36. fejezet
Az első meglepetésbe már a tetőre érve belebotlottunk. A számunkra iderendelt helikopter pilótája nagyon ismerős volt valahonnan…
- Szia, kislány! – közeledett felénk mosolyogva, szélesre tárt karokkal. – Alig vártam már, hogy viszontlássalak! - Ezzel valósággal kiragadott Ben karjaiból, és szorosan magához ölelt.
- Hé, óvatosan! – szólt rá kedvenc személyi orvosom, de a hatalmas darab ember nem is figyelt rá.
Megerőltettem az agyam, de még nem villant be, hogy ki is ő, a következő szavai alapján azonban máris kapizsgálni kezdtem a kilétét.
- Nyugi, soha többé nem rabollak el! Most csak a te külön kérésedre teszem.
Na, ebből rögtön bevillant.
- Conrad? – néztem rá döbbenten.
- Ahogy mondod, szépségem! Teljes életnagyságban.
Alig bírtam felfogni.
- De… Hogyhogy…? Ki vagy te? – próbáltam szavakba önteni a zavaromat.
- Már csak ennek a nagykutyának a testőre – intett flegmán a gép felé talán Martinra gondolva, mire eszembe is ötlött, mit keresünk itt valójában, de mielőtt megsürgethettem volna, még befejezte a rövidített önéletrajza ismertetését. – Annak idején pedig beépített ügynök. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek mindenért!
A minden alatt minden kétséget kizáróan azt értette, amit nem feltétlen kellett volna megtennie velem, mégsem tartózkodott tőle. De végül segített nekünk, úgyhogy ezennel fátylat borítottam a dologra. Meg különben is, ha jó a memóriám, volt egy alkalom, amikor lebénítva sem voltam, és még jól is esett a dolog…
Ennek ellenére a foglalkozásán – a régin és a mostanin egyaránt – totál elképedtem, ám ez a pillanat a kérdezősködés mellett még a csodálkozásra sem volt alkalmas.
- Beszélnünk kell – előlegeztem be Conradnak egy későbbi eszmecserét, amire komoly tekintettel rábólintott –, de most tűnjünk el innen gyorsan!
Szerencsére rögtön vette a lapot, és néhány perc múlva már el is hagytuk New York légterét.
Ben eloldozta az övemet, amikor már biztonságos volt, és egy flakon ásványvizet nyújtott felém. Hálásan elfogadtam.
- Pizza nincs nálad véletlenül? – kérdeztem reménykedve, miután csaknem a felét kiittam.
- Majd ha odaértünk, szerzek valami kaját – felelte szórakozottan, közben ugyanis épp az életfunkcióimat ellenőrizte. Helytelenítően pislogott rám közben. – Még nagyon nem lett volna szabad felkelned, pláne nem röpködnöd… – csóválta a fejét, majd előreszólt Conradnak, hogy ha lehet, repüljön a megengedett legalacsonyabb magasságban. – Hogy érzed magad? – aggodalmaskodott fél perc múlva megint.
- Jól – vágtam rá ezúttal habozás nélkül, de nehezen hitte. – Tényleg! Érts meg kérlek, muszáj volt eltűnnöm onnan!
Befejezte a vizsgálódást, most már csak elgondolkodva méregetett.
- Nem fogom elismételni mindazt, amit Martin már elmondott. – Tudtam, hogy ezzel arra céloz, mekkora baklövés volt elszöknöm Ryan elől.
- Nem is kell, megjegyeztem – feleltem halkan, majd kibámultam az ablakon, remélve, hogy nem feszegeti tovább a témát. Nem bírta sokáig.
- Nataly, miért nem akarsz találkozni vele?
A jelek szerint nagyon sok minden megváltozott, amíg aludtam. Ha már Ben is össze akar boronálni Ryannel, akkor mondhatni a világ fordult ki önmagából.
- Tényleg el kell ezt magyaráznom? – kérdeztem vissza, majd megerősítést sem várva megtettem. – Most született meg a kislánya, Ben! Tisztában vagyok vele, hogy az az idióta hanyagolta Jodie-t, amíg én csak feküdtem. Ezzel elvesztegette a gyermeke születés előtti értékes hónapjait! Ilyet még hálából sem tesz az ember!
- Szerelemből tette – szúrta közbe Ben, rajtam viszont már olyan szinten úrrá lett a düh, hogy nem bírtam tovább fékezni magam.
- Semmi nem menti fel a kötelességei alól! Az főleg nem, hogy az egykori kurvája éppen kómában fekszik! Jodie a felesége, az Isten szerelmére! Vele kellett volna lennie, nem velem!
- Oké! Most higgadj le, ezt majd később megbeszéljük.
- Nincs ezen mit megbeszélni!
- Jó, akkor nem beszélünk róla – adta meg magát végül, bár volt egy olyan érzésem, hogy csak azért, mert nem akarta, hogy még jobban felhergeljem magam.
- Köszönöm! – tettem pontot az ügy végére, majd hátradőltem az ülésen, és ismét kibámultam az ablakon.
- Még egy óra és megérkezünk – szólt hátra Conrad, mire előbbi vitapartnerem átkarolta a derekam, és közelebb húzott magához. Hagytam.
- Addig pihenj egy kicsit, jó?
Hallgattam Benre és megkíséreltem elaludni, ám ez nemcsak a helikopter zajától nem sikerült. Túl sok dolog járt a fejemben, és ahhoz, hogy mindez letisztuljon, több időre lett volna szükség, kevésnek tippeltem azt az egy órát, amíg odaérünk… arra a titkos helyre. Bíztam benne, hogy tényleg nem tud róla senki más, kizárólag mi.
Azt sem bántam volna, ha Martin a kérésemet teljesítve komolyan azt hazudja Ryannek, hogy meghaltam, így minimum a felére csökkent volna a gondolkodnivalóim száma. De ezt nem tudhattam biztosan, ezért aztán elnapoltam a szóban forgó kérdéskört. Egy másikat vettem elő helyette. Egy testközelit.
Ben jelenleg is úgy ölelt magához, mint régen, a tekintete pont olyan szerelmes szenvedéllyel csillogott rám, mint régen, még az érintése sem vált viszolygóvá, éppen ellenkezőleg. Mindent összevetve úgy viszonyult hozzám, mintha azután a bizonyos éjszaka után hazamentem volna hozzá – ahelyett, hogy elraboltatom magam –, és most egy tök szimpla hétvégére ruccannánk ki valahová… A felszínen legalábbis ezt tapasztaltam. Odabent – benne – mégis más lett valami, akárcsak bennem.
Igenis elraboltak, igenis megkínoztak, és heteken át a létező legbrutálisabb erőszaknak voltam kitéve. Majd Lewis szadizmusának, amelybe kis híján sikerült belehalnom, aztán pedig öt hónapon keresztül Ryannel éltem a szigetünkön…
Kicsit szégyelltem magam, végtére is Ben legalább annyi jót tett értem meg velem, mint a szívem aranyérmes választottja. Vagy még többet is.
Be kéne látnom, hogy az általam átélt elmúlt időszak csak illúzió volt, melyet az agyam képzelgett, mintegy átmeneti megoldásként arra az időre, amíg a testem nincs felkészülve a valóságra. Nem volt kétséges, hogy a sziget, a tengerpart, a kunyhó nem léteznek, csupán menedékül szolgáltak, hogy ép ésszel éljem túl azt, ami közvetlenül előtte történt, a borzalmakat abban a várbörtönben.
