32. fejezet
A mostani szeretkezésünk még jobb volt, mint az eddigiek. Nemcsak azért, mert egyre jobban ismertük egymás testét, hanem mert most először nem lebegett a fejünk felett a másnaptól való félelem. Nem kellett tartanunk attól, hogy a továbbiakban nélkülöznünk kell majd a másikat. Ben látszólag elfogadta az élet vittéllemet, talán megpróbálta valóban munkának tekinteni, amit másokkal művelek éjjelente, de volt egy olyan érzésem, ez csak addig lesz így, amíg Ryan megint fel nem bukkan.
Nem volt kedvem rontani a nagyon is kellemes órákat követő szintúgy kellemes pillanat varázsát, így inkább nem hoztam szóba a kétségeimet. Élveztem Ben ölelő karjainak biztonságát, azt, hogy kielégülten összesimulunk, és feltettem azt a kérdést, ami napok óta foglalkoztatott. Tisztább pillanataimban legalábbis.
Szórakozottan simogattam közben a hasát, és a hangomat is igyekeztem olyanra varázsolni, mintha mintegy véletlenül jutott volna eszembe.
- Elárulod, merre jártál? – pillantottam fel rá érdeklődve. Kinyitotta addig lehunyt szemeit, de nem válaszolt rögtön.
- Csak ha te is elmondasz valamit nekem.
Volt tippem, hogy mire gondol, de meg akartam várni, míg kimondja.
- Rendben! – vágtam rá gyanútlannak maszkírozottan. Reméltem, hogy sikerül majd elterelnem a figyelmét, és végül nem kerül sor az ő kérdésére.
- A családomnál voltam. Rég láttam már őket.
Ekkor döbbentem rá, hogy szinte semmit nem tudok róla. Sürgősen orvosolni kívántam ezt a hiányosságot.
- Vannak testvéreid?
- Egy öcsém – árulta is el rögtön, és mosolygott közben. Bár vigyorgásnak is fel lehetett volna fogni.
- Mi az? – jöttem zavarba.
- Már előre várom a következő kérdésedet róla – vidult tovább.
Nem egészen értettem, miért várja ezt ennyire, de belementem a játékba. Vajon mit vár, mit kellene kérdeznem az öccséről? – tűnődtem, végül kiböktem a legkézenfekvőbbet.
- Hogy hívják?
A jelek szerint beletrafáltam. Ben nevetve válaszolt:
- Bennek.
Most még inkább zavarba jöttem.
- Micsoda? Hogy adhattak egyforma nevet nektek a szüleitek?
- Nem egészen egyforma. Eredetileg ő Benjamin, de sokszor kevertek minket össze épp emiatt. Ikrek vagyunk ugyanis – tette hozzá, hogy jobban értsem.
A könyökömre támaszkodva végignéztem a testén.
- Én most vajon az igazival fekszem itt? – töprengtem pajkosan, de szerencsére nem hagyta otthon a humorérzékét.
Egyetlen mozdulattal a hátamra fordított, és fölém gördült.
- Csak szeretnék az igazid lenni. De biztosíthatlak, rájöttél volna, ha ő van most itt veled.
Szorosan átkaroltam, és a kezemet egyetértően csúsztattam be kettőnk közé.
- Arra mérget veszek – helyeseltem, ő meg felnyögött, ahogy simogatni kezdtem. Meg folytattam a beszélgetést. – És ha ő Benjamin, akkor te vagy…
- Találd ki! – nyögte, de fogadni mertem volna, hogy azt szeretné, én nyögjem majd a nevét, ugyanis cselesen ő is izgatni kezdett. Úgy irányította a csípőjét, hogy a farka legvége pontosan a csiklómhoz feszüljön, és míg én fel-le simogattam, az ebből keletkező lágy rezgések által nekem is jutott a jóból.
A szája ezzel szemben az ajkaimra tapadt, elfojtva kezdődő könyörgésemet. A nyelve gyengéden és szenvedélyesen járta sajátos táncát az enyémmel, de csak addig, míg meg nem elégelte az apró gyönyöröket és többre nem vágyott. Olyan hirtelen csúszott belém teljes hosszával, hogy épp csak felsikkantani volt időm. Ő is felhördült, de aztán nem volt megállás.
Sebesen, a korábbi gyöngédséget szinte teljesen mellőzve adtuk át magunkat a nyers szenvedélynek, pusztán csak szüntelen csókjaink tartalmazták annak az érzelemnek a nyomait, melyet egymás irányában tanúsítottunk.
A roham tovább tartott, mint az előbb, de nem kevésbé volt élvezetes. Éhes harapásokkal csillapítottuk étvágyunkat, de mielőtt máglyára vetődtünk volna, Ben megtorpant. Pont a mámor kapujában! Nem voltam hálás neki ezért. Minden porcikám kielégülésért ordibált, ő viszont a körülményekhez képest higgadtan pillantott a szemeimbe, épp csak a lélegzete szaporasága meg a teste lüktetése árulkodott róla, mekkora erőfeszítésébe kerül mindez.
- Kérlek! – esedeztem, mert olyan szorosan ölelt, hogy milliméternyit sem bírtam moccanni. Aztán rájöttem, mire vár, bár a gondolkodástól igen messze álltam. Mégis képes voltam összeszedni magam. – Benedict – suttogtam.
Töredéknyi pillanatba sem telt; a szeme felcsillant, könnyeden elmosolyodott, majd újra megcsókolt, de a figyelmemet nem tudta elterelni arról, hogy ismét mozogni kezdett bennem.
A koncentrálóképességem iszonyú gyorsan foszlott semmivé, én is lökni kezdtem magam őfelé. A félbeszakított örvény máris megint elnyelt, és én nem álltam neki ellen.
Az elemi vihar erőteljesen csapott le ránk. Akárcsak a végső megkönnyebbülés. Ben kemény lökéseinek hála tökéletes összhangban sodródtunk ismét végtelen magasokba, hogy a csúcsra érve aztán egymásba kapaszkodva ziháljuk be a kéjes megsemmisülés utáni első oxigéncseppeket.
- Ezek szerint ráhibáztam – nyögtem kis idő múlva, még bőven kábulatban.
Ő meg nem átallott kikuncogni. Aztán megcirógatta az arcom, gyengéden rám pillantott, és megpuszilt.
- Gondolod, abbahagytam volna, ha nem találod ki?
Nem, erre nem gondoltam, de reméltem.
- Nem hagytam volna… Benedict.
- Maradjunk inkább a Bennél! – sóhajtott egy kisebbet, majd leszállt rólam és hanyatt feküdt mellettem.
- Olyan más lettél – fordultam utána, és a mellkasára támasztottam az állam.
- Más?
- Igen. Olyan… nem is tudom. Régen félénkebbnek tűntél. – Eszembe jutott a megismerkedésünk kezdete.
