34. fejezet

34. fejezet

Ha tehettem volna, ott helyben összerogyok holtan.

Sosem voltam vallásos, most mégis elmormoltam egy fohászt: „Istenem, csak Lewist ne!”, de nem segített. Sajnos tényleg ő volt. A jelek szerint fenntartotta a kapcsolatát Tonyval, és folytatni szándékozta – velem – az ő börtönbe kerülése miatt elvesztegetett hónapokat, no meg a brutális kis játékait.

Nem néztem Jodie-ra, úgyis pontosan tudtam, mit lát. Tony odalökött Lewis karjaiba, aki elkapott, de ugyanezzel a lendülettel vágott is neki a szemközti falnak. Az utolsó pillanatban tartottam magam elé a karomat, hogy enyhítsem a becsapódás erejét, de így a csuklóm roppant meg. Volt egy olyan érzésem, hogy ez még csak az első lépés volt, tuti, hogy mire végzünk, el is fog törni valamim.

Alighogy Tony jó szórakozást kívánva ránk zárta az ajtót, átnéztem a másik szobába. Jodie sírt, pedig Lewis még csak a bemelegítésnél tartott.

- Hol bujkáltál eddig, szépségem? – A legfőbb rémálmom figyelme egyelőre főleg felém irányult, bár ez egy elhamarkodott gondolat volt. – Mutassunk valamit annak a kislánynak odaát! – A kegyetlen mosolyban, mely ezt a mondatot kísérte, több volt a fenyegetés, mint a jó szándék.

Ezúttal sem kellett kellemesen csalódnom. Az eddig szerzett sérüléseimmel nem törődve, foggal-körömmel álltam ellen, amikor Lewis megragadott és az asztalra lökött, de túl erősen nyomta a vállsebemet, szinte csillagokat láttam a fájdalomtól. Ezt a másodpercnyi tehetetlenségemet használta ki a rohadék, hogy letépje rólam a ruhát, és annak maradványaival kösse össze a két kezem. Aztán szemből döntött az asztalra.

Jodie így oldalt volt nekünk, de inkább nem is akartam ránézni többet. Csak abban bíztam, hogy eléggé sikerül majd lefárasztanom Lewist, nem esik majd rögtön neki a nőnek és valahogy… fogalmam sem volt, mi lesz. Csak remélhettem a csodát, amely engem nagy ívben kikerült az utóbbi időben.

És még most sem volt itt az ideje.

Hallottam, ahogy kattan a csat, nyílik a cipzár, majd a pasi a gyengédség fogalmát hírből sem hallva a testembe hatol. Ez volt a kisebbik kín. Míg újra és újra felnyársalt, kihúzta az övet a nadrágjából és erős ütéseket mért rám vele. A nyers bőrszíj élesen hasított a húsomba a fenekemen és a hátamon egyaránt. Onnan tudtam, hogy már a vérem is kiserkent, hogy a nem szokványos ostor meg-megcsúszott egy-egy lesújtás közben. De csak folytatta…

A testem minden alkalommal ívbe rándult, ami által önkéntelenül is jobban ráhúztam magam kínzóm farkára, de egy idő után elunta, vagy csak nem talált már több ép felületet rajtam, mert ledobta mellém az asztalra az övet, majd a hajamba markolva magasabb fokozatra kapcsolt.

Néha kételkedtem benne, nem egy vascsövet rángat-e bennem ilyenkor, mert olyan érzésem volt.

A hátam iszonyatosan sajgott és égett, felturbózva az amúgy is szörnyűséges élményeimet. Szívesen lettem volna valahol máshol, bár akkor valószínűleg Jodie-t gyötörte volna ez az állat. Azt pedig nem akartam. A lehetőségeimhez mérten szerettem volna, ha neki nem kell majd átélnie mindezt.

Lewis ebben a pillanatban élvezett belém, ahogy azt a hörgéséből megítélhettem. És rögtön vétett egy hibát.

Nem gondoltam volna, hogy máris alkalmam nyílik bosszút állni, de muszáj volt kihasználnom a lehetőséget.

A fickó kiszállt belőlem, és egy lépést eltávolodott, hogy helyre rángassa a nadrágját. A szíj még ott volt mellettem. A másodperc tört része kellett csupán hozzá, hogy összekötözött kezeimmel megragadjam, aztán az erőm utolsó cseppjeit felhasználva, az asztalról felemelkedve megfordultam. Nem néztem, hova, de ütöttem.

Az első biztosan célba talált, mert Lewis felordított, utána pedig folyamatosan hallottam a hangját. Az övénél jobban csak Tony szenvedése tett volna boldogabbá. Minden újabb mozdulattal erősebbnek éreztem magam, már nem zavart annyira a hátamba meg egyéb részeimbe nyilalló fájdalom, a vérét akartam, ahogy ő is megkapta korábban az enyémet.

Sajnos a könnyű kezdet után Lewis ráeszmélt, hogy mi történik, és kinyújtotta a karját. Pont egy újabb támadásba sikerült belenyúlnia. Az öv rátekeredett, és mivel még én is fogtam a másik végét, magához bírt vele rántani.

A lendületemet elveszítve csapódtam a testének. Megint a hajamba markolt, majd megfordított, hogy háttal legyek neki. Szabad kezével valamit matatott a nadrágjában oldalt, aztán megmutatta.

- Ez is a tiéd lehet, te kis szajha! Hogy merészelsz ellenkezni?! – lengetett meg előttem egy tőrnek is nagy valamit… esetleg szablyának hívhattam volna a méreteit tekintve, de arra sem hasonlított igazán, eddig soha nem találkoztam hasonló fegyverrel. Most mégis esélyessé vált egy közelebbi ismeretség vele. Szinte vágytam rá…

- Gyerünk, ölj meg! Legalább nem kínozhatsz tovább! – nyögtem, a torkom ugyanis a kezében volt.

- Ha megölnélek, odalenne az élvezet! – felelte, a következő pillanatban pedig nyílegyenesen átszúrta a vádlimat a „késével”. A penge a csontomnak súrlódott, a másik oldalon pedig előbukkant.

A váratlan fájdalom elakasztotta a lélegzetemet, egy kis időre tán a szívem is megállt, aztán újraindult.

Lewis odébb rúgott, de nem tartotta szükségesnek, hogy hamar kivegye belőlem az játszóeszközét. Ekkor szakadt fel belőlem egy kiáltás. Ő meg elvigyorodott. Örömmel láttam, hogy az arca is véres az övvel való viszonzásom miatt, de mintha neki nem is fájt volna. Én mindenesetre szenvedtem.

Mielőtt odaért volna hozzám, megpróbáltam kirántani a lábamból a kést, csak annak nyílhegyszerű, horgas végével nem számoltam. Nem jártam sikerrel. A fölöttem megálló Lewis azonban igen. Egyetlen mozdulatába került kitépni belőlem a fegyvert, és ezzel örökre búcsút inthettem a jobb lábamnak térdtől lefelé.

A következő döfést a vállamba kaptam, pontosan oda, ahol Tony meglőtt a minap. Odanéztem, de rögtön megbántam. Kár volt követnem a tekintetemmel Lewis kárörvendő pillantását. Az érzés sem volt semmi, de a látvánnyal megspékelve… És a rohadék még egy nem túl nőies pofont is lekevert – ököllel.

Szerencsére azonnal elveszítettem az eszméletemet.

Sötétben tértem magamhoz, de bár ne tettem volna. A lábam és a vállam irdatlanul fájt, és ha jól vettem észre, a saját véremben feküdtem. Legalábbis erre tippeltem a néhol már alvadásnak indult, még langyos folyadék érzetéből magam alatt.

