29. fejezet

29. fejezet

Ben kérdése egyértelmű volt. Hiába próbáltam volna hülyének tettetni magam, ő nem volt az, így meg sem próbálkoztam ilyesmivel, úgyis tök fölösleges lett volna. Azon agyaltam inkább, hogyan fogjak hozzá a vallomáshoz. Ő volt a gyorsabb, előttem nyitotta ki a száját.

- Nataly… – kezdte volna megint, de megráztam a fejem, jelezve, hogy értem, mire kíváncsi, csak épp a gondolataimat gyűjtögetem. Emellett időt is  akartam nyerni.

Megköszörültem a torkom, és lassan felültem az ágyon. 

- Szerintem tudod, hogy mi az – pillantottam rá higgadtan. Csak belül remegtem, mint a nyárfalevél. Megnyaltam a szám szélét, és újra szólni akartam, de a következő tette megakadályozott ebben.

- Jó! – állt fel hirtelen. – Akkor én ezt most magammal viszem. – Rögtön tudtam, mire céloz, de nem hagyhattam.

Az ajtónál értem utol, és a karját megragadva tartottam vissza attól, hogy eltűnjön a kokainnal együtt.

- Kérlek, add vissza! – próbáltam rá hatni, de hiába.

- Egy-két tabletta még oké – nézett rám szúrósan –, de azt nem fogom hagyni, hogy rászokj erre a szarra!

- Nem fogok rászokni – fogadkoztam totál biztosan magamban –, arra már kismillió lehetőségem lehetett volna, és ezt te is tudod. Bízz bennem, Ben! Kérlek! Szükségem van rá!

Láttam, hogy vívódik, a jelek szerint elég meggyőző voltam, de ennek ellenére sem bólintott rá a kérésemre. Viszont legalább a szobából nem lépett ki egyelőre.

- Martin gondokodás nélkül meg fog ölni, ha ezt megtudja – morogta az ajtót bámulva, aztán rám nézett. Ideje volt kielégítenem egyik hosszabb ideje létező kíváncsiságomat. 

- Te tudod, hogy miért gyűlöli ennyire a drogokat?

Remek húzás volt témát váltanom. Rögtön sikerült kizökkenenem.  Átmenetileg.

- Hallottam pár pletykát… – motyogta. – Az alkalmazottak beszélnek ezt-azt…

- Például mit?

- Ne terelj! Ez most mindegy. A lényeg az, hogy te ne használj ilyesmit soha többé, megértetted?!

Ekkor engedtem el a karját, és fontam össze a sajátjaimat a mellkasomon.

- Nem megy nélküle… – suttogtam, nem azért, hogy nyomatékosítsam a dolgot, hanem hogy elhiggye, igazat mondok. – Régen nem érdekelt, hány pasival kellett dugnom, és az sem, hogy mennyi ilyet tömött belém Tony, de… most már nem megy másképp, Ben.

- Velem sikerült – hárította az érveimet. – És ha nem tévedek, Ryannel sem voltak ilyen problémáid. – Nem tetszett, ahogy a riválisa nevét mondta, de igaza volt.

- Az más. Össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor egy vadidegen mászik rám.

Ben tovább tépődött a kétségei között, mert látta rajtam, hogy nem hazudok. Felváltva pillantott a zacskóra, és az arcomra, végül az előbbin állapodott meg a tekintete.

- Martinnak volt egy fia – kezdte végül mégis a mesét. Azt hiszem, kitaláltam a folytatást, mielőtt beavatott volna. – Ő is használt ilyesmit, csak kicsit durvábban nyomta. Végül túladagolta magát. – A rövid monológ végén Ben újra rám nézett. – Hát ezért gyűlöli a drogokat.

Így más megvilágításba kerültek a dolgok, de most nem Martin fiáról volt szó, hanem rólam.

- Én tudom kezelni – mondtam halkan. – Sosem voltam és nem is leszek függő. Csak annyi kell, hogy… – Egy pillanatra elhallgattam, mert annyira nem akartam ilyesmiről beszélni neki, mégis muszáj volt, hogy meggyőzzem. Végül kiböktem. – Hogy képes legyek lefeküdni másokkal.

Tudtam, hogy ezzel most beismertem a gyengeségemet, de reméltem, hogy megérti. Rám is nézett, és mintha mondani akart volna valamit, de aztán lenyelte. Helyette így szólt:

- Akkor sem kéne… – A feltételes módnak örültem, mert még lehet belőle engedmény, de annak nem, hogy még mindig a markában szorongatja a megváltásomat.

- De máshogy nem vagyok képes rá, értsd meg! – emeltem fel a hangomat. Eszembe jutott az is, hogy mit terveztem mára; elküldeni őt, hogy ne szenvedjen tovább mellettem. Bár két napja, amikor visszajöttünk ide a birtokra, még én kértem rá, hogy ne hagyjon magamra, azóta változott egy s más. Jóideje tisztában voltam vele, hogy mit érez irántam, és épp ezért láttam jobbnak, ha mégis inkább elküldöm a közelemből. – El kellene menned, Ben. Én majd túlélem valahogy egyedül is, de nem akarom, hogy látnod kelljen…

- Ahogy tönketeszed magad ezzel a szarral? – kiáltott rám, felmutatva a zacskót.

- Nem. Hanem azt, hogy minden éjjel mással kefélek – helyesbítettem. Sikerült is az újabb terelés: lehunyta a szemeit, és felsóhajtott. Nyilván belegondolt. Én is. – Ez a munkám, és az életem. Az a „szar” viszont kell, hogy meg is bírjam tenni mindezt.

- Annyiszor kértelek rá, hogy gyere velem, hogy lépjünk le innen a francba… Normális életed is lehetne – nézett rám ismét könyörögve.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Menj el – tettem hozzá halkan. – Jobb lesz úgy mindenkinek.

