22. fejezet

22. fejezet

Az első, amit felfogtam, hogy egy férfi rajtam fekszik, és az ágyra szorít. A karjaim a fejem két oldalán nyomódtak a párnába, a csuklóimat meg erősen tartotta az illető. Biztos voltam benne, hogy Tony az, holott tisztán emlékeztem rá, hogy Ryan karjaiban aludtam el.

- Ne… – nyögtem sírva félelmemben, és szabadulni igyekeztem, de ő nagyobb és erősebb volt nálam.

- Nataly! Nyugodj meg! Én vagyok az. – Észleltem, hogy valaki nyugtatgatni próbál, de a szívem hangos dübörgése elnyomta a gyengéd hangokat.

- Ne! – Már csak szóban bírtam védekezni, az erőm elfogyott. A harcot feladtam, nem küzdöttem tovább. Vártam az üveg okozta, bőrömbe hasító szaggató kínokat. Ám hiába vártam, azok nem érkeztek meg. A kedves suttogás viszont folytatódott.

- Nyugodj meg, semmi baj! Vigyázok rád, nem bánt senki! Ne félj! Minden rendben van! – És hasonlók…

Lassan szétpislogtam a könnyeimet, és azok maradvány-fátylán át felismertem azt, aki teljes súlyával az ágyhoz szegezett, holott már meg sem próbáltam szabadulni.

- Eressz el! – kértem halkan, szinte ki sem mondtam, csak tátogtam, de Ryan megértette.

- Nataly… – Szemmel láthatóan nem szívesen, és nem is túl gyorsan, de engedelmeskedett. A tekintetéből mégsem tűnt el az aggodalom.

Lassan engedte el először a csuklóimat, majd a tenyerére támaszkodva leemelkedett rólam, és mellém feküdt.

Kibámultam az ablakon a még sötét éjszakába, hallottam a tenger moraját, és csigatempóban felfogtam, hogy csak álmodtam, ami történt. Nem vagyok veszélyben.

A megkönnyebbülés hamarabb sújtott le rám, mint a felismerés, hogy nyilván halálra rémítettem Ryant. Nem tűnődtem el rajta, hogy ez engem vajon miért érdekel, mindenesetre a következő tettem egyformán meglepett mindkettőnket.

Habozás nélkül fordultam felé, és a mellkasára bújva szorosan átöleltem. A lélegzete ekkor elakadt, de egy másodperccel később hasonlóan szorított magához, mint ahogy én kapaszkodtam belé. Mint fuldokló a mentőövbe. Az is voltam. Majdnem sikerült belefulladnom az álmom sűrű masszájába, de ő itt volt, és kirángatott belőle.

- Minden rendben – ismételte sokadjára, és gyengéd cirógatással igyekezett csillapítani a remegésemet.

Sokára múlt csak ki az összes bennem levő lidérc, de azt nem tudhattam, mikor támadnak fel, hogy zombiként tovább keserítsék az életemet. Nem akartam visszaaludni, mert féltem, hogy ez újra megtörténhet.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el. Ryan várt. Az ölelése az enyémmel egyenes arányban csökkent, azt is hagyta, hogy felemeljem a fejem, és kissé elhúzódjak. Nem messze, épp csak annyira, hogy még biztonságban érezhessem magam a közelségétől.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek – mentegetőztem, mire könnyedén elmosolyodott, és kisimította a hajam az arcomból.

- Örülök, hogy itt lehettem. – Komolyan gondolta, éreztem a hangján. – El szeretnéd mesélni? – kérdezte aztán halkan. Kissé megráztam a fejem, mert volt egy olyan érzésem, hogy anélkül is tudja, mi történt velem tudatomon kívül. No meg a valóságban is nem oly régen, a közelmúltban. – Azt hiszem, sejtem – erősítette meg a gyanúmat, és most ő húzódott távolabb. Aztán a melleimet kezdte vizslatni.

- Ne bámuld! – szóltam rá, és el is takartam a bőrömet csúfító feliratot, mire kicsit zavartan és meglepetten a szemeimbe nézett, aztán megfogta a kezem, és elhúzta onnan.

- Nincs itt más, csak… megkarmoltad magad – magyarázta, és végigsimított a kulcscsontom alatt. Aztán felmutatta az ujját. Enyhén véres volt. – Hozok ragtapaszt.

