37. fejezet
A gép zúgása egyre erősödött, majd enyhülni kezdett. Leszállt. Közelebb húzódtam Benhez, aki egyből átölelt. Bíztam benne, hogy nagyon gyorsan kitalál valamit.
- Mi a fene van itt? – bukkant fel mellettünk Conrad. – Ki az a bolond, aki éjnek évadján tolja ide a képét? Martin? – Ben elárulta neki, mire rögtön rám pillantott. – Kitartó, azt meg kell hagyni – jegyezte meg. – És mi lesz? Akarsz vele találkozni? – intézte hozzám a legviccesebb kérdést a világon. Mégsem volt kedvem nevetni. Megráztam a fejem.
- Jobb lenne, ha visszamennél a szobádba – húzott magával az ajtóig Ben. – Majd mi megpróbáljuk jobb belátásra bírni.
Ekkor már láttuk is, ahogy a sötétben egy alak botorkál felénk az erdőn keresztül.
- Igyekezned kéne – motyogta Conrad figyelmeztetően, mire elhúzódtam Bentől és gyorsan besiettem a házba, mielőtt még többet látok Ryanből és akaratom ellenére elgyengülök.
Felmentem a bejárat melletti lépcsőn, amelyen Conrad közlekedett lefelé az előbb, de így nem a szobámnál bukkantam ki, hanem az épület ellentétes oldalán. Pont ez volt a célom. Fültanúja akartam lenni annak, ami történni fog pillanatokon belül. Arra ugyan mérget mertem volna venni, hogy nem fogják bántani egymást, végtére is felnőtt, épeszű férfiak, de nem lehettem benne teljesen biztos, hogy szóban nem próbálják-e majd minél inkább padlóra küldeni a másikat.
Egy erkélyszerűre érkeztem, amely a lent ácsorgó férfiak fölött volt, a hangjukat is hallottam, bár egyelőre még csak suttogtak. A hátamat a korlátnak vetve leguggoltam. A látványa túlságosan megingatta volna az elhatározásomat, de a hangját hallani akartam.
Egy percen belül meg is érkezett. A léptei a fapallóig tartottak, majd néhány másodpercnyi csend következett.
- Megtisztelő ez a fogadóbizottság – szólalt meg elsőként Ryan, mire a szívem rögtön összeszorult, majd hevesebben kezdett verni.
- Nem megtisztelni akartunk – felelte halkan Conrad –, hanem megkérni, hogy menj inkább vissza oda, ahonnan jöttél.
Ezután újra csend lett, a feszültség szinte hasította az éjszakát. Én meg egész testemben remegni kezdtem. Úgy éreztem, mintha valami fojtó, ellenállhatatlan erő taszítana egyenesen felé, de összeszedtem az önuralmam, és ellenszegültem a késztetésnek.
- Csak látni szeretném – kérlelte őket tovább Ryan. A hangja fáradt volt és egy kissé reményvesztett. Ennek ellenére mindent megtett, hogy meggyőzze őket. – Ti hogy éreznétek magatokat a helyemben? Ben, kérlek! – fordult a szívem második választottjához. – Te képes lennél csak úgy elmenni, ha hasonló helyzetben találnád magad, és ő nem akarna látni többé?
Voltak róla elképzeléseim, hogy valamelyest talán összehaverkodtak ezek ketten, míg utánam kutattak, aztán meg amikor kómáztam, de annyira sokszor mégsem kerülhettem szóba, különben Ryan tudná, hogy az aktuális témával Benben emberére akadt.
- Igen. – Na, most már tudta. – Már többször is kiszálltam az életéből a javadra, de akárhányszor elszúrtad, Nataly hozzám jött vissza. Én pedig ott voltam, amikor szüksége volt rám.
Ezzel Ryan sem szállhatott vitába, és ezzel ő is tisztában volt, de rendesen felkészült. Most máshogy támadott.
- Ti is szeretitek… – kezdte volna, ám ez alkalommal Conrad szakította félbe.
- Úgy van! Mondd, te nem pontosan ugyanezt tennéd a helyünkben?
Ryan ingerülten felsóhajtott. Talán fogta végre, hogy az érzelmeikre hiába akar hatni, két sziklával állt szemben a gyönge szellő.
- Miért nem akar látni?! – változott egy pillanatra tornádóvá, de az ellenfélnek erre is kéznél volt a válasza.