Most már az is világos volt, hogyhogy Ryan a kezemet fogdosta folyton – nyilván tényleg ezt csinálta az ágyam szélén ücsörögve –, megértettem, kik voltak az idegen alakok – orvosok – meg a két kedves férfi – Ben és Martin –, az pedig teljes értelmet nyert, miért akartam megölni magam, mikor Ryan Jodie-hoz ment, hogy jelen legyen a szülésnél. Fel akartam ébredni. A hullámok és villámok játéka maga volt a defibrillátor, mely végül hozzásegített a tervemhez. Fontos volt, hogy most ébredjek fel, amíg ő nincs itt. Mázli, hogy azután rögtön el is sikerült szöknöm onnan; még ha csak segítséggel is.
Az mostanra már mindegy volt, mit fog Martin hazudni Ryannek, reméltem, hogy érti majd a célzást, miért nem akarom látni többé és úgy tesz majd, ahogy tennie kell: elfelejt engem és a teljes figyelmét a családjára fordítja. Ennek már hónapokkal ezelőtt is így kellett volna lennie…
Egy gyengéd érintés az államon, majd egy puszi a halántékomra, végezetül pedig Ben hangja rántott vissza a jelenbe.
- Ébren vagy?
Felemeltem a fejem és megpróbáltam könnyedén rámosolyogni.
- Azt hiszem, eleget aludtam az utóbbi időben.
Viszonozta a mosolyomat.
- Ez igaz, de épp ezért gondolom, hogy talán hamarabb kimerülsz, mint általában. Egy ilyen hirtelen utazás pedig…
- Pontosan az, amit tennem kellett! – szakítottam félbe, mielőtt újabb hegyi beszédet szándékozna tartani. Ám ő nem vette magára a hangnemet.
- Mindjárt leszállunk – közölte. – Addig jobb, ha a helyeden ülsz.
Csak ekkor vettem észre, hogy eddig az ő ülésén időztem, jobban mondva rajta, mivel azt ő foglalta el eredetileg.
Most visszaemelt az enyémbe, gondosan becsatolta az övemet, a sajátját is, majd felelt Conrad „Felkészültetek a landolásra?” tartalmú kérdésére.
Ez kevésbé zökkenőmentesen zajlott, mint a felszállás, de a gépből való kikecmergéssel gyűlt meg a legtöbb bajom. Ben nem teketóriázott sokat, benyúlt értem a helikopterbe, a kezeimet a nyakába rakta, aztán újra a karjaiba vett és kiemelt onnan.
Egyelőre csak az erdő vett körbe bennünket, mást nem láttam a leszállópálya körül. A levegő borzasztóan tisztának tűnt, legalábbis New York belvárosához képest, a Nap pedig szikrázóan sütött. Akárcsak álmomban…
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a szellemeket, bár úgy látszott, lassan már mindenről eszembe fog jutni, amit legszívesebben elfelejtenék.
- Hát, itt volnánk… – szólt Conrad, majd kiszedett valami bőröndfélét a gépből, és elindult a vadon felé.
- Menjünk! – emelt fel megint Ben, mivel az előbb a kérésemre talpra állított, és most, hogy ne erőltessem túl magam, újra cipelni kezdett.
Először tiltakozni akartam, de félúton már hálás voltam neki ezért, ugyanis meglehetősen meredek lépcső vezetett a közeli dombtetőn álló palotáig, melyet hatalmas vörösfenyők öleltek körbe, tökéletesen takarva azt az égből, amerről mi is érkeztünk.
A kis nyaraló, ahogy Martin nevezte, éppen csak kacsalábon nem forgott, de a méreteit tekintve vetekedett a birtokán található hatalmas kastéllyal. Reméltem, hogy van odabent személyzet, aki útbaigazítást ad, ha ki akarok menni a vécére, különben esélyesnek találtam, hogy életem végéig a folyosókon fogok bolyongani, úgy elkeveredek.
- Gyertek, megmutatom, mi merre van. – Conrad gyanús volt nekem, túl jól ismerte a házat.
- Jártál már itt? – próbáltam megfejteni a rejtélyt, de csak egy még titokzatosabb pillantással felelt. Ekkor Benre néztem, de ő is a vállát vonogatta.
Követtük Conradot.
Végigvezetett bennünket egy hídon – nagyon régimódi stílusban egy vizesárokszerű volt a ház körül, és egy hatalmas faajtó várt a másik oldalán. A régi idők elavult külseje azonban modern vívmányt takart – a pasi pötyögött valami kódot a borostyán mögött elbújtatott riasztóberendezés számlapján, az ajtó pedig feltárult előttünk.
- Fő a biztonság – kacsintott ránk, miközben Ben elhaladt velem előtte. A kaput eztán ránk zárta.
Eszembe jutott Jodie és a klausztrofóbiája. Meg az, hogy azok után valószínűleg már itt sem félne.
Conrad ismét előresietett, és egy rövid előtéren át egy bazi nagy nappaliba vezetett bennünket.
Álmélkodva bámultam körbe a helyiségben, amelybe mintha nem is be, sokkal inkább kiléptünk volna. Ha az imént nem jöttünk volna határozottan be azon a kapun, azt hittem volna, hogy éppen most mentünk ki. A gigantikus terület egy privát kis erdő volt a palota kellős közepén. Még egy majdnem teniszpályányi tavacska is rejtőzött a fák között.
Két tippem volt: vagy a világ legprofibb díszlettervezői, lakberendezői és kertépítői varázsolták ide be ezt a csodát, vagy csak egy rendkívül merész építészt szabadítottak rá az erdőre, hogy annak háborítatlan eredetijét megőrizve alkosson ide valami fenomenálisat.
Az utóbbira tettem le a voksom, mivel közben elindultunk a jobbra vezető nyitott folyosón. Itt ajtók, ablakok sorakoztak egymás mellett, meg helyenként lépcsők kanyarodtak fel az emeletek irányába.
Mi is az egyik ilyen felé lépdeltünk, miután elértük a ház túlsó végét. Nem volt egyenletes az utunk; mintha a megálmodója direkt tekintettel lett volna az erdő fenyőire, szikláira, meg persze a néhány méteres vízesésre, amely a tavat táplálta.
- Tényleg Martiné ez a… hobbikunyhó? – hüledeztem a legfelső szintre érkeztünkben.
Konkrét választ nem kaptam, csak némi érthetetlen hümmögést, ettől függetlenül Conrad elég otthonosan mozgott benne. Mintha már járt volna itt…
- Választhattok, melyik hálószobát szeretnétek – mutatott körbe, vagyis inkább a számtalan ajtó felé. Legalább húsz darab volt belőlük.
Én a magam részéről a lépcsőhöz legközelebbi felé vitettem magam Bennel. Conrad nyitotta előttünk az ajtót, belépve pedig újabb csodálatos látvány tárult a szemeink elé.
A szoba egyik fala kizárólag üveg volt – ez a körkastélyon kívülről nem is látszott –, mögötte pedig a végtelen erdőség. Tisztára, mintha a szabadban volna az ember, és mégsem. Elképesztően letaglózó benyomást keltett.