Már épp fel akartam világosítani, hogy egy piciny ragtapasz nem fogja eltakarni azt a sok és görbe vonalat, amit Tony vésett belém, de aztán magamra pillantottam, és rá kellett döbbennem, hogy én tévedek: tényleg csupán egy apró, vékony és rövidke seb jelezte, hogy mi történt percekkel ezelőtt, semmi más jele nem volt annak, ami hetekkel korábban történt.

Mire feleszméltem, Ryan már vissza is tért a fürdőből, és nagy gonddal kibontotta a sebtapaszt a papírjából, majd egy nedves kendővel felitatta a sérülésem körülötti odaszáradt-véres részt, a rongy száraz végével meg is törölgette, és leragasztotta.

- Így! – motyogta aztán elégedetten, és hirtelen felém hajolt. Hátrahőköltem, de a párnák felfogták az elhúzódásomat, és ő sem állt meg. Jött, amíg a szája meg nem érintette a tapaszomat. – Holnapra nyoma sem marad – egyenesedett fel aztán mosolyogva. Egyedül a szemeiben láttam még némi nyomát annak a féltésnek, amelyet azóta éreztem felőle, hogy felfogtam, hol vagyok és kivel.

- Köszönöm – suttogtam, majd hagytam, hogy ismét a karjaiba vegyen. A lámpát nem oltotta le, így nem tértek vissza a kellemetlen érzéseim.

Sokáig nem szólalt meg, már azt hittem, hogy el is aludt, de aztán rájöttem, hogy csak nekem akart időt adni. Eddig tartott a türelme:

- Gyakran vannak rémálmaid? – kérdezte.

Kár lett volna azt színlelnem, hogy visszaaludtam, mert az ujjaim egész eddig cirógatták a mellkasát, míg a szíve dobbanásait hallgattam és gondolkodtam. Inkább válaszoltam a kérdésére.

- Amióta idejöttünk, nem volt egy sem. – Azt nem árultam el, hogy eleinte túl sok is, és Ben volt az, aki segített elmulasztani őket, mert vele tudtam csak nyugodtan pihenni.

- És sejted, hogy most mi válthatta ki? – faggatott tovább, amivel kicsit fel is ingerelt, de pillanatnyilag inkább hazudtam, minthogy bevalljam, az ő vallomásával kezdődött az egész.

- Fogalmam sincs.

- Reméljük, nem lesz több ilyen – fordult kissé felém, és puszikkal borította az arcomat. Én is reméltem.

A gondolataim azonban minduntalan visszatértek az álmom egy részlete felé, mely nem vele volt kapcsolatos. Sokáig töprengtem, meg merjem-e kérdezni, ami nyugtalanít, mert nem tudhattam, ő mennyire van képben a dolgokat illetően, végül úgy döntöttem, kockáztatok.

- Ryan… – Még sosem szólítottam a nevén, nekem is idegenül, de egyúttal bizsergetően is hangzott.

- Igen? – Megint várt. Hagyta, hogy kibontakozzam, nem sürgetett. Ezt becsültem benne. Meg még sok minden mást is, de jelenleg a félelmeim töltötték ki a gondolataimat, nem az, hogy mennyire jó vele az ágyban; nemcsak aludni.

- Tudsz róla valamit? – A nevét nem kellett kimondanom, mindketten tisztában voltunk vele, kire gondolok, és kiről álmodtam.

- Börtönben van – érkezett a felelet. De ezt én is tudtam. – Nem jut ki onnan egyhamar. Ha rajtam múlik, soha – tette hozzá feszülten, de még közelebb húzott magához, és ettől mintha megnyugodott volna. Én mindenképpen. – Nem bánthat többé téged! – nézett a szemeimbe, mintegy a szavait alátámasztandó.

Én nem vettem volna olyan sok mérget erre, mert tudtam, hogy Tony akármire képes, és ha van olyan állapotban, hogy kitervelje a megszökését – esetleg lefizessen ezért néhány börtönőrt, ügyészt, és a jóistent –, akkor megteszi, és én leszek az első, akit meglátogat, ha sikerül neki.

- Meg fog találni. Akárhová megyek, akármit csinálok, el fog jönni értem.

- Nem fogom engedni! – Ryan reakciója után vettem csak észre, hogy kimondtam a gondolataimat, de visszavonnom már nem volt értelme. Hát, annak sem sok, amit ő mondott. – Nem mehet többé a közeledbe. Ezt garantálom.

