24. fejezet

24. fejezet

Kisbaba. Gyerekük lesz! – értelmeztem ezerféleképpen, de ugyanazt jelentette.

Én a magam részéről ledermedtem. A csaj még mindig Ryant ölelgette és csókolgatta, ő meg nagyjából úgy reagált, mint én. Nem moccant, először kicsit tétován átölelte a nejét, aztán… az arckifejezése pecsétet nyomott a további sorsomra.

Olyan öröm terült szét a vonásain, amilyeneket eddig még sosem láttam rajta. Ezt követően pedig magához szorította a nőt, és nevetve megpörgette a levegőben. Akárcsak engem előző éjjel teliholdkor a tengerparton csak úgy, ok nélkül. Csakhogy akkor vágy csillogott a tekintetében, most meg boldogság. Én ilyen önfeledt-fajtát egyszer sem tudtam neki okozni. De soha semmi pénzért nem vettem volna el ezt tőle. Még ha az életemmel kell fizetnem, akkor sem.

Rögtön megértettem, hol a helyem.

Nem volt szükségem több bizonyítékra, sem hasonló látványra. Végre ezzel is tisztába kerültem: ilyen élményben nem lehet részem soha. Tőle viszont nem irigyeltem.

Mielőtt tudatosulhatott volna bennem, mit veszítettem el mindörökre, megfordultam, és a hálószobába siettem, magára hagyva odakint a még mindig ölelkező, kétségtelenül szerelmes házaspárt. Véget ért az álom, ideje volt felébredni.

Hála a néhai múltamnak, amikor gyorsan kellett cselekedni és menekülni a zsaruk elől, odabent villámgyorsan egy farmer-top együttesre cseréltem a lepedőt és még egy tornacipőt is találtam a szekrény aljában. Mind vadiúj darab volt. Ezután álltam csak neki tiztességes menekülési terven törni a fejem, de már így is későn, mert hangokat hallottam a csukott szobaajtó elől.

A tenger felé tudtam volna kiszökni az erkélyen át, aztán a helikopter és irány a birtok. A másik útvonal nem volt szabad. Tehát elindultam.

- Nataly! – hallottam meg Ryan hangját az ajtóból, mielőtt kiléptem volna az erkélyen. Sajnos megfordultam és megpillantottam rajta a döbbenetet. Meg még valamit. Földbe gyökerezett a lábam, pedig mennem kellett volna… – Hová mész? – lépett közelebb, mire a falnak simultam.

Óvatosan végigmért, és így nyugtázhatta, hogy tényleg fel vagyok öltözve, és épp indulni készülök. Csak azt nem tudta, hová, én meg nem akartam elárulni neki. Azt sem akartam, hogy megérintsen, kitértem az érintése elől. A keze, amellyel ezt akarta eszközölni, vissza is hullott a teste mellé.

- Letelt az egy hét – feleltem halkan, de egyenesen a szemeibe nézve. Büszke voltam magamra, hogy sem a hangom nem csuklott el, sem a könnyeim nem csordultak ki, pedig ennek csak hajszál híja volt – nem is értettem magam. Csak belül véreztem, de ezt neki nem kellett látnia.

- Este telik le az egy hét – vitázott velem Ryan kissé kétségbeesetten, és még közelebb jött. – Megígértem, hogy hazaviszlek, ha menni akarsz, de… azt hittem… azt reméltem, hogy inkább velem maradnál…

- Nem – suttogtam. Erre szemmel láthatóan elöntötte az indulat, de fékezte magát. Csupán a kezei szorultak ökölbe.

- Miért nem? – Elég volt megemelnem a szemöldökömet egy kissé; gyors volt a felfogása, azonnal kapcsolt. – Jodie miatt? – bökött hitetlenkedve az ajtó felé, de még azt sem várta meg, hogy biccentsek. Folytatta: – Miatta ne, Nataly! Máris elmagyará…

- Ryan! – kiáltotta a konyha felől a neje. – Sehol nem találom a…

- Máris jövök! – reagált hasonló hangosan a szólított, mielőtt a nő befejezhette volna a mondatot, de engem nézett közben. – Ne vonj le téves következtetéseket, kérlek!

