35. fejezet

35. fejezet

Bár az agyam tényleg lezsibbadt a szertől, amit Conrad belém diktált, többféle kínzás nemet is sikerült kitalálnom Tony számára.

Aztán meghallottam, hogy többen érkeznek valahova az épület környékére autóval. Ennek nem volt olyan erős zaja, mint korábban a helikopternek, ezért úgy sejtettem, végre elérkezett az idő némi összetűzésre köztem, és egykori főnököm között.

A Nap már lemenőben volt, így akadt rá egy kis esély, hogy a folyosón haladva nem veszi majd észre a nyomaimat – amennyiben persze ide jön először és nem a lenti cellánk felé veszi az irányt –, de azt sem bántam volna, ha belépéskor már tudja, hogy itt vagyok. Az előző verzió valósult meg. Miután kinyitotta az ajtót, még hátravetette a válla fölött a parancsot, hogy másnapig senki ne zavarja, majd belülről elfordította a kulcsot a zárban.

Ezt jól tette, ha arra gondoltam, mi a szándékom.

A bárszekrényhez lépett, de hosszas keresgélés után szitkozódva megállapította, hogy valamelyik talpnyalója már megint lenyúlta a whiskyjét.

Mivel veszett tempóban sötétedett, továbbra sem vett észre engem. Meg akartam várni, amíg ez megtörténik, készakarva inkább nem hívtam fel magamra a figyelmemet.

Az a görény a jelek szerint nem volt kíváncsi rá, élnek-e még a foglyai, azaz mi, mert ledobálta a ruháit, és bedőlt az ágyba. Pia híján kénytelen volt más altatóra fanyalodni, ezért kihúzta az egyik éjjeliszekrény fiókját, majd elővett belőle egy gumiszalagot, egy injekciós tűt, meg néhány ampullát.

Nem mindennapi dolog volt alig két méterről végignézni, ahogy belövi magát, de eszemben sem volt megakadályozni benne. Sőt! Ahogy figyeltem, az összes többi eddig elképzelt gyilkolási verzió kitörlődött az agyamból, maradt egy. És a létező legironikusabb módon pont ő adta hozzá az ötletet.

Megfordult a fejemben, hogy én is az általa használt cuccra fanyalodjak, de a tagjaim sajgása ellenére életemben először sajnáltam volna magamba nyomni egy cseppet is. Úgy véltem, hasznosabb, ha ő kapja meg mindet.

Nem tartott sokáig, a görény pillanatok múltán már kábult mámorban hevert az ágyán. Kihasználtam azt, hogy mennyire ismerem őt kívül-belül, ezért vártam még egy kicsit. Lenyeltem pár szemet a Conradtól kapott tablettákból, leöblítettem a whiskyvel, aztán úgy döntöttem, most vagy soha. Vesztenivalóm nem volt.

A fokozatosan elsötétülő szobában bőven jutott időm hozzászokni a félhomályhoz, a veremben töltött napok során meg különben is toleráltam már, hogy nem látok, ezért aztán bőven elégnek bizonyult a holdfény, hogy tájékozódni tudjak. Láttam az ágyat, Tonyt, a fiókot… másra nem is volt szükség.

Felállni nem bírtam, úgyhogy kúszva közelítettem meg az ágyat. Az üres fiola még ott hevert a szélén. Kibetűztem, mi van ráírva, de első olvasatra semmit nem mondott a szer neve. Illetve mégis! Egy másodperc múlva bevillant, hol láttam már ezt a szöveget. Pont ilyen krikszkraksz volt írva arra az üvegcsére is, amelyből Conrad adta nekem a bénítót. Alig akartam elhinni, hogy ekkora mázlim lehet… Rögtön arra gondoltam, adok még belőle egy kicsit Tonynak. Ártani nem fog…

Az anyag ismeretében bátran húzódzkodtam fel mellé az ágyra, az sem igen zavart volna, ha ébren van, hisz ha ezt lőtte magába, akkor elvileg már képtelen a mozgásra. Akárhogyan, de meg akartam ölni. Az, hogy ő még utat is mutatott nekem ehhez… hát, Istenem. Ez elsősorban a számára szerencsétlen véletlennek volt köszönhető. Fortuna ez alkalommal engem tűntetett ki a figyelmével.

Beletúrtam a fiókba, kivettem még egy kis ampullát, majd a szintén ágy szélén heverő fecskendőért nyúltam. Macerás volt felszívni a lötyit úgy, hogy csak egy teljes értékű kézzel rendelkeztem, de a cél lebegett a szemeim előtt, és ez rengeteg erőt adott. Már nemcsak a fényt láttam az alagút végén, hanem magát az alagutat – kívülről.

A teli tűvel Tonyhoz hajoltam, majd gyorsan kitapogattam a vénáját. A mázli ekkor egy pillanatra elpártolt mellőlem, mert a karja megrezzent, mikor beleszúrtam, és a fejét is felém fordította. A szemei nyitva voltak. Aztán felült és a hajamba markolt.

- Te hogy a fenébe kerülsz ide? – dühöngött.

Azonnal elakadt a szavam. Valamit elhibázhattam. Hogyhogy még tud mozogni? Talán mégsem az van az üvegekben, amire gondoltam… vagy csak nála lassabban hat a szer. Reméltem, az utóbbi van érvényben. Mindegy, el kell terelnem a figyelmét, hogy elmenekülhessek – gondoltam át a pillanatnyi lehetőséget, majd belefecskendeztem a valamilyen anyagot a vénájába.

- Mi a… – pillantott oda, majd ellökött magától és kitépte magából a tűt. – Ezt nagyon… megbánod! – nyögte.

Rámosolyogtam. Nálam is így kezdődött. Aztán lassan, fokozatosan elveszítettem az uralmat a testem fölött. Ő is azokon a fázisokon ment éppen keresztül, mint én akkoriban. A teste az ágyra hanyatlott, a szája még mozgott, de a hangszálai már lebénultak. Érdekes volt partra vetett halként tátogva látni Tonyt. Majdnem hangosan is felnevettem, de tartottam tőle, hogy az ajtaja előtt őrt álnak a pincsijei, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy túlerővel szemben vegyem fel a harcot ilyen nyomorék állapotban.

Elég volt ez az egy is. Újra közelebb csúsztam hozzá.

- Nem! – feleltem. – Most te fogsz megbánni mindent.

Tisztában voltam azzal, milyen következményei lesznek annak, ha megölöm, de pillanatnyilag semmi nem tett volna boldogabbá, mint az a tudat, hogy ez a féreg nem létezik többé.

Látni akartam rajta a rémületet, a rettegést, azt az elemi félelmet az arcán, amikor rájön, hogy most kioltom az életét, hallani akartam az utolsó lélegzetét, a szíve legvégső dobbanását! Az általa elszenvedett kínok miatti gyűlöletem a maximumán tetőzött éppen, és ez volt az az egyedülálló és kihagyhatatlan alkalom, amikor meg kellett tennem. Adott volt hozzá minden feltétel, de legfőbbképpen a szándék. Az én szándékom. Elegem volt már belőle. Véget akartam vetni neki egyszer s mindenkorra!