- Elárulok egy titkot – súgta sejtelmesen. – Az az öcsém volt.
Egyből elkerekedtek a szemeim.
- Mi? Na ne! – Nem közölte, hogy csak viccelt, kénytelen voltam hinni neki. Az arcáról sem bírtam leolvasni semmi biztatót.
- Pedig így van. Mesélt nekem rólad. Azt hiszem, fülig beléd zúgott. Ő is – sóhajtott lemondóan, de nekem nem ez ragadta meg a figyelmemet.
- Azt akarod mondani, hogy az öcsédet szoptam le a sikátorban? – döbbentem meg még jobban.
- Aha – vágta rá halálos komolysággal, a szája széle viszont árulkodóan megrándult. Ez keltette fel a gyanúmat.
- Hazudsz! – állapítottam meg némileg megkönnyebbülten, de mielőtt megint nekiállt volna bizonygatni az igazát, elfordultam tőle, hogy szemügyre vegyem az említett testrészt. A témából eredően máris keményedett. A nevetés pedig abbamaradt.
Mondjuk csak blöfföltem, mert a sikátorban sötét is volt, meg nem is erre figyeltem, de játéknak megfelelt, amit tenni szándékoztam.
Még csak az ujjaimat futtattam rajta végig, de Ben már nyögdécselni kezdett. Aztán a nyelvem következett, és reccsent a lepedő. Mintha a nevemet is hallottam volna, de már csak a tovább növekvő, forró rúdra koncentráltam. Lassan vettem a számba, centiről centire egyre mélyebben.
Ben kitartóan ellenállt kitörni készülő élvezetének, mintha szándékosan akarta volna visszatartani azt. Minden erőmmel azon voltam, hogy kudarcot valljon az igyekezete, az összes tanult és tapasztalt fogást bevetettem a cél érdekében, míg remegni nem kezdett. Majd könyörögni.
- Csak élvezd! – parancsoltam, mikor egyszer levegővétel okán szabadon eresztettem, de mielőtt bármit is reagálhatott volna, újra körbenyalogattam. És nem vettem észre, hogy közben neki kedvezően helyezkedtem, de ő valahogy még képes volt ezt is felfogni. Az egyik keze habozás nélkül a combjaim közé kúszott, az ujjait pedig rögtön eltüntette bennem.
Míg én őt kényeztettem a számat és a nyelvemet használva elsődleges fegyverként, Ben fürge ujjakkal hevített forráspontig. Hamar eljuttatott a csúcsra, ekkor óvatosságból inkább újra kiengedtem a számból, mert félő volt, hogy a figyelmetlenségemnek harapós következményei lennének. Ő ezt a pillanatot használta ki, hogy fölém kerekedjen és a testemet a derekamtól végignyalva rám feküdjön. Még bőven az orgazmus hatása alatt voltam, amikor belém hatolt, és kemény mozdulatokkal újra a csillagokba repített.
Ezúttal egyszerre hasított le ránk a gyönyör. Zihálásunkat tovább súlyosbítottuk, mikor érzéki csókkal nyomtunk pecsétet a történtekre. Ő még utána is a testemben volt, de elég volt egyetlen apró korty levegőt vennem, hogy úgy érezzem, menten meghalok.
- Mi a baj? – dermedt mozdulatlanná, amint meghallotta a sikolyomat.
- Szúr az oldalam – vallottam be ernyedten. Erre azonnal odébb gördült, és gyengéden cirógatta jócskán verejtékes bőrömet, míg nagyjából rendbe nem jöttem.
- Én is elszédültem, ha ez megvigasztal – csókolgatta végig utána a melleimet. Nem vigasztalt meg, újból felizgatott. Mielőtt azonban újra magamhoz ragadhattam volna a botkormányt, kiszökkent az ágyból és eltűnt a fürdőben.
Az órára esett a pillantásom, és csalódottan állapítottam meg, hogy nincs már időnk újjászítani a szenvedélyt, lassan inkább készülnöm kéne a partira. Nem volt hozzá megfelelő mennyiségű kedvem, de ígéretet tettem magamnak, no meg Martinnak. Muszáj volt betartanom.
Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy rázom le Bent, ő vissza is ért. Mosolyogva csúsztatta alám a kezeit, és mire észbe kaptam, már vitt is a fürdőszoba felé. Csak belépve tűnt fel, hogy a kád majdnem teljesen megtelt; ebbe ült be továbbra is a karjaiban tartva engem.
- Mit gondolsz? Teljesülni fog a kívánságom? – kérdezte, miközben hagyta, hogy szembeforduljak vele. A lábaim a csípőjét ölelték, ágyékunk egymáshoz simult, a kezem pedig a vállain nyugodott.
Tudtam, milyen kívánságra gondol.
- Hát… ha megtoldjuk egy kis kádbéli szexszel is… – pillantottam közöttünk éledező testrésze felé –, akkor talán igen.
- Talán? Csak talán? – bosszankodott játékosan. – A talán nekem nem elég! – Ezzel megemelte a fenekem, amelyet eddig csak simogatott és egyszerűen magára húzott.
A hátát a kád falának vetette, az ujjai a derekamat, majd a melleimet érintették, a mozgást ezúttal rám hagyta.
Nem is vártam tovább, engedelmeskedtem a testünk óhajának.
Hosszan élveztük egymást a kádban, majd egymás lemosdatásával is az érzékeinket csábítgattuk, de utána a kellemetlen elválás következett. Azaz még nem rögtön.
Ben összedobott egy rántottát - mondván szerinte napok óta nem ettem, bár ez az erőnlétemen nem látszott meg -, én pedig a ma éji öltözékem kiválasztásával szöszöltem odafent. Marie is megjelent, de elhajtottam. A Bentől kapott karkötőt kapcsoltam csak a csuklómra.
- Látom, nem bízod a véletlenre, hogy én járjak majd a fejedben – jegyezte meg, miközben szervírozta a vacsoránkat.
Meglepetten pillantottam fel rá. Nem tűnt idegesnek. Még enyhén féltékenynek sem.
- Téged nem zavar az, amit… nemsokára csinálni fogok? – kérdeztem rá kissé zavartan.
- De igen – bólintott, majd a számba dugott egy falatot. – De tisztában vagyok vele, hogy csak így tarthatlak meg. Amíg csak munkaként műveled azt másokkal, addig reménykedem, hogy egyszer abbahagyod, és végül engem választasz. Ha viszont beleszeretsz valamelyikükbe… akkor sok boldogságot kívánok nektek és visszavonulót fújok.
- Ben…
- Addig legalább az enyém lehetsz, amikor éppen nem dolgozol.
Mindez igen meggyőzően hangzott, de volt egy olyan érzésem, hogy Ben sem gondolja teljesen komolyan, hogy ez majd ilyen egyszerű lesz.