- Tagadod, hogy ő a feleséged? – kérdeztem nyíltan. A gyerekükről nem akartam beszélni, lehetőleg gondolni se rá.

Egy tanulmány volt látni a felismerést Ryan arcán. Aztán az idegességet.

- Nem. Nem tagadom – morogta lehajtott fejjel. A hölgy ekkor megint hívta, ő újra odakiabált neki, aztán megragadta a vállamat. – Adj nekem öt percet! Mindent megmagyarázok!

- Ryan, gyere már! – Eztán egy sikítás, majd üvegcsörömpölés. A nő megmentett. A férje meg indult, hogy őt mentse meg, de még visszafordult felém.

- Ne tűnj el addig! Máris visszajövök! – könyörgött a tekintete és a hangja egyaránt. Most kellett lelépnem, lehetőség szerint minél halkabban és gyorsabban.

Tudtam, hogy a konyhában vannak, ahonnan nem látni a hátsó leszállópályára. Amilyen észrevétlenül csak bírtam, odasiettem, kilépve az erkélyen, ahogy terveztem is.

A pilóta nem szállt ki a gépből, a gép ajtaja meg nyitva volt. Beültem, és habozás nélkül rászóltam:

- Indulás!

A pasas csak egy féloldalas pillantást vetett hátra rám, majd engedelmesen bekapcsolt pár kütyüt, és a propellerek azonnal forogni kezdtek. Még megkérdezte, ezúttal hova parancsolom – tisztára, mint egy taxis –, én meg Martin birtokát neveztem meg.

- Nataly! – A bentieknek is feltűnt az egyre erősödő hang, de ez engem már rég nem érdekelt. Egész addig nem néztem vissza, amíg a madár a levegőbe nem emelkedett. Utána sem akartam, de valami – tán a Ryanhez kötő mágnes - arra kényszerített, hogy visszanézzek.

Ott állt a piros iksz kellős közepén, és a lassan mellé lépő nejét egy pillantásra sem méltatva követte tekintetével a gépet. A látványa törte össze a szívem végleg – mert épp azt sugallta, hogy én is ezt tettem az övével.

Minden erőmre szükségem volt, hogy elforduljak, és a továbbiakban csakis magam elé bámuljak a semmibe.

A gondolataim nem voltak ennyire egyszerűen kiüríthetőek. Egyre csak az járt a fejemben, amit ezalatt a pár perc alatt kellett átélnem. Ha valaha reménykedtem is abban, hogy igaz lehet, amiket a „hercegem” állít, most kétségeim támadtak. Sőt, nem is kétségek, hanem félreérthetetlen cáfolatok. Nős, és gyermeket vár a felesége. Hogy is lehetne közös jövőnk? Akármilyen közös jövőnk…? Láttam rajta, milyen öröm töltötte el a gyermek gondolatára, akit nem hibáztattam semmiért. De még a feleségét sem. Inkább sajnáltam őket, mert a férfi, aki elrabolta a szívem, nemcsak az én érzelmeimet tiporta sárba, hanem az övékét is.

A csaj szemmel láthatóan szerelmes belé, ő meg kikezdett velem, mit sem sejtve arról, hogy hamarosan gyermeke fog születni, de ez nem mentség arra, amit tett. Saját élete van, egy családja, amelyik számít rá, és… nekem itt nincs helyem. Semmilyen helyem. Nem bírtam volna elviselni a lelkiismeretem kiabálását, ha mégis, még így is rábólintok a dologra. Képtelen lettem volna tönkretenni egy olyan családot, mely boldog lehet. De csakis nélkülem.