Tony szerencsétlenségére ő lett az áldozatom mások helyett is, legelöl Lewisszal, aki sajnos nem lehetett jelen, hogy őt is kicsináljam, meg persze nem hagytam volna ki a buliból a szüleimet sem, és az összes perverz szadista állatot, akivel valaha dolgom akadt. Mindössze csak ketten voltunk, és én rajta akartam a leginkább kitölteni a dühömet. Azt viszont civilizált, lassú, megfontolt formában, nem csak úgy tessék-lássék.

Elsőként kényelmesen elhelyezkedtem Tony csípőjén, az ép lábamat átvetve a dereka fölött. A teste tán először nem moccant alattam azóta, hogy először „kipróbáltuk” ezt a pózt. Győzelemittasan mértem végig, majd a tekintetem megállapodott a szemeinél. Egyelőre értetlenkedést tükröztek, semmi egyebet. Jobban láttam őket, mintha nappali világosságnál lesném.

Az éjszaka szülötte volt ez a beteg teremtmény itt a combjaim között, és egy cseppet sem szégyenkeztem amiatt, amit tenni szándékoztam vele. A lelkiismeretem sem volt jelen az ágyban. Ő teremtett ilyenné. A pohár akkor telt be, amikor hidegvérrel megölte Lorrit, vagy talán még korábban. Engem meg túl tökéletes kiképzésben részesített, ezért én sem szerettem volna sokat problémázni a dolgon – ő sem tette ezt senkivel. Gyorsan, hatásosan akartam végezni vele, és kész. Ez volt a célom.

Felemeltem a kést, amit magammal hurcoltam ide a sarokból. Tony tekintetében most láttam csak meg némi rémületet. Végighúztam a pengét a mellkasán. Aztán a hasán, az alsónadrágja szegélyén. Felnéztem rá, amikor elértem a farkáig, de nem akartam megalázni, simán csak megölni, így nem szabadítottam meg a valaha legvirgoncabb szervétől. Pillanatnyilag az a része is „aludt”, teljesen béna volt mindene. Gondolatban hálát mondtam Conradnak, mert volt egy olyan sejtésem, ő intézte ezt így, hogy a szer itt legyen Tony lakosztályában. Ha nem teszi, tán sosem lett volna lehetőségem arra, hogy ilyen könnyedén, szinte játszva végezzek vele.

A tetű rettegése valóságos extázisba taszított. A kés pengéje még mindig odalent hűtötte a bőrét, majd hirtelen a nyakához emeltem.

- Ugye, milyen rohadt érzés kiszolgáltatottnak lenni? – hajoltam fölé, és a fülébe suttogtam a szavakat, melyek reményeim szerint tovább szították a félelmeit.

Annyira kegyetlen nem voltam, hogy soká húzzam a dolgot, bárhogy is terveztem esetleg korábban. Túl akartam lenni rajta végre. A tabletták hatása úgyis erősödött, és tartottam tőle, hogy hamarosan nem leszek eléggé észnél ahhoz, amire készültem.

- Most meg foglak ölni, Tony! – közöltem vele halkan azt, amit már kitalálhatott magától is. – Úgy, ahogy te megölted Lorrit, és még ki tudja hány szerencsétlent, akit az utadba sodort a sors. Kár, hogy erre már nem fogsz emlékezni utána… – sajnálkoztam, mielőtt szájon csókoltam volna. – Igazán kár! – emelkedtem el tőle pár pillanattal később. – A múltkor sajnos nem céloztam elég jól, de most nem fogok hibázni – emeltem a pontosan a szíve fölé a kést. A hegye máris felsértette a bőrét. – Viszlát odaát! – suttogtam búcsúzóul, majd szúrtam.

A penge könnyedén hatolt a húsba, akárha vajba mártottam volna. Biológiából mindig jó voltam a suliban, ezért most sem okozott gondot, hogy ne végezzek kontár munkát; a kés a bordák között nyílegyenesen Tony szívének kellős közepébe fúródott, mely eddig szaporán vert, ám most a pillanat tört része alatt szaporán dobbant még párat esdeklően, majd utoljára lüktetett egyet, és megállt.

Hát, ennyi volt. A világ megszabadult Tonytól.

A tekintete üvegessé vált, az a düh maradt az arcán, mellyel utoljára nézett rám még mozgásképesen, de többé már nem vett levegőt.

Tulajdonképpen elég kíméletesen végeztem vele, nem kínoztam a halálba; még az is lehet, hogy semmit sem érzett az egészből. Ebben különböztem tőle. Lehet, sőt, biztos, hogy én is ábrándoztam vele kapcsolatban napokig, netán hetekig tartó bezárásról, láncra verésről, hosszas kínzásról, hogy a rohadék végül térden állva könyörögjön az életéért, vagy épp ellenkezőleg: azért, hogy öljem már meg inkább, de erre képtelen lettem volna. Ez az ő specialitása volt. Lorrit sem szánta meg. Meg akarta gyilkolni, de előbb sokáig gyötörte. És velem is ezt tette az utóbbi hetekben, meg már azelőtt is, hogy börtönbe került volna… De már vége. Végre vége!

Látni sem akartam őt többé, ezért lemásztam róla, és mellé dőltem az ágyba. Felszisszentem, mert a rokkant vállamon sikerült landolnom, újra kinyílt rajta a seb, és iszonyúan lüktetni kezdett. Túl sok vér már nem folyt ki belőle, mert Jodie alaposan kicsinálta a keringési rendszeremet. A sérült lábamat sem éreztem. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem is fogom már soha többé…

Mielőtt ebbe mélyebben belegondoltam volna, és hülyeségre vetemedem, inkább a nyitva maradt kérdéseken töprengtem el egy kicsit.

Első helyen az utolsó dolog állt. Hogyhogy ilyen simán sikerült megölnöm Tonyt? A szer neve a kis üvegen tuti az volt, amiből Conrad is megkínált. De mégsem stimmelt a dolog, mert Tony elsőre is ezt adta be magának, szóval már előbb le kellett volna dermednie, nemcsak a második, általam kapott adagtól. A talányt végül azzal magyaráztam, hogy ez a szemét már olyan mértékben rákapott a szerekre, hogy meg sem kottyant neki, és csak a dupla dózis fejtett ki benne olyan hatást, mint másban – bennem – a szimpla is. Első pont kipipálva.

Hogy kerültek ide ezek a fiolák? Tényleg Conrad hozta ide őket, vagy maga Tony, amikor elkobozta Conradtól? Ez végül is mindegy volt, a fő, hogy pont kéznél volt a cucc. Jobb helyen nem is lehetett volna.

Volt még valami, amit nem értettem. Conrad azt mondta, hogy az őröket elintézte. Ehhez képest Tony nem volt kíváncsi rá, hogy minket vajon megpróbáltak-e megszöktetni? Simán fogta magát, és bejött ide aludni egy kicsit? Ez így elég hihetetlenül hangzott… Vagy az embereit küldte le megnézni, megvagyunk-e még? Akárhogy is történt, ez a rejtély nyitott maradt.

Tovább ugrottam a következő titokra, ami megint csak Conraddal volt kapcsolatos, bár sejtettem, hogy erre sem fogok megoldást találni. Ki ő? Miért segített nekünk? Ha segített egyáltalán… Most jutott eszembe először, hogy mi van, ha kecskére bíztam a káposztát, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy ne engem vigyen ki innen, hanem Jodie-t? Mi van, ha a nő már nem is él? Ezt a hibát sosem bocsátanám meg magamnak…

Aztán az agyamba villant a leglényegesebb kérdés. Nem lehet, hogy ezt az egészet csak álmodom? Nem lehetséges, hogy éppen a birtokon fekszem, vagy Ben, vagy valami másik pasi karjaiban, és ez a temérdek borzalom meg sem történt?