- Mindenkinek?! – dühöngött újabb sort. Ilyennek sem láttam még soha. – Nem, nem mindenkinek, csak neked! – vágta aztán hozzám a véleményét, de nem volt igaza. – Gondolod, nekem jobb lenne, ha elmennék, és azt sem tudnám, mikor nyírod ki magad ezzel? – emelte fel megint a drogot. – Vagy hogy mikor kefélnek halálra? Ha maradnék, talán meg bírnám menteni az életed…

A szavai alapján már a temetésemet is megtervezte gondolatban, amennyiben mégis kudarcot vall az újraélesztésemmel, és ez egyáltalán nem volt az ínyemre.

- Akkor maradj! – vontam vállat. – De tartsunk bizonyos távolságot. – Azt hittem, hogy ha előrukkolok az újabb feltételemmel, engedékenyen belemegy, csakhogy elszámítottam magam. A cuccot még mindig nem volt hajlandó visszaszolgáltatni.

- Távolság – morogta megvetően. – Ez mit jelent? Hogy nem alszunk együtt többet?  Nem használjuk egyszerre a tavat? Nem megyünk el pizzázni? Moziba? Vagy meglátogatni Tony családját?

- Igen – feleltem bizonytalanul. – Ilyesmiket…

Ben felsóhajtott, és már majdnem megsajnáltam, amiért már a barátságot is megtiltom neki, de aztán elérte, hogy ideges legyek. A szemei fájdalmat csillogtak, emellett viszont kíméletlen határozottságot is más tekintetben.

- Oké. De ezt akkor is magammal viszem – tette zsebre az anyagot. – És nélkülem nem jutsz ki innen utánpótlásért – vigyorgott még rám búcsúzóul, a kedvességet mellőzve inkább hátborzongatóan, aztán kinyitotta az ajtót.

- Ne! Kérlek… Kérlek, Ben! – siettem utána rimánkodva, hogy gondolja meg, de mintha meg se hallotta volna, mit kiabálok a fülébe, míg az ajtóig nem ért. – Add vissza! – kértem utoljára nyomatékosan.

- Nem – rázta meg a fejét. – Idd le magad, tömd magadba a bogyóidat, de ezt nem kapod vissza.

Nem láttam értelmét utána rohannom, egyrészt, mert szélsebesen távozott, másrészt pedig, mert túlságosan haragudtunk most egymásra, és volt egy olyan érzésem, hogy képtelen lennék jobb belátásra bírni.

Visszakullogtam a házba, az emeletre, ott kifeküdtem az erkélyre egy doboz cigi társaságában, és megpróbáltam kitalálni, hogy jutok kábítószerhez, mielőtt elkezdődne az éjszaka. Fogalmam sem volt. Meg ötletem sem. Bennek volt igaza; nem juthatnék ki nélküle a városba csak úgy, ő meg tuti, hogy nem segítene nekem. Valaki mást kéne megkérnem…

Dél körül érkezett a megoldás, mégpedig két lábon. Nem is hallottam a lépteit, egyszer csak megjelent az erkélyen.

- Le fogsz égni, ha még soká ücsörögsz itt a napon – figyelmeztetett, de csak a kezemet vettem el a szemeim elől.

Végignéztem Vanessa most is makulátlan külsején, de egy csepp irigység sem volt bennem, holott tisztában voltam vele, hogy én magam elég nyúzottan festhetek.

- Mi járatban? – kérdeztem, mert nem akartam rögtön lerohanni a kérésemmel.

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy sikerült a tegnap éjszakai kis… kalandod – nézett rám mindentudóan. Sejtettem, hogy a nem csekély vagyonon vásárolt szerre céloz.

- Nem tegnapra kellett, hanem mára – fordultam el tőle, és elbámultam a tó felé. Hallhatta a lemondást a hangomban, mert feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Megadtam magamnak a kegyelemdöfést. – De Ben elvitte. Szerinte enélkül is képes vagyok szétkuratni az agyam…

- Ennyire nehezedre esik ezt csinálni? – kérdezte halkan, néhány másodpercnyi gondolkodást követően. – Azt hittem, te is akarod… Eleinte úgy tűnt…

Úgy döntöttem, őszinte leszek vele. Nem vágtam a képébe azt, hogy tulajdonképpen az ő és Martin rábeszélésének engedve űzöm még mindig ezt az ipart – no meg a pénzért, de az mindig is mellékes volt –, ehelyett így feleltem:

- A hideg futkos végig a hátamon, már akkor is, ha csak gondolok rá, hogy mi fog történni… Egyetlen porcikám sem akarja. Ezért kell, hogy valami… kikapcsolja az agyam. – Dühített, hogy ilyen nyamvadt vagyok, én, akinek azelőtt tucatnyi kuncsaft sem kottyant meg per nap. Az meg még inkább, hogy könnyek szöktek a szemembe.

Van újra hallgatott egy darabig, majd meggyújtott egy szálat a cigimből, hátradőlt a másik nyugágyon, és nagyot szippantott belőle. Aztán könnyed, csevegő hangnemben megszólalt:

- Mi történt a szigeten, ahova a fiammal mentél? – Meglepett a kérdése, főleg, mivel nem efelé a téma felé kívántam volna kanyarodni.

- Semmi különleges – hazudtam unottra varázsolt hangon. Nem vette be. Rám nézett.

- Ha semmi, akkor nem készültél volna ki annyira, hogy Martin csaknem egy hétnyi újabb szabadságra engedjen a fiúddal.

- Ben nem a fiúm! – tiltakoztam, persze ezt is hiába.