Majdnem nekiálltam kételkedni a szavaiban, mert ugyan, mit tehetne ő, ha az a tetű elhatározza, hogy a véremet veszi a sajátjáért, de nem kötözködtem, inkább hinni akartam, hogy Ryannek tényleg van akkora hatalma, ereje, esetleg szuperképessége, amellyel távol bírja tartani tőlem úgy… kábé ameddig világ a világ.

Felnéztem rá, ő viszonozta a tekintetemet, és megint kiolvastam belőle azt, ami álmomban hazugság volt. Lassan kezdett összemosódni a kép, de amíg nem voltam vele tisztában, hogyan viseltetik a neje iránt, nem vethettem keresztet az érzelmei valódiságára. Bár elég nehezen hittem el neki, hogy tényleg pont rám volna akkora szüksége, mint amit a barlangban is bizonygatott.

Kicsit följebb kúsztam, hogy meg tudjam csókolni hálám jeleként. Viszonozta, de most nem rezgett benne annyi szenvedély, mint az előző napok során oly sokszor. Bennem sem lobbant rögtön nagy lángra a vágy, épp csak tartalékon táncoltak az érzékek.

Rövid, ámde kellemesen megnyugtató, és inkább érzelemteli, mint szexre-kiéhezett csókunk után újra a karjaiba vackoltam magam, és az ablakon kibámulva figyeltem, ahogy lassan eltűnik a Hold a horizonton.

Ryan sem beszélt, a mellkasa egyenetlen emelkedéséből és süllyedéséből tudni véltem, hogy pedig ébren van, de mintha újra időt adott volna nekem. Szuggeráltam magam, hogy legyűrjem a rettegésemet, és vissza tudjak aludni, legalább egy órácskát, mert a szemeim majdnem leragadtak, de ez csak nagysokára sikerült.

Akkor pedig nem álmodtam semmit. Hálás voltam a feljebbvaló hatalmaknak, amiért megkíméltek az újabb borzalmaktól, de szerencsére egész reggelig, vagy délelőttig nem történt már velem semmi rémes szörnyűség, mint korábban az éjszaka során.

Amikor kinyitottam a szemeimet, nem egyedül feküdtem az ágyban. Ryan pihent még mellettem, azaz alattam, és még mindig ugyanúgy ölelt, mint amikor még értelmesen bírtam gondolkodni az elájulásom előtt. Nem moccantam, nehogy felébresszem, inkább nézegetni kezdtem álmában.

Már minden porcikáját ismertem, mégis érdekes volt megfigyelni így, alvás közben. Kiszolgáltatottabb volt, mint valaha. Nem hiába reszketett érte minden porcikám; életem eddigi legszebb férfipéldánya feküdt mellettem. És ha még az érzései is igazak…

Megint ugyanoda lyukadtam ki: nős. Az eddigi tapasztalatai alapján nem áll tőle távol a romantika, az érzékenység és a szenvedély természetesen. No meg az önzetlen és feltételektől mentes segítőkészség – azonnal ugrott a megmentésemre, amikor Ben hívta, hogy baj van, nem firtatta a részleteket. Aki pedig ilyen belső értékekkel rendelkezik – amellett, hogy milyen jól néz ki –, minden bizonnyal érzelmi alapon választott magának házastársat. Kizárt, hogy felrúgna mindent egy hivatásossal való, múló románc miatt.

Múló? A szó megakadt az agyamban. Tényként kellett számon tartanom, hogy én sem bírtam kiverni a fejemből az első közös éjszakánkat, pedig akkoriban még jócskán nyakig voltam a kilátástalanságban. Ő meg azt hitte, főiskolás vagyok és a lakbérért keféltem vele! Mosolyognom kellett a gondolatra, olyan képtelenül hangzott. Aztán el is komolyodtam. Bárcsak ráhibázott volna!

Vagy mégse. Ha rendes, tisztességes lány volnék, lehet, hogy még az aktuálisnál is jobban érdekelne a foglaltsága, és nem lennék most vele itt. Emellett az eddig tőle kapott érzéki gyönyöröket sem élhettem volna át. Sem azokat, melyek még előttünk állnak. Mondjuk máris.