Kitértem a következő falat elől, és félve pillantottam a szemeibe.
- Nem akarlak megint elveszíteni – motyogtam, sőt, még az is átfutott az agyamon, hogy talán most kéne abbahagynom ezt az egészet, de Ben elmosolyodott.
- Ha rajtam múlik, nem fogsz – esküdözött. – Ahogy mondtam, amíg nem jön a herceg fehér lovon, hogy elraboljon tőlem a kastélyába… vagy szigetére, addig be kell érned velem.
Az este-éjszaka további része simábban alakult, mint gondoltam volna. Ben jelenléte – még ha nem is volt a közvetlen közelemben – sokat segített, hogy hozzá hasonlóan csak munkának fogjam fel, amit tenni fogok az éjszaka során.
- Reggel találkozunk! – búcsúzott csókkal. Rossz volt, amikor elengedett, bár tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennem neki, amiért nem támaszt követeléseket velem szemben, ehelyett hiszti nélkül megelégszik annyival, amennyi jut neki belőlem.
A bálteremben az első utam Martinhoz vezetett. Meg akartam köszönni neki, hogy visszacsalta ide Bent. Kissé döbbentnek tűnt, de nemcsak a szavaimtól.
- Te hogyhogy itt vagy? – szakította félbe a köszönetáradatot, amit rázúdítottam.
Egy pillanatra elbizonytalanított.
- Hát… pénzt keresek – feleltem. Szét is néztem közben a teremben, ahol szerencsére nem fedeztem fel Ryant, akit az érzékeim sem szúrtak ki semerről, megpillantottam viszont Philipet, az itteni első kuncsaftomat.
Megemelte felém a poharát. Rámosolyogtam viszonzásképpen.
- Azt hittem, ma kihagyod a bulit…
- Csak mert Ben újra itt van? – néztem vissza Martin szemeibe. - Nem. Megbeszéltük a dolgokat. Nincs kifogása ellene, hogy folytassam ezt a… szakmát, amíg munkaidőn kívül csak vele foglalkozom.
A hitetlenkedését az egyik vendég szakította félbe, aki fel akart kérni táncolni, de Martin elhajtotta. A jelek szerint folytatni akarta még a beszélgetésünket.
- Az elsőt nekem ígérted, drágám! – pillantott rám szelíden.
- Valóban – mentem bele a játékba, mert ettől még inkább úgy éreztem, van némi fontos közlendője a számomra.
Bele is vágott, amint keringeni kezdtünk.
- Talán érdekel, hogy Jodie már jól van. Ryan viszont vele maradt, mert Vanessa visszajött.
Hiába tagadtam volna, hogy nem érdekel, örültem az infómorzsáknak. Csak épp a tartalmuktól nem repestem túlzottan. De hát mit vártam? A szívem szúrt egyet, a világ még sem omlott össze.
- Jó! Helyes – erőltettem magamra egy mosolyt. – Nagyszerű – dadogtam aztán még pár ehhez hasonló hülyeséget. – Az a szegény lány vajon tudja, mit művel a férje a háta mögött? – Költőinek szántam az elmotyogott kérdést, mégis érkezett rá válasz:
- Tudja. – Elég megdöbbentő válasz. Martin látta is ezt, de nem adott bővebb magyarázatot.
- És… hogy tűrheti el? – töprengtem hangosan gondolkodva. Aztán meg is válaszoltam a saját kérdésemet. – Persze, biztos a gyerek miatt. Meg nyilván szereti is.
Nem vártam meg, amíg megerősítést nyernek a tippjeim, elhúzódtam Martintól, és a legközelebbi pincér tálcájáról leemeltem egy pohár pezsgőt. Mégiscsak be kellett volna tépnem – tűnődtem az erkélyre lépve. Odakint vihar készülődött, a szél pillanatok alatt tönkretette a frizurámat. Nem nagyon érdekelt. Bennem is hurrikán tombolt.
Egy órája még Ben töltötte ki a gondolataimat. Meg a testemet… Most azonban, hogy Martin felemlegette Ryant…
- Rólad is tud a neje – szólalt meg a hátam mögött. Ezek szerint utánam jött, és még nem volt elég neki a kínzásomból.
- Gondolom, repesett az örömtől, hogy a férjecskéje egy hivatásossal csalta meg – morogtam.
- Nos… ezt nem tudom. Mindenesetre nem haragszik rá emiatt. És téged sem gyűlöl szívből. sőt… Azt hallottam, meg akar ismerni. – A szavai jelentését egymás után sorban, egyre jobban furcsállottam, de mielőtt mélyebb fejtegetésre kérhettem volna, Martin elterelte a témát. – Biztos, hogy végig tudod csinálni? – érdeklődött egyes számú pártfogóm, és a karját lazán a vállamra tette.
- Egy dolog miatt van csak kétségem… – kezdtem bele a hazugságba. – Ben ma már eléggé igénybe vett – árultam el a kételyem hamis, részben mégis valós okát –, fogalmam sincs, bírom-e majd a kiképzést egész éjjel…
Ez tényleg így volt. Bár Tony idejében napi több pasival is volt akcióm, a készakarva elkövetett gyönyörszerzés akkoriban még nem tartozott a feladataim közé. Ma Ben már igencsak próbára tette és használatba vette az energiáimat, és gyanítottam, hogy a közeljövőbeli választottam is így akar majd cselekedni.
- Ha fáradt vagy, hazamehetsz – ajánlotta, de nem mentem bele az alkuba.
Határozottan megráztam a fejem.
- Tudod te, mennyi időbe telt elkészülnöm? – meredtem rá felháborodást mímelve. Végignézett rajtam, majd mosolyra húzta a száját.
- Csodaszép vagy! Igazad van. Valóban kár volna érte – hagyott fel a lebeszélésemmel, aztán az égre pillantott, ahol a sötétség ellenére is túl fenyegetőnek tűntek a felhők. – Menjünk be, mielőtt zuhogni kezd – javasolta. A derekamra tette a kezét és visszakísért a társaságba.
Hivatásos szemekkel kezdtem fürkészni a tömeget, amikor megjelent előttünk az az alak, aki már korábban is fel akart kérni táncolni. Most engedtem neki, bár a tekintete nem nyerte el a tetszésemet. Alanként mutatkozott be és dicshimnuszokat zengett rólam. Ezt egy idő után meglehetősen unalmasnak találtam, és inkább a tömeget pásztáztam tovább; rá azért néha vetettem egy udvarias pillantást, nehogy megdőljön benne a rólam alkotott eszménykép.