Nyögve megpróbáltam felülni, de ez gondolatban könnyebb volt, mint a kivitelezés. Azért bőszen csak tovább erőlködtem.

- Nataly? – hallottam meg egy angyal sírós hangját hirtelen.

Talán a mennyországból jött értem – reménykedtem. Más nem jutott az eszembe. Először… Aztán valami mégis.

- Jodie? – leheltem ki a tippemet, rendes hangra nem futotta.

- Itt vagyok! – felelte zaklatott hangon valahol a közelemben.

Semmit nem láttam, pedig nyitva voltak a szemeim. Egy kulcslyuknyi sok, annyi fény sem szűrődött be a dohszagú helyiségbe, ahol voltunk éppen. Ez eddigi egyik cellámra sem hasonlított. Talán mégis a pokolba jutottam? – tűnődtem, majd egész más dolgok kezdtek foglalkoztatni.

El akartam terelni a figyelmemet, így a másik fogoly irányába fordítottam a fejem. Ez is veszett kínokat okozott.

- Jól vagy? Nem bántottak? – kérdeztem még egy kis energiát gyűjtve a beszédhez.

- Engem nem, de te… Istenem! Úgy örülök, hogy élsz! – zokogott fel, de lepisszegtem. Aztán megpróbáltam kiszedni belőle, hogy kerültünk ide. – Miután elájultál, az a pasi, aki korábban is ott volt, ő jött vissza, és meglátta, hogy mi történt. Vigyorgott… Hogy lehet valaki ilyen gonosz? – Reméltem, nem várt választ a kérdésre, mert nem adtam neki. – Aztán hirtelen érkeztek még ketten, beszéltek valamit, és aztán kivonszoltak téged onnan. Azt hittem, már nem is élsz! – sírta el magát megint.

- Utána… mi történt? – próbáltam meg a lényegre bírni.

- Utána értem is bejött az egyik fegyveres. Megpróbáltam tettetni, hogy elájultam, hátha akkor mondanak valamit, mik a szándékaik velünk… – Majdnem megdicsértem ezért, de ehhez ismét beszélnem kellett volna. Vártam a folytatást. Jött is. – Nem hallottam semmit, csak valami sutyorgást. Mintha valami miatt idegesek lettek volna… de arra nem jöttem rá, mi okozta. Sajnos csukva volt a szemem, nem láttam, hova hoznak. De te már itt voltál, amikor betuszkoltak ide. Láttalak, amíg nyitva volt az ajtó… Úristen! Csoda, hogy még élsz!

Nem esett jó, hogy a gyötrött állapotomra emlékeztet, bár aztán mégis mindegy volt; éreztem, amit láthatott.

Nem válaszoltam neki, ezért a nevemet suttogta, nyilván, hogy ellenőrizze, magamnál vagyok-e még. Megkíséreltem kinyújtani felé az épebbnek mondható kezem. Nem ült tőlem messze, a térdébe „botlottak” az ujjaim, de ő rögtön odanyúlt, és megszorította őket.

- Valahogy kijutunk innen, ne félj! – biztatott, mire nevetőgörcsöm támadt, ez azonban még további gyötrelmeket okozott.

- Ne lopd el a szövegemet – szóltam rá alig hallhatóan, amint sikerült lecsillapítanom a fájdalmat okozó késztetést.

Pont ezzel akartam vigasztalni, neki még idegenebb lehetett a bezártság, és az, ha az embert nem veszik emberszámba, mint a számomra. Nekem már volt benne gyakorlatom, Tony mellett elég időm is megtanulni, hogy magadon kívül semmi és senki másra nem számíthatsz, bár odáig még ő sem vetemedett soha, hogy égő, nyílt sebekkel zárjon be egy… barlangba.

Barlangban volnánk? – terelődött el a figyelmem egy másodpercre, de ahogy jött a gondolat, úgy illant is tova.

Tony… Rajta töprengtem tovább. Jodie szerint valami miatt idegesek lettek… és gyorsan kellett eltűntetniük bennünket. Kíváncsi lettem, ki mosta fel utánam a vért a „kínzókamrában”. Bár az is fájt, elvigyorodtam, ahogy magam elé képzeltem valamelyik korcsot, amint felmosóronggyal a kezében igyekszik eltussolni a nyomokat, amiket akaratomon kívül hagytam magam után.

A csapongásom visszakanyarodott a „gyorsan eltűntetni minket” részhez. Vajon miért volt erre szükség?

- Hallottál valami… zajt? – kérdeztem halkan Jodie-tól, aki túl erősen szorongatta, mondhatni tördelte az ujjaimat, de megértettem, hogy neki is máshol jár az agya, nekem meg ez fájt a legkevésbé, így nem szóltam neki, hogy jobb volna, ha abbahagyná.

- Zajt? Milyen zajra gondolsz? – suttogta vissza, és le mertem volna fogadni, hogy éppen fülel.

- Helikopter…

- Nem, semmit. – Vagyis rájött, mire célzok, és elég lemondóan nyögte ki a választ.

Szerettem volna tovább beszéltetni, hogy kevésbé érezzem kilátástalannak a helyzetünket, de ez az egész akkora… képtelenségnek tűnt! Itt ülök, vagyis fekszem Ryan feleségével egyetlen, közös odúban, és azon igyekszünk, hogy hogyan készítsük fel a lelkünket a halálra, a kijutásra ugyanis semmi esélyünk. Legalábbis pillanatnyilag.

Tovább erőltettem az agyam, valamit muszáj lett volna kitalálnom – lévén én voltam a „tapasztaltabb” bezárás- meg megverés-ügyileg, de képtelen voltam rá. Aludni akartam. Azaz dehogy akartam, csakhogy a szervezetem azt dobogta a szívem által közvetítve, hogy rám fér a pihenés. Akár örökre is…

De azt nem lehet! – riadtam fel, amikor már egészen lecsukódtak a szemhéjaim. Ennek a riadt csajnak itt szüksége van rám. Már csak miatta sem halhatok meg kedvemre, hisz akkor vele mi lesz? És a gyerekkel? Rá inkább nem akartam gondolni, úgyhogy maradtam nála.

Basszus, de nehéz helyzetbe kerültem! Még el sem vérezhetek nyugodtan, mert akkor ő kerül a helyemre, rajta fogja kiélni Tony meg a kis falkája a beteg és perverz szórakozását, és Isten tudja, megtalálja-e valaha a férje…

Vagyis élnem kell. Még ha annyira fáj is, hogyha még nálam volna a tőr, a saját szívembe döfném, mintegy fájdalomcsillapítóként.

- Van nálad valami… – próbáltam volna kérdezni, de nem ment könnyen. A légzés sem. – Sál, vagy… valami?

- Nincs. Miért?

- El kéne szorítani…

Idáig jutottam, mielőtt újra magába olvasztott volna az öntudatlanság.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, nem voltam biztos benne, hogy még életben vagyok, vagy már meghaltam.

Egy partin találtam magam, pont olyanon, mint amilyeneket Martin rendezett mindig, csakhogy ezúttal nem ő volt a házigazda, hanem egy ismeretlen pasas, akit még sosem láttam. A terem szintúgy idegenekkel volt tele, illetve… láttam egy-két ismerősnek tűnő arcot, de nem bírtam volna bizton megmondani, hogy ki kicsoda.

Felhagytam a próbálkozással, és inkább bevetettem magam a tömegbe. Pezsgőt is szereztem, de poshadt víz íze volt. Feltűnés nélkül visszaköptem a pohárba, majd letettem azt a legközelebbi párkányra. Aztán továbbmentem.

Váratlanul egy gyönyörű, fiatal lány toppant elém, aki a kérésem ellenére végigvezetett a tömegen, és sorra bemutatott mindenkinek. Jodie-nak hívták. Még sosem láttam azelőtt.