- A fürdőszoba itt van – nyitott be Conrad a szoba sarkából nyíló másik helyiségbe, ami csaknem akkora volt, mint a háló, és amelynek külső fala úgyszintén üveg volt. – Speciális üveg – nyugtatott meg; elég tanácstalannak tűnhettem –, te mindent látsz, ami odakint történik, de kívülről akkor sem leskelődhet senki, ha idebent ég a villany.
Ennél több érdekességgel már nem nagyon lephetett volna meg, mégis tett egy kísérletet – sikerrel. Miután közölte, hogy ő az emelletti szobát fogja belakni, a magával hurcolt csomagot meg ledobta a szőnyegre, megállapította, hogy már majdnem ebédidő van, ezért most megy, és máris összedob nekünk valami kaját. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ő fog főzni rám.
Alighogy kitette a lábát, Benhez fordultam.
- Biztos, hogy itt… jó helyen leszünk? – kérdeztem bizonytalanul, mire ő határozottan az ablakra pillantott, méregette egy ideig, majd így felelt:
- Van egy olyan sejtésem, hogy golyóálló is, szóval igen.
- Hát, nem egészen erre gondoltam… – motyogtam, de ezt ő is hamar kitalálta.
- Attól félsz, hogy Martin az oroszlán barlangjába küldött minket. – Félni nem féltem, de a tippje helyes volt. Bólintottam. – Ne aggódj! A vén muksó imád téged. Sosem tenne ilyet.
Én erre nem vettem volna mérget, de nem volt más választásom, mint beletörődni, hogy egy ideig ez lesz az otthonom.
Ben segített kipakolni a bőröndöt, melyből új meglepetések kerültek elő.
- Hogyhogy…? Hisz ezek az én ruháim! – akadt meg a szemem egy-két ismerős darabon.
- Igen – felelte szórakozottan, mintha gondolatban másutt járna.
- Hogy kerülnek ezek ide?
- Nem tudhattuk, mikor térsz magadhoz, ezért felkészültünk rá, hogy ez bármikor előfordulhat, úgyhogy egy csomó holmit előre csomagoltunk, hogy akár válogathass is, ha kedved tartja – szolgált végül mégis némi magyarázattal.
- Azt is sejtettétek, hogy meg akarok majd szökni? – mutattam a rengeteg különféle cuccra. Ahhoz, amiről ő beszélt, bőven elegendő lett volna a póló, meg a farmer, ami rajtam van.
- Nem is baj – vontam aztán vállat a rejtély fölött. Így legalább bujkálhatok itt egy ideig. Egy másik dolog miatt viszont zavarban voltam. – Ben… Szeretnék kérni egy szívességet…
A pakolást pont befejezte, így felém fordult.
- Mi lenne az? – lépett hozzám mosolyogva.
- Szerinted megfürödhetnék? – kérdeztem tétován. Fogalmam sem volt róla, hogy lehet-e nekem ilyesmit alig néhány órával ébredés után.
- Persze! – vágta rá fesztelenül. – Akarod, hogy… segítsek? – nézett végig rajtam.
A vetkőzéssel még tán boldogultam volna, de abban nem voltam biztos, nem alszom-e majd el a kádban. Igaza volt, kimerített egy kissé az utazás, meg az azt megelőző izgalmak.
- Az jó lenne, köszönöm! – biccentettem, mire továbbra is széles mosollyal kézen fogott és a szomszédos helyiségbe kísért.
Míg én megszabadultam a ruháimtól, ő kinyitotta a csapot. Több helyen is sugárban ömleni kezdett a víz, és még habfürdőt is csepegtetett bele. Borzasztóan csábító volt a dolog, úgyhogy nem álltam ellen. Amint félig telt a többszemélyes kád, vagy inkább medence, belecsusszantam.
- Ez isteni! – nyögtem fel.
Lehunyt szemmel élveztem a kellemesen meleg, ellazító csodát, és eltűnődtem, vajon esett-e már valaha ennyire jól ez a tevékenység. Miután megállapítottam, hogy soha, kinyitottam a szemem, és egyből az erdőre esett a pillantásom. A fenyők közt átbújt néhány napsugár, ahogy a lombokat fújta a szél, de ez az ágakon ugrándozó mókuskát egyáltalán nem zavarta. Kicsit jobbra egy távolabbi tavat is felfedeztem a fák között, felfelé tekintve pedig az enyhén felhős égboltot csodálhattam.
- Tetszik? – hallottam meg Ben hangját, mire rápillantottam. Egy karosszékben ült tőlem nem messze, és engem figyelt.
- Gyönyörű! – helyeseltem. Picit már megint zavarba jöttem, így megpróbáltam ezt sajátosan feloldani. – Nem csatlakozol hozzám? – paskoltam meg a vizet. A hab már oszladozott, kivehető volt a körvonalam. Ben habozott.
- Nem vagyok benne biztos, hogy…
- Nyugi, nem szexre gondoltam – biztosítottam a szándékaim tisztességéről, mielőtt közli, hogy undorodik tőlem, de nem figyelt a közbeszólásomra, folytatta:
- …ellen tudnék állni a kísértésnek!
Erre nem számítottam. El is akadt a szavam egy másodpercre, majd úgy döntöttem, megszavazom neki a bizalmat.
- Ettől én nem félek, tudom, hogy úriember vagy.
Megint várt egy percet, aztán elhatározásra jutott, mielőtt nekiálltam volna győzködni, milyen kellemes a víz. Felállt és lerántotta a pólóját.
- Jólesik, hogy ezt mondod – nyúlt a nadrágjához vigyorogva –, csak nehogy csalódás érjen!
Komolyan azt hittem, hogy ember nincs, aki megkívánna még, miután minimum egyszer látott olyan összetörten, ahogy nyilván rám találtak – köztük Ben is, akiről volt egy olyan érzésem, hogy jelen volt mondjuk a megtalálásomkor, netán a műtéteknél is –, ehhez képest maximálisan fel volt izgulva, amikor ezt nem leplezve pucérra vetkőzött, és beült mellém a kádba. Azaz velem szembe.
Rögtön magam alá akartam húzni a rossz lábamat, hogy ne kelljen benne „gyönyörködnie”, de lassú voltam. Elkapta a bokámat, és kiemelte a vízből.
- Ne – kértem, ám ekkor helyt adott az egyik feltételezésemnek.
- Amikor előkerültél, én vizsgáltalak meg először – kezdte, közben mellékesen végigsimogatta a lábszáram legösszeroncsoltabb részét. – Nem sok esély volt rá, hogy élsz még egyáltalán, de az volt a fontosabb, hogy stabilizálni tudjuk az állapotodat. Hogy túléld. Nem pedig az, hogy hogy nézel ki.
Nem nagyon találtam szavakat, hogyan köszönhetném meg azt, amit tett értem. Régebben minimum egy szopást felajánlottam volna hálám jeleként, de most… fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem. Az viszont baromi izgató volt, ahogy a vádlimról a térdhajlatomra, majd még feljebb csúsztak az ujjai.
Régen volt részem ilyesféle érzésekben… Mintha az elmúlt hónapokat egy egész más bolygón töltöttem volna, más életem volt… de nem történt benne semmi, aminek köze lehetne a testiséghez. Ez közben nem zavart, de most rá kellett jönnöm, hogy hiányzott ez a fajta gyöngédség és érzékiség.