Sokára bírtam csak lerázni, amikor Philip, korábbi tisztelőm kimenekített a karjaiból. Megköszöntem ezt neki, majd váltottunk néhány szót, de aztán úgy gondolta, ma átadja a terepet a fiatalabb generációnak. Azt azért hozzátette, hogy ha nem találnék kedvemre való partnert éjszakára, megtiszteltetésnek venné, ha őt tűntetném ki a figyelmemmel.
Kedves volt és lovagias. Nem tartottam kizártnak, hogy így lesz. A múltkor is jól bánt velem, és őt nem volna nehéz másnap könnyedén kivernem a fejemből.
Philip után egy Alannél sokkal szimpatikusabb férfit sodort az utamba a sors. Conrad minden téren kellemes partnernek bizonyult, persze amennyire ezt a többiektől körbevéve hitelesen meg sikerült ítélnem. Miután beszélgettünk egy keveset, és közben ügyesen hárította az irántam érdeklődő egyéb pasasok közeledési kísérleteit, úgyhogy hamar eldöntöttem, hogy ő lesz a ma éji választottam.
A végső lökést az adta meg vele kapcsolatosan, hogy egy cseppet sem hasonlított Ryanre. Martinnak odabiccentettem búcsúképpen, mikor elhaladtunk mellette, aztán egyenesen az emeleti szobák, azok közül is az általam eddig leggyakrabban ilyen célra használt felé vettük az irányt.
Kicsit zavarban voltam, mert Conrad néhány vágy teli pillantáson kívül nem közeledett hozzám; még akkor sem csókolt meg, amikor magunkra csuktuk az ajtót.
- Pezsgőt? – intett a bárszekrény felé, majd a válaszomat meg sem várva elindult, hogy töltsön nekünk.
Úgy éreztem, nem lesz vele könnyű dolgom, bár odalent még úgy tűnt. Eszembe idéztem, mit tanított nekem Vanessa. Nem hittem volna, hogy szükségem lehet a leckék alkalmazására, mindenesetre egy mély lélegzetvétel után nekiálltam.
Az ablakhoz sétáltam, egy másodpercre kibámulva rajta nyugtáztam magamban, hogy kint mintha dézsából öntenék az esőt, majd megfordultam, és lassan lehúztam a ruhám egyik vállpántját.
Conrad ekkor már közeledett felém, két pohárral a kezében. Nem volt okom nem elfogadni az adagomat, de a szabad ujjaimmal tovább vetkőztem.
- Ne kapkodjunk! – járatta végig rajtam a tekintetét, aztán a kezét a ruhám kivágásának szegélyén. – Élvezni akarom a veled töltött kevéske időt.
A kevéske szót nem értettem, mert reggelig volt jó néhány óránk, de elmosolyodtam a nem mindennapi bókon, hisz pont emiatt jöttünk ide, de igaza volt. A további sietség helyett először is ittam egy kortyot. Jólesett a frissítő, bár azt kissé furcsállottam a pasi viselkedését. Az eddigieknek a szex volt az azonnali és elsődleges, de Conradnak a jelek szerint nem volt annyira fontos, hogy máris gerincre vágjon…
Mielőtt eltűnődhettem volna, hogy ez vajon miért van így, hatalmasat dörgött az ég, és ijedtemben megugrottam.
- Hé! Nyugi – ölelt át egyből, aztán a már üres poharat kivette a kezemből, a sajátjával együtt a párkányra rakta, és maga felé fordított.
Az első helyzethez illő cselekedete ezután következett. A félig kibontott ruhámat egy könnyed mozdulattal lesimította rólam, majd magához húzott és megcsókolt.
Finom pezsgő íze volt, kellemesnek találtam, ettől pedig megkönnyebbültem. Talán mégsem lesz olyan borzalmas éjszakám.
A pasi hagyta, hogy vetkőztetni kezdjem, de még csak a zakójától és az ingétől sikerült megszabadítanom, amikor eltűnt a lábaim alól a talaj. Először azt hittem, össze fogok esni, de aztán rájöttem, hogy Conrad emelt a karjaiba. Az ágytakaró hűse már nem volt ismeretlen.
Óvatosan cirógatta és csókolgatta végig a testem, szinte élveztem is a dolgot. Egészen addig, amíg viszonozni nem próbáltam. Ekkor ugyanis furcsa és első, sőt, második gondolatra is ijesztő dolog történt.
A karjaim elnehezültek, a fejemet alig bírtam felemelni. Fogalmam sem volt, mi történik velem. Azaz egyetlen tippem mégis akadt…
- Mit tet… tél a… pezsgő… – nyögtem szaggatottan, mert a nyelvem sem igen akart engedelmeskedni.
Conrad épp a lábaimat tárta szét – ezt csak láttam, de nem éreztem, úgyhogy komolyan kezdtem megrettenni –, de a hangomra felemelte a fejét.
- Nem kell aggódnod. Csak egy kis… valamit, amitől ellazulsz – mosolygott rám sátánian, aztán mintha nyalni kezdett volna, de ebben már nem voltam biztos.
Megint igaza volt; nemcsak ellazultam, gyakorlatilag szépen lassan lebénult mindenem. Még a könnycsatornáim is befagytak, és megszólalni sem tudtam újból, nemhogy segítségért kiáltani.
Egyedül a tudatom maradt tiszta egyelőre, gondolkodni még bírtam. Szerencsére lélegezni is. Először azt bántam meg, hogy ezt a fickót választottam. A menekülés ötletét elvetetettem, mert hamar felismertem, hogy úgysem járnék sikerrel. Egy megoldásom maradt a helyzetre: Conrad nyilván perverz. És azért blokkolta a testem, mert így teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, és azt tehet velem, amit csak akar. Ráadásul azt akarta, hogy közben magamnál legyek, holott milliószor szívesebben ájultam volna el, hogy legalább ne tudjam, miket művel a testemmel.
Hiú remény volt. Kénytelen voltam végignézni, ahogy a felizgatásom miatti tehetetlenségében szinte letépi magáról a nadrágot, a csípőmet megemelve pedig egy nyögés kíséretében hatol belém. A melleimet, és a nyakamat csókolgatta közben, a számat tán azért nem, mert úgysem tudtam volna viszonozni. Az egyetlen jó az volt a dologban, hogy egyáltalán nem éreztem semmit, sem a mozdulatait, sem pedig azt, mennyire erősen szorít a lökései közepette. Látni viszont éppoly borzalmas volt.
Megpróbáltam lehunyni a szemeimet, de nem csekély erőfeszítések árán is csak félig sikerült. Tényleg totál megbénultam! – csapott pofon a tényállás, de a testi reakcióim elmaradoztak; nem remegtem félelmemben, a szívem is nyugodtan verte tovább saját ütemét, a lélegzetem sem akadozott.
