15. fejezet
Nem tartott soká a lábadozásom. Martin és Vanessa gondoskodásának – no meg a minőségen felüli orvosi ellátásnak – köszönhetően az ébredésemtől számított alig két hét alatt munkaképesre gyógyultam.
Bennel ezalatt sok időt töltöttünk együtt, mint elárulta, a pártfogóm elbeszélgetett vele, miután megmentette az életemet, és alkalmasnak találta arra, hogy őt is idevegye a házhoz.
Azt a kisebb vagyont, amit Tonytól loptam, mondhatni jótékonykodásra fordította: tisztességesen eltemettette Lorrit, a maradékot pedig modern Robin Hood módjára szétosztotta a házban lakó, immár strici nélkül maradt kurvák között. Nem is volt rá igazán szüksége, mert ezentúl sofőrködéssel kereste meg az egyetemi képzése költségeit. Meg még bőven maradt is zsebpénze.
Valamint szabadideje, amit többnyire rám pocsékolt. Együtt fedeztük fel a birtokot – a fűzfák felé azonban sosem mentünk –, segített némiképp otthonossá varázsolni a házat, melybe Martin már másnap hivatalosan beköltöztetett, valamint figyelemmel kísérte a gyógyulásomat. Még hasznára is váltak a sérüléseim, legalábbis a szakmai tudását és tapasztalatait tekintve. Emellett pedig a legjobb barátommá vált. Vagy kicsit többé annál.
A balesetemkor nemcsak az életemben következett be fordulópont, hanem az érzéseimben és a gondolkodásomban is. Lassan felkészítettem magam a jövőmre. Úgy döntöttem, nem hagyatkozom a múltamra, semmilyen téren nem hagyom magam befolyásolni általa, és tiszta lapot kezdek a jelentől indítva.
Ebben az elhatározásban Martin kulcsmondata jelentette az alappillért. Ryanről a Csipkerózsika-csók óta nem hallottam. Semmit. Lehet, hogy az eltűnése előtt aggódott értem, ez azonban vele együtt foszlott köddé. Igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá. Akárcsak Tonyra.
Hát igen, nem ártott volna lőgyakorlatoznom a gyilkolási tervem végrehajtását megelőzően, ugyanis éppen egy centivel vétettem el a szívét. Túlélte. Martinék ugyan gondoskodtak róla, hogy élete hátralevő részét rács mögött, egy kétszáz kilós rasszista néger asszonyaként töltse, de nem halt meg. A világ nagy része azért szerencsére így is megszabadult attól az elmebetegtől.
Én viszont nem. Meglehetősen végérvényes jelet hagyott rajtam.
Hiába fektettek kés alá, mikor a májam regenerálódását követően eszméletlen voltam, hiába végeztek rajtam tökéletes munkát plasztikai sebészek tucatjai, én még mindig láttam a sebeket. Akárhányszor a mellkasomra pillantottam, élesen vöröslöttek rajta a bőrömbe vésett betűk, máig éreztem, ahogy az üveg belém fúródik, és úgy hasadnak ketté a sejtjeim, mintha Tony vajba mártotta volna a kését.
Valóban életre szóló nyomot hagyott rajtam, amelyet nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ott van…
Ebben segítettek a rémálmok is. Igyekeztem titkolni őket a környezetem elől, de a sírástól és kialvatlanságtól véreres szemeim elárultak. Ben ezt a problémámat is kezelni igyekezett, több-kevesebb sikerrel. Az ő karjaiban aludtam napközben néhány órácskát, és amint a rémálmok elkezdődtek volna, felébresztett, hogy ne ragadjanak magukkal. Ezáltal pedig lassacskán többet tudott már rólam, mint én magam.
Neki akartam először meghálálni a gondoskodást. Ő megérdemelte, hogy ingyen különszolgáltatásban részesítsem. Neki akartam adni a „szüzességemet”. Volt ilyenem, mivel újjá születtem. A herceg meg már úgysem érdeklődött az erényeim iránt… A herceg nem létezett.