- Talán nem viszonozza a szerelmedet, erre még nem gondoltál? – firtatta ismét Conrad, Ryan viszont nem hagyta ennyiben.
- Talán… Ha csak talán, akkor te nem tudhatod biztosan. Tőle akarom hallani, ha így van.
- És akkor békén hagynád? – szállt a ringbe Ben is.
Soká érkezett a válasz és éppoly fájdalmasan, ahogy rajtam is végighasított a kín.
- Igen!
Mégsem hittem neki. A jelek szerint a többiek sem, sőt, valószínűleg Ryan maga is tudta, hogy hazudik.
- Nem kockáztatunk! – közölte vele Conrad egy kis tépelődést követően.
Tökéletes drámaiságot vitt volna a szituba, ha hirtelen felállok, lenézek rájuk innen fentről és kinyögöm, hogy tényleg nem szeretem, menjen csak vissza a családjához. A lábaim – meg persze kollektíven mindenem – azonban úgy remegtek, mintha órákig szaladgáltam volna.
Ő meg felcsaphatna gondolatolvasónak – állapítottam meg a következő szavai hallatán.
- Meg szeretném köszönni neki, amit a feleségemért és a lányomért tett. Személyesen. – Ez ügyes taktikai témaváltás volt tőle, Conrad majdnem el is szólta magát.
- Vedd úgy, hogy megtetted!
A két önkéntes testőröm sejthette, hogy még itt vagyok a közelben, Ryan meg nyilván érezte azt a vonzást, amit én is felőle, mégsem repestem volna, ha ez be is bizonyosodik a számára.
Ben szerencsére felismerte a veszélyt, és gyorsan fedezett engem, miközben keresztülhúzta a számításait.
- Majd mi tolmácsoljuk neki a köszönetedet.
- Addig nem mozdulok innen, amíg nem ő kér rá, hogy menjek el. – Ez lehetett Ryan másik aduja, de csalódnia kellett, nem hatotta meg vele a srácokat.
- Jó. Körülbelül két hónap múlva fogsz éhen halni.
Ryan ekkor sokallt be először.
- Nataly! – ordította el magát, az összes maradék büszkeségét félretéve. Majd megint. – Nataly!
Dulakodás hangjai is felszűrődtek hozzám a kapu felől. Pedig úgy reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. Ryan nyilván nem elégedett meg a kiabálással, be is akart jönni hozzám, de a másik kettő feltartóztatta.
Egyre kevéssé bírtam elviselni ezt az egészet. Véget akartam vetni neki. Utoljára és egyszer s mindenkorra.
A korlát rácsainak segítségével felkapaszkodtam magam álló helyzetbe, majd kissé kihajoltam a mellvéden, hogy lássam őket odalent. Nem csaptam zajt, Ryan mégis azon nyomban felnézett rám. Mintha megérezte volna, hogy itt vagyok…
Nem volt lent más, csak Ben, Conrad és ő. Ezek szerint egyedül érkezett, ami nem lepett meg, tudtam, hogy van pilótaengedélye. Csak éppen aggódni kezdtem érte, sejtettem, milyen kimerült lehet, és nem szerettem volna, hogy baja essen. Aztán inkább félretettem a kedves érzéseimet és megkeményítettem a szívem.
Ben és Conrad elengedték őt, majd követték a példáját, és felém pillantottak. Egyikük sem tűnt boldognak, amiért felfedtem magam.
Ryant látni még annál is rosszabb volt, mint hittem. Ha nem töltöttem volna vele az elmúlt álom-hónapokat, könnyebb dolgom lett volna, de így…
- Menj haza! – kértem minden erőmmel nem törődve a mosolyával, mely az arcára kúszott, amint meglátott. A szavaimra lassan lehervadt róla.
- Szeretlek – felelte.
Na, most kellett igazán erősnek lennem.
- Én nem szeretlek téged. – Ez még hatásosabb lett volna, ha nem remeg meg közben a hangom és nem patakzik a könnyem, de az utóbbit hála az égnek nem láthatta.
Tökéletesen átjárt a gyötrelme, amit a hazugságom kiváltott belőle.
- De igen! – ragaszkodott a saját hitéhez, bár némileg bizonytalanabbul, mint eddig.
Újra ki kellett ábrándítanom, bármennyire is utáltam neki hazudni. Muszáj volt. Kényszerhelyzet! – mentegettem magam gondolatban.