Elég volt a szívére fektetnem a tenyeremet, hogy annak dobbanásai, és a bőre tapintása felébresszék a vágyaimat. Ilyet sem csináltam még soha, de most nem a Vanessától tanultak alapján indult útjára a kezem a takaróként szolgáló lepedő alatt, csakis a kíváncsiság motivált. Tudni akartam, vajon megoldható-e az, hogy mire felébred, bennem legyen.

A nejével kapcsolatos gondolataimat gyorsan kidobtam az ablakon, és be a tengerbe, hogy a hullámok messze vigyék és mi újra kettesben maradhassunk, majd mire ez sikerült, az ujjaim is elérték Ryan köldökét.

Izgalmas volt így felfedezni a testét. Pihekönnyű érintésekkel tapogattam végig a hasizmait, melyek megfeszülése miatt többször is azt hittem, máris felébredt, de a szemei még csukva voltak, épp csak a lélegzete vált szaporábbá, amikor a nyelvemet is útnak indítottam az ujjaim által korábban rajzolt ösvényen.

Centiről centire haladtam a nyakától előbb a mellbimbójáig, közben többször ellenőrizve, hogy még mindig alszik-e. Minden tetszett rajta; az illata éppúgy, mint az íze. Lassan húztam le róla a takarót egész a térdéig, és aztán meglepődtem. Még hozzá sem értem igazán, de a dákója már ekkor büszkén feszült a hasára. Hát muszáj volt ezt is tapintással ellenőriznem, mert a szemeimnek nem hittem elsőre. Persze, hallottam már róla, hogy a pasiknak reggelente gyakran van merevedésük, de más ezt elméletben tudni, mint gyakorlatban látni.

Kicsit csalódott is lettem, mert ez azt is jelenthette, hogy nem a merénykedésem miatt izgult fel, hanem talán csak szépet álmodott, de nem tudhattam biztosan. Magamban vállat vonva mégsem hagytam abba a tevékenykedésemet rajta, ugyanis az én izgalmam is tetőzni kezdett és be akartam teljesíteni a vágyaimat.

Először is megkóstoltam, mire megrezzent, pedig épp csak a nyelvemet húztam rajta végig egyszer. Megismételtem a dolgot, de ezúttal nem a szerszámát nyaltam végig, hanem a golyóit. A farka ekkor már az ujjaim fogságában volt, éreztem, hogy egyre forróbban lüktet. Holtbiztosra vettem, hogy már én is tocsogok odalent a majdani élvezetek gondolatától, de ott még nem tartottunk.

Előbb a számba vettem, hogy élvezhessem még a csodás aromát, majd szopogatni kezdtem a hegyét.

Most egy rekedt nyögést is hallottam, de az áldozatom szemei még csukva voltak, csak a szája nyílt el. Csókolózni akartam vele, úgyhogy nem játszadoztam már vele soká, csak még egy kicsit… Utána feljebb csúsztam mellette az ágyon, és az egyik combom a csípője fölött átvetve fölé helyezkedtem.

Könnyedén siklott belém, mikor a kezemmel magamba illesztettem, végül teljesen rá is ereszkedtem. Olyan… teli-érzésem támadt, jó volt. A szívem felgyorsult, a lélegzetem az övéhez hasonlóan akadozott, a testem megborzongott. Ő meg tovább aludt. Sikerült a tervem!

Akkor ébredt csak fel, mikor az ajkai közé csúsztattam a nyelvem, de egy másodpercnyi dermedt döbbenetet követően rögtön alkalmazkodott a helyzetünkhöz. A kezei a derekamra tapadtak és érzékien viszonozta a csókomat.

Továbbra sem mozdultam, élveztem az érzést, ahogy kitölti a bensőmet, és ha lett volna rá módom, örökké így maradok. Vele. Én, aki alig három napja elhatároztam, hogy semmiképp nem fekszem le vele többé, nehogy a szívem veszélybe kerüljön. Én, akinek mégis veszélyben volt a szíve. Azóta, hogy hagytam nyerni a pókeren. Nem bántam meg.

Azt viszont igen, hogy hagytam őt irányítani. Nemcsak a tempónkat szabta meg – hiába voltam én domináns pozícióban –, hanem az élvezetünk mélységét is. Tökéletesen összepasszoltunk, a vágyaim pedig nemhogy lankadtak volna iránta, amióta újra „összejöttünk”, ellenkezőleg: ha lehetséges, csak még tovább nőtt bennem a szenvedély, melyet egyedül ő volt képes csillapítani. El sem bírtam volna képzelni mással a szexet ezentúl, csakis vele.