Volt ott egy pasi, akit Martinnak szólított, bár nem hasonlított arra a Martinra, akit én ismertem. Maximum egy egészen picikét. Aztán következett egy Ryan nevű alak. Rögtön vonzódni kezdtem hozzá, és zavarba jöttem ettől az érzéstől. Örültem, amikor a lány elvonszolt a közeléből. Ezután egy idősebb, mégis fiatalos nő következett, őt Vanessának hívták. Vele volt egy feketehajú szépség is, Elaine. Kicsit tartózkodóak voltak, ennek megfelelően én sem mosolyogtam rájuk túl őszintén, csak amennyire az udvariasság megkövetelte tőlem. Szerencsére nem maradtunk túl sokáig a társaságukban.

A szőke csaj, Jodie mesélni kezdett valamiről, tán az életéről… de ebben nem voltam biztos. Csak fél füllel figyeltem rá, mert a gondolataim másfelé kalandoztak.

Volt ott egy csukott ajtó. A hatalmas bálterem egyik sarkában láttam meg, de úgy tűnt, zárva van. Kíváncsi lettem, mit rejthet.

A lányt ügyesen kicseleztem, de nem a mosdóba mentem, ahogy azt neki említettem, hanem az ajtóhoz. Tévedtem, mégis csak nyitva volt, és mázlimra senki nem vette észre, ahogy besurranok rajta.

Odabent döbbenetes koromsötétség uralkodott. Érdekes módon mégsem töltött el rémülettel, hogy nem látok semmit, az egyetlen furcsaságot az jelentette, hogy hirtelen fájni kezdtek a végtagjaim, a tüdőm összeszorult, a szívem ritmusa pedig felgyorsult.

Kellemetlen volt mindez, úgyhogy inkább mégis a partit választottam. Az ajtó nehezebben nyílt, mint mikor befelé jöttem a szobába, és legnagyobb meglepetésemre nem is oda kerültem vissza, ahonnan érkeztem.

Egy éjszakai utcakép tárult a szemeim elé. Jobbra egy buszmegálló, balra kivilágítatlan útszakasz, előttem pedig egy autó fékezett. Dermedten vártam, hogy vajon ki száll ki belőle, de minden máshogy történt. Egy nagyon fiatal lány bukkant elő a semmiből, behajolt a lehúzott ablakon, és elbúgta a sofőrnek a tarifáit. Ekkor néztem csak meg alaposabban; szó, mi szó, tényleg elég kurvásan volt felöltözve. Lorriként mutatkozott be.

A neve hallatán különös didergés szaladt át rajtam. Nem tudtam ezt mire vélni, ezért inkább tovább figyeltem.

A lányt elvitték. Újra körülnéztem az utcán. A szemközti oldalon ekkor már egy másik, idegen sötét színű autó állt. Nem láttam, ki ül a volánnál, de olyan érzésem volt, mintha várna. Talán rám? – tűnődtem, miközben visszakanyarodott elém az előző kocsi. A lány, Lorri, kiszállt belőle, a jármű meg elhajtott.

Úgy festett a csaj, mintha észre sem venné az érzéseim szerint fenyegetést sugalló sötét autót odaát, mert zavartalanul igazgatta a ruháját, a haját… Majd elbámult a buszmegálló felé. Ahol most már egy tömbház magasodott!

Mielőtt rájöhettem volna, hogyan lehetséges ez, egy helyes srác lépett ki valamelyik ajtón.

- Szia, Ben! – kiáltott neki oda vidáman a lány, mire egy pillantás erejéig felénk fordult, intett egyet, de a tekintetét rám szegezte.

Ez már több volt, mint furcsa.

A srácot ezután elnyelte a sötétség, és míg én azt a helyet bámultam, ahol eltűnt, egy lövés dördült bele az éjszakába.

Riadtan Lorrira néztem, de ő épp ekkor rogyott össze előttem holtan. A pasas, aki lelőtte, a nyitott ajtajú sötét sportkocsi mellett állt, a pisztoly még mindig a kezében, és mosolygott. Aztán rám célzott vele.

Nem akartam megtudni, ki ő, miért ölte meg a lányt, és miért akar engem is megölni, inkább betaszítottam magam mögött az ajtót.

Így megmenekültem ugyan a fegyverestől, de visszajutottam a sötét pinceszerű helyiségbe. Megint belém hasított a fájdalom, de valaki fogta a kezem. Felismerhetetlen nyelven mintha suttogott is volna az illető… Nem értettem mit mond, de az érintése és a hangja alapján nőnek tippeltem.

A nevemet többször is kimondta, de ez volt az egyetlen, amit megértettem a szavaiból.

A fájdalmaim pillanatról pillanatra erősödtek, ezért jobbnak láttam újra kimenekülni innen, amíg még bírok mozogni, még akkor is, ha újra valami borzalmas helyre kerülök.

Az ajtó ezúttal egy halvány narancsszínű lányszobába vezetett. Nem volt bent más rajtam kívül. Egész nyugodtnak tűnt, aminek őszintén megörültem. Egyedül a kivezető folyosó tűnt kissé barátságtalannak, de oda nem is szándékoztam kilépni.

Lassan eltávolodtam az ajtótól, és körülnéztem a szobában. Az ágy keskeny volt, de kényelmesnek látszott. Vele szemben egy íróasztal, azon pedig egy füzet. Nem keltette fel az érdeklődésemet különösebben, ezért nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, tovább nézelődtem.

A ruhásszekrény félig nyitva volt. A tartalmából ítélve egy diáklány szobájába keveredtem. Valami oda nem illő doboz bújt meg két farmerholmi között. Kíváncsian közelebb léptem. Egy fém cigarettás doboz volt, csakhogy nem sorakoztak benne a megszokott szálak. A lány zsebpénzét rejtette a szelence.

Kísértetiesen emlékeztetni kezdett valamire. Nemcsak a pici titoktartó, hanem az egész helyzet, a szoba, minden. Csak még nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Azt azonban egyre jobban szerettem volna tudni, hol vagyok.

Az íróasztalhoz léptem, hátha van valami infó a füzeten, esetleg beleírva, ami támpontot nyújthat. Vagy megerősíthet abban, amire gondolni sem mertem, vagy megnyugtat, hogy tévedek.

Remegő kézzel nyitottam ki, és egy csapásra világossá vált minden.

Eugene ma megint azt akarta, hogy vegyem le a ruhámat és fürödjek vele. Nem akartam, mert utálom, amikor fogdosni kezd, de megfenyegetett, hogyha elmondom anyunak vagy akárkinek, akkor megöl. Meg kellett ígérnem, hogy nem mondom el neki. Lehet, hogy nem is hinne nekem.

Anyukám, ha valaha elolvasod ezt a naplót, akkor kérlek

A mondat vége hiányzott és ez volt az utolsó bejegyzés.

Én írtam ezt azon a napon, amikor anyám megtudta… és amikor úgy döntött, nem érdekli…

Egy sikoly hasított a csendbe, félbeszakítva a cseppet sem kellemes emlékezésemet. A földszint felől érkezett. Az én sikolyom volt. Az akkori rémület pedig újra belém költözött.

Nem akartam megint átélni, nem akartam hallani, érezni a kínt, a félelmet és a csalódást, úgyhogy mielőtt ismét felhangzott volna a gyötrelmem, visszamenekültem a biztonságot adó, de csak egy hangyányival kevesebb gonoszsággal átitatott kamrába.

Az ujjak már szinte fájóan szorítottak, és a velem együtt bent tartózkodó nő sírt. A korábban tapasztalt szörnyű fájdalom megszűnt, valamiféle tompa lüktetés vette át a helyét. Nem igazán éreztem a jobb lábamat térdtől lefelé. Meg a jobb karomat sem vállból.