Sokszor eszembe jutott Lorri meg a meséi. Vele azok is meghaltak. Maradt a valóság…
Az első éjszakámat a néhai születésnapomra időzítettem. Ben semmit nem sejtett. Délután lecsaltam a tóhoz úszkálni egy kicsit, de nem hagyta, hogy túlságosan soká áztassam magam, mert aggódott a nemrég behegedt műtéti sebeim miatt.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen vaskalapos vagy ápolónak, rég megkértem volna Martint, hogy rúgjon ki – mosolyogtam rá, de azért engedelmesen hagytam, hogy kihúzzon maga mellé a stégre.
- Hiányoznék neked, ha kirúgnának – vigyorgott rám mindentudóan. Nem tiltakoztam, igaza volt. – És te is hiányoznál nekem… – motyogta, majd a természetéből fakadó gyengédséggel igazította meg a bikinifelsőm pántját.
Utána a szemembe nézett egy pillanatra, és megtette azt, amit az utóbbi időben elég sokszor. Magához húzott.
Az ellen sosem volt kifogásom, hogy átöleljen, de mivel terveim voltak vele mára, úgy döntöttem, ideje lépéseket tenni ennek érdekében. A csókot már én kezdeményeztem. Ben elég tisztességesen megdöbbent, valamint megdermedt. A fürdőnadrágja egyetlen mázlija az volt, hogy nyúlékony anyagból készült.
Talán, ha tudtam volna, hogy ki figyel bennünket a tavacska túlsó partjáról, nem megyek tovább… bár az is lehet, hogy nem érdekelt volna. Mindenesetre nem néztem körül, úgyhogy részemről nem láttam semmit. És senkit.
Félre nem érthető módon simogattam végig Ben testét, míg el nem értem a hasamnak feszülő keménységet.
- Hé, mit művelsz? – szakította el tőlem a száját zihálva.
- Azt hittem, nyilvánvaló – mosolyogtam rá.
- Persze, hogy az, de…
- Emlékszel, amikor leszoptalak a sikátorban? – vágtam közbe. Kábán bólintott rá feleletként. – Megint akarom. Meg esetleg tovább is mehetnénk… –ajánlkoztam fel neki nyíltan, de talán inkább mutatnom kellett volna ezt szavak helyett. Ezt is megtettem.
A kezem nemsokára már a nadrágjában volt, de ő még habozni látszott. Idejét láttam bevetni a Vanessától tanult fegyvereket.
- Nataly… ezt nem…
- Igazad van, menjünk a házba – értettem félre szándékosan, aztán visszacsomagoltam a farkát a helyére, kézen fogtam, és magam után húztam… haza.
Szegényt még mindig sokkolta a tény, hogy mi fog mindjárt következni, de megszólalni sem nagyon mert. Én meg nem kérdeztem a véleményét, bőven elég volt érezni odakint.
A házba lépve újra köré akartam fonódni, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de Ben a karomnál fogva eltolt magától és a hátam mögé bámult.
- Látogatód van – súgta magyarázatképpen.
Rögtön megpördültem, hogy megnézzem, ki lehet az. Martin szemlélt bennünket a hallból. Az egyik kezében szivart, a másikban egy pohár italt tartott.
- Menj fel! – szóltam vissza Bennek, miközben elindultam felé. – Én is mindjárt jövök.
Nem nagyon volt választása, engedelmeskedett.
Nem foglaltam helyet Martin mellett, mert nem akartam, hogy a vizes fürdőruhám foltot hagyjon a drága kárpiton. Előtte álltam meg. Vártam, hogy elmondja, mi járatban érkezett, de nem kapkodta el. Előbb lassan, alaposan végigmustrálta a testem.
Tudtam, mit lát; a sebeim már teljesen elhalványultak és a Napnak köszönhetően bronzos árnyalatot öltött a bőröm. Egyedül én éreztem még mindig a roncsoló üvegszilánkokat.
- Meggyógyultál – jegyezte meg a bámészkodást követően, majd belekortyolt az italába.
Rögtön kitaláltam, mit takar a kijelentő hangsúly.
- Ma még ne – kértem Benre gondolva. – De holnaptól kész vagyok.
- Holnap adok egy partit – szakított félbe –, itt lesz úgy… százötven ember. Sokukat láthattad a múltkor, most újra bemutatlak nekik.
- Oké – bólintottam.
Hát ez a nap is eljött. Már számítottam rá, úgyhogy túl nagy meglepetés nem ért.