Ám ez nem volt valóra váltható, és igen jelentős tényezők miatt nem. Ezekre most inkább mégsem akartam gondolni, így tovább csókoltam őt, a lelkem elrablóját, és engedtem, hogy a kezei végigpásztázzák a testem minden porcikáját, kiemelkedő figyelmet szánva az általa már jól ismert, érzékeny részeimnek.

Megdöbbenve nyugtáztam magamban, hogy lassacskán már jobban ismeri a rezdüléseimet, mint én magam, pedig olyan nagyon sokszor még nem voltunk együtt… Mégis, mintha évek óta gyakoroltuk volna azt, amely jelen pillanatban is olyan jól ment nekünk. A szeretkezést.

Már semmiképp nem hívtam volna dugásnak, sem kefélésnek, hisz több volt annál. Az érzékeink és érzelmeink is játszottak, akár akartuk – illetve én akár akartam –, akár nem.

Ryan vagy direkt, vagy totál önkéntelenül, de megint olyan gyönyörökhöz juttatott, melyeket eddigi életem során csak az ő karjaiban élhettem át. Egy kis idő elteltével fáradni kezdtek az izmaim, mire ő, ezt észrevéve magához szorított, átfordult velem az ágyon – így én kerültem alá –, és fékevesztett tempóban folytatta az eddigi szintén fékevesztett mozgásunkat.

Kishíján kigyulladtam közben a csókjaitól, melyekkel nemcsak a számat díszítette, hanem a nyakam és a melleim is kaptak belőle, a kezei megállás nélkül cirógatták a testem minden pontját – legalábbis úgy éreztem, mindenütt ott vannak az ujjai. Ő maga pedig… végeérhetetlenül hajtott bennünket a vég felé.

A csípője hasonló táncot járt, mint amelyet én igyekeztem rajta korábban „ropni”, de mindez még mindig nem volt elég. Meg akartam semmisülni az ölelésében.

A bőrén már szerte mindenhol a körmeim nyoma volt látható, akárcsak most, hogy a fenekébe markolva ösztönöztem még szenvedélyesebb ritmusra, a fogaim a vállába mélyedtek. Olyan szorosan kapaszkodtunk egymásba, mintha tényleg egy test, nemcsak egy lélek volnánk, a robbanás pedig egyre közeledett.

Eddig is elfúló nyögéseinket csókba fojtott kiáltás szakította félbe, amikor odaértünk. Azt hittem, annál már nem lehet szebb a halál, mint amilyet eddig éltem át a karjaiban, de minden egyes bódító alkalommal megcáfolódott ez a tény.

Nem mertem megmoccanni, nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Ryan sem sietett ennek a mielőbbi bekövetkeztéért. Inkább új puszikkal hintette tele a nyakam, az arcom… aztán felemelte a fejét, és a szemeimbe nézett.

- Ha kábítószer lennél, túladagolnálak…

Képtelen voltam nem felkuncogni a szavai hallatán. Ilyen „romantikus” vallomást sem hallottam még életemben, de a lényegre rátapintott.

- Én is… – Már majdnem elszóltam magam. Csakhogy ő felfigyelt a majdnem kimondott viszonzásra.

- Te is micsoda? – kérdezte rögtön. Gyorsan kellett valamit kitalálnom.

- Én is használtam ilyesmit… régen. Tudom, mire gondolsz – hárítottam el a vallomáskényszert. Megelégedett vele, és rá is harapott a témára.

- De nem vagy függő – állapította meg.

- Nem – értettem egyet. Erre mintha tisztelet csillant volna a szemeiben, no meg a szokásos: szerelemféle. Utóbbit nem akartam sem elhinni, sem átélni, de kevés választási lehetőségem volt, kiváltképp ebben a szituációban.

Végigsimítottam a hátán, majd picit megmoccantam, amit azonnal úgy értelmezett, hogy kényelmetlen nekem, de amikor el akart távolodni, szorosabban öleltem, hogy megakadályozzam. Jó érzés volt egynek lenni vele.

- Maradj – kértem halkan, mire elmosolyodott.

