családja tartózkodott. Bármennyire is jólesett – persze még magamnak sem vallottam volna be soha, hogy így van – az, hogy inkább mellettem, körülöttem van helyettük, ez nem enyhített a lelkiismeretem bánatán. El is határoztam, ha legközelebb találkozom vele, minden erőmet összeszedve nem omlok a karjaiba, hanem hazaküldöm a feleségéhez, és a gyermekükhöz, hisz nekik sokkal nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Én elvagyok nélküle is, de ők…

Itt megakadt a társalgás, és azt is sikerült végre rendesen felfognom, hogy Ryan nem lesz ott a fák alatt, úgyhogy nekem sem volt sietős elzavarni Martint, hogy ha esetleg mégis meggondolnám magam, készülődni kezdjek. Persze tudtam, hogy úgysem mennék el, ha nem kellett volna elutaznia, de biztos azért nem voltam benne. Így azonban megkímélt engem a sors a döntéstől. Egy terhet levett a vállamról, és rárakott egy súlyosabbat.

Akármennyire is megértőnek éreztem magam abban a tekintetben, hogy egyértelműen haza kellett utaznia a nejéhez, ez rosszabbul érintett, mint azt gondoltam volna.

- Holnapig pihend ki magad! – zökkentett ki Martin, mielőtt mélyebb mélabúba vetem magam. – Tíz körül jön az orvos, addig lehetőleg már csak aludj! – Rendes volt tőle, hogy nem kívánt már igénybe venni előtte, úgyhogy megajándékoztam egy hálás mosollyal.

Beszélgettünk még néhány percet; bocsánatot kértem, amiért visszajöttem, és a jelek szerint egy darabig még a nyakán maradok, ám ezt ő egy kézlegyintéssel elintézte. Miután elment, bezárkóztam a fürdőbe, mert olyan szintű émelygés tört rám, hogy hánynom kellett. De legalább kijöttek belőlem a tabletták is, amiket nemrég nyeltem le. Elhatároztam, hogy ma már nem is szedek be többet, mert ki tudja, miféle doki érkezik másnap vizsgálgatni. Inkább lefeküdtem, de nem jött álom a szememre.

Valamikor aztán mégis sikerülhetett elszenderednem, ugyanis ismét szép álmom volt. Egy férfi jött el hozzám, mellém feküdt az ágyba, és szorosan magához ölelt. Tisztára valóságos volt, az izmait is tapinthattam, a cirógatásait tökéletesen érezhettem, de csak a beszűrődő holdfényben láthattam őt homályosan, mert odakint túl felhős volt az ég.

A fáradtságom győzedelmeskedett, így meg sem próbáltam a végére járni, igazam van-e vagy ez az egész tényleg csupán egy csodás álom, lehunyt szemmel szerelmesem karjaiba fészkeltem magam, és tovább aludtam.

Később is felébredtem egyszer, kint még sötét volt, és ő még mindig mellettem. Rögtön csókolgatni kezdett, mintha a mese fonákjaként nem felkelteni, hanem újra elaltatni szándékozna. Ekkor már komolyabban izgatott, hogy ő vajon az-e, akinek a testem súgja, de az arca takarásban volt. Hinni akartam, hogy igen. Persze biztos voltam benne, hogy csak álmodom, ezért felszabadultan ajándékoztam meg egy vallomással:

- Örülök, hogy visszajöttél! – Természetesen csak a lájtosabb verzióhoz volt merszem.

Halványan érzékeltem, hogy elmosolyodik, de utána átölelt, és engem ismét elragadott az öntudatlanság.

Legközelebb már világos volt, csukott szemmel is észleltem a Nap sugarait. Valamint azt, hogy egyedül vagyok. Ezek szerint mégiscsak álom volt – jöttem rá, miután kinyújtott kézzel végigtapogattam magam körül az ágyat.

Sóhajtva felültem, és optikailag is meggyőződtem róla, hogy sajnos nem tévedek. A párna csak az én oldalamon volt használva, és sehol nem volt nyoma, hogy ne egyedül töltöttem volna az éjt. Biztos csak az agyam által generált érzékcsalódás áldozata lettem.