- Hagyd abba – suttogtam, és el akartam húzni a lábam, de Ben ekkorra már a combjaimhoz ért, és esze ágában sem volt abbahagyni.
- Figyelmeztettelek – felelte. Valóban figyelmeztetett, én meg közöltem vele, minek tartom.
- Egy úriember…
- Annak csak te tartasz, de nem vagyok az. – Halkan beszélt, mégis elég határozottan ahhoz, hogy tudjam, nem fog megállni, akárhogyan is kérlelem. – Te viszont még félig „alszol”, úgyhogy… – Kissé rémülten figyeltem, ahogy felemelkedik, és közelebb húzódik hozzám, szinte fölém a kádban, így már-már a lábaim közé is csúszott a teste. – Csak engedd el magad! – súgta, majd egy könnyed csókot lehelt a szám sarkába.
- Ben…
- Hagyd, hogy kényeztesselek! – Hogyan is állhattam volna ellent egy ilyen ajánlatnak?!
Még nem volt elég józan a fejem ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mennyire normális dolog az, hogy egyrészt rögtön a kómám után szexelni akarok valakivel, aki felcsigázta az érzékeimet, másrészt pedig ez a személy nem az, akivel az elmúlt hónapokat – még ha csupán képzeletben is – együtt töltöttem. Ám ez a személy Ben volt, akihez annak idején úgyszintén szoros szálak fűztek, testi és lelki értelemben egyaránt.
A testi értelmemet máris megingatta, ugyanis az ujjai végigcsúsztak a combjaimon, végig fel a testemen a melleimig, majd óvatosan a két keze közé fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Lehunytam a szemem, és viszonoztam.
A lélegzete szaporábbá válásából arra következtettem, hogy hasonló felajzottan érezheti magát, mint én, sőt… a csípőmnek már így is nekisimult vágyai kőkemény bizonyítéka. Megmarkoltam, mire felnyögött, de elhúzta onnan a kezem, mielőtt konkrétabb „lépéseket” is tehettem volna annak érdekében, hogy ő se maradjon ki a jóból.
- Most te vagy terítéken – ellenkezett szóban is, és ennek megfelelően is cselekedett.
A kádban ugyan nem volt teljesen kivitelezhető, amit tenni szándékozott, de az ujjai így is pillanatok alatt őrületig hevítették a véremet. Édes kínjaimban fetrengve már csak a csempét, meg néhol Ben bőrét bírtam karmolászni, a csókjai viszont még tovább cukrozták az élvezeteket.
- Nem… bírom! – nyöszörögtem a földi gyönyörök kapujában. Úgy éreztem, menten szétrobbanok, és darabokra szaggat a kéj, pedig igazság szerint még belém sem dugta az ujjait, kizárólag kívül simogatott, de olyan elképesztő érzékiséggel, hogy komolyan fontolóra kellett volna vennem az együtt-fürdéssel járó „veszélyeket”, mielőtt becsalogatom ide magamhoz. Nem tettem. Most pedig viselnem kellett a következményeket.
- Nem is kell! Csak élvezd! – parancsolta halkan, de mire kimondta, máris remegés rezgette a testem, a víz hőfoka a duplájára hevült körülöttünk, és csak a szája segített elfojtani mámoros sikolyaimat.
Még messze nem tértem magamhoz, amikor Ben egy utolsó szenvedélyes csók után elhúzódott tőlem, majd a szappanért nyúlt és mosdatni kezdett. Masszírozással kombinálva, egy csaknem fél éves öntudatlanságot követő mesés orgazmus után ez úgy hatott rám, mintha éppen újjászületnék. Azt sajnáltam csupán, hogy az energiáimat már ez a rövidke – és örömet csak nekem okozó – előjáték teljesen hazavágta.
Ben látszólag nem zavartatta magát amiatt, hogy félig már alszom ahelyett, hogy viszonoznám neki, amit ő tett velem, vagy legalább a mosdatásomban közreműködnék, elégedett mosollyal az arcán simogatott tisztára. Mikor végzett, felültetett a kád szélére. A saját dereka köré egy közepes méretű törölközőt csavart, körém meg egy nagyobbat tekert. Az ellen már nem is tiltakoztam, hogy az ágyba vigyen. Rögtön el bírtam volna aludni, ha hagyja, de már megint az orvosommá vedlett; épp a pulzusomat ellenőrizte.
- Elég lett volna, ha megkérdezed – motyogtam. – Bár anélkül is tudhatnád, hogy majd’ kiugrik a szívem a helyéről.
- Az előbb még talán – mosolygott rám vágyakozva –, de mostanra visszaállt a majdnem normális értékre.
- Akkor tegyünk róla, hogy újra felszökjön a láz… – nyúltam be a törölközője alá, de alighogy megérintettem még mindig izgatott szervét, elkapta a csuklómat.
- Most inkább aludj egy kicsit! – húzódott távolabb, sőt, fel is kelt az ágyból, így hajolt újra fölém.
- De te nem… – akartam tiltakozni, csakhogy ő rám se hederített.
- Az nem fontos. Az a fontos, hogy pihenj, oké? – Beszéd közben kihúzta alólam a fürdőlepedőt, és gyengéden betakargatott.
Azt már nem láttam, csak érzékeltem, hogy ad egy atyaian szűzies puszit az arcomra – mely az előzőek tekintetében egy kicsit nevetséges volt, de még a mosolygáshoz is túl fáradt voltam –, megsimogatja a hajam, a fülembe súgja, hogy mennyire szépeket álmodjak, majd az ajtó csukódása rántott magával az álmok világába.
Ébredéskor azt kívántam, bárcsak ne aludtam volna el. Álmomban megismétlődtek a borzalmak, melyeket Tony követett el ellenem legutóbb.
A tüdőm zihált, a szívem szaporán pulzált bennem, és az egész testem verejtékben úszott. Még mindig a történtek hatása alatt voltam. Erre tett rá még egy lapáttal az, hogy koromsötét volt a szobában, így ösztönösen segítségért kiáltottam.
A rémálom pedig folytatódott. Conrad lépett be az ajtón.
- Nyugi, minden rendben! – kapcsolt rögtön lámpát, ám ez édeskevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak.
Magam elé rántottam a takarót, mikor a pillantása tudatta velem, hogy meztelen vagyok, de aztán veszekedni kezdtem vele.
- Mi a francért kellett elrabolnod? És ki a fene vagy te?! – dühöngtem, de már számíthatott egy ideje ilyesmire, mert nem vágott vissza. Inkább megállt az ajtóban, és felelt a kérdéseimre.