- Akár életem végéig is – bizonygatta. Csak épp egyetlen apróságról feledkezett meg, ezt az apróságot pedig Jodie-nak hívták.

Nem hoztam szóba a feleségét, sem azt, hogy tudom, miféle játékot játszik velem, sőt, azt meg főleg nem, hogy mennyire nincs ínyemre, hogy hülyének akar nézni, inkább az előttünk álló maradék időre koncentráltam. Nem volt belőle túl sok. Ki akartam hát használni.

Ennek érdekében a karjaimat kedvesem nyaka köré fontam, és újra megcsókoltam. Rögtön vette a lapot, de most nem kapkodtunk el semmit. Hosszan ízlelgettük egymást, kéjes pillantásokat vetve lassan az ujjaink is beszálltak a játékba, majd a vágyaink is visszatértek.

Tényleg nem kapkodtuk el a következő mámoros perceket, melyek órákká cseperedtek, mire úgy döntöttünk, némileg pótolni kéne az elvesztegetett energiát.

Előző este Ryan már tanítgatott nekem valamicskét a főzési tudományából – legalábbis megpróbálta –, de vajmi kevés ragadt rám belőle. A kezei viszont mintha rám tapadtak volna, legalábbis alig bírta levenni őket rólam. Ennek ellenére lassan, de biztosan összehoztunk némi táplálékot, majd önkéntelenül is feltettem a kikívánkozó kérdést:

- Gyakran jársz ide? – Először meglepetten pillantott rám, amiért a magánéletéről kérdeztem. Eddig még sosem tettem ilyet, értettem az értetlenkedését. De aztán válaszolt.

- Amikor csak tehetem.

Még azt is szívesen megkérdeztem volna, hogy egyedül teszi-e ezt, vagy esetleg hoz magával valakit – egy bizonyos valakit –, de a bátorságom eddig tartott. Gondolatszinten rekedt belém a kérdés, mert féltem, hogy a válasza igen.

Eltereltem a témát, mégpedig afelé, hogy hogyan sikerült megnyernie ezt a kéglit itt, az Isten háta mögött.

- Ó, annyira messze azért nem vagyunk a civilizációtól – felelt mosolyogva, miközben egy falatot dugott a számba. Az ölében ültem, mert messzebb nem engedett, és egyszerre etetett mindkettőnket. – Ez csak a Karib-tenger, Kubától picit keletebbre.

Meghökkentő volt az infó, átmenetileg rágni is elfelejtettem.

- És… neve is van ennek a paradicsomnak? – lestem ki az óceán felé, melyet eddig apró tengerecskének hittem.

- Adj neki nevet! – Újra megállt a számban a falat. Ryan megőrült, ezt egyre biztosabban éreztem.

- Hogy… én? Nem! – ráztam meg a fejem, de a döbbeneteim sora még nem ért véget.

- Akkor majd én. A szigetem neve… – Hatásos volt a hatásszünet. Valamiért pedig megijedtem. Nem is alaptalanul. – Nataly.

- Nem nevezheted el rólam a szigetedet! – tiltakoztam, mert hülye érzéseim támadtak a dolog miatt. Ez mégiscsak egy sziget!

- Miért nem? – Ryan nem értette a problémámat, sőt, megpróbálta felül is múlni azt. – Az én szigetem, azt csinálok vele, amit akarok. Ha úgy tartja kedvem, neked is adhatom – pillantott rám hamiskásan.

- Neeem… – ráztam meg a fejem gyorsan, mielőtt beleéli magát.

- De. Legyen a tiéd!

- Nem! – álltam ekkor fel az öléből, és összefontam a karjaimat a mellkasomon. Még jó, hogy korábban legalább fürdőruhába felöltöztünk, így tartva távol a kísértést, nehogy evés közben essünk egymásnak. Most meztelennek éreztem volna magam... meztelenül. Kezdett egyre kevésbé tetszeni az alapjáraton is elmebeteg ötlete.

- Szerintem nem rossz ötlet – jegyezte meg ő könnyedén, aztán letette a villát meg a tányért, amelyből az előbb még boldogan falatoztunk. – Veled töltöm életem legszebb napjait és…

- Nem! – Részemről ez volt az utolsó szavam, úgyhogy fogtam magam és a további vitát megelőzni szándékozván otthagytam őt a konyhában.