Váratlanul ért a fekvő pozícióm, az pedig még inkább, hogy a másik lány ölében van a fejem, ő meg a hajamat és a homlokomat simogatja, de a legmeglepőbb az volt, hogy már értettem a szavait. Nem idegen nyelven beszélt többé, hanem az enyémen. Fojtott hangon pityergett közben, de ettől még hallottam, amit mond.

Éppen fenyegetett engem. Az, hogy suttogva tette, tompított valamicskét a dolog komolyságán, de attól még határozottan fenyegetés volt. Valamint az is feltűnt, hogy az egyik kezével fojtogat. Ez aztán rendesen ellentmondott a következő szavainak:

- Ne merj meghalni itt nekem, hallod?! Mi a fenét fogok mondani Ryannek? Engem ő fog megölni, ha nem kaphat vissza téged élve!

Fogalmam sem volt, hogy függ ez össze, ugyan, miért hibáztatná őt Ryan, ha én netán meghalok? És egyáltalán… Miért halnék én meg?! Ryan meg miért akarna engem akárhogy? És mi az, hogy ez a csaj csak úgy… „odaadna” neki? Vagyis őt nekem? Mi folyik itt?

- Jodie? – jutott eszembe végre a neve, de alighogy elsuttogtam, ő újfent zokogásban tört ki. – Nyugi… nem halok meg…

- Istenem! – emlegette újból a mennybélit, de aztán viszonylag hamar összeszedte magát, és eleresztette a nyakamat. – Már azt hittem, sosem térsz magadhoz! – A még meghökkentőbb pedig az volt, hogy lehajolt, és össze-vissza csókolgatta az arcomat.

- Oké… nyugi. Csak aludtam. – Legalábbis úgy gondoltam, így lehetett. – Mi… miért nem érzem a jobb oldalam? – kérdeztem, remélve, hogy ő magyarázatot tud adni a bénultságomra.

- Én kötöttem el a karodat és a lábad, nehogy elvérezz!

Rémlett, hogy meg akartam kérni valami ilyesmire, de nem gondoltam volna, hogy tényleg megcsinálja. Ráadásul vaksötétben! Kezdtem tisztelni a nőt!

- Köszönöm! – néztem volna rá hálásan, ha látom, de csak sejtéseim voltak, merre lehet. – Mióta…?

- Ha jól számoltam az időt, három napot aludtál – nyögte. Nem kellett feltennem a következő kérdést. – Nem jön értünk senki. – Vártam, mikor áll neki hisztériázni emiatt, de valószínűleg míg én „békésen” aludtam, addig ő ezt is lerendezte, mert igencsak lemondóan és beletörődően csengett a hangja.

- Három nap? – próbáltam meg gondolkodni.

- Lázas is voltál – simította az egyik tenyerét a homlokomra. – Talán kicsit még most is az vagy. De legalább élsz! – bőgött megint egy sort.

- Oké. Csillapodj le, jó? – szóltam rá, de a hangom túl gyenge volt hozzá, hogy erélyesnek hasson. Meg különben is meg voltam hatva, amiért ilyen… normálisan bánt és bánik velem. Végtére is, a férje szeretője voltam! Csakhogy nem itt, nem ebben a barlangban. A valódi életünkben nyilván utána engem, és utálni is fog, de most menthetetlenül egymásra vagyunk utalva.

A jelek szerint megfeledkeztek rólunk Tonyék. Ennek bizonyos szempontból örültem, de annak nem, hogy nem eresztettek inkább szélnek, úgy több esélyünk volna a túlélésre.

Három napja… Most már értettem az álmaimat, vagy legalábbis világosabbnak tűnt, hogy esetleg csak álom volt mind. A múltam részei. Valahol még örültem is ennek, semmi kedvem nem volt újra átélni mindazt, amik már megtörténtek, bőven elég volt egyszer.

Azt azért nem mondtam volna, hogy ez a mostani állapot jobb – hisz nem volt jobb. Ryan nejével összezárva… Pont vele! Na, az is igaz, hogy rosszabbul is járhattam volna…

Mielőtt teljesen belelovallom magam a dologba, inkább elhessegettem a helyzet nyilvánvalóan kínos mivoltát, és megpróbáltam józanul gondolkodni. És elvonatkoztatni a társam személyétől.

Tökmindegy kivel, de be vagyunk ide zárva. A másik rab szerint három napja, de biztos voltam benne, hogy nem virrasztotta végig a csaj ezt az időt, így az lehetett talán négy is. Emellett megmentette az életemet, mert s.o.s. elsősegélyt nyújtott.

Tulajdonképpen örültem is neki, hogy sötét van, így legalább nem láthattuk a sérüléseimet. Jodie lehet, hogy még el is ájult volna… Vagy mégsem, végül is megtette, ami tőle tellett; mondta, meg éreztem is, hogy elszorította valamivel az ereimet, nehogy elvérezzek. Csodáltam, hogy sikerült kiviteleznie mindezt ebben a veremben.

Rohadtul zavart, hogy nem látok semmit, de egy terhes nőtől hiába is kérdeztem volna meg, nincs-e nála véletlenül öngyújtó, gyufa vagy más eszköz, amivel fényt tudnánk csinálni.

- Nataly! – szakította félbe a gondolataimat hirtelen.

- Tessék.

Kicsit hezitált, mielőtt kinyögte volna:

- Semmi, csak kíváncsi voltam, ébren vagy-e…

Nem, nem ezt akarta mondani.

- Ugye tudod, hogy szarul hazudsz? – sóhajtottam, remélve, hogy beismeri, és kiböki, mit akart valójában. Ehelyett olyasmit említett, aminek nem igazán örültem.

- Ryan is mindig ezt mondja…

A férjét.

Hallottam, hogy elmosolyodott a neve említésekor. Saját magamnak okoztam fájdalmat, de muszáj volt megkérdeznem.

- Nagyon szereted őt, igaz?

- Igen! – érzékenyült el megint. Mielőtt újra sírva is fakadt volna, meg kellett vigasztalnom valahogy.

- Ne aggódj, kijutunk innen, és együtt lehettek megint.

- Én… Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit! – Ilyen határozottan még nem szólalt meg, amióta közelebbi ismeretségbe kerültünk ezen a zárt helyen, de nem akartam hallani, ahogy a csaj nagylelkűen megbocsátja, hogy lefeküdt velem a férje.

- Ne! – szóltam rá, mielőtt folytatta volna. – Az már a múlté. Vége!

Engem is meglepett, milyen szenvtelen hangon voltam képes ezt kimondani, az azonban még inkább, hogy Jodie teljesen kikelt magából.

- Hogy mondhatsz ilyet?! Tudod te, mennyit várt rád, amióta a szülinapján először találkoztatok? Sosem adta fel a reményt, hogy egyszer a nyomodra bukkan. Éjt nappallá téve keresett, de sehol sem talált! Olyan boldog volt, amikor ismét találkoztatok! Aztán meg majd’ megőrült a félelemtől, hogy túléled-e vajon azt a múltkori lövést! Szenvedett, miután megszöktél a szigetről, ahol azt remélte, sikerül elérnie, hogy viszontszeresd, de még utána is bizakodott, hogy elhagytad… amíg meg nem látott a másik pasid lakásán. Akkor enyhén szólva is összetört a szíve…

Eleinte döbbenten hallgattam, tán még levegőt sem vettem, de most elérkezettnek láttam az időt, hogy felvilágosítsam egy-két dologról.