Ez a megoldás sem töltött volna el túláradó örömmel, mert abban az esetben Tony még vígan szabadon garázdálkodhatna, és jobb így, hogy halott, másfelől viszont Jodie is, és én is biztonságban lennénk, mindenki egészséges lenne és boldog.

Ha azonban mégsem álom…

Elmormoltam egy fohászt Jodie-ért, telepatikusan megüzentem Conradnak, hogy vigyázzon rá, Ryannek is valami hasonlót, Bennek, hogy szeretem, Martinnak meg azt, hogy mindent köszönök, amit értem tett. Ezután következtem én.

Gondolatban összeszámoltam a sérüléseimet. A mellkasomon Tony neve díszeleg, a hátamat Lewis korbácsütései tarkítják. A vállamon a golyó fúrta lyukat tovább bővítette a horgas kés, amely visszafelé haladva jókora darabot kitépett a húsomból, akárcsak a lábszáram esetében, ahol a csontomon kívül az izom is egy életre összeroncsolódott. Igazi sebészi kihívás lenne helyrehozni, de volt egy olyan érzésem, hogy akkor sem lenne tökéletes az eredmény. Főleg akkor nem, ha még rosszabb esetben amputálni kellene…

Milyen élet várhat így rám? A szakmámtól elbúcsúzhatnék, máshoz meg nem értek. Még akiknek eddig tetszettem is, ezentúl az undort kéne elviselnem az arcukon. No meg a kényszerű udvariasságot. Ebből aztán végképp nem kértem. Egyetlen lehetőségem maradt: meghalni. Ha mindezt álmodom, akkor úgysem lesz bajom, egészségesen ébredek. Ha azonban ez a valóság… akkor jobb lesz úgy mindenkinek.

Lassan felültem, hogy elérjem a lábamat elszorító szalagot, de nem tudtam kibogozni. Az egyetlen kés, ami a környékemen volt, Tony mellkasából állt ki.

Először haboztam végrehajtani a gondolatomat, de végül vállat – az ép oldalit – vontam, és egy határozott mozdulattal kihúztam Tony szívéből a kést. A vére eddig is folydogált, de most mintha egy dugót távolítottam volna el az útból, sokkal erősebben kezdett patakzani. Odébb húzódtam, hogy ne érjen a sűrű massza, aztán a térdem fölé kötözött gumiszalaghoz emeltem a nem mindennapi úton szerzett vágószerszámot.

Meglehetősen sok kosz meg vér színezte szürkésbarnára, de most, hogy elvágtam, rájöttem, hogy eredetileg mi lehetett; melltartópántra hasonlított leginkább. Jodie találékonyabb és bátrabb lány, mint azt valaha is hittem volna róla.

Az én vérem is nekiállt csordogálni, épp eléggé megerőltettem gyilkolás előtt és közben, úgyhogy hamar felszakadtak a már torz gyógyulásnak indult részek, ezzel együtt pedig a zsibbadásom is felerősödött, mikor a napok óta elszorított ereimben újra száguldozni próbált a vér.

Néztem néhány percig, majd újra hanyatt fordultam, és a vállamhoz emeltem a kést. Az ott található szorítózsineget is elvágtam, mire az átlőtt, majd -szúrt sebből is hevesebben szivárogva távozott az életvizem.

Na, most már tényleg nem volt más dolgom, mint várni, hogy elvérezzek. Megfordult a fejemben, hogy ejtek még magamon néhány sebet a teljes siker érdekében, de pillanatnyilag nem voltak ennyire durva mazochista hajlamaim, úgyhogy a kést inkább a földre ejtettem, aztán az ablak felé fordítottam a fejem.

Nem volt telihold, mégis rendesen beezüstözte fényével a kinti tájat. A szobába is bevilágított, sejtelmes fénybe borítva a bútorokat idebent. A félelmem azonban kihalt belőlem, abban a szent pillanatban, amikor Tony szíve nem dobbant többet. Felé fordítottam a tekintetem, teljesen mozdulatlan volt, a mellkasa sem emelkedett vagy süllyedt, ennek ellenére mintha csupán aludt volna. Bizarr boldogság járta át a testem.

Conradnak igaza volt; a fájdalmaim egészen rendkívüli erősséggel jelentkeztek, az agyam azonban eltompult. Lassan elálmosodtam. Reméltem, hogy soha többé nem fogok felébredni.

Életem végsőnek gyanított álmában egy tengerparton sétáltam. Nem is kívánhattam volna magamnak kellemesebb utolsó-álmot.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, de mivel álmodtam, ezt lényegtelen momentumnak kvalifikáltam, és ebből következően nem is agyaltam rajta tovább, inkább élveztem a napsugarak és a langyos szellő kellemes cirógatását, a tenger sós illatát… Ám aztán feltűnt egy különös, oda nem illő dolog.

A bal kezemet mintha fog a volna valaki, így lassan levettem a tekintetem a végtelennek tetsző óceánról, melynek ereje pillanatnyilag pusztán csendes, a partra ütemesen kiverődő, szelíden morajló hullámokban valósult meg, és a kísérőm felé fordultam. Csakhogy ott nem volt senki. Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy valaki igenis fogja a kezem. Oda is néztem, hogy megbizonyosodjam róla, halálomra nem ment el az eszem, és tényleg pont úgy álltak az ujjaim, mintha valaki máséval lennének összekulcsolva. Ezután a homokra bámultam; két pár lábnyom vezetett idáig. Mégis egyedül voltam…

- Nataly… – fújta felém a szél valahonnan a szárazföld felől.

A hosszan sorakozó pálmák közt felfedeztem egy kunyhót. Talán onnan jött a hang – tűnődtem, de nem ismétlődött meg. Lehet, hogy mégiscsak a szél volt? Netán a képzeletem játszott velem?

El akartam indulni a házikó irányába, hátha odabent választ kapok a rejtélyre, de aki fogva tartott, megakadályozta, hogy akárcsak egyetlen lépést is tegyek.

- Hé! Mit akarsz tőlem? – dobtam fel a kérdést a levegőbe, mivel továbbra sem láttam senkit magam körül, egyedül az érintés volt ismerős.

A környezettel ugyan összefüggésbe bírtam hozni valakit, aki egykoron pont olyan érzelmeket váltott ki belőlem, mint most a kísértet, de… akkor hogyhogy nincs itt? Nem értettem. Csak éreztem.

- Ki vagy te? – szerettem volna megbizonyosodni az igazamról vagy a tévedésemről. Egyelőre csak a szél válaszolt halk susogással. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy visszalépjek hozzá, és felemelt kézzel megpróbáljam megérinteni.

Szinte riadtan hőköltem vissza, amikor ez sikerült. Kemény izmokat érintettem ott… ahol nem láttam semmit és senkit.

- Sosem kellett félned tőlem, miért pont most kezdted el? – susogta a hang. Abban biztos voltam, hogy férfié.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem megint, egyre jobban összezavarodva.