A tengerpartra mentem, útközben ragadva magamhoz egy szál cigit a verandáról. A vízhez érve elsétáltam a sziklákig és az egyikre felülve nekiálltam bámulni a vizet.

Mélységesen felháborított az, amit Ryan mondott. Mintha… meg akarna venni!

Alighogy ezt végiggondoltam, ráébredtem, mi bánt valójában. Sért, hogy az eddigiekkel ellentétben pont úgy bánik velem, mint egy kurvával. Hát ennyit érnek a szerelmes szavai – gyötörtem magam, de aztán beláttam, hogy az én eszem ment el, nem az övé. Hisz tényleg kurva vagyok, nem kéne, hogy bántson a dolog.

Aztán rájöttem: nem is a dolog bántott, sokkal inkább az, hogy ő az, aki meg akar vásárolni, holott már eldöntöttem, hogy nem kérek tőle fizetséget. Ő túl sokat kezdett jelenteni nekem ahhoz, hogy megkérjem az együttléteink árát.

Ez sem tetszett, mert pont ettől féltem. Ezért nem akartam vele sem lefeküdni, sem eljönni ide: nem akartam, hogy jelentsen valamit a számomra. Sokkal jobb lett volna, ha ő is csak egy kuncsaft marad a sok közül, csakhogy ez már a legelső szerelmes éjszakánk óta képtelenség.

Sosem hittem benne, hogy egy férfi egyszer a testiséggel ejt rabul, de neki sikerült. Őszintén szólva el sem bírtam képzelni, hogy utána valaki más még hozzám érhessen így. És alig három nap alatt érte el ezt! Mi lesz, mire a maradék időnk is lejár? Képes leszek könyörögni neki, hogy hagyja el a nejét és maradjon velem?

A gondolat elég viccesen hangzott, mégsem volt kedvem nevetni. Szentül megfogadtam, hogy soha senki nem fog többé uralkodni rajtam, erre tessék. Neki meg sem kell erőltetnie magát. Belém mártja párszor a farkát és ostoba kis picsa módjára rögtön behódolok. Ez nem én vagyok! Mi a fene történt velem?

Lehet, hogy engednem kéne neki? – tűnődtem, de aztán elvetettem az ötletet. Az csak további szenvedéseket jelentene, és így sem lesz könnyű őt elengednem.

Észrevettem, hogy amióta leültem, egy slukkot sem szívtam a cigimből, olyannyira lefoglaltak a gondolataim. A csikket most messzire hajítottam, mert amúgy is teljesen leégett. Ryan pedig épp ekkor ért oda hozzám. Eddig az sem tűnt fel, hogy közeledik.

Igyekeztem tudomást sem venni róla, de a szemem sarkából mégis láttam, hogy leül, tőlem úgy másfél méternyire. Nem szólalt meg, aminek kifejezetten örültem. Annak azonban nem, amit tapasztaltam az irányából: már megint várt. Ez a végtelen türelme is lassan az őrületbe kergetett.

- Mit akarsz tőlem? – szaladt ki a számon, amikor már nyomasztó lett a csend és tapintható a feszültség.

- Téged. – Ennyi. Semmi feltétel, semmi cifra, semmi hozzáfűznivaló…

- Miért?

- Mert elraboltad a szívem. – Egy ilyen mondatért pár napja még kiröhögtem volna, meg is tettem, de most úgy festett a dolog, hogy ő is jó úton járt efelé, és ez minden volt, csak nevetséges nem.

Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, hogy megváltoztathassa a véleményét.

Belekezdtem egy mesébe. Egy mesébe egy lányról, akinek nem volt aranyból a kamaszkora. Akinek túl hamar kezdenie kellett magával valamit, mert amit otthon tett vele a saját anyja és mostohaapja, arra kényszerítette, hogy jobban jár, ha a saját lábára áll. Egy lányról, aki egy ideig még ezután is hinni akart abban, hogy az álmok valóra válhatnak.

Aztán meséltem az élet pofonjairól. Meséltem Tonyról, és arról, hogy mit tett értem. A legapróbb részletekig elmeséltem, hogy bánt a házbéli csajokkal, köztük pedig velem. Nem hagytam ki semmit; sem a drogot, sem az ütéseket, de még a késes, pisztolyos meg üveges akcióit is ecseteltem. Meg azt, amire a pincébe zárásomból emlékeztem.