Alig vártam, hogy vége legyen, befejezze ezt az egészet, és hagyjon végre magamra, de ez is elég kilátástalan kívánságnak tűnt, mivel még éppen csak elkezdődött az éjszaka…
Szerencsére gyorsan befejezte… vagy megunta, hogy nem moccanok, nem simulok hozzá, nem ölelem át meg egyebek, mert kicsit dühösnek tűnt, mikor kielégülten leszállt rólam végre. Vártam a következő lépését. És megdöbbentem, amikor öltözködni kezdett.
Nem bírtam rákérdezni, hogy ennyi volt-e az egész, de egy halvány reménysugár felsejlett az alagút végén. Viszont akkor miért kábított el? – tűnődtem. Sajnos túl hamar megtudtam ezt is.
Alighogy magára húzta a nadrágját, a lábaimat pedig összezárta, a zsebébe nyúlt, és elővette belőle a mobilját.
- Megvan – szólt bele, és közben olyan pillantást vetett rám, hogy megfagyott az ereimben a vér. – Nem, nincs semmi baja, csak egy kissé… magatehetetlen – nevetgélt, mintha csak velem csevegne, akár korábban.
Fogalmam sem volt, ki lehet a vonal túlsó végén, ám amint közölte az illetővel, hogy jöhetnek értünk, „megnyugodtam”, hogy hamarosan megtudom.
Közben persze egyre idegesebb lettem. Ez az egész kezdett egy rémálomra hasonlítani. Bíztam benne, hogy az ébredés is olyan gyorsan bekövetkezik, mint az, ami eddig történt, de a reményem hamar szertefoszlott.
Egy halk kopogást hallva Conrad rám pillantott, majd az ajtóhoz lépett. Alant engedte be, aki egyből az ágyhoz lépett. Zavart, hogy meztelenül fekszem előttük, és az az állat is épp kéjsóváran mért végig. Megint dörgött egyet az ég, és villámlás is kísérte – csakis, hogy még kísértetiesebb legyen az egész.
- Biztos, hogy nem fognak kiszúrni minket? – aggodalmaskodott a rossz választásom, de Alan csak legyintett.
- A csajt tuti nem keresik reggelnél előbb. Addigra pedig már rég nem leszünk a közelben.
Ez volt az a pont, ahol ordítani szerettem volna, hogy megérdeklődjem, mi a fenét akarnak tőlem, de a tehetetlenségem erre is kiterjedt. Meg arra, hogy amint Alan végigsimított a lábaimon, ne bírjam elrántani tőle a testem. Az undorom és a rettegésem ettől függetlenül tovább nőtt.
A szemem egy újabb erőlködés-hullám után még jobban lecsukódott, bár nem teljesen. A fejem félrebillent, miközben a fickó közelebb vont magához, de hál’ Istennek nem fordított vissza maga felé. Nem voltam rá kíváncsi, ahogy ő is rám mászik. Márpedig ez történt, sajnos érzékeltem a látóteremben.
Először azt hittem, megúszom, mert Conrad döbbenten kérdezte tőle, hogy mégis mi a francot művel, de Alan leintette, és az ajtóhoz küldte, hogy őrködjön, vagy mi… Aztán a combjaim közé térdelt, lehúzta a sliccét… és lecsukódott végre a szemem.
Nem éreztem, a tudatom mégis pontosan közvetítette az agyamnak, hogy mi történhet. Most az is használni fog a beteg vágyai beteljesítéséhez, akitől menekültem az este, a parti során, de úgy látszik, hiába. Az őrület egyelőre mégsem kezdett elhatalmasodni rajtam. A szerben, amit kaptam, lehetett valamiféle nyugtató is, mert nagyjából érdektelenül éltem végig mindazt, amit a két pasi egymás után tett velem.
Az ágy gyorsuló, majd megtorpanó nyikorgásából tudtam, mikor végzett Alan, ekkor résnyire ismét kinyitottam a szemeimet. Láttam, ahogy lemászik rólam, megigazítja az öltözékét, majd az ajtóhoz lép, ahol addig Conrad álldogált.
- Öltöztesd fel! – parancsolgatta neki. – Így mégsem vihetjük ki innét – pillantott vissza rám. Kisebb civakodásba kezdtek, ki öltöztessen fel, ebbe is szívesen beleszóltam volna, de aztán Conrad engedett.
A szemem újra tágra nyílt, amikor az ágy mellé lépett, végignézett rajtam, és felém nyúlt. A korábbi magabiztossága valahogy… eltűnt, és mintha bizonytalanságot fedeztem volna fel benne, de aztán rájöttem, hogy csak beképzeltem. Ugyanolyan könyörtelenül nézett rám, mint az előbb a haverja. Az öltöztetésemet sem vitte túlzásba, csak a lepedőt tekerte körém, így emelt aztán a karjaiba, és az egyik fotelba pakolt.
A karjaim a testem mellett gúzsba kötődtek a lepedő által, bár amúgy sem bírtam volna használni őket. Úgy ültem ott, mint egy csomag, vagy mint egy lepkebáb. Vártam, mi lesz a következő lépésük. Azaz nem vártam, mert tartottam tőle, hogy még az eddigieknél is borzalmasabb borzalmak következnek, arra azonban nem voltam felkészülve, ami valójában következett.
Ezúttal Alan beszélt valakivel telefonon, és a szavaiból ítélve újabb „vendégek” érkezésére számíthattunk. Aztán rájöttem, hogy mégsem azok fognak ide jönni, hanem mi megyünk – jobban mondva engem visznek.
A ruhámmal nem vesződtek, Conrad vett a karjaiba úgy, ahogy voltam, lepedőstül, amint Alan egy újabb pillanatnyi telefonbeszélgetést követően intett neki, hogy itt az idő. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mire, de az eddigiek tükrében annyira kíváncsi azért mégsem voltam.
Ellenkezésképtelen lévén csak némán irtózva szemléltem, ahogy lopakodva végigvisznek a folyosón, és beszállunk a liftbe, amellyel a földszint felől érkeztünk.
- A helikopter már itt van? – kérdezte Conrad Alant, aki szinte megállás nélkül buzerálta a mobilját.
- Ja, nem kell aggódni – motyogta, majd hirtelen felemelte a fejét, mintha észrevette volna, hogy őt figyelem. – Te se aggódj, szivi! – vigyorgott rám ellenszenvesen. – Ne félj, amíg minket látsz! – Legszívesebben lehunytam volna a szemeimet, miután ezt kimondta, de nem ment olyan egyszerűen. Még mindig nem moccant semmim normálisan, bár azt mintha már éreztem volna, ahol Conrad tartotta a testem. Az ujjait még nem, de a kezét, meg a mellkasát, amelynek nekinyomódtam, igen. – Mennyi ideig hat az a cucc? – érdeklődte meg ekkor tőle Alan azt, amire jómagam is kíváncsi voltam.