Közben meg picit hülyén éreztem magam. Sőt, nem picit, nagyon! Egy olyan beszélgetéshez, ami a sejtéseim szerint előkészületben volt éppen, nem igazán tartottam természetesnek, hogy a vitapartnerem ölében feküdjek, míg közös nevezőre nem jutunk – ebben amúgy is kételkedtem –, így aztán megpróbáltam felnyomni magam ülő helyzetbe.

Jodie a mocorgásomra felfigyelve abbahagyta végre a fecsegést, és segített nekem. Köszönet helyett szándékomban állt legalább úgy helyrerakni a csaj agyát, ahogy az előbb ő olvasott be nekem.

- Mondd, tisztában vagy te vele, mi vagyok? – Nem felelt, biztos csak kímélni akart, ezért nem mondta ki, hát megtettem én. – Kurva vagyok, szivi, és egy kurvába nem szeretnek bele a férfiak csak úgy! Ez a romantikus mese, amit itt előadtál, maximum a rajzfilmekben létezik, de nem a valóságban. Ez itt a valóság! – emeltem fel a karom, és a falnak csaptam az öklöm. Fájt. – Ez a valóság, nem az, amit az előbb fecsegtél össze-vissza… És különben is! Te a felesége vagy, basszus! Hogy a picsába képzelted ezt, hogy itt kampányolsz nekem a férjed érdekeiért, akit imádsz, és akitől gyereket vársz?

- Nataly…

- Ez nem lehet igaz! – kiáltottam. A hangomat visszaverték a falak, mintha legalább hatan kiáltottuk volna. Visszább vettem kicsit a lendületből. – Ez baromság! Csak azért meg ne beszélj nekem itt hülyeségeket, mert tudod, hogy úgyis bele fogok dögleni a sérüléseimbe, és így akarod megszépíteni az utolsó perceimet!

Ezzel enyhén szólva is túloztam, mert eszem ágában sem volt ezen a helyen meghalni, de hatásosnak bizonyultak az érveim.

- Nem halhatsz meg! – tereltem el máris Jodie figyelmét. – Nem engedem, hogy meghalj! Ha kell, tíz körömmel ásom ki magunkat innen!

Kiröhögtem, mert ez épp olyan nagy baromságnak hangzott, mint amiket az előbb regélt. Jó kemény és tömör téglafal volt a börtönünk oldala.

- Innen aztán biztos nem… – morogtam, majd felfigyeltem valami zajra. Eddig még nem hallottam ilyet. Már vártam, Jodie mikor vág vissza, de ő is fülelt. A lélegzetünket is visszatartva hallgatóztunk. – Mi ez? – suttogtam, mert egyre erősödött a dolog.

- Helikopter – suttogta vissza, mintha azzal, hogy feljebb emelnénk a hangunkat, odakint ezt a gép is meghallaná, és rögtön elhallgatna.

Az előbbi kiakadás elég sokat felemésztett a tartalék energiámból, így suttogva is folytattam.

- Akkor is hallottál ilyet, amikor bezártak minket ide?

Jodie nem sokat tűnődött a válaszon, bár elég bizonytalannak tűnt.

- Azt… hiszem, hogy… Nem, nem emlékszem!

- Nyugi! Próbáld meg felidézni, mit hallottál azon kívül, hogy nem értetted, mit beszélnek?

Ez több szempontból is igen lényeges volt. Ha ugyanis hallott valami hasonlót, akkor az azt jelenti, hogy azért vagyunk még itt, mert aki kiengedhetne – vagy parancsot adhatna erre –, az elment és csak most jön vissza. Ha azonban nem repült el innen senki, akkor Tony a kitartásunkat kívánta csak tesztelni, vagy egyszerűen arra kíváncsi, mikor halunk éhen.

Olyan lehetetlen reményekre nem is pazaroltam sok gondolatot, hogy esetleg felmentő sereg érkezik, hangot meg pláne nem adtam neki, nehogy Jodie hiú ábrándokba ringassa magát.

- Nem – nyögte ki végül a voksát.

- Tuti? – Biztosra akartam menni.

- Igen. Nem volt hasonló morajlás. – Ez nem jelenthetett mást, mint… – Gondolod, hogy itt hagytak minket meghalni? – rémült meg a sorstárs.

- Hát, én nem így fogalmaztam volna…

- Csss! – pisszegett le, és már megint nem vett levegőt. Követtem a példáját, de csak azt hallhattuk, hogy már nem hallunk semmit.

- Leszálltak – állapítottam meg tényszerűen. Azt kiszúrtuk volna, ha a helikopter egy kört tett volna csupán.

- Most mit csináljunk? – tépte magát a csaj, pedig ez egyértelmű volt.

- Várunk. Próbálj meg pihenni egy kicsit! Lefogadom, nem sokat aludtál, amióta itt vagyunk…

- De… Mi lesz, ha…?

- Akkor felébresztelek, megígérem!

Hiába igyekeztem, nem sikerült meggyőznöm, pedig még a gyerekét is belekevertem. Ő meg rögtön a férjével hozakodott elő. Kezdett elegem lenni a témából.

- Ha még egyszer ki mered ejteni a nevét a szádon, vagy máshogy hozod szóba, én esküszöm, hogy saját kezűleg fojtlak meg!

Mindketten tudtuk, hogy egy darab használható kézzel erre aligha volnék képes, ennek ellenére Jodie tanulékonynak bizonyult.

- Oké! Befogtam.

Csend. Végre!

Kizárólag a lélegzetvételeinket hallottam, majd lassacskán a duettbe furakodtak a szívdobbanásaim is. Mivel mindketten a síri zajtalanságot füleltük, a bajtársam váratlanul a kezemért nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Nem kellett megszólalnia, hogy tudjam, arra kíváncsi, magamnál vagyok-e még, vagy újból elaludtam? Egy enyhe szorítással hoztam a tudomására a választ, mire vett egy kisebb lélegzetet és a jelek szerint megnyugodott.

Időről időre így morzéztunk egymásnak, hogy tudjuk, ébren – életben – vagyunk. A csend azonban egy idő után kezdett nyomasztóvá válni.

Azon tanakodtam, miféle veszélytelen témát kéne feldobnom, hogy ne essünk közben egymásnak. Még nem jöttem rá a megoldásra, amikor Jodie beelőzött.

- Tudod, csodállak. – Először azt hittem, rosszul hallottam. Mintha tiszteletet véltem volna kihallani ebből a két szóból. Még nem emelkedtem felül a döbbenetemen, amikor folytatta. – Valamilyen szinten irigyellek is…

- Te engem csak ne irigyelj, kisanyám – motyogtam… meghatottan? Még soha senki nem irigyelt vagy tisztelt eddigi életem során.

- Pedig van miért – szorította meg a kezem.

- Csak egy meggyőző példát kérek! – Volt egy téves érzésem, hogy egy gyengét sem fog tudni mondani, de újból meglepett.

- Irigyellek, mert szabad vagy – árulta el halkan.

Telibe talált vele; ha úgy vesszük, részben igaza volt. Amióta megszöktem otthonról, a magam ura voltam, bár Tony igyekezett korlátok közé szorítani. A saját, beteges korlátai közé, és a mostani helyzetünket leszámítva sikerült is kitörnöm közülük. Jodie-t ismerve viszont… Neki nyilván világ életében mindene megvolt, amiről én még csak nem is álmodozhattam soha.

Mélyebben belegondolva a negatívumot mindkettőnk esetében éppen úgy felfedeztem, mint az előnyöket. Lehet, hogy baromi jó volt neki, mert mindent megkapott, amire akár csak egyetlen pillantást vetett, sosem kellett nélkülöznie, éheznie… és nem is kellett eladnia a testét mindezért. Másfelől bizonyára mindig megmondták neki – vagy elvárták tőle –, hogyan viselkedjen, kivel barátkozzon, kihez menjen férjhez… Ezek valóban korlátozhatták ugyan a szabadságában, mégis… legalább olyanok vették körbe, akik szeretik. És akiket ő is szeret.