Kábán kikászálódtam a puha párnák közül, és a fürdőbe indultam, hogy felfrissítsem magam, mielőtt a doki megérkezik. Az óra szerint erre csak harminc percem volt, úgyhogy a zuhanyzást választottam.

Pontosan huszonöt perccel később újra a hálószobában álltam, és épp valami tűrhető ruhát húztam magamra, amikor nesztelenül nyílt az ajtó. Nem hallottam, de megéreztem, hogy már nem vagyok egyedül.

Gyorsan a helyére rántottam a pólómat, de kár volt takargatnom magam, a váratlan látogatóm ugyanis pontosan tudhatta, mi van alatta.

- Ben! – ragyogtam rá, de ő meglehetősen komoran viszonozta a köszönésemet.

- Szia, Nataly. – Egyből lejjebb hervadt a mosolyom, de a gyomrom örömremegése nem csillapodott.

Úgy döntöttem, nem törődöm a rosszkedvével, ezért egy ölelés reményében indultam felé.

- Mikor jöttél vissza? – Alig értem oda hozzá, amikor máris kitért előlem. És válaszra sem méltatott.

- Gyere, menjünk le!

Hát jó – gondoltam. Majd később kihúzom belőle.

Engedelmesen követtem le a nappaliba, közben pedig azon tűnődtem, vajon nem-e ő bújt mellém éjszaka az ágyba? Nem voltam benne biztos, de elképzelhetőnek tartottam. Csakhogy akkor Ryan nem tért vissza – jöttem rá. Persze, mert ő a feleségével maradt. Ettől nem lettem boldog, de attól igen, hogy legalább Ben újra itt van. Csak ne lenne ilyen mogorva…

A földszintre érve azt hittem, már ott lesz a doki is, de tévedtem. Ketten voltunk.

- Az orvos késik? – kérdeztem, miután körbepásztáztam a terepet és tényleg nem volt itt más rajtunk kívül.

- Nem. Itt áll előtted – fordult felém a legjobb, bár kis időre elveszített barátom.

Ezek szerint Martin rá bírta venni, hogy a hetekre beelőlegezett távollét helyett máris visszatérjen. Alig bírtam fékezni az örömömet. Tényleg boldoggá tett a szavaival, bár nem számítottam ilyesféle meglepetésre.

- Ez… szuper! – ugrottam a nyakába boldogan. Nem hittem volna, hogy máris visszakapom őt,  főleg, amilyen galádul viselkedtem vele legutóbb. Reméltem, megbocsátott, és azt is, hogy a jelenléte segít majd kihevernem Ryant. Bár egyelőre nem úgy festett a szitu… Nem viszonozta ugyanis a mozdulatomat, de nem is lökött el magától. Csak állt ott dermedten, mire ráébredtem, hogy valami nagyon nem stimmel. – Bocsáss meg! – suttogtam, miközben elengedtem, és hátráltam egy lépést.

- Szóval… hogy érzed magad? – kérdezte hivatalos hangon, miközben a kanapémra telepedett.

- Jól. – Én állva maradtam, mert egyelőre nem tudtam hova tenni a viselkedését. – Minden oké, Ben?

- Most nem miattam vagyunk itt. Meg kell vizsgáljalak, emlékszel? – Kár volt mondania. Elhúztam a számat, majd úgy döntöttem, kizökkentem ebből a merev modorból.

- No és merre van a sztetoszkópod? – mosolyogtam rá szándékos kedvesen, de nem viszonozta. Mellesleg, orvosi táskát sem láttam sehol.

- Szeretném, ha… – folytatta megint irritálóan udvariasan, de kezdett belőle elegem lenni.

- Jaj, hagyd már ezt, kérlek! – A pillantásából rögtön láttam, hogy esze ágában sincs, és ekkor végre rájöttem, mi a baja. Mégsem ennek a konkrétságára kérdeztem rá. – Tényleg jó hogy itt vagy! De hogyhogy máris visszajöttél? – Mire feltettem a kérdést, rájöttem, hogy elég udvariatlanul hangzott; mintha azt akarnám, bár ne lenne itt, pedig éppen ellenkezőleg.