Sajnos nem hallottam a választ, Conrad a kezével mutogatta el – tán épp azért, hogy ne tudhassam –, azt pedig nem láttam, mivel a fejemet kellett volna megemelnem hozzá. Ez sem ment.
Boldogan forgattam volna vissza az idő kerekét, hogy se a pedig bizalomgerjesztő Conradban ne bízzam, se Alanben, aki eleve nem tűnt túl szimpatikusnak, hanem menjek inkább vissza Benhez, aki másnap reggelre várt csak „haza”…
Ezeknek igazuk volt – jöttem rá ekkor arra, amivel eddig is tisztában voltam, csak még nem gondoltam végig. Itt csak reggel fognak keresni, vagy még akkor se feltétlenül, max ha majd már jó ideje nem jelentkeztem senkinél, de addig… a jó ég tudja csak, mit akarnak még művelni velem ezek ketten. A helikopteres párbeszédből ítélve el akarnak vinni valahová.
Elrabolnak! – döbbentem rá, pedig az agyam eddig is normálisan működött. De miért? És kik ezek?! – töprengtem hevesen pislogva.
Ennek megörültem, legalább már újra tudok pislogni. Szinte égtek a szemeim a folyamatos nyitva tartástól. Aztán inkább mégis titkolni próbáltam a felfedezésemet, mert nem akartam, hogy emiatt újabb adagot kapjak abból az… akármiből, amivel lebénítottak.
A hangszálaimat nem kíséreltem meg használni, bár kapart a torkom, de úgy gondoltam, biztonságosabb, ha csendben maradok. Ennek legfőbb oka az Alan oldalán lógó pisztolytáska, és a benne lapuló revolver volt.
Időközben felértünk az esőáztatta tetőre, ott pedig egy fedett teraszféle felé haladtunk. Helikoptert még nem láttam sehol. Conrad bosszankodott, amiért még nincs itt, de a társa megnyugtatta, hogy biztos csak a rossz idő miatt késik.
- Átkozott vihar! – nézett az égre valaha rokonszenvesebbik elrablóm, de a tomboló erők az ő kedvéért sem akarták abbahagyni játékukat.
- Ugyan már! – torkollta le Alan. – A vihar jól jön. Így senkinek nem fog feltűnni a helikopter zaja. – A szavai megerősítéseként hatalmasat robajlott az ég. Össze is rezzentem volna, ha bírok, de ezt megtette helyettem Conrad. – Na, végre! – hallhattuk ismét Alant, és ebből sejteni véltem, hogy az általuk várt masina közeleg.
A moraját alig észleltem – ebben is igazuk volt; a természet erői ponyvaként lepték el az olyan mesterséges zajokat, mint például a rotoré.
- Ideje volt, igyekeznünk kell! – morogta Conrad, aki még mindig a karjaiban tartott.
- Kérlek… ne – suttogtam, de észre sem vette. Nekem meg pont annyival több energiámat emésztette fel ez a két rövid szó, amennyi a folytatáshoz vagy a hangosabb beszédhez szükséges lett volna.
A gép éppen a látóteremben ereszkedett le a tetőre. Szinte teljesen sötét volt, kivilágítatlanul érkezett, nyilván, hogy a birtokon senkinek ne szúrjon szemet. Egyedül a folyamatos villámlás által lehetett sejteni, mekkora távra van még a tetőtől.
Aztán leszállt, nyílt az ajtaja, Alan meg egy igent kiáltott a marokfonjába.
- Gyerünk! – intett felénk, mire Conrad elindult velem a helikopter irányába.
A lepedő teljesen elázott rajtam, mire odaértünk, és az ő ruhájából is csöpögött a víz. Meglepődtem, hogy Alan nem jött velünk, és más sem tartózkodott a madár gyomrában a pilótán kívül, aki Conrad egyetlen intésére ránk zárta az ajtót, miután meggyőződött róla, hogy rendben vagyunk-e. A rendbent enyhén szólva is túlzásnak éreztem, de mivel továbbra is zsák krumpliként dőltem fogva tartóm mellkasának, nem álltam le vele vitatkozni ezen.
- Biztos fázol – tolt el magától, miután a levegőbe emelkedtünk. Átültetett a szemközti székbe, majd benyúlt az ülése alá. Egy zsákot túrt elő onnan, a tartalmát a földre szórta. Egy hatalmas méretű férfiinget emelt ki a kupacból, a többit félrerúgta, majd felém nyúlt.
A tekintetem megtorpanásra késztette. Az övé bocsánatkérően villant. Ez nem egészen stimmelt. Még mindig mintha… kedvesen akart volna viselkedni, ahogy a ma esti megismerkedésünkkor… Csakhogy udvarias emberrablóról még sosem hallottam.
Éppen letekerte rólam a nedves leplet, majd kihúzta alólam, és a testem gyengéd, ezúttal is vágy teli végigmustrálását követően rám adta az inget.
- Tudom, hogy nem értesz semmit – motyogta közben –, és én tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt kell tennünk… Sokkal szívesebben maradtam volna veled egész éjjel, mint egy rendes vendég, de… mindannyiunknak vannak feladatai, és…
Még tovább beszélt, én pedig feszülten figyeltem, de nem bökte ki, mi volt a konkrét oka annak, hogy elhurcoltak a házból.
- Kérlek – nyögtem megint, mire félbeszakította a monológját, és meglepetten rám, majd az órájára pillantott.
- Sajnálom – mormolta, aztán megint az ülése alá nyúlt. Egy táskát vett elő, abból meg kiemelt egy tasakot. Rémülten pillantottam meg a kezében fél perccel később a fecskendőt.
- Ne… – szorult össze a szívem, mert már ezt is éreztem, valamint azt, hogy a lélegzetem felgyorsul a tű láttán. Volt egy rossz sejtésem, hogy mit tartalmazhat az injekció.
- Muszáj! – nyúlt a karomért, amelyet magamtól még nem tudtam mozgatni, bárhogy próbáltam, így aztán végig kellett néznem, amint a vénámba fecskendezi a következő adagomat. – Bocsáss meg! – tette hozzá halkan, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg komolyan gondolná, de aztán összeszorította a száját, és elfordult.
Miután elpakolta a cuccokat, engem az üléshez rögzített, és magát is becsatolta.
- Hová… – szerettem volna megkérdezni, merre tartunk, de az erőm ismét csökkent. Ezúttal az agyam tompult el, mozogni talán már bírtam volna. Legalábbis minimálisan, idővel pedig talán könnyebben.
- Nem mondhatom el – felelte Conrad. Túl szelíden csengtek a szavai. Ránéztem, immár a fejemet is felé fordítottam, de a szemeim becsukódtak, mielőtt az arcát megpillanthattam volna. – Jobb, ha most alszol egy kicsit – hallottam még a hangját. – Amíg teheted… Nataly…
Az utolsó hangokat már nem fogtam fel, az anyagnak hála engedelmesen elaludtam.