- És tisztellek, mert van erőd, hogy életben maradj. Van erőd, hogy harcolj. Ellenük, minden ellen… – hozott fel még egy okot.

Hát, én nem irigyeltem tőle az életét. De a tiszteletemet ő is kivívta. Komolyabban még egyszer sem borult ki, amiért be vagyunk ide zárva, mint az állatok. És amiatt sem, hogy percről percre csökken az esélye, hogy élve kijussunk innen.

- Mesélj az életedről – kértem, majd észbe kaptam, hisz fennállt a veszélye, hogy belevág a közepébe, és egyből a házasságával indít. De nem!

Jodie meghökkent a kérésemen, legalábbis erre utalt a néhány pillanatra beálló csend, de aztán beszélni kezdett.

A gyerekkora pont olyan volt, amilyennek képzeltem.

Egyke lévén ő volt a szülei szeme fénye, mindent megkapott, amit csak kívánt, pedig nem voltak túl jómódúak, ahogy azt kapásból hittem. Ő is csak akkor tudta ezt meg, mikor tizennégy évesen az anyja egy karácsonyi kirakat előtt sajnálkozva azt mondta neki, hogy nem vehetik meg azt a festőkészletet, amit a lány kinézett magának, mert túl drága.

- Úgy éreztem, egy egész világ omlott össze bennem – mesélte. – Imádtam festeni, tizenegy évesen megnyertem a környékbeli iskolák közti versenyt. Festő akartam lenni… Karácsony másnapján kilakoltattak bennünket. Nem is igazán fogtam fel, mi történik, olyan gyorsan az utcára kerültünk. Vagyis nem egészen azt utcára, mert anyám nővérénél húztuk meg magunkat. Azt mondták, csak átmenetileg kell ott laknunk, de apu üzlete is befuccsolt. Aztán egyszer nélkülem mentek el otthonról, és nem jöttek többé vissza. Gwen, a nagynéném azt mondta, autóbalesetben haltak meg. Egész addig fogalmam sem volt róla, milyen súlyos anyagi gondjaik voltak. Semmit nem tudtam róla, hisz nem éreztették. Mindig megkaptam mindent, teljesen természetesnek hittem, hogy gazdagok vagyunk. Gyerek voltam még, nem az én feladatom volt azzal foglalkozni, be vannak-e fizetve a számlák, elég pénz jut-e élelemre, vagy a kirándulások alkalmával tankolni… Sokszor van bűntudatom a szüleim miatt. Mindig utáltam őket. Kamaszként meg akartam szökni otthonról, ha nem engedtek el a barátaimmal moziba, vagy amikor megszidtak, mert nem mentem haza rögtön suli után. Még azért is utáltam őket, amiért nem engedték, hogy a húszféle körömlakkom mellé egy huszonegyediket is vegyek. Ki nem állhattam, amikor azzal nyaggattak, hogy az első a tanulás, még a nyári szünetben is… Pedig tényleg mindent megtettek értem, még többet is, mint a barátaim többségéért. Nem lehetett volna okom panaszra. Ehhez képest… Nem értettem, miért ilyenek velem, amíg az a dolog karácsonykor meg nem történt. Sosem gondoltam volna…

Beletelt pár percbe, míg Jodie újra átélte a múltját és folytatni tudta. Én egyelőre tartózkodtam a megszólalástól, hozzá hasonlóan emésztgettem a hallottakat.

- Szóval ők meghaltak, én meg Gwenékkel maradtam. Ő és a férje nem titkolták, hogy nem olyan gazdagok, mint mi voltunk, de mindent megtettek, hogy ehhez képest normális életet biztosítsanak nekem. Gyermekük sosem született, így nem kaptam velük testvért is magam mellé, csak új szülőket. A szomszédunkban sok velem egy korú gyerek lakott, öten voltak testvérek. Velük rögtön megtaláltuk a közös hangot, egyetlen dolog állt csak közénk, a pénz. Az apjuké volt fél Vegas! Rengeteg kaszinó és még több szálloda… Nagyon kellemetlenül éreztem magam közöttük, de csak eleinte. Nem voltak olyan beképzeltek, mint azt az ember a milliomos csemetékről gondolná. Sosem kérkedtek a pénzükkel, szakadtabban öltöztek, mint én. Hamar rájöttem, hogy miért; azért, mert nem akartak kilógni a sorból. Nekik pont olyan nehéz volt beilleszkedni a többiek közé, mint nekem, azzal a különbséggel, hogy róluk mindenki tudta, kicsodák. Lassan, de biztosan összebarátkoztunk, gyakran töltöttem náluk a szabadidőmet, amikor egyszer váratlanul megkértek rá, hogy másnap ne menjek át, mert valami fontos vendég érkezik hozzájuk. Természetesen megértettem, de egyúttal kíváncsi is lettem rá, hogy vajon ki lehet az? Nagy nehezen sikerült kiszednem Laurából – ő volt a legkisebb köztük, még nálam is fiatalabb, én akkor tizennyolc voltam –, hogy a bátyjukat várják ennyire, aki ritkán jön látogatóba, mert csak féltestvérük. Azt is megtudtam, hogy ő fogja majd örökölni az apja birodalmát, bár még Samuel sem készült visszavonulni. Idősebb volt náluk, és házasságon kívül született. Ennek ellenére mind kedvelték. Csak pár évvel korábban találkoztak, amikor az apjuk véletlenül a nyomára bukkant. Régóta tudta, hogy van még valahol a világban egy fia, de azt nem, ki lehet. De ez most nem olyan lényeges… Tehát meglátogatta őket. Aztán a pasi tovább maradt náluk, mint hittem, sőt, én azt gondoltam, csak egy napig vendégeskedik ott, ezért másnap már korán reggel átszaladtam a szomszédba, hogy kifaggassam róla a többieket. Csakhogy még ő is ott volt.

Sejtettem, hogy most következik az első pillantásra egymásba szerettünk című fejezet, mert nem mondta ki ugyan a „féltestvér” nevét, bármibe le mertem volna fogadni, hogy Ryanről beszél.

Ideje volt tanújelét adnom, hogy nem aludtam bele a meséjébe.

- Megkértelek, hogy ne beszéljünk a férjedről – szóltam halkan, mire Jodie megszeppenten csendben is maradt. Egy darabig.

- De így nem fogod megérteni, hogy…

- Nem is akarom! – szakítottam félbe határozottan, mire végre duzzogni kezdett, de legalább bekussolt. Egy darabig…

- Most te jössz! – közölte váratlanul.

A sötét miatt feleslegesen, de vetettem felé egy gunyoros pillantást.

- Hidd el, nem túl érdekes sztori az, hogyan lesz valakiből prosti – próbáltam lebeszélni a dologról, meg egyébként is aludni akartam egy kicsit.

A fájdalmaim erősödtek, és mivel a csendből ítélve senki nem erőlködött, hogy kiszabadítson bennünket innen, ki akartam használni az időt némi pihenésre. Jodie-nak is azt tanácsoltam, hogy ha tud, aludjon egy keveset, de semmit nem ígért biztosra. Én a magam részéről lehunytam a szemeimet és próbálkoztam. Csakhogy nem ment az olyan könnyen, mint szerettem volna.

A vállamat és a lábszáramat mintha tüzes vassal szurkálnák vagy izzó ólomba mártották volna, a fejem is majd’ szétrepedt, és baromi szomjas voltam, de semmi esélyem nem volt rá, hogy egy üdítőautomata legyen elrejtve ennek a patkánylyuknak a túlsó sarkában.