- Az most tök mindegy. Figyelmeztettelek, hogy Ryan nem fog boldoggá tenni. – Naná, kifejezetten élvezte, hogy kínozhat. Levettem a napszemüvegemet, és Vanessára bámultam.

- Semmi közöd hozzá, mi történt köztem és a fiad között. – Egyetlen szót sem kívántam erre pocsékolni többet, de ő még nem adta fel.

- Talán boldog leszel, ha elárulom, ő ugyanúgy szenved… – kezdte, de kétségesnek tartottam, hogy valóban így lenne. Bár láttam őt, amikor a szerződést hozta Ben lakásához… Vajon mégis…? Áh, hülyeség!

- Ugyan, mi a fenéért szenvedne? – horkantam fel megvetően. – A neje gyereket fog szülni neki! Egy édes kis trónörököst, aki majd megkapja tőle a hatalmas kaszinóbirodalmat! Én csak falatnyi szórakozást jelentettem a számára, semmi egyebet! Mi a francért szenvedne, mondd?! – Egyre jobban belelendültem, végül azon kaptam magam, hogy Van fölé hajolok, és szinte fenyegetően méregetem.

- Nyugodj meg, kedvesem, igazad van. Valóban nem szenved – változtatta meg a közlendőjét. Bele is sajdult a szívem. A fájdalmas mellékzönge ellenére könnyebb volt ezt elhinnem, mint azt, hogy Ryan is olyan cefetül érzi magát, akárcsak én.

- Helyes! – bólintottam morcosan, és visszatelepedtem a helyemre. – Én is remekül érzem magam! – hazudtam még egyet, aztán megkíséreltem elterelni a beszélgetés fonalát Ryanről, mielőtt még többet árulok el az érzéseimből, persze burkoltan. Nyíltan sosem vallottam volna be, mik ezek. – Csak szar érzés fájdalmat okoznom Bennek. Ezért van szükségem valamire, ami leállítja az agyamat, ha éppen másokkal… vagyok együtt.

Nem akartam ilyen finoman fogalmazni, mégis így jött a számra a tevékenység.

- Szóval drogra kellett a pénz? – tettette a hülyét, pedig száz százalék, hogy tudta, arra. Nem feleltem, elfordultam tőle, de folytatta. – Ha csak ez a gond, én segíthetek neked.

- Miért tennéd? – morogtam, pedig pont erre akartam megkérni. Ennek ellenére nem szerettem volna, hogy túlzott fölényben érezze magát.

- Neked szükséged van valamire… és nekem is. – Tehát akar tőlem valamit a csaj. Csak tudnám, hogy mit?

Rábámultam, hátha elárulja, de csak mosolygott.

- Neked mire? – Igyekeztem, hogy elég flegmának tűnjek. Ha jól játszom, talán sikerül elérnem, hogy ő könyörögjön nekem, csak hogy segíthessen.

- Te jobban értesz a férfiak nyelvén, mint én – vallotta be, amit eddig is tudtam, hisz ezt szajkózta az idejövetelem óta. – Martint kellene meggyőznöd valamiről… bár nem, nem hiszem, hogy sikerülne. – Biztos voltam benne, hogy ezt fogja csinálni. Elhúzza előttem a mézesmadzagot, megvárja, míg majdnem ráharapok, aztán továbbrántja.

- Ugyan, miről kéne meggyőznöm Martint?

- Amiről nekem nem sikerült. Hogy fejezze be ezt az egészet. – Nem számítottam rá, hogy kiböki, de megtette. Csak éppen nem értettem.

- Mármint… mit fejezzen be? – kérdeztem óvatosan, nem akartam egyből a közepébe vágni, hátha meggondolja magát.

- Ezt… amit a birtokon művel. Ő élvezi, hogy dróton rángathat másokat, én viszont szeretnék már egy nyugodt életet. Vele.

Nocsak, nocsak! – mosolyodtam el magamban. A jó öreg Martin nem hajlandó úgy táncolni, ahogy ez a némber fütyül… Mily meglepő! De azért nem vettem volna mérget rá, hogy az igazságot hallottam. Vanessa még túl fiatal ahhoz, hogy „pihenésre” legyen szüksége, mégis belementem a játékba, hátha többet is elárul majd.

- És miért hiszed, hogy nekem megteszi azt, amit a te két szép szemedért sem? – érdeklődtem negédesen, kiélvezve a hangyányi hatalmat, amit a kezemeb adott ezzel.

Hosszas hallgatás után Vanessa így felelt:

- Martinnak már nem való ez az élet, Nataly. Talán hallottad, mi történt a fiával. – A mosolya alapján, mely ezeket a szavait kísérte, biztosra vettem, hogy poloska van a szobámban, és tisztában van vele, hogy ezt ma reggel árulta el nekem Ben, de nem szóltam közbe, hadd folytassa. – Amikor az a… baleset történt, Martin szívrohamot kapott. Egy hétig nem volt eszméletén, és lassan ment neki a gyógyulás.

Erre nem számítottam. Viszont így megtudtam a valódi indokait.

- Gondolom, ekkor már vele voltál – motyogtam, de nem kellett konkrét igent mondania.

- Addig én felügyeltem, hogy mennek itt a dolgok, és még utána is, amíg ő lábadozott – bólintott. – Sokáig tartott, mire túltette magát rajta, vagy inkább úgy mondom, hogy jobban lett, mert egy ilyesmin sosem teszi túl magát az ember. Azt hiszem én is belehalnék, ha az én fiammal történne hasonló. A lényeg az, hogy Martin, hiába épült fel látszólag, egyre rosszabbul van. Nemcsak azért, mert hiányzik neki Andrew, hanem mert ez a sok parti, a fogadások és vacsorák már nem neki valók. Nyugalom kéne neki, nem kellene tovább kerítőt játszania. Ő sem lesz fiatalabb.