És végre egy mosolyféle is felhalványlott az arcán, csak nem egészen a jóindulatú fajtából.

- Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy miattad, igaz? – kekeckedett.

- Megértem, hogy haragszol rám – ültem le mellé lassan –, de nem lehetne, hogy…

- Nem! Nem lehetne, hogy! – felelte, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.

- Ben! – néztem rá döbbenten, és el sem akartam hinni, amit látok. – Ez annyira nem te vagy! – suttogtam. Pedig ő volt. És én tettem ezt vele, én tettem ilyenné.

- Nagyon is én vagyok! – bizonygatta, amit még mindig igen nehezen hittem. Meg kellett próbálnom kicsalogatni belőle az igazi, vagyis a vitánk előtti Bent.

- Miért jöttél vissza? – szegeztem neki a kérdést.

Sajnos készült, mert szemrebbenés nélkül vágta rá:

- Hogy megvizsgáljalak.

- Ugyan, kérlek! – Simán átláttam rajta és ez neki is feltűnt. Rögtön valami mással próbálkozott.

- Mert nem volt szükségem több időre. – Pimaszul még vállat is mert vonni. – Te elmondtad a múltkor, mit vársz tőlem, és én kész vagyok annak megfelelően viselkedni.

- Aha – bólintottam és néhány centit közelebb húzódtam hozzá. Észrevettem, hogy rám villan a tekintete, de nem ijedtem meg tőle. – Vagyis… nincs több barátkozás, közös tóhasználat és együttalvás? – mosolyogtam rá kedvesen.

- Ahogy mondod! – Gyanúsan magabiztosnak látszott; pont ezzel árulta el magát.

Még egy kicsit közelebb csúsztam hozzá, mire felállt, és az ablakhoz lépett, de ezzel csak megerősítette bennem a meggyőződést.

- Én azt látom, hogy menekülsz tőlem – nevettem fel.

Ben igyekezett csúnyán pillantani rám ezért, de inkább vágyódóra sikerült. Ezzel adta meg a kegyelemdöfést – önmagának.

- Csak tartom a távolságot – oktatott ki fölényesnek szánt hangon. Ez sem sikerült neki túl jól.

Válaszként először is a tőlem telhető legcsábosabban elnyúltam a kanapén, a tekintetemmel vetkőztetni kezdtem, majd rekedtre varázsolt hangon megszólaltam.

- Örülök, hogy visszajöttél!

Pont, ahogy vártam, dühös lett.

- Ezt már mondtad! – Tényleg mondtam. De csak éjszaka! Elárulta magát, bár még sejtelme sem volt róla.

Most kellett blöffölnöm. Ennél jobb pillanatot keresve sem találtam volna, ő meg aranytálcán nyújtotta felém.

- Akkor miért tűntél el reggel? Vagy inkább arra vagyok kíváncsi… miért bújsz az ágyamba éjjel, ha utána reggel se szó, se beszéd fogod magad, és eltűnsz?

Ben a meglepettségét már nem bírta titkolni, és ráébredhetett, hogy elszólta magát, ugyanis zavarba jött. Ez nemcsak a szemein látszott, hanem a mozdulatain is.

- Nem… nem aludtam veled, csak ma… reggel jöttem – dadogta, de nekem már ennyi is bőven elég volt bizonyítéknak.

- Éjszaka érkeztél – ismertettem vele a pontos valóságot halkan –, bejöttél a házamba, fel a szobámba, levetkőztél, és mellém feküdtél. Magadhoz húztál, és átöleltél. Csókolgattál is, Ben! Nagyon jó volt – tettem hozzá szinte már suttogva.

Nem válaszolt, csak elfordult. Kibámult az ablakon, így nem láthatta, tán nem is hallotta, hogy felálltam, és mögé léptem.

- Hiányoztál – mondta alig hallhatóan. Erre volt szükségem.

Már a háta mögött álltam – tán csak ezért is hallottam meg, amit mondott –, így könnyedén átkarolhattam a derekát. Megint megdermedt, de nem bontakozott ki az ölelésemből.