Egy üres, sivár és dohos szobában ébredtem. A fejem iszonyúan hasogatott, úgyhogy hamar visszacsuktam a szemeimet. Néhány pillanatig újra aludtam – álomtalanul –, majd a túlélési ösztönöm újból felébresztett. Körülnéztem. Csak egy ágy volt a helyiségben, ezen feküdtem. A testemet még mindig az az ing fedte csupán, amit Conrad adott rám a helikopteren.
Conrad… emlékeztem rá a partiról, majd a lakosztály, ahova együtt mentünk… utána homályos emlékképek. Pezsgő… ahogy levetkőztet, csókolgat… a megdermedésem, majd amit utána tett velem… Alan, aki kicsit később érkezett, és aki szintén meggyötörte a testemet, majd a lepedő, amibe belecsavartak… az eső, a vihar, mennydörgések… helikopter. Megint Conrad…
Bocsánatot kért tőlem. Bocsánatot kért, miközben épp elrabolt! – idéztem fel a hangját, a szavait. Miféle emberrabló az, aki ilyet tesz?! – tűnődtem megint, de a fejem a töprengéstől csak még erősebben fájt, úgyhogy felhagytam vele. Hamarosan úgyis minden kiderül…
Felültem, és újra körbenéztem a cellámban. Csak egyetlen ablak volt az egyik falon, de azon is sűrű rács akadályozta meg a kijutásomat, ha esetleg merészen gondolkodni akarnék a szökésen, és eleve olyan pici volt, hogy kétségem támadt, vajon átférnék-e rajta egyáltalán.
Nem volt erőm megpróbálni, visszarogytam az ágyra. A karjaim alig tartották meg a testemet, pedig csak ültem az imént. A felállással egyelőre nem kísérleteztem, éppen igyekeztem józanul gondolkodni. Kitalálni, hogy vajon hol lehetek, és kinek a megbízásából rabolt el az a két pasas?
Ryan jutott eszembe, de nagyon hamar kizártam, mint lehetségest, ugyanis volt egy olyan érzésem, ő sem az elkábításomhoz nem ragaszkodott volna, ahhoz meg főleg nem, hogy az emberei meg is keféljenek, mielőtt ideszállít a helikopter. Ennyire ismertem már. Nem osztozkodna rajtam… Emellett valószínűnek tartottam, hogy ha ő lett volna, egy kastélyba zár vagy hasonlóan puccos palotába, mint amilyen Martin birtokán van, nem egy ehhez hasonló lyukba, mint amilyenben most dideregtem.
Más nem jutott eszembe, akinek hasonló szándéka lehetett volna velem, így aztán feladtam az agyalást. Inkább simán csak örültem annak, hogy még élek. Régebben nem is egy ilyesféle bezárásban részesülhettem, és a bénítás sem állt távol azoktól az eszközöktől, melyeket egykori főnököm használt előszeretettel, de most… vajon ki az, akinek szándékában állt engem elrabolni?
Míg ezen tűnődtem, a természetes életfunkcióim is vissza-visszatéregettek, közte az inger, hogy menten bepisilek. Ismét ülő helyzetbe tornáztam magam, és ezúttal észrevettem egy ajtót az ágy fejrészénél. A szélei egészen beleolvadtak a foszladozó tapéta mintázatába, tán ezért nem vettem észre rögtön. Reméltem, hogy legalább egy vécét találok mögötte, de nem kis energiámba telt eljutnom odáig.
A testem még nem engedelmeskedett teljesen az akaratomnak, de a fal mentén tapogatózva lassacskán eljutottam az ajtóig. A kilincs helyén csak egy lyuk volt. Beledugtam az ujjam, hogy kinyissam, és szerencsémre elsőre sikerült.
És mázlim is volt. Valóban egy budit találtam mögötte, csakhogy lámpa nem volt odabent, normális papír még kevésbé, helyette egy darabka szalvétaszerű, az ablakot meg nyilván luxusnak tartotta az építője.
Miután elvégeztem a dolgom, a mosdóhoz léptem. Fölötte egy törött tükör volt. Nem néztem bele, úgysem láttam volna semmit. Megvártam, míg egy marékra való víz csepeg a csapból, ezzel megmostam az arcom, de kósza remény volt, ha azt hittem, hogy ettől felfrissülök. Több türelmem azonban már nem akadt.
Visszamentem a szobába.
Sejtésem sem volt tehát, ki bízta meg Conradot meg Alant az elrablásommal – ugyanis biztosra vettem, hogy nem ők találták ki ezt a rendkívül elmés dolgot –, arra sem volt megoldó képletem, mennyi ideje vagyok, és még meddig leszek itt, kizárólag azt tudtam, hogy végre újra bírok normálisan, bár még gyengén mozogni, egyedül vagyok ezen a helyen akárhol, és semmi esélyem a menekülésre.
Nem kellett hozzá túl sok pesszimista hajlam, hogy már csak a csodában bízhassak, de aki így megszervezte a birtokról való kiszöktetésemet, az nyilván a fogva tartásom helyszínét is profi módon választotta ki. Még ha ki is jutnék a zárkámból, elképzelhetetlennek tartottam, hogy simán megszökhetnék. Ha egyáltalán kijutnék innen…
Még egyszer körülnéztem, majd a falat körbetapogatva másik ki-, illetve bejárat után kutattam, de csak a fürdőszobába vezetett út, ott meg már jártam és az csak egy egérlyuk volt. Lövésem sem volt, hogy kerültem ide be.
Visszafeküdtem az ágyba, melyen csupán egy hepehupás matrac biztosította a kényelmet, és megpróbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hogy védekezzem a hideg ellen. Az ablakon rács ugyanis volt, üveg viszont nem, a levegő ezért kedvére áramolhatott át a résen. Legalább attól nem kellett tartanom, hogy egyszer csak elfogy az oxigénem.
Az idő telt, de az üteméről nem volt fogalmam. Odakint lassan beesteledett, de nemhogy értem nem jött senki, neszt vagy beszélgetést sem hallottam, amiből azt megtudhattam volna, hogy tök egyedül vagyok itt, esetleg vannak-e őreim? Úgy gondoltam, az utóbbi feltevés a helyes, mégsem mertem kiabálni, mert féltem, mi lesz, ha felhívom a figyelmüket az ébredésemre. Jobbnak láttam egyelőre csendben maradni.
Haditerven is gondolkodhattam volna arra az esetre, ha valaki mégis kíváncsi volna rá, élek-e még, de ehhez túl fáradtnak éreztem magam. Kisvártatva újra elnyomott az álom, és már világos volt kint, amikor legközelebb kinyitottam a szemeimet.