Elgondolkodtatóak voltak a szavai, de még mindig nem tudtam, hogy jövök én a képbe, mint meggyőző elem.

- Miből gondolod, hogy rám hallgatna? – ismételtem meg a korábban már feltett kérdésemet, de ezúttal sem kaptam konkrét választ.

- Van egy tervem, de a megvalósítása még várat magára, és tudom, hogy elég lenne egyetlen olyan kis lökés, amellyel sikerülne rábírni a dologra.

Vanessa egyre jobban belelendült, én meg egyre inkább úgy éreztem, mintha egy hurok szorulna körülöttem.

- Elárulod, hogy kerülök én a képbe? – érdeklődtem, bár abban már nem voltam biztos, hogy hallani akarom-e a választ.

- Neked lenne a legfontosabb szereped – fordult végre felém a figyelme. – Nem véletlenül voltál együtt tegnapelőtt pont azzal a két fickóval. És az sem a véletlenen múlott, hogy milyen pluszt adtak neked.

- A drogra célzol. – Nem kérdeztem, mert ahhoz túl egyértelműrk voltak a szavai.

Még nem állt teljesen össze a kép, de körvonalazódott bennem valami. Ez a valami egyáltalán nem tetszett, úgyhogy reméltem, tévedni fogok.

- Igen, arra – bólintott Vanessa, de ahelyett, hogy végre kitért volna rá, mit is akar tőlem, csavart még egyet a történeten. – Akármit is próbálsz elhitetni velem, biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagy a fiamba. Ő viszont nős, és a felesége, Jodie gyermeket vár. – Ez tényleg élvezi, hogy a földbe döngölhet, gondoltam, de egyelőre nem nyitottam ki a számat, hogy elküldjem a büdös picsába. Folytatta is. – Lehet, hogy kialakult köztetek valami, de jobb, ha elfelejted, nem fogja miattad elhagyni a családját. – Igen, kétségkívül imádta, ha megrugdoshatja a szívem, és egyre jobban csinálta.

- Ezt nem is vártam tőle soha – szúrtam közbe, ő viszont meg sem hallotta.

- Szóval örülök neki, hogy emiatt ki vagy borulva egy kicsit, mert remélem, hogy könnyebb lesz rávennem téged az együttműködésre.

Most még jobban bűzlött nekem ez az egész, és nem volt kedvem vásárra vinni a bőrömet, pláne nem az életemet, de arra komolyan kíváncsi lettem, mi ez az egész.

- Mit akarsz tőlem? – szegeztem neki nyíltan is a kérdést, amelyre már jó ideje és jó párszor választ kértem, remélve, hogy végre megkapom a várva vártat.

- Ahogy mondtam, együttműködést. Neked Ryan összetörte a szíved, Martin fia meghalt, ő maga pedig beteg.

Vanessa úgy nézett rám, mintha már rég értenem kéne a három tény közti összefüggést. Hát én erőlködtem is rendesen, de az istennek sem akart összeállni a kép, pedig tényleg igyekeztem. A kirakó egyik darabkája még hiányzott. Legalábbis szerintem.

Nem a feladatot könyveltem el megoldhatatlannak, inkább magamat hülyének, majd ezt nyíltan vállaltam is, amikor rákérdeztem az általa fel nem sorolt, de engem foglalkoztató alkotóelemre.

- Fogalmam sincs, mik a szándékaid, de azt tudom, hogy a kokaint kihagytad a buliból.

Vanessa felnevetett, mintha pedig mondta volna, csak én nem hallottam.

- Az mától kezdve akár halálos mennyiségben is a rendelkezésedre áll – legyintett lazán.

- Netán általad? – akartam tisztázni, amíg végre témánál vagyunk. Bólintott, úgyhogy gyorsan feltettem még egy kérdést: – És pontosan mit is kérsz érte cserébe?

- Enyhe függőséget. De az is elég, ha csak megjátszod – tette hozzá gyorsan, mielőtt kiakadhattam volna, hogy ezt mégis hogy gondolja, hisz az én életem a tét.

- Martin megígérte nekem, hogy megöl, ha még egyszer lebukom előtte – osztottam meg vele a potenciális jövőim egyikét.

- Pont ez a lényeg! – Elég hülyén nézhettem, miután ezt kimondta, de a magyarázat ezúttal nem váratott magára. – Ha véletlenül megtudja, belátja, hogy nem sikerült belőled olyan bábot faragnia, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül.

- Ehhez miért kéne kábítószer? – értetlenkedtem tovább. – Eddig is én irányítottam a…

- Csak hiszed – legyintett megint mosolyogva. – Azt gondolod, nem tudott minden lépésedről azóta, hogy először megpillantott az utcán? – Tényleg ezt hittem. – Tévedtél. Olyan vagy neki, mint amilyen a fia volt… csak női és nem vérszerinti kivitelben. Amikor rólad beszél, nem előtted persze, valósággal istenít! Gondolj csak bele, mekkora csalódást tudnál neki okozni, ha azt az utat követnéd, mint Andrew?

Belegondoltam.

- A fia miért szokott rá a drogra? – kérdeztem, bár már sejtettem a választ.

- Reménytelenül szerelmes lett… egy férjes asszonyba. A nő viszonozta az érzelmeit, de csak addig, ameddig az neki is kényelmes volt. Aztán egyszer hónapokra… úgy fél év lehetett, eltűnt valahová a férjével, majd négy és fél hónapos terhesen tért vissza. Azonnal kiadta Andrew útját, aki pedig még így is szerette… még így is képes lett volna folytatni vele azt a viszonyt, azt akarta, hogy hagyja el a férjét, és együtt neveljék fel a pasi gyerekét.