- Te is hiányoztál! – suttogtam szenvedélyesen.

- Chh – hitetlenkedett, pedig tényleg így volt.

Az éjszaka során azt hittem – most már tudtam, hogy tévesen –, hogy Ryan tért vissza valami csoda folytán, mert Ben karjaiban éppen annyira otthon éreztem magam, mint az övében, úgyhogy nem volt kétséges, hogy hozzá fogok simulni, ha mellém telepedik. És ő pont ezt tette.

Éreztem a feszültséget, ami belőle áradt, és ez csak lassan csillapodott.

- Most már itt maradsz, ugye? – Muszáj volt tudnom. Kissé megviselte az idegeimet az, hogy az elmúlt hét során a két, számomra legfontosabb férfi egymás után elhagyott. Legalább az egyiküket vissza akartam kapni.

Ben megfordult, és immár szemből ölelt át. Az egyik keze a nyakamra siklott, az ujjai végigszaladtak a nyakamon.

- Szeretnéd, hogy maradjak? – Mintha nem úgy kérdeztem volna, hogy nyilvánvaló legyen neki, mit szeretnék, de nem kötöttem bele, inkább válaszoltam.

- Igen.

Percekbe telt, míg Ben kétkedését és bizonytalanságát felváltotta az öröm, de utána már semmi nem fojthatta belé.

Lassan lehajolt, a tekintete kérdezett, én pedig engedélyt adtam. Gyengéd csókot váltottunk, de utána sem engedtük el egymást.

- Azért arra a vizsgálatra is sort kéne kerítenünk –- javasolta egyszer csak halkan. Végre nem az az idióta merevség, hanem vidámság bujkált a hangjában.

- És… hogyan akar megvizsgálni a doktor úr? – incselkedtem vele már sokkal felszabadultabban. Sőt, odáig is elmerészkedtem, hogy én dugtam a kezeimet a pólója alá, persze szigorúan vizsgálódási céllal.

- Hé! – nevetett fel, amikor csiklandozni kezdtem az oldalát, de nem hagytam elhúzódni. Ő meg természetesen magát nem hagyta. Hamar kikötöttünk a kanapén… észre sem vettem, hogyan, de egyszer csak ott találtuk magunkat valahogy… aztán már nem a bohóckodás volt az elsődleges.

Ben csókja legalább annyira ízlett, mint Ryané. Nem jobban, de csaknem hasonló mértékben. És ő nem volt nős, gyereket sem várt tőle senki… Néhány pillanat alatt elhatároztam, hogy őt választom. Vele jobban járnék. És nem utolsó sorban biztonságosabb. Feltéve, ha még akar engem…

A kérdést nem kellett feltennem, magától értetődően történt minden. És jobb volt, mint azt remélni mertem.

A csókoknál nem mentünk tovább, de nem is volt rá szükség. Mindketten éreztük, hogy fontos fordulat történt most a kapcsolatunkban, de sajnos a valóság még mindig körülöttünk volt.

- Elárulsz nekem valamit? – kérdezte Ben kis idő múlva, amikor épp a légzést választottuk elfoglaltságul néhány pillanatig. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogok örülni annak, amire kíváncsi, de bólintottam. A szemei megint előbb kérdeztek, mint ő maga, de kivártam, hogy ki is mondja, ami érdekli. – Szeretném, ha őszinte lennél. Mennyi drogot fogyasztottál az elmúlt napokban?

Nem teketóriázott, nyíltan feltette a kérdést. Én sem vacillálhattam, hogy eláruljam-e neki az igazat.

- Nem tudom – húzódtam egy kicsit odébb. Még azt is elérte, hogy szégyelljem magam, amiért tényleg így van.

- Nataly…

- Tudom, hogy hülyeség volt, de… Befejezem, ígérem! – fogadkoztam, mielőtt képes volna hegyi beszédet tartani, milyen káros is, amit művelek magammal.

- Megígéred? – Nem tetszett ez a komoly Ben, úgyhogy megkíséreltem oldani a hangulatát.