Én a sérüléseimtől szenvedtem, Jodie meg valami mástól. Az előbb lefeküdt mellém és összegömbölyödött, most viszont nyöszörögve felült. Majd felállt. Mintha sötétben is látott volna, olyan ügyesen kerülgette előrenyújtott lábaimat a szűk helyen, amikor járkálni kezdett. Figyeltem a neszezését. Egy idő után megállt, a falnak dőlve sóhajtott egyet, majd újból tett néhány lépést. Végül leült mellém, megfogta a kezemet és végre nyugton maradt.

Nem bírtam figyelmen kívül hagyni a keze időnkénti megremegését. Aztán összeszidtam magam, mert eddig is rájöhettem volna már, hogy mi a baja.

- Jodie? – suttogtam, nehogy felébredjen a hangomra, ha esetleg aludna.

- Mi az? Nagyon fáj a lábad, ugye?

- Már egész megszoktam – feleltem könnyednek szánt hangon –, de te mióta görcsölsz?

- Én nem…

- Ne tagadd! – vágtam közbe, mielőtt nekiáll hazudozni. Fel is hagyott vele az első satnya próbálkozás után.

- Nem tudom – remegett meg a hangja.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkíséreljük a lehetetlent, vagyis kijutni innen.

- Van ennek a veremnek ajtaja? – érdeklődtem, de kiábrándító választ kaptam.

- Tömör vasból.

- Tudunk rajta dörömbölni?

- Az egyik csuklómat már sikerült rajta majdnem eltörnöm, miután beraktak ide minket – vallotta be halkan. Ahogy így visszagondoltam rá, tényleg mintha csak az egyik kezével ért volna hozzám… De a vénáim elkötéséhez kettőre volt szüksége.

Jodie megint elképesztett, de a kitüntető oklevelek kiosztogatásának nem most volt itt az alkalma.

- Gondolom, kiabáltál is…

- Persze. De vagy nem hallották, vagy rohadtul nem érdekelte őket – sóhajtott fel lemondóan.

Nekem is fogytak az ötleteim, de pár képtelenség még akadt a tarsolyomban.

- Akkor…

- Csend! – hallgattatott el a csaj, magabiztos hangja csattanása ellenére is halkan, reménykedve.

Most is feltűnt, hogy visszafojtja a lélegzetét. Én is így tettem. Aztán villámgyorsan kiröppent belőlem minden álom, fáradtság és fájdalom. Valaki közeledett a cellánk felé.

Az ajtón rés ugyan nem volt, de alatta máris beszűrődött közénk annyi fény, hogy lássuk egymást.

A tekintetünk összerebbent, majd Jodie fürgén felpattant és az ajtóhoz lépett.

- Hahó! – kiáltotta, mire a fáklya, elemlámpa vagy öngyújtó imbolygó fénye megállt.

- Ne! – sziszegtem a zajforrás felé.

- Miért ne? Nem akarunk kijutni innen?

Végül is igaza volt. Akár megmenteni jöttek, akár megölni, biztos, hogy jobb lesz, mint ebben a hideg és piszkos sötétzárkában.

- Ide! Segítség! – kockáztattam meg én is egy kiáltást. El is fogyott tőle az energiatartalékaim egyik adagja.

- Nataly? Melyik ajtó mögött vagytok? – Ismerős volt ez a hang, de egyszerűbb lett volna a feladvány, ha arc is társul hozzá. Mindenesetre úgy éreztem, szerencsénk van és nem megölni jött a fickó.

- Dugj ki valamit az ajtó alatt – szóltam oda Jodie-nak, aki végigtapogatta a zsebeit, végül előhúzott valami papírfélét az egyikből.

- Itt vagyunk! – tudatta a látogatónkkal, miután áttuszkolta a résen.

Alig vártam, hogy végre megtudjuk, a vendégünk vajon a mi térfelünkön játszik, avagy az ellenség csapatában. Épp ezért volt akkora a döbbenetem, amikor fény derült a kilétére - mindkét oldalon volt szerepe az ipsének.

- Nataly? Conrad vagyok! Máris kinyitom valahogy az ajtót, aztán kiviszlek titeket innen!

Ez persze nem bizonyult olyan egyszerűnek. Nem volt nála a kulcs, eszköz sem, amivel letörhetné a lakatot, más szerszám szintúgy. Azt mondta, elmegy és kerít valamit, tartsunk ki addig.

Nem nagyon volt egyéb választásunk.

A fényt az ajtó előtt hagyta, és a következő pillanatban már ott sem volt. Jodie meg az izgatott ácsorgást befejezvén leült mellém, aztán végignézett rajtam. Én inkább nem sokkoltam magam a látvánnyal. Hál’ Istennek nem volt kíváncsi olyasmire, hogy például hogy vagyok, ezt tökéletesen láthatta, ehelyett:

- Megbízhatunk benne? Mennyire ismered ezt a… Conradot? – kérdezte az ajtó felé biccentve.

Eltűnődtem a válaszon. Valójában fogalmam sem volt róla, mennyire hihetnénk abban, hogy tényleg megszöktet minket innen, hisz ezt párszor már megígérte, no meg ő is közreműködött az elrablásomban. Tán még Jodie-éban is.

Az meg, hogy ismerem-e…

- Vele is keféltem – vontam meg az ép vállamat, de nem szolgáltam kimerítőbb felelettel. Az arcát sem figyeltem, hogy vajon megbotránkoztatják-e a szavaim. – Ha ebből a lukból kivisz minket a fényre, máris nyertünk, és csak ez a lényeg, nem?

- Nataly… El kell neked árulnom valamit. – Felsóhajtottam, de ezúttal nem kértem, hogy tartsa meg a dolgot magának, bár mérget mertem volna venni rá, hogy megint élete párja forog szóban. Úgy gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell, csak legyünk túl rajta gyorsan. Belehaltam volna a sok méregbe, ugyanis tévedtem. – Klausztrofóbiám van.

Szó se róla, ezzel alaposan lesokkolt. Hogy bírta ki itt anélkül, hogy bedilizett, vagy csak szimplán elájult volna a félelemtől? Minden csodálatomat elnyerte ezennel.

- Na, én erre nem lettem volna soha képes! – jegyeztem meg elismerően, majd mivel Jodie pont a kevésbé rokkant oldalamon ücsörgött, átöleltem a vállát és magamhoz húztam. – Büszke lehetsz magadra! Én is emelem a kalapom!

- Ó, Nataly! – pityeredett el hirtelen, és kevésbé óvatosan a nyakamba vetette magát.

Erre végképp nem számítottam, így felkészületlenül ért a támadás. Önkéntelenül is felnyögtem, ugyanis a lendület a fájósabb pontjaimat is hullámként temette maga alá, de neki is feltűnt, hogy felszisszentem, ezért aztán villámgyorsan elhúzódott, és szabadkozni kezdett.

- Semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt.

Tényleg aludnom kellett volna inkább ahelyett, hogy Jodie élettörténetét hallgatom, ugyanis a fáradtság már minden porcikámig eljutott, ez pedig, az alapjáraton aktuális kínjaimmal karöltve csupán egy hajszálon tartotta bennem a lelket.

Conrad pont ekkor ért vissza.

Nem álltam neki faggatózni, hogyhogy épp most kerített sort a megmentésünkre – alias hol a picsában volt eddig?! –, inkább Jodie-val egyetemben megpróbáltuk idebentről ellátni instrukciókkal, köszönettel és biztatással az ajtó feltörését és a kiszabadítási akciót illetően.

Néhány perccel később szezám tárult, a hős pedig belépett. Szerettem volna elájulni, amíg kigyönyörködi magát a sebeimben, de nem ment. És elég rövid ideig pocsékolta erre a drága pillanatokat.