- Délután érkeznek a ruháid, válaszd ki a leginkább alkalomhoz illőt! Tízkor küldök valakit érted, aki majd átkísér a házba. Legyél pontos. Egy különleges vendég is érkezik – mondta különös hangsúllyal, amit nem tudtam hova rakni, de gondoltam, majd úgyis kiderül. – Minden tudásodra szükség lesz. – Ennyi. Tényeket közölt, nem kért ellentmondást.
- Rendben van – bólintottam még egyet, mire felemelkedett, közelebb lépett hozzám, de közben a lépcső felé kémlelt. Vagyis amerre Ben eltűnt.
- Ha elfogadsz egy jó tanácsot… – kezdte, majd ismét rám fordította a tekintetét. – Ne az érzelem motiváljon! Sose bonyolítsd túl. Ez a testek játéka, nem pedig a szíveké.
- Tudom kezelni – biztosítottam róla.
- Tudom, hogy tudod kezelni – mosolyodott el, majd megcirógatta a nyakam, és adott egy futó puszit az ajkaimra.
Miután elment, vettem egy mély lélegzetet… aztán kifújtam. Ez tehát az utolsó „szabad” éjszakám. A lépcső felé bámultam. Még sosem éreztem olyasmit, mint most, azaz csak egyszer… De nem Ben volt akkor a célszemély. Rá viszont nem akartam gondolni többé. Bennel akartam kefélni egy jót a „visszatérésem” örömére, majd… másnaptól elkezdeni a munkát.
A határozottságom ellenére kissé rosszkedvűen lépdeltem felfelé, ugyanis kettőn állt a vásár. Ben nyilván mindenképpen hagyná magát – vagy rá bírnám „beszélni”, hogy mit csináljunk –, de az új Nataly tekintettel volt a legjobb barátja érzéseire.
- Szeretnék kérdezni valamit – fordultam be a hálóba, de megtorpantam. Ben nem volt sehol. Illetve most lépett be az erkélyről.
- Tudom, mit akarsz kérdezni, és a válasz nem. – Kétkedően pillantottam végig rajta. Több kérdésre is felelhetett volna így, nem tudtam pontosan, melyikre tette.
- Vagyis? – igyekeztem óvatosan rávezetni, hogy fejtse ki.
- Ne félj, nem vagyok szerelmes beléd – nyugtatott meg, de a tekintete ezt meghazudtolóan kissé lemondóvá változott. – Hallottam, miről beszélgettetek. Holnaptól kezdve újra rabszolga leszel – fintorodott el, majd leült az ágy szélére.
- Rabszolga… – motyogtam, de aztán megráztam a fejem. – Nem, nem rabszolga. Én választottam ezt az életet.
- Még mindig azt hiszem, hogy nem kéne ezt csinálnod – rázta meg a fejét, de azon már rég túl voltunk, hogy megkíséreljen erről komolyabban meggyőzni, tudta jól, hogy hiába próbálkozna.
- Ben… Talán mégis rossz ötlet volt, hogy iderángattalak – sóhajtottam, majd a fürdő felé léptem, hogy lezuhanyozzam magamról a tavat.
Nem jött utánam, legalábbis nem rögtön. Úgy gondoltam, gondolkodik. Akárcsak én. Nem akartam megsebezni, pedig biztosra vettem, hogy többet érez irántam, mint amennyit beismer. Ha viszont ma vele fekszem le, holnaptól kezdve pedig minden éjszaka mással, akkor sérülni fog. Féltettem a barátságunkat.
Dühösen nyitottam meg a csapot, mert csapdában éreztem magam. Jó lett volna, ha valaki megmondja, mit tegyek. Az imáim meghallgattattak – attól kaptam meg a választ, akitől nem is reméltem.
A zuhanyfülke ajtaja gyorsan nyílt, majd gyorsan zárult, és a következő másodpercben – még megfordulni sem volt időm – Ben a karjaiba zárt.
- Tudod, mi a te bajod, csajszi? – kérdezte, de a szája már a nyakamat súrolta végig. Meglepett ez a kezdeményezőkészség a részéről, többnyire nekem kellett ezt megtennem, most viszont határozottan ő irányított. Az egyik keze már a melleimen járt, a másikkal pedig a hasamon át igyekezett egyre lejjebb.