- Én téged akarlak! – felelte a szellem. Ez is rendesen megdöbbentett, hát még az, amikor így folytatta: – De te úgy döntöttél, hogy nem akarsz engem. Mindenkit eltaszítottál magadtól…

Nem volt világos, miről beszél pontosan, ezért legalább azzal szerettem volna tisztába jönni, kivel kommunikálok.

- Ki vagy te?!

Megint nem felelt normálisan; a jelek szerint arra utazott, hogy végleg elveszítsem a fonalat.

- Miért kellett ezt tenned? Miért kellett hátat fordítanod az életednek?! – Már szinte könyörgően csengtek a szavai, amin meglepődtem. Hát még azon, ami ezután következett. – Együtt meg tudtunk volna oldani mindent! Miért nem vártál még egy kicsit, hogy segíthessek?!

Az erélyesebb szavak elhangzása közben elsötétült fölöttünk az ég, a hullámok pedig szintúgy megnövekedtek, már a sós vízpermet is főleg ránk záporozott.

- Hogy segíts? – lepődtem meg. – Ugyan miben tudtál volna segíteni? – vágtam vissza dacosan, de hasztalan.

- Olyan boldog életünk lehetett volna…

A hang már szinte sírt, és én minden eddiginél jobban megrémültem, de nem ettől. Az eső eleredt, a láthatatlan figura pedig felfogta a cseppeket. Most már láttam őt. Az arcvonásai nagyon ismerősek voltak.

- Ryan? – suttogtam döbbenten. – Miért nem látlak rendesen?

- Annyira hiányzol! – tört ki belőle a kétségbeesés, miközben magához ölelt. – Miért tetted ezt velünk? Hát ennyire nem jelentett neked semmit, ami köztünk történt?

Furcsa érzés volt, hogy akihez hozzásimulok, nem létezik, de még furább, elfojtottnak hitt érzések járták át közben minden porcikámat. Ha mondani akartam volna valamit, ezek után biztosan bennem reked. Na meg nem is tudtam hirtelen, mit mondhatnék. A kísértetem szerencsére beszélt helyettem is.

- Nekem mindent jelentettél, az egész világot! Ha tehetném… ha visszaforgathatnám az idő kerekét, bezárnálak valami vártoronyba, vagy egy lakatlan szigetre magammal együtt, és soha nem engedném, hogy elhagyj!

Szép, boldogító kívánságok voltak ezek, de tartottam tőle, hogy éppoly lehetetlenek is.

Felemeltem a kezem – azt, amelyet nem szorított olyan erősen –, és végigsimítottam a nyakán, majd az arcán. Megremegett az érintésem alatt, majd újra elsuttogta, hogy hiányzom neki. Aztán még valamit… újra valami megdöbbentőt.

- Nélküled már semmi nem lesz olyan, mint volt. Soha nem foglak elfelejteni…

- Miért kéne elfelejtened? Itt vagyok, te is itt vagy… – igyekeztem volna megvigasztalni, mert annyira szenvedett, de ezzel is hiába próbálkoztam. Meg különben is hülyeségeket hordtam össze, hisz ő nem volt itt… legalábbis fizikai valójában nem, csak szellemként.

Szellem? Talán meghalt? Rémültem meg egy pillanatra, de aztán felidéztem, miket mondott eddig.

Az is lehet, hogy én haltam meg? Sikerült volna…?

Emlékeztem mindenre, az életemre, Tonyra, az utcára, majd Martinra, és a birtokára. Ryanre. Ryan feleségére, a gyermekükre, akivel a neje várandós, aztán arra a fekete hajú lányra, aki valószínűsíthetően Ryan szeretője… Vanessára, Benre… aztán megint Tonyra. Tonyra, akit megöltem. Utána pedig a saját életemet is a sorsra bíztam, vagyis mégsem, hisz hagytam, hogy a vérem lassan kifolydogáljon belőlem, mert úgy gondoltam, teljes, normális, de főleg boldog életem már úgysem lehetne, legalább boldog halálom legyen…

Én haltam meg! – jöttem rá, és a tény letaglózott.

De akkor mit keres itt Ryan? És miért ő a kísértet, miért nem én? Nem értettem…

A csókja fojtotta belém a gondolatot. Azt ugyan nem tudtam, hogy lehetséges ez; hogyan csókolózhatok halottként egy élővel, de hamar nyugtáztam magamban, hogy itt a túlvilágon minden lehetséges. Az is, hogy a gyönyörű trópusokon éljek, és akár az is, hogy csupán a képzeletemre hagyatkozva idegeneráljam magamnak azt, akiért mindig is tiszta erőből dobogott a szívem.

Hosszan öleltük egymást a már egyre kevésbé szakadó esőben, majd kissé elhúzódtam, és kimondtam azt, amit eddig mindig ódzkodtam bevallani. Most mindegy volt, hisz már úgysem élek.

- Szeretlek – súgtam.

- Szeretlek – súgta vissza szenvedélyesen, majd gyengéden megcirógatta az arcom.

- Maradj itt velem! – kérleltem, mert a kivirágzó napsugarak máris felszárították róla az esőcseppeket és újra nem láttam semmit.

- Itt maradok veled! – ígérte ennek ellenére, és én rögtön megnyugodtam.

Bíztam benne, hogy az idő fogalmától távol örökre együtt maradhatunk itt, ahol háborítatlan a béke, csodaszép a táj, és végre nyíltan szerethetjük egymást.

A napok lassan teltek. Ryan mindig a közelemben volt, bár néha-néha el kellett mennie pár percre, de olyankor mindig megígérte, hogy visszajön. Először rettegtem, hogy nem teszi, hogy talán nem akar már így élni velem, de valóban visszajött, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.

Akadtak furcsaságok, amiket nem tudtam mire vélni; például az, hogy eleinte csak a kezemet fogta, nagyon ritka volt, hogy teljesen magához ölelt, de nem ez számított, csakis az, hogy egyáltalán mellettem van.

Amikor időnként lelépett valahova, akkor sem éreztem magam egyedül, mintha másokat küldött volna addig mellém, nehogy magányos legyek. Ez nem mindig volt túl kellemes, előfordult, hogy kifejezetten negatív energiákat éreztem a többiek felől, ezért igyekeztem távol maradni tőlük. Ők a kezemet sem szorongatták, csak figyeltek, keringtek körülöttem, és nagyon idegesítettek. Ryanen kívül még két férfi iránt szavaztam bizalmat; az egyik idősebbnek tűnt és elzavarta mellőlem az idegeneket. A másik fiatal volt, jólesett az érintése. És elég gyakran érintett meg, sőt, sokkal bizalmasabban is, mint Ryan.

Nem volt ismeretlen, és ő is beszélt hozzám, de hogy pontosan mit, azt nem értettem tisztán. Sokszor érintette meg a végtagjaimat, előfordult, hogy még „táncolt” is velem, amit zene híján meglehetősen furcsállottam, és el is fáradtam a végére. Ilyenkor még velem maradt egy kicsit, amíg Ryan vissza nem tért. Váltottak néhány szót, majd a fiú elment, ő meg velem maradt egész éjszaka.