- Elraboltalak, mert így kellett cselekednem. Ez volt a feladatom – árulta el. Hosszadalmasabbnak szánhatta, mert egy kis gondolkodás után leült az ajtó mellé a földre, hátát pedig a falnak vetette. Miután kényelmesen elhelyezkedett, folytatta: – Talán itt az ideje, hogy elmeséljek mindent… Már azelőtt beépültem Tony emberei közé, hogy börtönbe juttattad volna. Tulajdonképpen csak egy hajszál választott el tőle, hogy egy sor másik bűntette miatt lecsukhassuk, de te megakadályoztad – mosolyodott el kesernyésen. – Először úgy volt, hogy lefújjuk az akciót, de a csapat, amelynek a tagja lettem, máris a szöktetését tervezgették. Nem szállhattam ki, habár a főnökeim ezt szerették volna. Tudtam, hogy ennek az egésznek nem lesz vége addig, amíg az a patkány életben van, így hát felmondtam a rendőrségnél, bent maradtam a rosszfiúk bandájában, és vártam. Amikor elérkezett a pillanat, sajnos nem én lettem az a szerencsés, aki kimenti Tonyt a fogságból, akkor ugyanis rögtön megöltem volna. Ehelyett Alannel arra a feladatra osztottak be, hogy szállítsunk le téged a főnöknek. Ez némileg megváltoztatta a terveimet. A társam ráadásul elhatározta, hogy… „beléd kóstol”, mielőtt Tony kinyírhatna, ugyanis azt hittem, ez a szándéka veled. Elvégre te vontad ki a forgalomból.
- És te miért… kóstoltál meg? – szúrtam közbe szándékosan ugyanúgy fogalmazva, ahogy ő, mielőtt folytatja.
Meglepett a bűntudatos mosoly, amellyel lehorgasztotta a fejét. Már azt hittem, bevallja, hogy nem bírt ellenállni a kínálkozó alkalomnak, de mint kiderült, más miatt szólalt meg a lelkiismerete.
- Azt a szert azért kaptad, hogy ne kelljen érezned, amikor Alan majd rád mászik. Nem akadályozhattam meg, hogy megtegye, mert akkor rögtön gyanússá válok, de szerettelek volna megkímélni tőle. Én pedig… Nos, beismerem, hogy megkívántalak, de elsősorban azt akartam letesztelni, hogy valóban sikerült-e érzéstelenedned.
- Sikerült – jegyeztem meg. Így a történtek egy része máris más megvilágításba került. Sőt, ezzel voltaképpen máris felmentette magát a perverz, szadista, bizarr szexualitású emberrabló címke alól, amelyet a megismerkedésünk elején aggattam rá.
- Ne haragudj! – mormolta bocsánatkérően, de egy legyintéssel elintéztem, majd megkértem, hogy folytassa a sztorit. – Szólni akartam a régi kollégáimnak, hol találják meg Tonyt, de ehhez tudnom kellett, hol rejtőzik. Amíg veled oda nem értünk helikopteren, erről fogalmam sem volt. Azelőtt még nem jártam ott, és igazság szerint az sem könnyítette meg a dolgom, hogy sötétben repültünk. Beletelt néhány napba, mire kiderítettem, merre rejtőzünk. Utána már csak fel kellett vennem a kapcsolatot a zsarukkal, de ez sem bizonyult gyerekjátéknak, ráadásul szereznem kellett némi bizonyítékot is, hogy elhiggyék, még mindig a jók oldalán állok, és minden vágyam, hogy így vagy úgy, de hűvösre tegyük Tonyt. Aki ráadásul precízen ügyelt rá, hogy ne lehessen találni semmiféle tuti dolgot, ami alapján sikerülne elhinniük, hogy mi a pálya. Aztán a te szerencsétlenséged lett az én szerencsém – pillantott a melleimre.
- A borotvakés – suttogtam, amint felelevenedett bennem a szörnyű emlék. Amellett az is, amikor később Conrad meglátogatott, újra érzéstelenített, majd bezacskózta a bizonyítékot. Akkor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de most visszagondolva…
- Az, bizony – erősítette meg a tippemet. – Rajta volt a te véred és az ő ujjlenyomatai. Ennél többre nem volt szükségem.
A gondolataimba merültem, ő meg elhallgatott, így beletelt egy kis időbe, mire feltűnt a csend.
- Gondolom, eljuttattad a rendőrségre… – próbáltam aztán felvenni a fonalat.
- El – bólintott sóhajtva.
- De hiszen nem jött senki, hogy kiszabadítson, Tonyt meg elkapják… – zavarodtam össze kicsit.
- Nem. Egy újonc kezébe került a csomag, aki a régi társam íróasztalára tette. Én szúrtam el, mert tényleg neki lett címezve. Azt tudtam, hogy Bob támogatja a titkos terveimet, még akkor is mellettem állt, amikor otthagytam a szolgálatot, de arról fogalmam sem volt, hogy elindult nekem segíteni. A csomaggal épp elkerülték egymást. Bob kapott egy fülest, és anélkül, hogy erről bárkinek is szólt volna, utánam jött, hogy segítsen. Tony emberei elkapták, mielőtt a vár körüli erdőből kijuthatott volna. Aztán Tony megölte. A szemeim előtt. Bob az utolsó pillanatig fedezett engem. Igazi jó barát volt!
Megint elhallgatott. Sejtettem, milyen megrázó lehetett ez a számára. Elmotyogtam egy sajnálomot, mást nemigen tehettem.
- Szóval egyedül maradtál – állapítottam meg a percnyi gyászcsendet követően.
- Igen, és már csak arra gondoltam, hogyan tudnám kicsinálni a rohadékot. – Egyeztek a terveink. – De aztán rád szabadította az embereit, és elvesztettem a fejem. – Ez is ismerős volt. Akkor történt, amikor egyetlen alkalommal nem bénított le, mielőtt lefektetett, a doki látogatását követően. – Tony sajátosan megbüntetett a féltékenységemért, aztán elzárt, amíg lenyugszom. Ugyanabba a padlásszobába vitt, ahová téged is berakott az elrablásod napján. Nem volt könnyű kiszabadulnom, miután félholtra veretett. Az első napokban fogalmam sem volt magamról, azt sem tudtam, hol vagyok. Időbe telt, amíg mindenre újra emlékezni tudtam, aztán már csak a szökésemet tervezgettem. Addigra ti rég a várbörtönben voltatok. Alant kellett megkínoznom, hogy elárulja. Szerencsémre azt is elmondta, hogy Tonyék menekülőre fogták a dolgot, miután rajtuk ütött egy sereg kommandós. Azután a lány után jöttek, aki veled volt odalent a cellában. Őt már kevésbé ügyesen rabolták el, mint mi téged. Nem volt nehéz dolga a testőreinek.
Ezek szerint Jodie miatt Tonyra uszítottak egy egész hadat, miattam viszont a kisujját sem mozdította senki… Hát ez remek érzésekkel töltött el, de lenyeltem a csalódottságomat, és tovább figyeltem Conrad meséjét.
- Mivel ők leléptek, de ti még ott voltatok a másik csajjal, az tűnt a legfontosabbnak, hogy benneteket kivigyelek. Először nem tudtam, merre lehettek, de aztán megpróbáltam Tony fejével gondolkodni. Jobban ment, mint hittem – mosolyodott el fanyarul. – Olyan kegyetlen viszont sosem voltam, hogy sorozatban lemészároljak mindenkit, aki az utamba kerül, ezért inkább egy kis koktélt kapott az, aki nem igyekezett a segítségemre abban, hogy mielőbb a nyomotokra bukkanjak.
- Tony szobájában is jártál – közöltem vele a témába vágó észrevételemet.
- Igen, kicseréltem néhány üvegcsét. Ez később jól jött neked, igaz? – mosolyodott el.
- Így könnyebb volt leszúrni, mint úgy, ha sokat ellenkezett volna – vontam vállat. Aztán megköszöntem neki, de hasonló vállrándítással hárította.