- Mi? – nyögtem a meglepettségtől és az izgalomtól egyaránt.
- Túl önzetlen vagy – fúrta belém mélyre az egyik ujját, de még felsikkantani sem volt időm, olyan hamar rántotta ki belőlem, aztán maga felé fordított, a hajamba markolt, és olyan szenvedéllyel kezdett el csókolni, hogy alig kaptam tőle levegőt.
Ez nem az a Ben volt, akit ismertem, nem az a félénk srác, aki elpirult, akárhányszor felizgattam eddigi ismeretségünk során, sőt, elég volt kimondanom bizonyos szavakat, hogy zavarba jöjjön. Ez nem az a Ben volt, aki minduntalan elutasította a hálanyilvánítási törekvéseimet. Ez a Ben teljesen más valaki volt. De tetszett!
Ahogy vizes testünk összesimult a ránk zúduló víztömeg alatt, éreztem, milyen szaporán ver a szíve, és milyen forrón lüktet egy másik része a csípőmnek nyomódva.
- Legyél kicsit… önzőbb – suttogta a csókunkat követően. Én még csak kapkodtam a levegőt, de ő már újra a nyakamat borította csókokkal, majd a fülembe súgott még valamit. – Én is az vagyok, láthatod. Holnaptól lehet, hogy megint nem lesz gusztusom hozzád, de ha ez az éjszaka az enyém lehet, akkor hülye leszek visszautasítani.
A válaszomat meg sem várva ereszkedett térdre előttem, a vizet elzárta, és már a köldökömet becézgette a nyelve, mikor az ujjai ismét belém fúródtak. A combjaim maguktól nyíltak szélesebbre, mikor mozgatni kezdte, de aztán az egyiket felemelve a saját vállára helyezte. Aztán nyalni kezdett.
Soha ilyen döbbenetben nem volt még részem, mint az utóbbi percekben, de a mámor rögtön feledtetett velem minden gondolatot. Ennyire még a francia sem csinálta jól a múltkor… Egy valaki azonban igen. De az hónapokkal ezelőtt volt, és az illető mára fütyül rám, így hát én is kizártam a gondolataimból, és a továbbiakban az ezüstérmes nyelvtől kapott kéjekre koncentráltam.
Fenomenális volt átengedni magam az élvezetnek. A fejem lüktetett a vihartól, amely bennem tombolt, viszonozni akartam ugyanezt a hurrikánt Bennek, de nem hagyta, hogy elhúzódjam. És akkor elkezdődött.
Vanessa, Martin, és Philip hozzásegítettek ahhoz, hogy élvezni tudjam a szexet, de mégsem volt velük az igazi. Ryan volt az, aki az összes gátlásomat feloldotta, és olyan ijesztő csúcsokra juttatott, amilyenekről soha nem is álmodoztam. Most Ben izgatásától is gombóc keletkezett a gyomromban, megremegtek a végtagjaim, és úgy éreztem, lassan magába szippant valamiféle tüzes örvény, amelyből szabadulni képtelenség.
A hőség egyre fokozódott, a levegő sípolva szakadt befelé a tüdőmbe, a körmeimmel a fülke falát kaparásztam, és éreztem, hogy már csak pillanataim vannak hátra – a dolog kísértetiesen emlékeztetett a szállodában átéltekre vele –, de mielőtt egyetlen utolsó sikoltással a mélybe vetettem volna magam, Ben abbahagyta, amit csinált, felállt előttem, és újra megfordított.
A tenyereim hangosan csattantak a szemközti csempén, mikor kissé előredöntött, és egy sóhajtásnyi idővel később belém hatolt. Megrándultam, a villám végigfutott a testemen, feltöltött elektromossággal, és a szívem is megállt egy pillanatra. Igen, ez volt az, amit ő is kisajtolt belőlem az érintéseivel, a csókjaival…
Csakhogy most nem vele szeretkezem, úgyhogy nem is szabadna rá gondolnom – ráztam meg a fejem kicsit, de nem volt szükség rá, hogy eltereljem a gondolataimat, Ben megtette helyettem.
- Megint – súgta a fülembe. – Gyere velem – zihálta, miközben kőkeményen mozogni kezdett bennem. A csípőmbe és a derekamba markolva olyan iramban sprintelt, hogy azt hittem, kigyulladunk ott, ahol érintkezünk.