Sokat mesélt az életéről, az apjáról, a testvéreiről, és Las Vegasról meg az ottani munkájáról. Minden szavát ittam, boldoggá tett, hogy még az időnként támadó gondjait is megosztja velem. Segíteni nem tudtam ugyan, de hallgatóságnak biztosan megfeleltem…

Hetek teltek el így, amikor egy újabb lépést tettünk egymás felé. Ez abból állt, hogy már nem csak az ágyam mellett ülve töltötte az éjszakát, hanem egyik este bezárta a kunyhónk ajtaját, és mellém feküdt. Isteni érzés volt, amikor magához ölelt. Az egész testem beleborzongott. Mámorító cirógatásokkal kényeztetett, de tovább soha nem ment. Néhány rövid csókot adott a számra, az arcomra, majd átölelt, és elaludt. Sokáig figyeltem a lélegzetvételeit, a szíve dobbanásainak egyenletes ritmusát, míg végül engem is elnyomott az álom.

Másnap hatalmas sétát tettünk a tengerparton, aztán újra egymás karjaiban ért utol a fáradtság. És ez így ment egy jó ideig…

A következő heteink hasonlóan tökéletesek voltak, aztán váratlanul minden megváltozott.

Éppen a napfelkeltét csodáltuk a verandán, amikor váratlanul valaki ránk tört. Heves vita alakult ki az érkező és Ryan között. Egy nőről és egy gyerekről volt szó. Az emlékeim kellőképpen épek voltak hozzá, hogy kitaláljam, Ryan feleségéről és a születendő babájukról van szó.

Bűntudatom támadt. Eddig megengedtem magamnak a felejtést és az önzőséget, de mivel most emlékeztettek rá, muszáj volt eltöprengenem egy-két dolgon.

Néhány perccel később síri csend lett körülöttem, majd csapódott az ajtó. Ryan még nem ment ki rajta, éreztem a jelenlétét.

Igazam lett, lassan odalépett mellém, újra megfogta a kezem, majd puszikat lehelt az ujjaimra.

- Sietek vissza! – ígérte. – Szeretlek!

A vallomás után még egyszer szájon csókolt, majd kisétált az ajtón.

Én is szeretlek – gondoltam magamban –, de mire visszajössz, már nem leszek itt…

A tenger nyugodt volt, nem úgy, mint a lelkem, amely tán még sosem volt ennyire nyugtalan. Rájöttem, hol hibáztam: még a halálom után is magamhoz akartam kötni őt, sőt! Csak most mertem ezt tenni igazán. Míg a valóságban éltem, eszem ágában sem volt elszakítani őt a családjától, de itt… ezen a teljesen lehetetlen helyen, a semmi közepén, lelkiismeretet nem félve élveztem az elmúlt hónapokat vele, gátlástalanul örvendve annak, hogy ő végre mellettem van.

Úgy döntöttem – más választásom nem lévén –, hogy végérvényesen kiszállok az életéből. Ehhez pedig azt találtam szükségesnek, hogy eltűnjek innen, ahol bármikor rám találhat. Örökre.

Határozottan indultam el a végtelen óceán felé, és mielőtt meggondolatlanul megfordulhattam volna, hogy visszamenjek a közös, mégsem valóságos életünkbe, a vízbe vetettem magam.

Mintha a tenger ellent kívánna mondani a tervemnek, heves morajlásba kezdett, hatalmas, szilaj hullámai pedig igyekeztek engem visszasodorni a partra. Nem akartam, megpróbáltam erősebben úszni befelé, ám az óriási víztömeggel szemben igen kemény harcnak néztem elébe.

Az erőm egyre inkább fogyatkozott. Főleg a fizikai. Lelkileg viszont még tartottam magam. Elképzeltem, ahogy Jodie vajúdik, Ryan már rég mellette van, fogja a kezét – ahogy máig az enyémet –, így nyújtva támaszt neki a szülés csodálatos gyötrelmeihez.

Ez az! Máris beljebb sodródtam. Még pár hullám és nem fogom megúszni a fulladást!

A következő fantáziakép, mellyel doppingoltam magam, az előbukkanó, vörös-ráncos kisbaba arca volt. A vonásaiban egyaránt ott volt az apukája és az anyukája…

Még néhány karcsapás, Nataly, mindent bele! Gyerünk!

Aztán a gyermek felsír. A szülei úgyszintén, de ők nem az első korty levegő tiszteletére teszik, sokkal inkább a meghatottságtól. Ezt követően váltanak egy szerelmes csókot, és megszűnik számukra a külvilág… Boldogok.

Én is az vagyok, amikor lebukom a víz alá. Egy felszín alatti hullám azonnal magával ragad. Sodródom vele, de immár nem a part felé…

Az örömöm sajnos átmenetinek bizonyul. Váratlanul izgatott és aggodalmas hangok törnek be az óceánmélyi csendbe.

- Gyorsan!

- Mi van vele?

- Meg kell mentenünk!

- Fuldoklik! Igyekezzünk!

Megrémít a hangjuk.

Ne! – akarom kiáltani. – Ne mentsenek meg! – De hiába. Egy hirtelen áramlat a felszínre taszított, ahol egy villám várta, hogy belém csaphasson. Elképesztő fájdalmat okozott, de szerencsére visszalökött a mélybe. Ennek kifejezetten örültem, csakhogy ott várt a következő hullám, amely megint fölfelé sodort a második égi csapás karjaiba.

Így dobálóztak velem még háromszor-négyszer az ősi elemek, mintha csupán egy rongybábu volnék közöttük. Teljesen elerőtlenedtem a játékuk során, fel is adtam a küzdelmet, rájuk bíztam magam. Ám ekkor váratlanul befejeződött a móka.

Éreztem, hogy csak amolyan vihar előtti csend történik velem, majd meg is győződhettem a tippem helyességéről.

Mozdulatlanul lebegtem az óceán mélyén, amikor megint jött egy hullám. Minden eddiginél gyorsabb és legyőzhetetlenebb áradat ragadott magával, mintha egy kéz rántott volna ki az óceánból! Nem féltem, számítottam rá, hogy odafent a levegőben újabb fénynyaláb sújt majd le rám… és ráhibáztam.

Az egész testem beleremegett, a körülöttem levő űrt kitöltötték a hangok, a fények és az illatok, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.

- Nataly! – hallottam valakit, de nem Ryan könnyebbült meg, ez más volt. Ja, persze, ő szülni van, jutott eszembe.

- Sikerült! Életben van! Hála Istennek! – érkeztek mindenfelől az örömteli kiáltások. Nekem is szinte mosolyogni támadt kedvem. Meg is tettem, mire egy újabb hang így szólt döbbenten: – Csak nem ébredezik?!

Na, erre mégis összeráncoltam a homlokomat, mert nem értettem a dolgot. Hogyhogy ébredezem? Meg kellett bizonyosodnom, hogy jól gondolom-e, amire gondolok.

Lassan kinyitottam a szemeimet, mire ezúttal meglepett kiáltások tömkelege szállt felém. Egyelőre csak elmosódottan láttam mindent, így a férfi arcát is, aki éppen fölém hajolt.

- Üdvözlöm, Nataly! Már nagyon vártuk, hogy visszatérjen közénk! – Ez elég orvosiul hangzott. A fickó fehér köpenye is valami ilyesmit sugallt. – Hogy érzi magát?