Volt hasonlóság a sztorikban, de muszáj volt néhány különbségre, és újabb hazugságra is felhívnom Vanessa figyelmét.

- Az a nő nem szerette Andrewt, aki viszont tuti bele volt zúgva a csajba. Az én esetem más. Akármit is hiszel, én nem szeretem a fiadat. Ryan mégis akar engem, hiába vár gyereket a felesége.

- Lehet, sőt, biztos, hogy akar téged, ki ne akarna? – mért végig olyan pillantással, hogy egy másodpercre kételkedtem a hetero beállítottságában. – De sosem fog elválni a kedvedért. – Ezt olyan undorítóan magabiztosan és leereszkedően mondta, hogy szívesen bevallottam volna neki az igazságot, ám akkor felborult volna az őrült kis terve.

Végiggondoltam a dolgot.

Tehát Van adna nekem drogot, hogy tovább tudjak kurválkodni. Én csinálnám is, hogy mielőbb elegendő pénzhez jussak, ami majd a szabadságomat jelenti. Martin számára megismétlődne a múlt, csalódna bennem és vagy megölne, ahogy beelőlegezte, vagy befejezné ezt a foglalkozást. Én ugyan nem vettem rá mérget, hogy az utóbbit fogja cselekedni, de Van látszólag meg volt róla győződve. És csak megjátszanom kéne, hogy rákaptam az anyagra, nem pedig élesben zombivá válni.

Felsóhajtottam, mert azt is belekalkuláltam, hogy így ki mindenki bizalmát veszíteném el. Martinét mindenképpen, Ben is elfordulna tőlem, még jobban, mint ahogy jelenleg vagyunk, Ryan pedig… ő nyilván kiábrándulna. Én meg egyedül maradnék.

- Ma elutazom, meglátogatom a fiamékat – zökkentett ki a gondolataimból Vanessa. – Néhány napig náluk leszek, addig van időd átgondolni a dolgot. Addig is… egy kis motiváció – vett elő a táskájából és nyújtott felém egy ahhoz hasonló zacskót, mint amilyet Ben kobzott el tőlem reggel. Nem fogtam meg, így az asztalra tette. – Te is állj neki felkészülni a ma éjszakára. Kápráztasd el őket! – Beszéd közben fel is állt, és menni készült. Eszemben sem volt, hogy kikísérjem, ő lépett vissza a nyugágyam fejrészéhez, majd lehajolt, megsimogatta a hajam, és a fülembe súgta: – Bízom benne, hogy jól fogsz dönteni!

Miután elment, még soká töprengtem. Nem hittem, hogy Martint csak úgy rá lehetne venni bármire, amit ő nem akar, ráadásul ilyen körmönfont módon. Inkább voltam abban biztos, hogy tényleg megöl, ha lebukom, mint Vanessa tervében. Ez egyébként is hibádzott. Túl sokszor mondott ellent önmagának a csaj, nyilván azt hitte, nem veszem majd észre. Tévedett. De legalább itt hagyott nekem némi nyalánkságot, amíg azon tűnődök, mit tegyek – tévedt a pillantásom az asztalon heverő zacskóra, amiben valószínűleg nem porcukor volt.

Erős volt a kísértés, hogy máris megkóstoljam, de egy fura kényszer mégis visszatartott. Felálltam inkább, és bementem a házba.

Ben jutott eszembe, mikor az ágyra pillantottam, és picit megsajdult a szívem. Nem éreztem jól magam, amiért veszekedtünk, ugyanis igaza volt. És hiányzott is. A büszkeségem nem akarta, hogy ezt hangosan, eléállva is belássam, csakhogy a lelkemnek mégis jólesett volna.

Ránéztem az órára, és először megdöbbentem, mert aszerint Vanessa csaknem két órát töltött itt, de egyúttal örültem is, mert a készülődés előtt volt még időm megkeresni Bent. Bocsánatot akartam kérni tőle.

Mivel a vitánk után magamra vettem egy trikót és egy rövidágot, így indultam először a tóhoz, hátha ott találom.

Ben sajnos nem a tónál utált engem bánatában, ahogy azt először gondoltam, hanem… a fene tudja, hol lehetett. Továbbmentem a főépület felé, ahol ő is lakott, de csak a szomszédjával futottam össze, aki az egyik portás volt. Úgy tűnt, siet valahová, ezért gyorsan megkérdeztem, nem látta-e. Bíztam benne, hogy azt mondja majd, menjek csak fel, mert itthon van, de csalódnom kellett.

- Még délelőtt ment el. Egy kisebb bőrönd is volt nála.

Ez nem volt jó hír. Nagyon nem volt jó hír. Egyfajta félelem máris görcsbe rántotta a gyomrom.

- És azt nem említette véletlenül, hogy hova készül? Vagy mennyi időre? – Reméltem, hogy igen, de a pasi kiábrándított.

- Sajnálom – rázta a fejét elmenőben. – Annyit mondott csak, hogy levegőváltozásra van szüksége, mert úgy érzi, itt megfullad.

Ben az én érzéseimet használta indokként az eltűnésére. Pont így voltam vele, sőt! Egyre jobban szorult a nyakam körül a hurok.