A következő zuhanás akkor csapott le rám, amikor ő is megállt, mélyen bennem, felkiáltott, aztán a remegésünk idejére az arcát a nyakamba temette.
- Hűha… – Durván ennyi maradt a szókincsem az iménti futam után.
Ben halkan felnevetett, újra megnyitotta a csapot, és még bennem maradt, amíg lassan lemosdatta a hátamat, a fenekemet… majd kihúzódott, és a lábaim következtek. Győztem támaszkodni, hogy el ne dőljek, ugyanis még mindig remegtem az átéltektől. Vagy csak kijöttem a gyakorlatból…
Hagytam, hogy maga felé fordítson, amikor hátulról már megfelelően tisztának vélt, és felnéztem rá, miközben a falnak dőlve vártam, hogy folytassa.
- Ki maga, és mit csinált Bennel? – kérdeztem hitetlenkedve. Ha megkínoznak, sem hittem volna soha, hogy aki az imént éppen majd’ szó szerint szétkefélte az agyamat, az a Ben, aki mindeddig – még fél órája is – tartózkodóan pironkodott, amikor a nadrágjába nyúltam.
Most odatévedt a tekintetem, amely része az előbb még bennem volt – nem panaszkodhatott a méreteire, de ezt már a sikátorban is megállapíthattam –, és a kérdésemre felelt kuncogásával mit sem törődve megragadtam a nemesebbik szervét.
Aztán meghökkentem, ugyanis elhúzta magáról a kezem. Már épp meg akartam kérdezni, mi a francot csinál, amikor rám szólt.
- Később. Van még időnk. Reggelig ki sem engedlek az ágyból – ismételte el csaknem pontosan ugyanazokat a szavakat, amelyeket akkor is hallottam, tőle.
Már megint a kurva emlékek. Az elmulasztásuk érdekében nem haboztam csókkal mondani köszönetet Bennek, de így nem bírt tovább mosdatni. Nem is igen erőlködtünk. Egy idő után inkább elzártuk a vizet, és visszapocsolyáztunk a hálóba, hogy ott folytassuk.
A lepedő pillanatok alatt átnedvesedett, de nem csak az. Én is tocsogtam már, mire Ben engedélyezte, hogy egy kicsit én is megérinthessem. Csakhogy ekkor épp nem akartam. A melleimen járt a szája ugyanis. Idegen volt az érintése, mintha elérzéktelenedett volna az a részem. Nem kellett kinyitnom a szemeimet, hogy lássam, ott vannak a karcolások, mert ő úgysem látta őket.
- Hé, nyugi – emelkedett feljebb aztán, és megcirógatta az arcom. – Elmúlt – súgta, amikor ráemeltem a tekintetem. – Elmúlt.
Megfogta a kezem, és az ujjamat végighúzta a saját bőrömön. Hatékony terápiának bizonyult, már nem is lihegtem annyira, mint amikor észrevette, hogy valami nem stimmel.
- Sajnálom – ébredtem vissza a múltból a valóságba, és elszégyelltem magam. Ilyesmit sem éreztem, amíg az utcán dolgoztam.
- Elfeledtetem veled, ígérem! – fogadkozott ő halkan, aztán megint lágyan csókolgatni kezdett. A szája perzselt, amikor már lefelé haladt, egyenesen az egyik mellbimbóm irányába… keresztül a „veszélyes” területen, mégis csak az izgalmat éreztem, és a várakozást, amit ez az éjszaka még tartogatni fog a számunkra.
Ben csókjai és kezei mindenütt végigízlelték a bőröm, de mielőtt rám fekhetett volna, hogy újra eggyé váljunk, hanyatt löktem, majd azzal az elhatározással néztem meglepett szemeibe, hogy most visszakapja mindazt, amit nekem okozott a zuhanyzás kezdete óta.
Nem kapkodtam. És igazság szerint nem is volt szükség a Vanessától tanultakra. Az ösztöneimre bíztam magam, elfelejtettem az utca rövid numeráit, a sikátorokban történt pillanatnyi szopásokat, a verésekkel tarkított erőszakot… maradtunk mi ketten, ebben a kisebb kastélyban, annak is egy baromi kényelmes ágyában, és én is élveztem a helyzetet.