- Nem tudtam, hová mentek a várból, vagy hogy mikor térnek vissza, úgyhogy igyekeznem kellett. Kicsit zavart, hogy hirtelen ketten lettetek, én csak egy megmentendő szépségre számítottam. És nagyon utáltalak, amikor eldöntötted, hogy te maradsz, a másikat vigyem ki.
- Mégis hagytad – mutattam rá.
- Bíztam benne, hogy tudod, mit csinálsz – felelte. – Mindenesetre tényleg vissza akartam menni érted, de a pasid hadserege közben újra felbukkant, és már csak arra vártak, hogy Tonyék visszatérjenek. Amikor ez megtörtént, nem volt könnyű rávennem őket anélkül, hogy lebuktatnálak, hogy várjanak még egy kicsit, ne rontsanak rá rögtön, de ekkor a barátnőd elkottyintotta nekik, hogy meghaltál, ezért aztán mindenki általánosan összeroppant. Megvártam még, hogy elterelődjön rólam a figyelmük, aztán visszaindultam érted. Reméltem, hogy közben már megtetted, amit akartál és nem Tony bizonyult megint erősebbnek… Ami meglepett, hogy a másik csaj férje nem maradt ott pátyolgatni a várandós nejét, inkább utánam osont, mert megsejtette, hová készülök. Meg ez a Ben gyerek is a nyomunkba szegődött, holott mindketten úgy tudták, már nem vagy életben. Nem világosítottam fel őket az igazságról, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, mi történhetett. Eléggé… összetört voltál, nem sok esélyét láttam, hogy esetleg túlélted Tony érkezését. A többi zsoldos elintézte az utunkba toppanó, akadékoskodó őröket, mi meg egyenesen odamentünk, ahol utoljára hagytalak. Számítottam rá, hogy már nem leszel ott, de arra nem, hogy végül Tony ágyában találunk. Ráadásul tényleg csak egy hajszálon múlt az életed. A Ryan nevű fazon elsírta magát, amikor meglátta, milyen állapotban vagy. A megkönnyebbüléstől én is, miután Ben megállapította, hogy még dobog a szíved. Tony holtan hevert melletted, de kedvem támadt volna felnégyelni mindazért, amit elkövetett ellened, az mégis sürgősebb volt, hogy téged mielőbb kivigyünk onnan, és szakértő orvosok kezeibe adjunk. Jó erős szíved van – pillantott rám elismerően. – És a gyilkolási módszered se kutya!
- Kösz – motyogtam. A történet alapján elég sok homályos folt letisztult végre, kivéve… – Lewisról mit tudsz? – kérdeztem rá az egyik nem tisztázott, de fontos részletre. Volt egy olyan félelmem, hogy ha esetleg megmenekült, akkor tovább szomjazik a véremre, és nem lesz nyugtom tőle, amíg őt is el nem sikerül tennem láb alól.
- Lewis? – ráncolta a homlokát Conrad. Ez nem tűnt túl jó jelnek. Eddig. – Az a fickó, aki még a villamosszékben is dicsekedett vele, hogy hazavágta a lábadat?
Na, ekkor szakadt fel belőlem az összes eddig elfojtott megkönnyebbülés könnyek formájában. Ha nemcsak Tony, de Lewis is halott, akkor talán végre nincs veszélyben az életem.
Conrad felugrott, amikor elsírtam magam, és az ágy szélére ülve a karjaiba vett.
- Hé, nyugodj meg! – csitított kedvesen. – Már vége a van!
Tudtam én is, de képtelen voltam kinyögni, hogy örömömben sírok. Az meg csak nem akart elállni, akárhogy vigasztalt Conrad.
Negyed órával később befutott Ben és ugyanebben a helyzetben talált ránk.
- Mi a baj? – ugrott egyből oda, aztán rögtön a pulzusomat és a pupillámat vizsgálgatta.
- Semmi, csak felzaklatta egy kicsit az, amit meséltem neki – magyarázkodott Conrad, bár nem egészen a valóst közölte. Megbocsátottam neki, nagyjából már amúgy is lehiggadtam.
- Biztos rendben vagy? – faggatott a magándoktorom, pedig már az előbbiek hallatán is megkönnyebbült.
Szipogva bólintottam, majd kibontakoztam Conrad karjaiból és újra normálisan magamra csavartam a takarót.
- Jól vagyok – adtam végre hangot is a dolognak, majd megpróbálkoztam egy mosollyal további bizonyítékképpen. – És éhes is vagyok – árultam el egy ideje már tartó kínomat, de nem akartam félbeszakítani ilyesmi miatt Conradot, nehogy kizökkenjen.
- A kaja kész! – pattant fel az ágyról, aztán Benre pillantott. – Gondolom, segítesz neki felöltözni… Addig én megterítek. Gyertek fel majd a tetőre!
Alighogy kitette a lábát, kérdőn fordultam Ben felé.
- Honnan vette, hogy…?
- Ha akarod, kimegyek – ajánlotta kitalálva, mit szerettem volna kérdezni.
- Ennél már jobban ismerjük egymást – mosolyogtam rá, aztán ledobtam magamról a takarót, és felcsillanó pillantásai kereszttüzében a szekrényhez lépdeltem. – Arra lettem volna csak kíváncsi, hogy vajon tényleg egy párnak néz bennünket, vagy csak beképzelem? – nyögtem ki, míg a ruhák közt turkáltam. Ben pakolási technikája, vagyis az összevisszaság hagyott némi kívánnivalót maga után.
- Hát… talán sejti, hogy több van köztünk, mint orvos-beteg viszony… – húzódott mögém, és miközben átkarolta a derekamat, egy puszit nyomott a nyakamra.
- Igaza van – mormoltam rálelve a megfelelő ruházati kellékekre, melyeket a polcokról lehúzva megfordultam. Aztán földre ejtettem mindent, és átkaroltam Ben nyakát. – Merre jártál, amíg mi mesedélutánt rendeztünk? – érdeklődtem. Volt bennem némi félsz, hogy Ryant értesítette a hollétünkről, de ez rögtön eloszlott, amint meghallottam a válaszát.
- Nem messze van egy kisebb falu, ott voltam bevásárolni. Conrad most csak szendvicseket csinált, de hoztam pár doboz készételt is. Ezekkel jó néhány napig kihúzzuk.
- Köszönöm – súgtam, és hálaképp még egy puszit is leheltem a szájára. Elengedni viszont nem bírtam, nem hagyta.
- Csak ennyi jár érte, hogy nem hagylak további napokig éhezni, vagy netán hogy vadásznod kelljen a kajára? – incselkedett, mire felnevettem, és egy sokkal határozottabb csókkal is köszönetet mondtam neki. Végül ő tolt el magától, pedig már épp kezdtünk belemelegedni. – Inkább öltözz fel, amíg még bírok magammal! – figyelmeztetett, de amikor lehajolt, hogy felvegye a ruháimat, a szája egy vonalba került a csípőmmel. Lehunyt szemmel egyenesedett fel, egy lépést hátrált, majd felém nyújtotta a holmikat. – Kint várok. Ezeket ugyanis szívesebben tépném le rólad, mint adnám rád.
Értettem a problémáját. Még bennem is élénken élt a legutóbbi együtt-fürdésünk emléke.