Könnybe lábadt szemmel botorkáltam vissza a tóig, és a Bennel közös stégünkre huppantam. Eljátszottam a gondolattal, hogy a vízbe ölöm magam, de tudtam, hogy azzal nem oldanék meg semmit. Meg kellett volna kérdeznem Martint, hátha ő tud valami konkrétumot, de egyelőre azt kellett megemésztenem, hogy egyedül maradtam. Ahogy kértem. Csak ne fájna ez ennyire…

Napnyugtára kiszenvedtem magam, és úgy döntöttem, elég az önsajnálatból. Felálltam a stégről, és az időközben feltámadt szélben megborzongva lassan visszalépdeltem a házikómig. Legszívesebben magamra zártam volna az ajtót és jól kibőgöm magam, csakhogy a főkastély felől szűrődő kezdődő parti zaja eszembe juttatta, hogy mi a kötelességem. Nem volt időm búslakodni az egyetlen igaz, immár elvesztett barátom miatt, tennem kellett a dolgom, amiért itt vagyok. Bíztam benne, hogy Martinnal is sikerül majd beszélnem, de abban már nem voltam ilyen biztos, hogy akarom hallani, ha azt mondja, Ben végleg elment. Mindenesetre meg kellett kockáztatnom.

Az időt, amelyet készülődésre kellett volna szánnom, sikeresen ellazsáltam, úgyhogy most csak egy gyors zuhanyzás és egy még gyorsabb öltözködés fért bele. Marie-t, aki örökké az elkészülésem végén jelent meg, ezúttal is elhajtottam, csak Ben karkötőjét hagytam magamon.

Mivel tudtam, mi vár rám, bezárkóztam a hálómmal szomszédos szobába, ahová a visszatérésem után a Vanessától kapott kokaint rejtettem, elővettem a tasakot a szekrényből, kiszórtam belőle egy keveset az üvegasztalra, fogtam egy darab papírt, összesodortam, és… meghallottam, ahogy valaki a nevemen szólít.

Martin volt az. Sietnem kellett.

Gyorsan az asztalhoz hajoltam, de mielőtt akár csak egyet is szippanthattam volna a helyes kis csíkba formázott porból, újra elhangzott a kiáltás:

- Nataly, merre vagy?

- Máris jövök! – kiabáltam vissza, majd újra nekiveselkedtem.

- Igyekezz, a vendégek már mind csak rád várnak!

Ennyi. Totál begörcsölt a gyomrom az idegességtől, a kezem remegni kezdett, de nyugalmat erőltettem magamra, miközben kiléptem az ajtón.

- Itt vagyok, mehetünk! – karoltam bele a lépcsőn éppen felérő Martinba, és egy mosollyal palástoltam azt az aggodalmamat, mely arról szólt, hogy fogom vajon végigcsinálni ezt az éjszakát patyolattisztán?

Egyelőre nem ment nehezen, hisz amíg át nem értünk a házig, csak kettesben voltunk. Már az első lépéseknél belekezdtem abba a témába, amire igazán kíváncsi voltam, Martin pedig készséges felelőnek bizonyult.

- Azt mondta, szabadságra szeretne menni – válaszolta úgy, mintha ő sem értené a dolgot, mikor Benről kérdeztem. – Veszekedtetek?

- Nem nevezném veszekedésnek, csak… nem is tudom – vonogattam a vállam, mert azt eszemben sem volt elárulni neki, mi volt a nézeteltérésünk alapja.

- Nem akarsz mégis beavatni? – lassította le a lépteit Martin, nyilván, hogy később érjünk a kastélyhoz és legyen időm beszélni. Ha akarok. – Nem lenne könnyebb, ha kiöntenéd a szíved? Egy kívülállónak ráadásul…

Nem volt kívülálló, és holtbiztosra vettem, hogy ezzel ő is tisztában van. A teljes igazságot nem akartam elmondani neki, de egy részletét… miért ne?

- Ben szerelmes belém – kezdtem annál a résznél, amiről neki is lehettek fogalmai. Nem reagált, úgyhogy folytattam. – Én is nagyon kedvelem őt, és ezért jobbnak láttam, ha… ha inkább megtartjuk a három lépés távoságot. Nem szerettem volna, ha szenved amiatt, amit itt kell csinálnom – böktem a palota irányába, amelyhez lassan, de biztosan egyre közelebb értünk.

- Szóval elküldted vonta le Martin a következtetést és sajnos nem is rosszul.

- Nem gondoltam, hogy tényleg elmegy! – lábadtak könnybe a szemeim. Meg is lepődtem, mikor erre Martin megállított, és magához ölelt. Ha ezt nem tette volna, talán sikerül elpislognom a szívemet szorító futó bánatot, de megtette, nálam meg eltört a mécses.

- Te is szereted őt igaz?

Nem volt értelme tagadnom, de a határozott igenlést azért szándékoztam elkerülni.

- Nagyon fontos nekem. Ő a legjobb barátom. – Bármennyire nem akartam, hogy magával ragadjanak az idióta érzelmeim, képtelen voltam visszafojtani őket. – Sajnálom. Befejeztem! – ígértem, miközben kibontakoztam Martin karjaiból és kitöröltem a könnymaradványokat a szemeimből.

- Ne kérj elnézést! – felelte, és úgy nézett rám, ahogy eddig még soha. Egészen… emberségesen. – Te is sebezhető vagy, mint mi mindannyian. Érthető, hogy fontos számodra az a fiú.

- Nem mondta neked véletlenül, hogy mennyi időre megy el? – Reménykedtem benne, hogy igen, és én is megtudhatom végre, meddig kéne elviselnem a kétségeimet.

- De. Véletlenül említett valamit…

- Mit? – Martin szándékosan húzta még az idegeimet.

- Körülbelül két hét. Vagy három, de aztán visszajön. Szeret itt dolgozni.

Hát ettől sem lettem boldogabb, sőt, ha lehetséges, még boldogtalanabban szorult össze a szívem. Hogy a fenébe bírjak ki két vagy három hetet nélküle? – tipródtam, bár tudtam, hogy hiába.