Meséltem Lorriról is, akivel egyedül egymásra számíthattunk… és azt is elmondtam, pontosan mi történt vele addig, míg élt. A halálának körülményeibe is beavattam Ryant, legalábbis amit a testén látható jelek alapján feltételeztem, hogy történt.

Itt egy kicsit megakadtam a történetben, mert felvillant előttem Lorri, ahogy ott fekszik az ágy mellett… Először hullattam érte néhány csepp könnyet, amióta magamhoz tértem a többhetes gyógyulásom után. Bárcsak őt is meg lehetett volna menteni valahogy. Csak későn érkeztem. Talán nem történt volna ez, ha már korábban ott vagyok… Ám nem láttam értelmét a „mi lett volna, ha” című dolgoknak, így megpróbáltam nem okolni magam tovább. Csakis Tony volt a hibás, hisz ő ölte meg.

Elhessegettem a túl fájó, és éppoly eleven emlékeket, aztán folytattam a mesét. Benről szintúgy szóltam pár szót; arról, hogy mit tett értünk folyamatosan, valamint értem… a „végén”. De ezt már a hallgatóságom is tudta, a sztori eme részét ismerte, hisz ott volt.

Hogy a dolog kerek legyen, megosztottam Ryannel néhány „belső” információt is. Azt, hogy naponta átlag tízen vágtak gerincre, vagy dugtak meg más módon, de az is előfordult, hogy csak szopnom kellett. Elmondtam neki, milyen érzés az, amikor már csak egy penge után vágyakozol, ami véget vethet az életednek. Vagy gyógyszerért, injekcióért, hogy tompítsa a külvilágot. Elmeséltem, milyen az, amikor tudod, hogy képtelenség kiszabadulni onnan, és már semmi nem érdekel, csak a halálra vársz; arra, hogy jöjjön egy kellően szadista perverz, aki nemcsak ütni akar a saját szórakoztatására, hanem meg is gyilkol.

Ryan mindezek után talán már felfogta, hogy az én életem nem volt egy tündérmese, inkább értelmetlen és percről percre történő átvajúdás az élet görcsös méhcsatornájában. Semmi egyéb. Mindenesetre nem szólt egy szót sem, míg a sztori végére értem. És utána is sokáig hallgatott.

Volt egy olyan érzésem, hogy magában újra felmondja, amiket tőlem hallott… és emésztgeti. Aztán majd feláll, elfordul tőlem, elmegy… esetleg még a helikopterét is idekéreti, hogy mielőbb eltűnhessen a közelemből. Kétségkívül utálja majd magát, amiért egyáltalán gondolatokat pazarolt rám, nemhogy időt… és a szerelmét… Azt most minden bizonnyal kiöltem benne egy életre. De legalább nekem is könnyebb lesz rajta túllépnem. És megint új életet kezdenem, csak immár megtört szívű gépként, aki a brutálisok helyett most majd a gazdag pasik alá fekszik, hogy ezentúl ne kelljen hiányt szenvednie semmiben, és ne parancsolhasson neki senki.

Ja, ezt vártam, de nem ez lett. Ryan felállt ugyan, és lépett kettőt a tenger felé, de maga elé bámult, tán azt sem észlelte, hogy megmozdult. Vagy mégis. Némi gondolkodást követően felém fordult.

Lehajtottam a fejem, nem akartam látni a tekintetében az undort, a megvetést, de még a szánakozást sem. Nem volt ezekre szükségem, hát igyekeztem kizárni.

- Nataly… – szólt halkan, szinte súgta a nevem, a tenger moraja meg még el is nyomta ezt.

Én a magam részéről már eleget beszéltem, így nem feleltem, de még mindig nem is néztem rá. Ő guggolt le elém a homokba, majd le is térdelt, és felém nyúlt. Figyeltem a kezét, mely mielőtt elérte volna a kezem, mégis aláhullott, vissza a gazdája térdére.

Enyhén elmosolyodtam. Lehet, hogy nem kurvának, hanem jósnőnek kéne lennem. Tehát már hozzám sem bír érni – állapítottam meg magamban „elégedetten”.

- Most már tudsz mindent – jegyeztem meg –, így azt is, hogy nem az a fajta lány vagyok, akinek szigetet ajándékoznak. De még csak el sem nevezik róluk azt… –, aztán a szemeibe néztem.

Kár volt. Ami pedig ezután következett…