Nem is kicsit. Főleg azt a hatalmat, amelyet a simogatásaimmal gyakoroltam Ben fölött. Már-már azt hittem, visszaváltozik a félénk sráccá az újságosbódéból, amikor kérlelni kezdett, de nem akartam ezt megvárni, inkább a számmal is kezelésbe vettem azt a részét, amit a kezem már betonkeményre cirógatott.
Még ez is tetszett. Jólesett, hogy én okozom neki ezeket az örömöket, jólesett, hogy nem sietteti a mozdulataimat, jólesett, hogy szemmel láthatóan küzd azért, hogy még ne süljön el, nyújtani akarja a pillanatot, a saját élvezete pillanatát, mert érezni akarja még. Holott tudja, hogy nem kell fizetnie érte. Ma nem. Neki nem.
Addig szopogattam, amíg már meg nem remegett a számban, ekkor eresztettem csak szabadon, hogy a térdeimen előrébb csúszva a csípőjét a combjaim közé szorítsam, és lassan a farkára ereszkedjem.
Egészen mélyen húztam fel rá magam, szinte a hasamban éreztem bizseregni, mire én is megreszkettem. Erre egyből aggódni kezdett, holott már neki sem volt vissza sok, hogy újra kiüssön bennünket a gyönyör.
- Nem fáj? – Fogalmam sem volt, miért kérdezi ezt. Neki kellett volna, hogy fájjon, mert épp én karmoltam véresre a mellkasát attól a kéjes érzéstől okozottan, amelyet az egységünk kiváltott belőlem. Mégis megráztam a fejem, majd mozogni kezdtem fölötte.
Alig tettem meg pár lépést a csúcsok irányába, amikor az egyik keze felrebbent a derekamról a mellkasomra, és simogatni kezdett. A mellbimbóim is sajogtak a mámorító percek miatt, de nem időzött ott túl sokat. Az ujjai az arcomhoz értek, mire elfordítottam a fejem, és bekaptam az egyik ujját. Olyan ütemben szopogattam, ahogy a szerszáma hatolt belém újra meg újra őrjítő mélységekig.
Bele is haraptam, mikor már nagyon közel volt a következő extázisom, mire elrántotta, és a lábaim közé szorította őket oda, ahol érintkeztünk. És simogatni is elkezdett.
Úgy éreztem, meghaltam úgy fél másodpercen belül, és a mellkasára rogytam, de ő még vissza volt. Csak épp energiám nem. Életemben először mondtam csődöt, ami egy pasi kielégítését illeti… De nem maradt erőm. Ben ragadott meg és gyűrt maga alá az ágyon, hogy néhány újabb kéjes lökéssel később a szája a számra tapadjon, mikor teleélvezte a bensőmet.
Egész addig csókolóztunk, míg helyre nem állt a szívverésünk – csak arra nem jöttem rá, hogy levegőt hogy kaptunk közben –, és még utána is lágy, óvatos, ám az ismerkedősnél már közelebbi cirógatásokkal halmozzuk el egymást, rákészülve a továbbiakra.
Éjféltájt pezsgőt is bontottunk, hogy megünnepeljük a tökéletes gyógyulásomat – ezt Ben mondta így. Nem fogalmazott rosszul. Végül is, így is lehetett nevezni azt, ami történt, bár én inkább eddigi életem (második) legelképesztőbb és legkielégítőbb éjszakájának hívtam volna.
Ennek ellenére nem kötöttem bele a szavaiba, meg nyilván amúgy sem örült volna, hogy ő csak a második legjobb – én is azt szerettem volna, hogy az első legyen, ennek érdekében pedig a pezsgőzés rendhagyóbb módját választva végiglocsoltam magunkon a poharam tartalmát, hogy újabb pikánst pillanatokra késztessem őt, magamat, és az érzékeink tűzijátékát.
Valóban egész éjjel nem engedtük el egymást. A reggelről egyikünk sem beszélt, én a magam részéről nem is gondoltam rá, és szerintem ő sem. Mégis elérkezett. Addigra viszont erős izomlázzal küzdve öleltük egymást némi nyugodt, délelőtti együtt-alvás reményében.
Elszomorított, hogy nem lesz folytatás. De mindketten tudtuk, hogy így lesz a legjobb.