- Nem. Bent szeretem. Mieiőtt elraboltak, vele voltam és csak az tartott életben, hogy ő vár rám.
Ennél egyértelműbben nemigen hozhattam volna a tudomására, hogy nem kérek belőle, de képtelen volt feladni.
- Nem hiszek neked.
Most nekem lett elegem.
- Nincs benned semmi szégyenérzet? – támadtam rá haragosan, mert tényleg felháborított a viselkedése. – A feleséged ma szülte meg a közös gyereketeket, te meg itt győzködsz egy kurvát, hogy… Ó, ezt még nem tisztáztuk. Mit is akarsz tőlem tulajdonképpen?
- Téged – vágta rá habozás nélkül. – Az elmúlt öt hónapban aludni, enni, de még lélegezni sem tudtam nélküled! Szeretlek, és ezúttal nem fogom hagyni, hogy eltűnj vagy elzavarj!
Valamelyik védelmezőm felnevetett mellette. Majdnem teljesen megfeledkeztem róluk.
- Minek küszködsz valakiért, akinek nem kellesz, haver? – Ez Conrad volt, de Ryan meg sem hallotta a szavait.
- Szükségem van rád, Nataly. Emlékszel még a szigetre? – Ha tudnád, gondoltam. – Menjünk vissza oda! Melletted akarok ébredni minden reggel, miután az éjszakát a karjaidban töltöttem. Naplementéket akarok veled nézni, amíg világ ez a világ. Meg akarlak tanítani rendes rántottát sütni…
- Ez nem fair – suttogtam, pedig nem hallhatta. A legszebb közös emlékeinket sorolta fel, és még nem fejezte be.
- Miniatűr kagylókat akarok veled gyűjteni, hogy aztán átfúrkálhassam őket neked nyakláncnak. – Utálta, amikor erre kértem, de némi erotikus ellenszolgáltatás fejében órákig szöszölt vele, míg én mellette napoztam. – Még mindig megvan az a lánc, Nataly… Sirályokat szeretnék veled számolni, megvitatni, melyik baseball csapatnak van több esélye a szezonban – ezt a közös érdeklődést is ott fedeztük fel –, szeretném minden nap hallani a nevetésed, gyönyörködni a mosolyodban… A legnagyobb vihar alatt szeretkezni veled a tavi barlangban… Szeretnék tőled gyerekeket. Csodálatos anya válna belőled! Szeretnék melletted megöregedni… mint a férjed. Kérlek, ne küldj el megint!
Ez könnyfakasztó végszó lehetett volna, ha Conrad nem kotyog közbe.
- Már nős vagy, elfelejtetted?
Ryan ingerülten nézett rá, amiért az megtörte a szép pillanatot.
- Válásról hallottál már? – szólt oda neki, de Conrad sem késlekedett a visszavágással.
- Még éppen csak felsírt a lányod, te meg válni akarsz, ember?!
Érezhetően helytelenítette ezt a megoldást, akárcsak Ben, aki bőszen egyetértett vele. Nekem sem volt kedvemre való a dolog. Mindenféle közös csoda ellenére… Döntöttem.
- Nem! – feleltem az ajánlatra határozottan. Újra mind felnéztek rám. Elhatároztam, hogy gyorsan, kíméletlenül teszek pontot az ügy végére. – Ezek tényleg szép emlékek, de nem vágyom ismétlésre. Ben ma megkérte a kezem és én igent mondtam neki – mutattam fel a kezem, melynek gyűrűs ujjára a valóban Bentől származó karkötőt tekertem. Ryan a sötétben lentről csupán a csillogást láthatta. Nézte is, sóbálvánnyá dermedve. – Ennyi volt. Jobb, ha most elmész.
- Ne – suttogta megrendülten. Aztán megrázta a fejét. – Ez nem igaz! – tört ki belőle a fojtottabbik düh is.
- De igen – szólalt meg Ben is csendesen. – Igaz.
Ryan ránézett, és egy pillanatig úgy tűnt, a torkának ugrik. Még Conrad is odalépett közéjük, hogy ezt megakadályozza, de ő is csak egy megvető pillantást kapott. Akárcsak én.
- Nataly – nyögte csalódottan. Nem bírtam tovább elviselni a tekintetét. Hátat fordítottam neki és belépdeltem az erkélyről.