Pislogtam kettőt, mire ezt igennek vehette, legalábbis nem faggatózott tovább. Kivallatott valakit a vérnyomásomról, és hasonló, számomra meglehetősen idegen nyelvűnek hangzó dolgokról, aztán azzal biztatott, hogy bőven lesz időm erőre kapni, ne siettessek semmit, hacsak nem az esküvőm előkészületeiről van szó, majd további gyors gyógyulást kívánt, erősködött kicsit, hogy ha bármi gondom-bajom van, igenis forduljak hozzá, aztán lelépett. A nővérkét is magával vitte.

- Nataly? – hallottam egy halkabb hangot valahonnan a szoba ajtóval ellentétes oldala felől. Ismerős volt. Akárcsak a férfi, aki elsuttogta. – Emlékszel rám? – kérdezte feszengve, mikor ránéztem.

Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak. Akármi történt, képtelen lettem volna tagadni. Hisz élek!

Ezt a tényt még nem volt időm megemészteni, de képtelen lettem volna bizonytalanságban hagyni az illetőt.

- Szia, Ben! – mosolyogtam rá, mire kissé túl heves érzelemnyilvánításképpen szinte a nyakamba ugrott örömében.

- Ha tudnád… – nyögte, de nem akartam, hogy sírva fakadjon, bár én magam is közel álltam hozzá. Boldogan visszaöleltem.

- Tudom – súgtam. Alig bírta abbahagyni az össze-vissza puszilgatásomat, Martinnak kellett „leszednie” rólam, aki szintén a szoba afelőli végében várta, amíg kiéljük a viszontlátás örömben úszó pillanatait.

- Hogy vagy? – mosolygott rám ő is, de a nyakamba ugrástól megkímélt. Ben az ágyam szélére telepedett, és megragadta a kezem.

- Jól – feleltem, miközben odapillantottam, ahol fogott. Épp a csuklómon tekergő láncot nézegette. Valami ekkor hirtelen az eszembe jutott. Hiszen ez azon a kezemen volt, amelyik megsérült… de nem érzem a sérülést!

Elakadt a lélegzetem, és el is sápadhattam, mire az egyik műszer veszett csipogásba kezdett, de mielőtt visszarángatták volna ide nekem a dokit, megnyugtattam őket, hogy csak a karom állapotán csodálkozom. Fel akartam ülni, hogy szemügyre vegyem, vajon levágták-e, és egy műkar működik-e rajtam éppen, mire legnagyobb döbbenetemre az akció elsőre sikerül. Még csak nem is sajgott, nemhogy fájt volna!

- Segítek – ajánlkozott Ben, és már húzta is fel egész a vállamig a kórházi ruha rövid ujját.

- Jesszusom! – néztem oda, ahol korábban, vagyis legutóbbi emlékeim szerint még egy lövés díszelgett, aztán meg egy késszúrás, ami ráadásul kampós végű volt. Most teljesen ép volt a bőröm, mintha soha még csak egy karcolás sem érte volna!

A lábamat is látni akartam.

Már majdnem felhajtottam a takarómat, amikor Martin elkapta a kezemet. Ettől aztán rögtön gombóc gyűlt a torkomba.

Már nem is volt olyan sürgős, hogy lássam, megértettem a néma célzást. Ezek szerint nem sikerült azt is megmenteni. Miért is hittem, hogy igen? Fájdalmat mindenesetre ott sem éreztem… Talán amputálták – gondoltam.

- Odalent még hátravan a plasztikai műtét – magyarázta, és ezzel új reményt keltett bennem. Próbaképpen, csak úgy, a takaróm alatt megmozgattam a lábujjaimat. Sikerült! Utána már nem érdekelt, hogy néz ki, de ha használni tudom…

Igenis felhajtottam a plédet, és a csupán combomig takaró hálóruha alatt végigfuttattam a tekintetem a lábamon. Hát… soha még ilyen rondát nem láttam. El is kapott egy pillanatra a hányinger, de aztán úgy döntöttem, nem a külső a fontos. Megint megmozdítottam a lábujjaimat, majd a bokámat… és elképedtem, hogy mindezt én csinálom!

Könnyek szöktek a szemeimbe, amikor simán sikerült felhúznom a térdemet, majd visszacsúsztatni előre.

Persze a srácok rögtön félreértették a dolgot.

- Hamarosan megint megoperálnak, és szebb lesz, mint korábban! – biztatott Ben, de én csak a fejemet bírtam megrázni, arra próbálván utalni, hogy ez tök mindegy, hát nem értik?! Tudom mozgatni!

Képtelen voltam visszatartani az érzelmeimet, egyre hevesebb zokogás rázta a testem, ezzel persze rendesen megijesztettem mindkettejüket, magyarázkodni viszont még nem volt elég levegőm.

A pozitív hangulatú kiborulásomból az ajtó nyílása zökkentett ki. Egy újabb fehérköpenyes személy lépett be rajta. Szintén orvosnak látszott, de elég fiatalnak is. És mindezek mellett határozottan nőnemű volt.

- Üdv, Nataly! Én operáltam a lábát! – döbbentett meg, de mielőtt ezt feldolgozhattam volna, odanézett az említett testrészemre, és már folytatta is: – Úgy veszem észre, már ki is próbálta, hogy működik. Megismételné, kérem? – A hangja barátságos volt, az meg, hogy ő művelte ezt a csodát velem, szintén hozzájárult, hogy rögtön a szívembe zárjam.

Martin és Ben már akkor a háttérbe húzódtak, amikor a nő belépett, és bár ők az előbb látták a remek eredményt, megint érdeklődéssel kísérték figyelemmel, ahogy először a lábujjaimat mozdítom meg, majd a bokámat tekergetem, végül behajítom a térdem.

- Ez csodálatos! – lelkendezett Susan, ha jól olvastam a névtábláját. – Érez fájdalmat mindeközben? – Tagadóan megráztam a fejem, mire még lelkesebbé vált a hangja. – Reméltük, hogy így lesz, de ön nélkül nem tudtuk biztosan megítélni.

- Köszönöm! – motyogtam el neki is a hálámat, ám ekkor a háttérben bujkáló férfiak felé fordult.

- A barátja sokban hozzájárult ehhez a fantasztikus eredményhez! – pillantott Benre. Én is, meglepetten. – Az én dolgom csupán az izmok és idegek restaurálása volt, de az ifjú kolléga műve, hogy mindezt máris tudja használni.

Vajon jól látom, hogy a doktornő elpirult, miközben Bent dicsérte, aki pedig mintha úgyszintén zavarban volna? – tűnődtem, de az előbb emlegetett barátom szerény szabadkozása elterelte a figyelmem ennek a talán-románcnak a jeleiről.

- Köszönöm! – hálálkodtam most már mindkettejüknek. Vagyis mindhármuknak, mert volt egy olyan érzésem, hogy Martin pénzelte mindezt.

Martin, akinek váratlanul megcsörrent a mobilja, ezért gyorsan elnézést kért, és kiment a szobából, amelyben mintha rögtön megnőtt volna a feszültség.

Valahogy megpróbáltam oldani ezt.

- Gondolja, hogy fogom tudni még teljes értékűen használni? – kérdeztem a nőtől a lábam felé biccentve.

- Hát… Miért nem próbálja ki? – mosolygott rám biztatóan, mire Ben odaugrott az ágy mellé, és kinyújtotta felém a karját.

El sem mertem hinni, ami történik. Ezek azt akarják, hogy felálljak? Egyből ledermedtem. Tuti biztos voltam benne, hogy máris csalódást okozok nekik, no meg magamnak is.