Még időm sem volt rendesen felébredni, amikor zajt hallottam. Léptek közeledtek, mégpedig a padló felől. Előző nap eszembe sem jutott csapóajtót keresni, de most tökéletesen ki bírtam venni a körvonalait.
Először arra gondoltam, hogy alvást tettetek, de aztán elvetettem az ötletet. Jöjjön, aminek – vagy akinek – jönnie kell.
Az ágy legtávolabbi sarkába húzódtam, és vártam.
Nem tudtam, megkönnyebbüljek-e, de „csak” Conrad érkezett.
- Látom, felébredtél – nyugtázta pókerarccal, miközben fellépdelt hozzám.
- Hol vagyunk? – tettem fel az egyik kérdésemet a millióból.
A hangomat alig ismertem fel, olyan száraz volt a torkom, mint a Góbi. Conrad kezéből szabályosan kitéptem a vizes palackot, de amint észrevettem, hogy valaki már kinyitotta azt előttem, alábbhagyott a szomjam.
- Ihatsz belőle, teljesen tiszta – próbált megnyugtatni, mikor észrevette, hogy még csak a számhoz sem emelem az üveget. Őt is bizalmatlanul méregettem, de ekkor kikapta a kezemből, és belekortyolt. – Így már elhiszed? – nézett rám aztán.
Vonakodva visszavettem tőle a palackot, és én is magamba töltöttem egy keveset. Majd újból feltettem egy kérdést, remélve, hogy ezúttal megtisztel egy válasszal.
- Miért hoztál ide?
- Hamarosan megtudod – felelte. Hát, ezzel nem lettem kisegítve.
Ekkor vettem észre, hogy egy szatyrot is hozott magával. Egy rám több számmal nagyobb farmer volt benne, meg egy sportcipő – az legalább majdnem az én méretemben.
- És most hová akarsz vinni? – néztem rá ellenségesen, anélkül, hogy akár csak a kisujjamat mozdítottam volna a holmik felé.
- Oda, ahol választ kaphatsz a kérdéseidre – felelte, de nem nézett közben a szemeimbe. Emiatt aztán még idegesebb lettem. Ő is. – Öltözz, vagy azt akarod, hogy én csináljam? – dörrent rám ingerülten.
Ezt a hangot még nem használta, amióta ismertem, így inkább én rángattam magamra a magával hozott darabokat. Nem volt nála fegyver, de nagyobb és erősebb volt, mint én, így meg sem kíséreltem rátámadni. Na meg, volt egy olyan érzésem, hogy nem csak ő van a környéken.
Be is igazolódott a sejtésem, mert alighogy leértem a pallón, Alan tűnt fel egy ajtó mögött. Vigyorgott. Most még ellenszenvesebb volt, mint előző nap. Vagyis amikor a partiról elraboltak, akármikor.
- No lám, a madárka végre felébredt – röhigcsélt visszataszítóan, de Conrad elhajtotta a fenébe.
- Majd én odaviszem – mondta még neki, majd az elképedésével nem törődve, és a választ meg sem várva megragadta a karom, és kivonszolt a szobából.
Egy másik szobán mentünk keresztül, majd ki egy ajtón, végig egy folyosón, le egy lépcsőn, jobbra… aztán elveszítettem a fonalat, és tulajdonképpen mindegy is volt, merre megyünk, csak abba a cellába többet ne.
Az épület, amelyben haladtunk, nagynak tűnt, és legalább olyan labirintusszerű volt, mint Martin kastélya.
Conrad egy takaros kis helyiségbe vezetett, ahol rám parancsolt, hogy zuhanyozzak le, és öltözzek át abba a holmiba, amit az ágyra készítve láttam. Amikor észrevette, hogy nem szívesen engedelmeskedek, keményebben is rám mordult, hogy csináljam, amit mondott.
Ez a hanghordozás annyira nem illett hozzá, hogy sejteni véltem, valami más áll a viselkedése mögött, csak épp arra nem jöttem rá, hogy micsoda. Időnként kedves volt velem, szinte már-már baráti, annak ellenére persze, hogy ő is segédkezett az elrablásomban… de épp emiatt nem fért össze ezzel a zordabb viselkedéssel.
A zuhany végül is jó ötletnek tűnt, ezért beléptem a fürdőbe – sokkal másabb volt, mint odafent –, élvezettel áztattam magam a forró vízsugár alatt, amíg az a smasszer be nem kopogtatott, hogy igyekezzek már. Egy hatalmas törölközőbe csavarva visszalépdeltem a szobába. Még mindig ott volt.
- Elfordulok, csak öltözz már! – morogta, és tényleg így tett. Ezzel is meglepett, mivel a múltkor még az sem zavarta, hogy mozdulatlan vagyok, úgy dugott meg, de magamban csak egy újabb strófányi rejtélynek tituláltam a dolgot vele kapcsolatban, és felhúztam a számomra kiteregetett ruhákat.
Volt ott minden, selyem fehérnemű, csipkés szegélyű harisnya, és egy igen dögös ruha. Szinte kurvás…
Volt egy különös gondolatom, és a gyomrom is görcsbe rándult, miután magamra húztam, de Conrad ekkor megfordult, végigbámult minden porcikámon – nem csodálkoztam volna, ha máris nekem esik, ehelyett vett egy mély lélegzetet, és kelletlenül újra rám parancsolt:
- Gyerünk!
Kimentünk a szobából, újabb folyosókon és termeken át kísért, vagy inkább hurcolt magával. Alig győztem botladozni mellette. Egészen addig nem engedte el a karomat, amíg egy ajtó elé nem értünk. Ekkor rám pillantott.
- Nem mondok semmit – nyögte, és mintha rosszul érezte volna magát minden miatt. A sápadtsága mindenesetre erre utalhatott volna. Nem értettem, azt meg főleg nem, amikor hozzátette: – Sajnálom, Nataly!
Ezután kitárta az ajtót, mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, betuszkolt rajta, ő maga pedig kívülről rám zárta azt.
A szobában, ahova betaszigált, félhomály uralkodott, de az ágyat kiszúrtam. Meg egy íróasztalt a másik oldalon, ahol még sötétebb volt.
Nem mertem mozdulni, elég rémfilmet láttam gyerekkoromban ahhoz, hogy tudjam, ilyenkor szokott a szörnyeteg a gyanútlan áldozatra támadni lesből, de ekkor az íróasztalnál felszikrázott egy szivar vége.
Aztán hang is társult az illetőhöz, aki beleszippantott. Már az első szónál felismertem a tulajdonosát, és az eddigieknél jobban megfagyott bennem a vér, a lehelet, és minden, ami az élethez szükséges.
- Istenem, Nataly, gyönyörűbb vagy, mint valaha! El sem bírod képzelni, mennyire vártam ezt a pillanatot. Őrülten hiányoztál, de megígérem, hogy nem válunk el többé!
Tony.