A könnyeimtől alig láttam, hogy merre megyek, csak reméltem, hogy találok valahol egy üres szobát vagy bámilyen másik lyukat, ahol kibőghetem magam, hogy aztán emelt fővel viseljem el a további életemet.
Szerencsém volt. Az első ajtó mögött felfedeztem egy ágyat. Gondosan becsuktam magam után, majd a párnák közé fúrtam az arcom és elhatároztam, hogy utoljára sírok életemben. Ha meg már utoljára, akkor igazán megadtam a módját; percekig nem csillapodott.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el addig, amíg egy furcsa gondolat körvonalazódott bennem. Kénytelen voltam összeszedni magam annyira, hogy felálljak, és mímelt nyugalommal elhagyjam a búvóhelyemül választott szobát.
A nyitott folyosón Ben jött velem szembe. Talán épp engem keresett.
- Elment már? – kérdeztem tőle, mert a saját bajommal való elfoglaltság közben nem figyeltem, hogy vajon meghallom-e újra a helikoptert, amellyel Ryan idejött.
- Jól vagy? – érdeklődött Ben felelet helyett. Bólintottam, de nem bocsátkoztam bővebb részletekbe, ehelyett megint megkérdeztem, amit az előbb, majd félve vártam a választ. – Hát… ide nem engedtük be, de nem hallottam, hogy már elrepült volna. Miért?
Többé-kevésbé megkönnyebbültem, majd Ben ellenkezésére felkészülve előadtam az ötletemet.
- Szeretném, ha megkeresnéd és behívnád. Nyilván nehéz napja volt, fáradtan már nem kéne röpködnie.
Szinte tapintható volt Ben döbbenete.
- Eresszük be? – nézett rám úgy, mintha elment volna az eszem.
- Aha. Nem akarom, hogy baja essen.
- Nataly…
- Kérlek! – Nem bírtam elhinni, hogy még könyörögnöm is kell érte. – Tudom, hogy hülyeség, de… Az elég büntetés neki, hogy nem vagyok hajlandó találkozni vele. Legalább az éjszakát ne töltse odakint, meg ne is ölje meg magát hazafelé menet…
Ben megfontolta a dolgot, majd bólintott.
- Rendben, bár idebent lényegesen nehezebb lesz távol tartanunk tőled. Amúgy szerintem nem esne baja, közölte, hogy nem adja fel a harcot.
Ez nem lepett meg, és tényleg nagyobb biztonságban tudhattam őt, mégis nyugodtabb lettem volna, ha nem az erdőben kószál, ahol akármi történhet, például nem áll ellen a kísértésnek és hazarepül, aztán véletlenül elalszik közben, lezuhan és meghal.
- Nyugodtabb lennék – feleltem Bennek, mire ismét bólintott.
- Oké. Meglátom, mit tehetek – ígérte.
- Köszönöm! – öleltem át hálásan.
Egy pillanatra szorított csak magához, majd eltolt és azt mondta, menjek vissza a szobámba, ő addig szól Conradnak is. Ezután egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd lesietett a lépcsőn.
A kíváncsiságom azonban nem a szobám felé terelt, sokkal inkább oda, ahonnan már korábban is kifigyeltem őket. A kapu pont akkor nyílt ki, amikor kiléptem az erkélyre. A korláthoz ültem, hogy ne vegyenek észre, és a rácsokon át lestem, mi fog történni. Egyelőre csak Bent láttam, ahogy végigmegy a hídon és Ryant szólítja.
- Mit akarsz tőlem? Nem aláztatok még meg eléggé? – szólalt meg az egyik szikla a vizesárok partján. A hang erőltetettnek és amolyan mindenről-lemondónak, fásultnak tűnt.
A sötétben alig kivehetően felfedeztem Ryant, aki ezen a sziklán ült, és Ben felé fordult. Az meg leült mellé, olyan kedélyesen, mintha nem is akartak volna nemrég egymásnak ugrani. A kapu is nyitva maradt, csaknem zöld utat adva ezzel Ryannek, aki ha még mindig be akart volna jönni, nem lett volna akadálya. Ám ő még csak nem is próbálkozott ilyesmivel. Ettől sokkal kíváncsibban vártam a további fejleményeket.
- Nataly megkért valamire – kezdte Ben, majd elővett egy doboz cigit a zsebéből, és megkínálta vele Ryant is.