- Mennyi ideig feküdtem itt öntudatlanul? – akartam némi időt nyerni, emellett felhívni a figyelmüket a számomra nyilvánvalónak látszó fizikai képtelenségre, de a csaj csak legyintett, majd közelebb lépett, ellenőrizte a gépek által mutatott életfunkcióimat, aztán sorban lekapcsolta őket. Még az infúziós tűt is kiszedte a karomból, ezt követően pedig csak ennyit mondott:

- Mindössze öt hónapig volt kómában, de az izmait nem hagytuk aludni. Rajta, menni fog! – Én ebben nem voltam annyira biztos, de aztán úgy gondoltam, ha ők mondják…

Megfogtam Ben kezét, de közben azon filóztam, hogyha tényleg öt hónapig voltam a szigeten, akkor ez is alátámasztja azt az álomrészletet, mely szerint Ryan éppen Jodie-val van valahol a szülőszobán. Bíztam benne, hogy nem ugyanebben a kórházban. Szerettem volna nyomtalanul eltűnni innen, mielőtt esetleg visszaér, ehhez azonban valóban szükséges volt, hogy mozogni tudjak.

Ben segítségével egy másodperc alatt sikerült talpra állnom, de egyelőre az ép lábamra nehezedtem. Levert a víz, ahogy eszembe jutott, mi minden történt velem, ami során idáig jutottam.

- Csak nyugodtan! Menni fog! – biztatott Ben is mosolyogva, sőt, még egy könnyed csókkal is igyekezett lelket önteni belém.

Na jó, gondoltam, mit veszíthetek? Aztán léptem egyet. A testsúlyommal még a jó lábamra nehezedtem, és az élő mankóm karjába kapaszkodtam, nem mertem áthelyezni a súlypontomat, féltem, hogy menten összeesem. De végül erőt vettem magamon, és megkockáztattam a dolgot.

- Ez az! Nagyon jó! – dicsért meg Susan, majd rögtön utána Ben is.

- Ügyes vagy! Imádlak! – ölelt magához, én meg másik legnagyobb döbbenetemre, mert még ezen sem tettem túl magam, a valaha roncs karomat gond nélkül felemelve kulcsoltam át a nyakát.

- Elfáradtam – vallottam be, mire a doktornő megértően visszaparancsolt az ágyba. Kételkedtem benne, hogy képes volnék visszafelé is megtenni azt a három lépést, de Ben ezzel kapcsolatban is kisegített; máris felemelt és aztán lefektetett.

- Némi gyakorlással egyre erősebb lesz, de nem szabad erőltetni. Csak szépen, fokozatosan haladjon. Most magukra hagyom önöket, de délután még visszajövök, hogy megbeszéljük a továbbiakat! – búcsúzott el az orvos.

Kettesben maradtunk. Ben leült mellém az ágy szélére. Büszkén és szerelmesen mosolygott rám, és már ugrott is, amikor közöltem vele, hogy szomjas vagyok.

- Végig itt voltál – állapítottam meg. Nem kellett kérdeznem, éreztem, hogy igazam van.

- Igen – erősítette meg –, de nemcsak én.

- Tudom – feleltem, mielőtt kimondja, ki még.

- Rengeteget beszéltünk hozzád, hallottad? – érdeklődött kíváncsian.

Nem voltam benne biztos, hogy mindent kellő figyelemmel kísértem, meg az igazat megvallva kizárólag Ryan szavait értettem, hazudni meg nem akartam, úgyhogy…

- A nagy részét azt hiszem, igen – bólintottam. – Szóval nem kell mindent elmesélnetek – kacsintottam rá –, bár akad egy-két homályos folt. Például az, hogy hogy kerültem ide?

Ben nem felelt rögtön, de mielőtt kibökhette volna, visszatért közénk Martin. Az arcára volt írva, kivel és miről beszélt.

- Nos, most, hogy végre mindkét Nataly jól van…

Bennel egy emberként meresztettünk nagy szemeket, de ő találta meg előbb a hangját, és rögtön szóvá is formázta a gyanúmat.

- Mindkét…? – sandított rám óvatosan.

- Igen! – kiáltotta Martin boldogan, majd felém fordult. – Jodie borzasztó hálás neked, ezért úgy döntött, rólad nevezi el a kislányát, aki alig negyedórája született, három kiló öt dekával, és ötvenegy centi! – sorolta a pici adatait.

Én a magam részéről kissé sokkos állapotba kerültem. Hogy tehette ezt? És Ryan hogy engedhette?

- Ez… nagyon… megtisztelő – nyögtem. – De ugye nem árultad el nekik, hogy… ébren vagyok?

Martin lelkesedése alább hagyott, mivel a kérdésemből pont azt vehette ki, hogy nem akarom, hogy tudják.

- Nem. – Láttam rajta, hogy nem érti, miért könnyebbülök meg, hogy ezt mondja. – Ryan nemsokára úgyis itt lesz, gondoltam, hadd lepődjön majd meg…

- Nem akarom látni! – Erre már rám meredt két döbbent szempár értetlenül. Tudtam, hogy magyarázatot várnak, ehelyett gyorsan Martinhoz fordultam, mert fogalmam sem volt, mit takar az pontosan, hogy nemsokára. – Kérlek, vigyél el innen valahová! – könyörögtem. Az arca elkomorult, és Ben sem látszott túl boldognak, de én már döntöttem. – Azt akarom, hogy azt higgyék, hogy meghaltam.

- Mi?

- Megőrültél?!

Sejtettem, hogy ilyesmi reakciót váltok ki belőlük ezzel, de az nem volt egészen világos, minek háborognak ezen ennyire.

- Nem őrültem meg, tudom, mit beszélek! – feleltem higgadtan. – És azt is, hogy mit akarok. Eltűnni az életéből… örökre.

A szavaimat hosszú csend fogadta. Elég magabiztosan szóltam hozzájuk, így nem kételkedhettek, hogy valóban ezt szeretném.

- Szerintem csak megijedtél – kezdte volna Ben, de mielőtt tényleg belelovallná magát, leállítottam.

- Biztos tudod, min mentem keresztül – néztem rá határozottan. – Nem ijedek meg semmitől.

- Ő tényleg végig melletted volt, a nap minden percében itt gubbasztott az ágyad mellett, és el sem akarta engedni a kezedet. Még a műtőbe is veled tartott, képtelenség lett volna kitenni onnan… – kontrázott rá Martin. – Amióta kimentett abból a vérfürdőből, még vécére sem szívesem ment, nehogy egy percet is elvesztegessen, amit veled tölthet. A vállalata kis híján csődbe ment, de erre is csak megvonta a vállát, aztán nekem ajándékozta az öröksége háromnegyedét, így el tudtam kerülni az összeomlást. Ma reggel meg csúnyán össze kellett vele vesznem, hogy jelen legyen a szülésnél, mert ő nem akart menni, itt akart maradni veled. Végül megfenyegettem, hogy testőrökkel vitetem el, ha nem engedelmeskedik, úgyhogy nagy nehezen mégis hajlandó volt odamenni, de még így is az utolsó pillanatig várt… Mintha megérezte volna, hogy most fogsz magadhoz térni. Meg kellett ígérnem, hogy vigyázunk rád, amíg vissza nem jön. Ha ezek után azzal fogadom, hogy meghaltál… Mondd csak, szerinted ez mennyire vágja majd padlóhoz?