- Te tudsz járni? – fordult Jodie felé, aki még mindig fogta a kezem, pedig az előbb felfedett titka miatt valamiért biztosra vettem, hogy fejvesztve menekül ki innen, amint feltárul az ajtó. Hát nem így történt. Bólintott egy picit, majd kénytelen volt elengedni, mikor Conrad a karjaiba emelt, de nem mozdult el a közvetlen közelünkből.

Conrad minden lépésénél irdatlan fájdalom hasított belém.

- Nincs nálad véletlenül egy teli fecskendő? – kíváncsiskodtam a hatodik lépcsőfordulót követően. Úgy tűnt, mintha mérföldekkel lettünk volna a föld alatt.

- Nincs – ábrándított ki, nehogy már a reménybe is kapaszkodjak rajta kívül –, Tony mindent eltűntetett.

Kiértünk a fényre a sötéten kanyargós végeláthatatlannak tetsző folyosókról. Jodie, aki a gyertyával vonult előttünk, most megállt, és szemmel láthatóan őt is zavarta a több nap után először tapasztalt világosság.

Conrad nem várta meg, amíg hozzászokunk a régi ismerős újdonsághoz, kikerülte a lassan gyökeret verő Jodie-t, és a labirintus további meghódítására indult. Már rég nem találtam volna vissza abba a fénytelen skatulyába – segítség nélkül azonban a járást sem éreztem a magaménak.

- Most hova viszel? – kérdeztem a második termen áthaladva.

- Egy olyan helyre, ahol egyelőre biztonságban lesztek – jött a csak cseppnyit megnyugtató válasz, de mielőtt kifejtősebb feleletet követelhettem volna, Conrad egy félhomályos szobába lépett velem. – Zárd be az ajtót! - szólt hátra Jodie-nak, aki az immár legyőzött pánikhajlamát nem is említve engedelmeskedett neki, engem meg óvatosan az ágyra fektetett.

- Mit csinálsz? – mormoltam inkább hullán, mint fáradtan, ugyanis hatalmas zajt csapva nyitogatta a fiókokat meg a szekrényeket.

Furcsa volt; az odalenti csendes sötétség után újra valósághű környezetben létezni.

Jodie mellém feküdt, és lehunyta a szemeit. A jelek szerint ő is kimerült volt. Most, hogy láttunk némi fényt az alagút végén, nyugodtabbnak tűnt. Akárcsak én. Már csupán a fájdalmaimat nem kellett volna éreznem és kijelenthettem volna, hogy örvendek a szabadulásunknak.

- Hátha Tony nem volt elég alapos – felelte Conrad. Már épp figyelmeztetni akartam, hogy ne reménykedjen a lehetetlenben, amikor diadalmas mosollyal előhúzott egy zacskót. Aztán újra végignézett rajtam, és lehervadt róla az öröm. A lábamat nézegetve egyre inkább elborult az arca, sőt, tán el is sápadt, de vett egy mély lélegzetet, és leült az ágy szélére.

- Ettől csak elkábulsz, de nem leszel jobban – dobta mellém a tablettákat. – Nagyon sürgősen orvosra lenne szükséged. – Nem kérdeztem meg tőle, miért nem visz ki minket innen gyorsan, suttogósra változtatott hangon elárulta. – Tonyék bármikor visszajöhetnek, és ha észreveszik, hogy elintéztem az őröket, tudni fogják, hogy nem vagytok már odalent. Ha biztonságosan akarunk kijutni, azonnal indulnunk kell, de egyszerre csak az egyikőtöket tudom innen rendben kivinni.

Már értettem a problémáját. Vagy én, vagy Jodie. Ez számomra nem volt kérdéses.

- Vidd őt előbb! – javasoltam, majd mikor tiltakozni akart, meg is indokoltam, miért lesz így a legjobb. – Ha őt viszed, két embert mentesz meg. – Mulatságos volt az értetlenkedése, úgyhogy ezt is megmagyaráztam. – Gyermeket vár, és egy ideje görcsei vannak. Muszáj őt megmentened!

Conrad veszélyesen sok időt pazarolt vívódásra.

- És veled mi lesz? – tudakolta meg aztán szomorú hangon.

Elmosolyodtam.

- Nézz végig rajtam! Még élek, nem igaz? Adj valamit, hogy ne érezzem úgy a fájdalmat, meg egy fegyvert – pillantottam a pisztolyára, mégis inkább a kését választottam végül. – Még egyszer… utoljára… találkoznom kell Tonyval. Meg kell próbálnom megölni. Utána pedig mindegy, mi lesz, az eddigi életemnek búcsút mondhatok, szóval…

Conrad csókja fojtotta belém a szót. Ez is sokáig tartott, de tudtam, mit jelent. A vadsága alapján komplett hülyének tart az ötletem miatt, viszont kelletlenült bár, de rá is bólintott vele a javaslatomra. Az első találkozásunk fényében meglepett az emberségessége, de örültem, hogy nem problémázza túl a dolgot.

- Oké – nyögte, miután eleresztett, és a zacskóért nyúlt. Kivett belőle hat különböző színű tablettát, ezeket porrá zúzta és feloldotta egy pohár vízben. – Idd meg! A lábadat és a válladat még így is érezni fogod egy kicsit, de az agyad eltompul. Mégis ébren maradsz, ha esetleg…

- Köszönöm! – nyújtottam vissza az üres poharat. – Addig induljatok, amíg alszik – intettem Jodie felé –, ha már kijutottatok innen, nem fog akadékoskodni.

Conrad még rám adott egy, az eddiginél többet takaró ruhát, majd a kezembe csúsztatta a tőrét. Ezután újra mellém ült, és megsimogatta az arcomat.

- Visszajövök érted! – ígérte, de mindketten tudtuk, hogy nem fog visszaérni időben. Ennek ellenére bólintottam.

Már kezdett hatni a szer. Kókadozva figyeltem, ahogy Conrad megkerüli az ágyat és a kimerült csaj fölé hajol. Gyengéden a karjaiba emelte, de vesztünkre a nő ekkor felébredt.

- Hé! Azonnal tegyen le! Nataly?

Jodie nem láthatott engem, Conrad úgy tartotta, hogy ez így is maradjon, de ő vetett rám egy pillantást. Összevillant a tekintetünk; rögtön felfogta, mire akarom kérni. Lehunytam a szemeimet.

- Nataly meghalt – tájékoztatta Jodie-t. – Nekünk viszont nagyon gyorsan le kell lépnünk innen!

A zajokból ítélve a lány kiszabadult az őt tartó vasmarkokból, majd sírva fakadt.

- Ne! – kiáltotta. – Az nem lehet!

Ezután nyilván ide akart jönni hozzám, de a pasi erősebb volt nála, és kituszkolta az ajtón.

Még sokáig hallottam, ahogy csitítani próbálja Jodie-t, de amint elhalkultak a lépteik, felültem. A biztonság kedvéért magamhoz vettem a zacskót, meg természetesen a kést, majd megpróbáltam felállni. Nem ment könnyen, de végül sikerült.

A fal mentén araszolva egy örökkévalóság alatt elértem az ajtóig, mely nyitva maradt a szökevények után.

Mázlim volt. Ezen a folyosón – persze a túlsó végén – találtam meg azt a szobát, amelyről leginkább úgy gondoltam, hogy Tonyé. A megerőltetéstől szétnyílt a lábamon levő seb, így tökéletes nyomokat hagytam magam után, de nem érdekelt. Legalább tudja majd az a rohadék, mire számítson, amikor megérkezik.

Behúzódtam a legsötétebb sarokba és vártam. Közben a vitrinből elcsent whiskyt kortyolgattam.