Eszembe jutott, hogy az ébredésem óta nem gyújtottam rá, most igencsak jólesett volna nekem is egy szál, de nem szólhattam le nekik, hogy én is kérek… inkább csendben maradtam. Egy perc múlva már a legnagyobb egyetértésben pöfékeltek odalent.
- Tényleg megkérted a kezét? – sandított Ryan Benre. Én még a lélegzetemet is visszafojtottam, hisz nem egyeztünk meg Bennel abban, hogy tartsa magát a hazugságomhoz, így akár simán le is buktathatott volna. De nem tette. Egy életre lekötelezett, amikor így felelt:
- Tényleg.
- És tényleg igent mondott? – kételkedett Ryan, még egy buktatót állítva Ben elé, de ő újra az én oldalamon játszott.
- Azt.
Tapintható volt a feszültség, ami odalent támadt. Szinte láttam magam előtt, ahogy Ryan villámló szemekkel végigméri az „ellenfelét”, és már vártam, mikor jut el arra a pontra, hogy akár meg is akarja ölni, így iktatva ki az életemből legfőbb vetélytársát, de a dühe, amely felsugárzott hozzám, hirtelen visszaenyhült nulla fokig. Úgy látszott, mintha meg akarná őrizni a maradék méltóságát, mert szó nélkül elfordította Benről a tekintetét, és a továbbiakban kedvetlenül bámult maga elé a várárokban keringő víz irányába.
Ben is számíthatott valamiféle ellenségeskedésre a hazugsága nyomán, mert most meglepetten lazult el az ő mindenre felkészült testtartása is, és higgadtan szippantott bele a cigijébe. Egy darabig nem szólt egyikük sem. Túl homályosan láttam őket, de főleg Ryant figyeltem, persze a saját szívemet fájdítva ezzel.
Aztán a hangja megint megtörte a csendet.
- Mi a kérés? – érdeklődött halkan. Nem sokáig bírt érdektelenséget színlelni.
- Azt szeretné, hogy itt töltsd az éjszakát – árulta el neki Ben, mire kapott egy meglepett pillantást, ezért magyarázattal is szolgált. – Félt téged. Nem szeretné, hogy fáradtan, és dühösen szálldoss vissza New Yorkba.
Ezután hosszas hallgatás, majd ismét Ryan következett.
- Mi a valódi oka annak, amiért ilyen velem? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy költőinek szánta a kérdést, lehet, hogy nem, mindenesetre nem aggódtam; az igazat még Ben sem tudta. Legalábbis reméltem.
- Szeret engem – felelte neki halkan, majd beletörődően mégis elárulta az egyik titkomat –, de azt hiszem, téged sokkal jobban.
- Akkor… miért? Jodie és a kicsi miatt? Miért nem engedi, hogy megmagyarázzam? – nyögte elkeseredetten.
- Mert nem tudnád – pillantott rá Ben. – Képzeld magad a helyébe… Te hogy éreznéd magad? Nős vagy, és ma született meg a gyereked. Ez… hogy finoman fogalmazzak, elég megrázó lehet a számára, nem gondolod?
- Már azelőtt sem akart engem – morogta Ryan, majd elpöckölte a cigije csikkjét, és rágyújtott egy másik szálra. – Valami miatt már korábban is folyton elzavart. Egyedül a szigeten lehettünk boldogok abban az egy hétben, de aztán… onnan is megszökött, és nem akart látni többé. Miért?!
- Ezt is mondtam: mert nős vagy – vont vállat Ben. Ja, majdnem eltalálta, de más oka is volt.
- Ez baromság! – csattant fel a másik felem. – Ezer meg egy pasival jött már össze, akiknek minden bizonnyal volt feleségük, gyerekük és a jó ég tudja, mijük még! Kizárt, hogy pont ez zavarná!
- Hát, veled kapcsolatban a jelek szerint zavarja… – jegyezte meg Ben éleslátóan.
- Ha hagyná, hogy elmondjam… – sóhajtott fel megint Ryan, mire Ben sem tartotta vissza a kíváncsiságát tovább.
- Mi a fenét akarsz neki ennyire elmondani?
Ha én lettem volna ott velük, én is felteszem ezt a kérdést, bár biztos voltam benne, hogy akármi is legyen az, nem változtatna a döntésemen. És Bennek sem lett szerencséje.
- Neked nem árulhatom el. – Na, persze… – Jodie megkért, hogy egyelőre tartsam titokban.
- És mikor telik le ez a titoktartási határidő?