Pontosan tudtam, mire megy ki a játék. Martin megpróbál hatni a lelkiismeretemre meg a szívemre, hátha akkor jobb belátásra térek, és mégsem temettetem el magam velük, hanem én magam állok Ryan elé teljesen éber-elevenen.

Benre pillantottam, hátha majd ő kihúz ebből a hülye helyzetből, végtére is ők amúgy is vetélytársak engem illetően, így neki is érdeke, hogy a riválisa kikerüljön a képből.

- Nem akarom látni – suttogtam. – Soha többé! Kérlek, segíts!

- Nataly…

- Tudom, hogy… szóval… A rohadt életbe! Csak annyit kérek, hogy tűntessetek el innen! – csattantam fel a szemmel láthatóan zavart dadogásomat követően. – Ha egyikőtök sem hajlandó segíteni, akkor megyek magam! – döntöttem. – Legalább tiszta lelkiismerettel mondhatjátok neki, hogy fogalmatok sincs, hol vagyok… – morogtam, és hogy meg is valósítsam a terveimet, lelendítettem a lábaimat az ágyról.

Szerencsére nem fájt, csak csúnya volt, de feltett szándékomban állt keresni valami normális öltözéket, amiben leléphetek innen, mielőtt visszatér az, akinek inkább a családjával kéne lennie. Mi a francnak mászkál ide, ha egyszer most született meg a kislánya?! Ez nonszensz… – dühöngtem magamban.

- Szerintem jobb lenne, ha… – kezdte Martin, de addigra már eloldalaztam a fal mentén a szekrényig, és éppen kitártam, hátha van benne egy nadrág mondjuk.

- Nem érdekel! – feleltem a vállam fölött, de zavartalanul folytatta, amit elkezdett.

- …helikopterrel mennél. Úgy biztosan nem fogsz vele szembetalálkozni, Ryan ugyanis kocsival jön át a másik kórházból.

Meghökkenten felé fordultam. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a döntésem, és Ben is elég csapzottnak tűnt lelkileg az elhatározásom miatt, mégis megengedték, hogy a saját fejem után menjek.

- Tényleg? – biztos akartam lenni benne, nem csak valami átverésről van szó.

- Persze – sóhajtott lemondóan mindenkori jótevőm, majd a mobiljáért nyúlt. – Öt perc múlva már itt is lesz a tetőn – közölte, aztán kiment.

- Én pedig veled megyek – szólalt meg Ben ellentmondást nem tűrő hangon. – Sebész ugyan nem vagyok, de ha rosszul leszel, vagy fáj valamid, akkor tudni fogom, mi a teendő.

- Köszönöm! – vetettem magam a karjaiba, ami nem kis teljesítmény volt, tekintve, hogy legalább másfél méternyire állt tőlem. Meg is botlottam, úgyhogy el kellett kapnia, és magához szorított.

- Semmit nem változtál – suttogta. Kérdő pillantásomra el is árulta, hogy érti: – Még mindig egy hülye liba vagy!

- Te is hiányoztál, Ben! – érzékenyültem el, de mielőtt bőgni is nekiállhattam volna, eltolt magától, és kikapta a szekrényből azt a két szükségesnek ítélt ruhadarabot, ami után én kutattam még az imént.

- Na, gyerünk! – parancsolta. Még felöltözni is segített. Átmeneti meglepetést jelentett, hogy nem virít már rajtam Tony neve. Számítottam valami ilyesmire, sőt, azt is sejteni mertem, hogy Lewis szíjának nyomait is elplasztikázták a hátamról. – Öt perc múlva szabad vagy… de egy orvosnak még látnia kell majd valamikor – figyelmeztetett Ben, ezzel a jelenbe terelve a figyelmemet –, hisz alig egy órája vagy magadnál.

- Valahogy csak megoldjuk, de most húzzunk el innen a francba, minél előbb, kérlek! – karoltam belé, majd hagytam, hogy az ajtóhoz vezessen.

- Nem akarod meggondolni magad? – érdeklődött még, mielőtt kiléptünk volna rajta.

- Nem! – ráztam meg a fejem eltökélten. – A családja mellett van a helye – magyaráztam. – Már épp elég időt pocsékolt rám, az ő hátrányukra…

- Ha kíváncsi vagy a véleményemre…

- Nem! – szakítottam félbe, mert úgy éreztem, pontosan tudom, mi a véleménye, nem volt rá szükségem, hogy az orrom alá is dörgölje azt. – Majd később megbeszéljük, te meg előadhatod az ellenérveidet, de most sürgősen húzzuk el a csíkot innen, szépen kérlek!

Mentünk. De alig léptünk ki az ajtón, már szembe is találtuk magunkat Martinnal.

- A pilóta készen áll. Nem a birtokra mentek, hanem a másik házamba, Kanadába – árulta el, miközben a lifthez kísért minket. – A Nipissing tónál van egy kis nyaralóm, oda fogtok menni. Senki nem ismeri azt a helyet, csak én, a pilóta és két órán belül majd már ti is. Néhány nap múlva utánatok megyek, addig is… – Beletúrt a zsebébe, és kivett a tárcájából egy kisebb köteg pénzt. – Vigyázz rá! – Ez Bennek szólt, majd én következtem. – Ha odaértem, kitaláljuk, hogyan tovább, jó?

Bólintottam, közben pedig beszálltunk a liftbe.

Idáig tartott a meneküléshez összekapart erőm, de most, hogy megálltunk, majdnem összecsuklottak a lábaim. Benbe kapaszkodtam, ám még ez is fárasztónak bizonyult, úgyhogy végül a karjaiba vett.

- Mit fogsz neki mondani? – szóltam vissza Martin felé, aki éppen a lift nyomógombjaival volt elfoglalva, de a kérdésemre rám pillantott.

- Nagyon dühös lesz. – Efelől nem voltak kétségeim.

- Tudom.

Már megint bűntudatom volt, most amiatt, hogy őt kértem meg, falazzon nekem, hisz nem kétséges, kin fogja Ryan levezetni a haragját. Csak remélhettem, hogy Martinban is van elég kurázsi, és képes lesz kezelni egy ilyen helyzetet.

- Majd improvizálok! – mosolygott rám egy kacsintás kíséretében, aztán összezárult köztünk a liftajtó.

- Jól vagy? – kérdezte Ben a hirtelen beállt csöndben.

Nem igazán tudtam, mit kéne erre mondanom. Túl sok minden történt velem az utóbbi időben. Az álombéli szigeten történteket leszámítva – ahonnan szándékosan zártam ki a múltam sötét fejezeteit – még mindig nem volt érkezésem feldolgozni sem az elrablásomat követő gyötrelmes időszakot, sem az ébredésem óta eltelt óra eseményeit.

Időre volt szükségem, hogy átgondoljam mindezt, Ryan jelenléte pedig biztos nem vitte volna előre az ügyet. Azt azonban éreztem, hogy Ben nem fog sürgetni. És most pont erre volt szükségem. Nyugalomra, türelemre és biztonságra.

- Jól – feleltem a kérdésére, majd a vállára hajtottam a fejem, amíg fel nem érünk a tetőn levő helikopterig, hogy aztán elinduljunk a nyugodt, türelmet ígérő és biztonságot nyújtó jövő felé.