A hír viszont letaglózott, képtelen voltam tovább menni. Leültem a közeli fa tövében elhelyezett padra. Már a kastély parkjának területén jártunk. Martin utánam jött, és mellém ült. Nem néztem rá, magam elé bámultam, és egy percre még átengedtem magam a magánynak… hogy aztán teljesíteni tudjam a feladatomat. Mégiscsak fel kellett volna szippantanom azt a csíkot – jutott eszembe a kihagyott lehetőség, de már késő lett volna visszafordulnom.

- Engem nem lep meg, hogy elment – szólalt meg mellettem eddigi vigasztalóm. Ránéztem, kérdőn, mire elárulta, hogy érti ezt. – Ha te kérsz, parancsolsz, vagy csupán óhajtasz valamit – mosolygott rám lefegyverzően –, akkor férfi legyen a talpán, ha azt nem teljesíti. Mindenki a tenyeredből eszik. Elég elsóhajtanod magad, és bárki bármikor a rendelkezésedre áll.

Na, most meg ez is ezzel a süketeléssel jön. Tisztára, mint a nője.

- Te nem vagy ilyen – ráncoltam össze a homlokom. – Vagy mégis? – eresztettem meg felé viszonzásként én is egy mosolyfélét, mire halkan felnevetett.

- Minden férfi, Nataly – ismételte. – Kivéve talán azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak.

Ez egy elég meglepő vallomás volt pont az ő szájából. Rögtön eszembe jutott, mire kért meg ma Vanessa. Talán előhozakodhatnék vele cselszövés nélkül is, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem a megfelelő pillanat.

Elfordultam Martintól, és a házban zajló, onnan kiszűrődő mulatozás lassan beszivárgott a tudatomba.

- Mennünk kéne – suttogtam, de ehhez képest meg sem moccantam.

- Ha nem akarod… – kezdte megint, de ez a három szócska erőt adott. Engem ne szánjon meg senki a lelkem ziláltsága miatt!

- Menjünk! – álltam fel, és a kezemet nyújtottam Martin felé, aki rövid habozás után megfogta, majd a karjába tette, így lépdeltünk tovább némán a buli irányába.

- Komolyan gondoltam – nagylelkűsködött, még mielőtt beléptünk volna az ajtón. – Ha nem érzed úgy magad, akkor csak szórakozz. Nem kötelező elmenned senkivel.

- Köszönöm, de… ez az idő nem az én szórakozásomra való – pillantottam rá futólag, bár jólesett, hogy ilyen figyelmes.  Én mégis túl akartam lenni rajta. A main, a holnapin, és a ki tudja még hány napin, hogy aztán rádumálhassam Martint a csaja ötletére, én meg leléphessek innen, tömött zsebekkel persze, és egy teljesen új életet kezdjek… mondjuk Alaszkában. Ott senki sem ismer.

- Ez esetben… – húzott magával Martin a mulatozó népek közé –, hadd mutassak be neked valakit! Az úr csakis…

- …az én kedvemért érkezett – fejeztem be halvány mosollyal a mondatot, ő pedig elismerő pillantást vetett rám.

- Pontosan! Méghozzá Alaszkából.

Az utolsó szavára olyan hangos kacagásban törtem ki, hogy nemcsak a körülöttünk állók, de még a terem másik felében iszogatók is felkapták a fejüket.

A tervemnek ezennel lőttek, Alaszkát sem választhatom célpontomul – nyugtáztam magamban, mégsem voltam szomorú miatta. Sosem kedveltem a hideget.

-  Lássuk azt az eszkimót! – csitultam el lassan, majd a csodáló és csodálkozó tekintetek kíséretében követtem a „főnökömet” a „friss húshoz”, ahogy egyszer Ben nevezte a kuncsaftjaimat.

Ben miatt újra összeszorult a szívem egy kissé, de mire odaértünk az alaszkai pasihoz, aki cseppet sem tűnt eszkimónak, uralkodtam a vonásaimon, és egy ragadozó mosolyát villantottam az annyira nem is taszító férfire.

Később, tánc közben kiderült, hogy nem született alaszkai, de évtizedek óta ott él, és a vendéglátóiparban dolgozik. Na, ilyesmivel én is szívesebben foglalkoztam volna, mint mások alá befeküdni, de ismeretek hiányában… Bár egyszer Ryan mondta, hogy fiatal vagyok, tovább tudnék tanulni… csakhogy volt egy olyan érzésem, hogy olyan egyetem a világon nem létezik, amelynek legalább egy hallagója ne fordult volna meg bennem. Ettől függetlenül kifaggattam a pasit, akit Franknek hívtak, és ő boldogan mesélt is.

Nem ő volt a legszimpatikusabb, a szikra sem pattant ki köztünk, de időtöltésnek megfelelt, amíg nem találok valakit, akivel szívesen eltölteném az éjszakát. 
Nem töltöttem vele sok időt, mert időközben lekértek páran táncolni, volt, aki az erkélyre csábított a Holdat bámulni, hogy közben saját magára próbáljon rábeszélni, más a svédasztal környékén udvarolt… nekem meg lassan fogalmam sem volt, kit válasszak. Egyikük sem mozgatott meg bennem semmit. Újból megbántam, hogy nem nyomtam be azt a csíkot az üvegasztalról, de még a mosdóba is kísért valaki, és odakint várta, hogy visszatérjek, nem volt esélyem öt percre hazalógni, hogy felfrissítsem az agyam.

Egy percre mégis sikerült egyedül maradnom. Az aktuális hódolóm épp pezsgőért ment, és ezt most érdekes módon senki nem használta ki, hogy lecsapjon a kezéről.

Körbejárattam a tekintetem a vendégeken, lassan, mindenkin elidőzve egy pillanatra, de képtelen voltam választani. Aztán váratlanul meglepő dolog történt. Hirtelen kihunytak a fények, és általános pánik támadt, legalábbis a csodálkozó hangzavarból ítélve.