- Cserkész becsszóra! – emeltem fel valamelyik kezem, mintha áment mondanék, bár fogalmam sem volt, így kell-e ezt. De a célt elértem; igyekezett elnyelni, de nem sok sikerrel, így tisztán láttam, hogy ismét mosolyog.

- Nem is voltál cserkész!

- Az mindegy! – viszonoztam az újbóli jókedvét, azt is hagyva, hogy megint átöleljen. – Szeretlek – csúszott ki aztán a számon, mielőtt felfogtam volna, mit mondok. Megdermedtem.

Benre lestem, mintha félnék a reakciójától – ez így is volt –, de kár volt.

- Én is téged – felelte könnyedén. Azért kihallottam belőle az őszinteséget, valamint a meghatottságot. Ezt így még sosem mondtam neki. Egy apró sóhajt hallatott, ami alapján sejteni véltem, hogy nem hisz nekem, de láthatatlanul vállat vonva a karjaiba bújtam, és élveztem a közelségét.

Sokáig feküdtünk csendben, ő a hátamat és az oldalamat cirógatta, én meg már épp elaludni készültem a szíve egyenletes dobbanásait hallgatva, amikor váratlan és furcsa zaj törte meg az idillt. Tompán morajlott valahol a távolban.

- Mi ez? – emelkedtem fel, de Ben nyugodt maradt.

- Csak egy helikopter. – Most már én is jól hallottam, közelebb ért a gép. Nem bújtam vissza hozzá, mert azon töprengtem, vajon Ryan jött-e vissza. – Talán vársz valakit? – kérdezte ekkor megjátszott érdektelenséggel.

- Nem! – feleltem hevesen. Talán túl hevesen is. Megpróbáltam menteni a menthetőt. – Csak… ma megint lesz egy… Muszáj…

- Dolgoznod – fejezte be helyettem. Bocsánatkérően rámosolyogtam. Szemmel láthatóan nem volt elragadtatva. – Semmi gond – vett aztán egy mély lélegzetet, majd felállt, a kezemért nyúlt, és magához húzott. Elgondolkodva méregetett, pedig most már én is átöleltem, nem akartam, hogy gyanút fogjon az előbbi miatt. – Szeretném, ha…

- Ha…? – unszoltam folytatásra, de helyette megcsókolt.

Feltámadt bennem az a szomj, amit az ő gyengédsége volt csak képes csillapítani, ezért odaadóan viszonoztam.

Benne is hasonló dolgok ébredhettek, mert a karjaiba kapott, és úgy vitt fel a hálóba, hogy közben el sem szakadtunk egymástól. Aztán megéreztem magam alatt az ágyat, a combjaim közt pedig azt, hogy mennyire kíván. A szája a nyakamra vándorolt, én meg vetkőztetni kezdtem. Majd váratlanul felemelte a fejét, megcirógatta az arcomat és meglehetősen komoly tekintetét az enyémbe fúrta.

- Azt szeretném, ha rám gondolnál közben. – Tudtam, hogy az esti kuncsaftomra céloz.

- Jó úton haladsz – biztattam.

Több se kellett neki; a komolysága helyébe újra szenvedély lépett, ennek hevével ostromolta ismét az ajkaimat, mialatt a kezei kitartóan, bár kissé türelmetlenül vetkőztetni kezdtek. Én sem tétlenkedtem, téptem róla a ruhákat.

Amint meztelenre simogattuk egymást, az ágyra szorított és közölte, milyen tettekkel fog eleget tenni az akaratának. Már a szavaitól is bizseregni kezdtem. Attól meg főleg, amikor a nyelvét nem beszédre használta tovább. Egy olyan négyzetcentit nem bírtam volna megnevezni magamon, amit ne érintett volna.

Az érzékiség örvényei mindkettőnket magukba szippantottak, heves villámcsapásokat és enyhébb, de nem kevésbé intenzív szikrákat gyújtva bennünk.

Az agyamat kikapcsoltam – vele drog nélkül is sikerült. Nem gondoltam másra, elérhetetlen szellemek sem röpdöstek köztünk, csak mi voltunk és a vágyaink, amelyeket igyekeztünk beteljesíteni.