Sóhajtva magamra rángattam a cuccokat, miután kiment, de csakis azért, mert tényleg erősen korgott a gyomrom.
Ben az ajtóm melletti falat támasztotta kívülről, de kézen fogott, mikor kiléptem rajta.
- Erre – vezetett egy újabb rejtett lépcső felé.
Megdöbbentem, amikor megláttam, hogy fáklyák helyettesítik a neont, amelyhez az ember többnyire hozzászokott. Én legalábbis a kórház után kellemes csalódásnak éreztem a fénynek ezt a természetesebb forrását.
- Martiné ez a… fura palota? – kérdeztem a tetőterasz felé közeledve, melyet a bogarak ellen áttetsző szövetháló fedett. Már sokadjára szerettem volna megtudni a választ, de mindezidáig nem kaptam kielégítőt.
- Igen! – vágta rá ekkor végre Conrad, amint odaértünk hozzá. Tényleg szendvicsekkel várt bennünket, abból is az ínycsiklandóbb fajtával, ám volt ott még egy üveg bor is, némi sütemény, és egy hatalmas csokitorta. Elámultam a rengeteg finomság láttán.
- Nem árt, ha a szokásosnál több cukrot veszel magadhoz – tört elő Benből az orvos, és egyúttal persze magyarázatot is adott a látványra.
- Tudom már… – nyögtem a harmadik elém pakolt tortaszeletre bökve a két hatalmas szendvics bekebelezését követően. – Ha Tonyéknak nem sikerült a megölésem, most rajtatok a sor, hogy halálra etessetek, igaz? Vagy az, hogy legalábbis cukormérgezést kapjak…
A kijelentésem általános derültséget váltott ki ebédpartnereimből, miközben hevesen tagadták, hogy a közelében járnék az igazságnak. Aranyosak voltak, nem haragudtam rájuk.
Conrad később elzavart minket pihenni, mondván, hogy neki még fel kell boncolnia a marhát, megkopasztani a csirkét, és kifilézni a halat, amit Ben hozott a faluból készétel gyanánt vacsorára.
- Ha gondolod, segítünk – ajánlkozott a merénylő jókedvűen, mire Conrad gondolkodott egy percet, de aztán nagylelkűen utunkra bocsátott bennünket.
A sok evéstől fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte, ezért boldog voltam, hogy Ben nem rángat el egy éjszakai, erdei kirándulásra kalóriaégetés gyanánt. Más, kétszemélyes beltéri sportra sem akart rávenni, ehelyett csupán egy kellemes sétát javasolt, hogy feltérképezzük a szállásunkat.
- Azt hiszem, Martinnak kisebbrendűségi érzése van, persze tévesen – motyogtam kis idő múlva –, és ezt próbálja ellensúlyozni ezekkel a monumentális építményekkel – állapítottam meg, mikor épp a huszonhatodik szobát vettük szemügyre, és egy emelet még hátra volt.
- Ő sem volt mindig ilyen gazdag – vont vállat Ben. – De most az. Miért ne költse ilyesmire a pénzét? Rosszabba is fektethetné.
Ebben igaza volt.
Leértünk közben a legalsó szintre, oda, ahol valamikor a délelőtt folyamán bejöttünk a házba. Bár sötét volt, rávettem Bent, hogy nézzük meg a vizes árkot, ami körbeöleli a külső falakat, mire elkezdett rémisztgetni a környező erdőben élő vérszomjas fenevadakkal. Nem rémültem meg kellőképpen, ezért csodálóan végigmért.
- Tony és a fajtája után nem igazán félek egy-két valódi vadállattól – magyaráztam neki mosolyogva. Visszanevetett, majd a biztonság kedvéért kézen fogott, és a kód bepötyögését követően kinyitotta nekünk a kaput.
Megint furcsa volt, hogy ugyanaz a látvány kápráztat el kint, ami bent is, de barátkoztam a dologgal. A falakon belül azért lényegesen nagyobb biztonságérzet töltött el, de ezt sosem vallottam volna be Bennek. Inkább szorosan fogtam a kezét.
- Na, mi az, szivi? Mégis megijedtél? – kuncogott fel halkan.
- Nem én! – torpantam meg dacosan. – Csak téged féltelek – öleltem át aztán a derekát. – Jobb itt kint. Nincsenek falak…
Tudat alatt még élt bennem a pincébe való bezártság élménye, amelyről sejtettem, hogy életem végéig el fog kísérni. Erről valaki más is eszembe jutott.
Ben visszaölelt, hagytam is, majd felemeltem a fejem, és amennyire a kapu felől érkező fény engedte, a szemeibe néztem.
- Tudsz valamit Jodie-ról és a kislányáról?
Először hitetlenkedő hangot hallatott, majd ehhez hasonlóképpen válaszolt:
- Azt hittem, a boldog apuka hogyléte jobban érdekel…
- Éppen most árultad el. Boldog. Örülök neki. – Ezt bárki bevette volna, aki nem ismer úgy, mint Ben.
- Nataly, miért kínzod mindkettőtöket?
- Hagyjuk ezt, kérlek! Inkább az első kérdésemre felelj! – Bíztam benne, hogy nem firtatja tovább a dolgot. Néhány pillanat múlva teljesítette végre a kérésemet.
- Mindketten jól vannak.
Őszinte, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.
- Tudod, mielőtt Conrad kivitte volna onnan – céloztam ezzel a várra –, görcsei voltak. Attól féltem, túl sok lesz neki a stressz, amit az elrablása óta át kellett élnie, de nagyon bátran tartotta magát. – Elmeséltem Bennek, mi mindent tett Jodie a sötétben a saját pánikját félretéve azért, hogy az én életemet mentse. Aztán pedig azt, hogy el kellett vele hitetnünk a halálomat, különben nem hagyta volna magát kiszabadítani helyettem.
- Erős lány – mondta egyetértően, mikor befejeztem a sztorit, de a jó hangulata csak eddig tartott és dühnek adta át a helyét. – Te viszont nem voltál eszednél, amikor olyan állapotban akartad tök egyedül felvenni a harcot Tonyval!
Már vártam, mikor fog összeszidni emiatt. Elhúzódtam tőle és a vállammal a falnak támaszkodva rámosolyogtam.
- Végül sikerült, nem?
- De hogyan?! Egy hajszálon múlhatott az egész! – Egyre hangosabban kiabált, de engem még nem ijesztett meg. Biztos voltam benne, hogy hónapok óta várja, hogy beolvashasson nekem.
- Mázlim volt – ismertem be. – Az a lényeg, hogy meghalt. Mindenki mástól irigyeltem volna, amit akkor éreztem, amikor a szívébe döftem a kést! – meséltem szenvedélyesen. – Talán nem voltak egyenlők az erőviszonyok, de ez egy cseppet sem érdekelt. Akkor sem voltak azok, amikor ő számtalanszor ájultra vert, mielőtt kiélte volna rajtam a beteges ösztöneit. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt, hogy ez egyszer hatalmam van fölötte!
Ben némán hallgatta végig a rövid monológot, aztán szintén szótlanul magához ölelt.