- Nem tudom – csóválta meg Ryan a fejét –, de már rohadtul elegem van az egészből! – hajította messze a második cigarettaszál végét is, majd felállt, és felbámult rám.
Egy másodpercre még a lélegzetem is elakadt… mintha valóban pontosan engem nézne, sőt, egyenesen a szemeimbe! De persze nem láthatott, ahhoz túl sötét volt, túl kevés fény, és én is a sűrű mintázatú korlát mögött. Talán megsúgták az érzékei.
Legalább egy percig szemeztünk így, mielőtt elindult volna. Leugrott a szikláról, majd eltűnt a szemeim elől, de nem a házba jött be, ahogy ezt megtudhattam, Ben ugyanis megkérdezte tőle:
- Most meg hova mész?
- A helikopterhez – érkezett a felelet valahonnan az erdő sűrűjéből.
- De ugye…
- Nyugi, visszajövök! Egy ilyen kedves invitálásnak ki bírna ellenállni, mint amilyet én kaptam? – Ez meglehetősen keserűen hangzott, mindenesetre megnyugodhattam afelől, hogy itt marad, valamint időt nyertem, hogy visszasurranhassak a szobámba.
Most már valóban oda mentem. Sietve lezuhanyoztam egy kicsit, és épp valami hálóruha után akartam nézni, amikor kopogtak az ajtón. Magam elé tartottam a törölközőt, amit a villámgyors tisztálkodást követően az egyik fotelba dobtam, és így nyitottam ki résnyire.
Conrad volt a látogatóm.
- Hallom, itt marasztaltad az ürgét – mért végig egy szempillantás alatt.
- Igen – feleltem habozva.
Most döbbentem csak rá, hogy tök egyedül vagyok egy házban azzal a három pasival, akik ilyen-olyan okból mindannyian sokat jelentenek nekem. Meg én is nekik. Atyaúristen, mi lesz itt, ha nem találják meg a közös hangot, ahogy „nagyjából”eddig…
- Szeretnéd, hogy őrködjek a szobád előtt, vagy megbízol benne annyira, hogy feltételezed, nem töri majd rád az ajtót az éj leple alatt? – Ez jó kérdés volt. Akárcsak a válaszom.
- Nem fogja ezt tenni – nyugtattam meg Conradot. – Ben majd itt lesz velem – magyaráztam, bár csak reméltem, hogy tényleg így fog történni a dolog. – Aludj csak nyugodtan!
- Oké – suttogta, majd körülnézett, aztán vissza rám. – Tudod, irigylem őket egy kicsit – vigyorodott el. – De téged nem. Nehéz lehet választani, ha kétfelé húz a szíved. Ha adhatok egy tanácsot – húzódott közelebb, mintha bárki is kihallgatna bennünket, és ő nem akarná, hogy az illető megtudja, mit akar mondani –, fontold meg, nem akarsz-e lelépni a harmadikkal! – kacsintott rám, majd mikor felfogtam a szavai értelmét, és szélesen elmosolyodtam, ő is felnevetett, biztosított, hogy ne aggódjak, nem fogja nehezíteni az életemet, aztán adott egy puszit, és megsimogatta a vállam. – Jó éjt, Nataly! Ha mégis szükség lenne rám, két szobával odébb vagyok, és elég éberen alszom.
- Köszönöm! – intettem utána, és végignéztem, ahogy belép az említett helyiségbe.
Én is visszamentem a szobámba, és az ágy szélére roskadva eltöprengtem. Conrad nem is mondott hülyeséget. Mindkét szerencsétlent meg kéne kímélnem, és lelépni vele. Belé ugyan nem vagyok szerelmes, de… ki tudja, mi lehetne belőle. Boldogtalanság – suttogta egy régről ismert tündéri hang a jobb vállamon ücsörögve. Mesés szex! – üvöltötte balról a kisördög.
Mindkettőt dühösen elhessintettem magamról, majd ledobtam a törölközőt, és a párnák közé fészkeltem magam. Melegem volt, nem volt kedvem tovább kutatni hálóruha után, csak a lepedőt húztam magamra félig. Emellett biztos voltam benne, hogy Ben még tán nálam is jobban ismeri a testem, nem fogja meglepni a látványom, úgyhogy nem aggódtam a meztelenségem miatt.
Így nyomott el az álom anélkül, hogy felkészülhettem volna rá, milyen élményekben lesz még részem az éjszaka során…