Martin hangját hallottam, aki mindenkit megnyugtatott, hogy csak átmeneti az áramszünet, már intézkedett, hogy valaki megnézze, mi lehet a baj. A szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez, amikor valaki váratlanul megragadta a derekamat. Tiltakozni sem erőm, sem időm nem volt, olyan gyorsan vezetett ki a tömegből, majd a teremből is, és a folyosó végén levő szobába rántott maga után. Odabent engedett csak el.

Még fel sem fogtam, hogy hirtelen kettesben maradtam egy… idegennel, aki nem is tűnt olyan idegennek az érintése alapján, ő már el is fordította a kulcsot a zárban, és az ablakon besejlő éji hold- meg csillagfényben láttam, hogy felém közelít.

- Ki maga? – suttogtam, bár a választ már azóta tudtam, hogy átkarolta a derekamat. Csak még elhinni nem bírtam, hogy tényleg ő az.

Először egy halk nevetés hallatszott, aztán megszólalt.

- Reméltem, hogy megismersz, Nataly – suttogta vissza némileg csalódottan. Az, ahogy a nevemet kiejtette a száján, még ismerősebb volt, sőt, az illata is… és mintha már a vonásait is egyre tisztábban láttam volna – még a sötétség ellenére is.

- Nem… nem tudom biztosan… – Az eddig elfogyasztott pezsgő megtette a hatását, nem voltam én már biztos semmiben, akár képzelődhettem is volna. Csak abban, hogy sokkal jobban fel lennék készülve arra, ami történni fog, ha elfogyasztottam volna a szépen kiadagolt kokainomat. Bár vele sosem volt szükségem ilyesmire, ösztönből kívántam minden porcikáját.

- Meg is sértődhetnék, amiért nem ismersz fel – hangzott fel ekkor az a hang, amely álmaimban örökké felbukkant, hiába tiltottam meg magamnak, de mielőtt felelhettem volna, hogy igenis tudom, ki ő, újból megszólalt: – Talán így emlékezni fogsz – lépett egészen közel hozzám.

Az illata megint elbódított, meg az ujjai is, melyek a dekoltázsomon át a melleimre simultak. A mellbimbóim egyből megmerevedtek, a testem réges rég tudta, kivel állok szemben.

- Te… – nyögtem, de a sötétség hercege belém fojtotta a szót. A csókja visszarepített egy régi korba, amikor még boldog voltam. Egy csodás helyre, amelynek emlékét kitörölhetetlenül a memóriámba véstem.

Nem akartam viszont a múltba veszni, a jelent kívántam… őt kívántam. Csakhogy megfogadtam, nem adom magam neki többé. Soha többé…

Hát ja, ezt megfogadni egyszerűbb volt, mint betartani. Az ellenállásom apró szilánkokra töredezett a karjaiban. A nyelve szüntelen táncba csábította a nyelvemet, az ujjai pedig fürgén oldották ki a ruhám pántjait.

- Most már emlékszel? – nyögte zihálva, mikor egy picit eltávolodott, hogy lesimogassa rólam a selymet.

- Igen, de… nem akarom – nyöszörögtem a józanságom utolsó, és foszladozó szikráiba kapaszkodva, az ajkai viszont most a nyakamra kúsztak, a kezei pedig a combjaimat megragadva felrántották a lábaimat, nem volt más választásom, mint a csípője köré kulcsolni őket, a karjaimmal meg a vállába kapaszkodni.

Egy pillanattal később már valami szatén hűsét éreztem a hátam alatt, és mintha vízszintesbe kerültünk volna. Vagy csak túl sokat ittam, és a pezsgő miatt érzem úgy, hogy a szoba forog velem. Esetleg a férfi által kiváltott érzéki lángolás lehetett az oka, nem bírtam pontosan meghatározni. Még mindig szorosan öleltem, ő pedig gyengéd csókokat halmozva a nyakamra újra feltette a kérdést.

- Nem felejtettél még el, ugye? Én nem tudtalak kiverni a fejemből. Esküszöm, megpróbáltam, mert te arra kértél, de nem sikerült! Szeretlek, Nataly! Szükségem van rád! Belehalok, ha ismét eltaszítasz magadtól…

- Nem szabad – tiltakoztam újra és utolsó erőmmel, mely magamhoz rántani akarta volna őt, megkíséreltem eltolni egy kicsit. – Nem…

- Kérlek! – zihálta kétségbeesetten, bár az „eltolásból” közben simogatás és vetkőztetés lett, melyből sejthette volna, mit is akarok valójában. – Engedd, hogy megérintselek!

Még dönthettem volna. Dönthettem volna úgy, hogy nemet mondok. Tudtam, hogy akkor meg fog állni, bármennyire is gyötrődne miatta. A Hold éppen ránk világított az ablakon át. Láttam az arcán a feszült várakozást, a vágyat, az epekedést, amit én is éreztem, és amely kínzóan gyötörte mindenemet… és a szerelmet.

Az agyam túl tompa volt – vagy csak így mentegettem magam –, de semmivé foszlott az, amit a józanságom sugallt.

- Igen… – suttogtam biztos lévén benne, hogy ezt még csúnyán meg fogom bánni… De kit érdekelt a jövő, amikor az a férfi tart a karjaiban, aki amilyen elérhetetlen, éppoly vonzó is a számomra?

Nem tiltakoztam tovább, már nem érdekelt, hogy került ide, vagy egyáltalán mit keres itt, mit várt tőlem, miért jött, egyszerűen magamhoz húztam, és ő megkönnyebbült mosollyal hajolt fölém, hogy megérintsen… 

Engedtem.