- Azt hittem, hogy elveszítettelek! – súgta zaklatottan. Én is örültem, hogy mégsem, de idejét láttam megérdeklődni, akkor mi a francért nem kerestek már előbb. – Hát azt hiszed, nem kerestünk? – tolt el magától, és most rajta volt a sor a döbbenést illetőleg. – Már aznap éjjel… Úgy értem… Ah, francba! Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy mással fogod tölteni az éjszakát – nyögte ki kelletlenül. – A keresésedre indultam nem sokkal éjfél után. Martin le akart beszélni róla, mert neki szimpatikusnak tűnt a pasi, akivel elmentél. Tőlem akár az atyaúristen is lehetett volna, nem érdekelt. Az intelmei ellenére végigjártam a házat, de egyik szobában sem találtam rád. Azonnal szóltam neki, hogy szerintem eltűntél, de ő még ekkor sem aggódott túlzottan. Másnap reggelig kellett győzködnöm, amikor a saját szemével is láthatta, hogy nem vagy sehol. Ekkor persze rögtön uszította az embereit, hogy a föld alól is, de kerítsenek elő téged meg őt – bökött vissza a ház irányába, Conradra utalva ezzel. – A biztonságiak semmit nem láttak, semmit nem hallottak… Borzasztó volt azt hinni, hogy önként mentél el – lepett meg váratlanul, meglehetősen szomorú hangon.
- Mi? Miért mentem volna el onnan? Nem volt rá okom! – tiltakoztam, bár, ha jobban belegondoltam, találhattam volna néhány megfelelőnek hangzó alibit.
- Biztos? – kérdezte Ben csendesen. Nem válaszoltam neki. – Na ugye. Ennek ellenére nem hagytunk fel azzal, hogy megtaláljunk, de ez korántsem volt ilyen egyszerű. Martin eget-földet megmozgatott, még az alvilágból is bérelt fel gyanús figurákat, hátha ők tudnak valamit a hollétedről, de semmi. Aztán egy héttel később beállított Ryan. Neki addig nem árultuk el, hogy eltűntél… Martin bízott benne, hogy előkerülsz valahogy. Csakhogy nem kerültél elő, ő meg érted jött. Megunta, hogy semmibe veszed, és elhatározta, hogy máshogy próbál meg jobb belátásra bírni… de erre már nem kerülhetett sor. Amint meghallotta, hogy mi történt, azonnal értesítette az embereit, akik addig Tonyt tartották fogva. Vagyis csak szerette volna értesíteni őket, de senki nem felelt a hívásaira. Ekkor küldetett oda valaki mást, aki közölte, hogy az őrség tagjai mind egy szálig halottak, az összes ember, aki arra ügyelt, hogy ő ne szökhessen meg onnan, mindenkit megöltek, érted?! Mindenkit! Ezután már tudtuk, hogy téged is ő raboltatott el. Csak éppen arról nem volt fogalma senkinek, hogy hová.
Ezek szerint mégis kerestek, tévedtem, amikor azt hittem, hogy nem érdekli őket, hol lehetek. Meghatott a dolog, egy csepp könnyem is kicsordult, amit Ben törölt le az ujjával. Ott is felejtette aztán azt az arcomon egy pillanatra, és megcirógatta a bőröm.
- Végül mégis megjelentetek – bírtam folytatásra, mikor valamennyire összeszedtem magam. Kíváncsi voltam, hogy kerültek oda.
- De csak mert Jodie-t is elrabolták. Enélkül nem jutottunk volna a nyomodra. Szerencsénkre, vagyis… sajnos egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz Tony következő lépése, így nem fordítottunk kellő figyelmet az érintettek… minden érintett és azok hozzátartozóinak védelmére. Annyit azért mégis, hogy az ő elrablóit már követni tudjuk. Így jutottunk el ahhoz a várromhoz. Istenem, először hittem Jodie-nak, amikor azt mondta, meghaltál. El sem bírod képzelni, milyen érzés volt. Aztán meg az, ahogy ott feküdtél… Alig volt már benned élet… – A hangja remegése arra utalt, hogy mennyire megrázta a dolog. Valószínűleg én is padlóra kerültem volna, ha vele történik ilyen.
- Sajnálom – nyögtem elsősorban amiatt, hogy ennyi gondot okoztam nekik. – Nem kellett volna elmennem vele… emiatt történt ez az egész.
- Nem tudhattad – igyekezett megvigasztalni, de ez nem igazán sikerült neki. Tényleg meg voltam róla győződve, hogy ezt én csesztem el, és nem is picit.
Sírva fakadtam, először, amióta magamhoz tértem, vagy már sokkal korább óta először, mire Ben még szorosabban átölelt, és hagyta, hogy kibőgjem magam.
Egy fura hang rántott vissza a bánatomból a valóságba. Mintha egy mobiltelefon ciripelése törte volna meg a zokogásom fojtott hangjait. Legalábbis kizártnak tartottam, hogy errefelé éjjel muzsikálnának a tücskök.
Ben óvatosan elhúzódott tőlem, amint észrevette, hogy a figyelmemet már valami más köti le, és mivel ő is hallotta a csörgést, elővette a készüléket a zsebéből. Martin nevét írta ki a kijelző. Intettem neki, hogy vegye csak fel, addig előkotortam egy papír zsepit a zsebemből, és odébb léptem, hogy kifújjam az orrom.
- Igen? – Önkéntelenül is hallottam, amiket mondott, nem voltam tőle elég távol, hogy ne így legyen. – Persze, minden rendben van… Ő is jól van – pillantott rám. – Aludt néhány órát, aztán ettünk – mesélt Martinnak nyilván rólam. A nyugodtnak érzett hangja azonban kisvártatva feszültté vált. – Micsoda?! Ne!
Még hátat is fordított, mintha így hallótávon kívülre kerülne. Ez persze nem ment neki, ráadásul meg is ijesztett a hanghordozásával.
- Mi történt? – kérdeztem közelebb lépve, de amint megérintettem a karját, odébb lépett.
- Mennyi időnk van? – kérdezte a telefonba, aztán a választ hallva igen csúnyán elkáromkodta magát.
- Sajnálom, csak most tudtam meg – vettem ki halkan Martin szavait, de tovább nem beszélgettek, ezért aztán nem lettem okosabb.
- Ben! – szóltam rá hangosabban, miután összecsukta a mobilt és visszacsúsztatta a zsebébe. – Mi a gond?
- A gond? - kérdezett vissza egy sóhaj kíséretében, majd a fák tetejére, vagy inkább az éj fekete egére bámult. – Gond az nincs…
- Na ne mondd! Akkor mi… – Ebben a pillanatban már én is hallottam valamit. – Vendégünk érkezik? – fogtam fel a gondot, miután felismertem, hogy ez egy helikopter zaja.
- Hé! Ti tudjátok, ki a látogatónk? – kiabált valahonnan fentről Conrad. – Remélem, csak a személyzet tart esti vizitet – adott hangot a tippjének, én azonban úgy éreztem, hogy másról lesz itt szó.
Már láttuk is a gépet, amely ugyanafelé a leszállópálya felé ereszkedett, amelyen mi is földet értünk.
- Nem – morogta Ben ezúttal higgadtabban, mint az imént. – Ez csak Ryan.
Ezzel szavakba foglalta azt, amit pillanatnyilag a legkevésbé akartam. Már csak a remény maradt, hogy sikerül valahová elrejtőznöm előle, egy vitához ugyanis még nem éreztem kellően gyógyultnak magam.