Nem cikáztak másfelé a gondolataim, ekörül, meg a saját gyászom körül forogtak, míg meg nem érkeztünk a birtokra. Leszállás előtt azon is eltűnődtem, miért engedelmeskedett nekem a pilóta. Aztán eszembe ötlött, hogy a nő hozzám hasonlóan farmert és fehér pólót viselt, valamint szőke, hosszú haja van, akárcsak nekem. Nyilván összekevert vele.

Ennyivel el is intéztem magamban a dolgot. Amint lehetett, kiugrottam a helikopterből, és az elém igyekvő Martinhoz léptem.

- Nataly! – szólalt meg döbbenten, amikor odaértem hozzá. – Estig nem vártalak vissza.

- De mégis itt vagyok – vontam vállat tettetett-könnyedén, és még egy mosolyt is sikerült magamra erőltetnem. – Fáradt vagyok – mondtam aztán egy ásítást mímelve –, lepihenek, ha nem bánod.

- Nem, persze, biztos… megerőltető heted volt – mosolyodott el ő is. Először azt hittem, gúnyolódik, de aztán láttam, hogy aggodalmasan csillog a tekintete.

- Az volt – hagytam ennyiben, és elindultam a saját házam irányába.

- Jól vagy? – szólt még, de csak egy „remekült” bírtam még hátramormolni a vállam fölött, és zavartalanul haladtam tovább.

Martin nem követett, valaki viszont utánam kiáltott, amikor félúton jártam. Megfordultam. Ben közeledett felém, kitárt karokkal, és szintén mosolyogva.

- Már azt hittem, sosem látlak többet! – zárt a karjaiba. Én is szorosan belékapaszkodtam. Most igazán jólesett, hogy valakinek még jelentek valamit. Bármit!

- Hiányoztál, Ben! – szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna, ezzel mit váltok ki belőle, de nem úgy vette, mint aminek nem szántam, mert rögtön aggódva vizslatni kezdett. Ő is. – Fáradt vagyok. Elkísérsz? – intettem a házam felé, mire odapillantott, majd bólintott.

- Persze, ha akarod…

- Gyere! – fogtam kézen, és az egyre rémültebb tekintetét észre sem véve mentem tovább.

Alighogy becsukódott mögöttünk az ajtó, és a csendből ítélve megbizonyosodhattam afelől, hogy nincs itt más rajtunk kívül, kiszabadult belőlem az a feszültség, mely azóta gyűlt, amióta megpillantottam Ryan feleségét. A hangja még most is a fülemben csengett, ahogy közölte a férjével a gyermekáldás tényét.

- Nataly… – hallottam Bent suttogni, majd az érintését a vállamon. Ránéztem, de nem láttam őt. – Minden rendben? Mit tett veled, hogy így…

- Ben! – nyögtem, és a karjaiba simultam. Nem kérdezett többet, csak várt, és szorosan ölelt, míg kisírtam magam. Képtelen voltam visszafojtani a könnyeimet, melyek most legalább olyan sugárban záporoztak kifelé belőlem, mint ahogy az a vízesés tette ott, a szigeten…

Az emlékektől még nagyobb cseppekben tört fel bennem a fájdalom, gejzírként ontva belőlem a bánatot.

Ben egy kis idő múlva a karjaiba vett, és a hálószobába vitt. Az sem érdekelt volna, ha egy égő máglyára cipel, velem égett volna, mert elengedni nem tudtam. Nem is akartam, és ő sem erőltette. Velem együtt feküdt le az ágyra – vagy inkább zuhantunk –, ott pedig továbbra is szorosan magához húzott, és megnyugtatónak szánt idióta közhelyekkel suttogta tele a fülem. Még jó, hogy felfogni nem volt agyam.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el így, de örültem, hogy itt van velem, nem hagy magamra, és segít csillapítani a gyötrelmeimet.

- Mit tett veled az a rohadék? – hallottam egyszer csak a suttogását. Ez azt jelentette, hogy a zihálásom csitult valamelyest, mert eddig nem nagyon hallottam a hangját. – Ha bántott, akkor megölöm! – jegyezte meg dühösen.

Egy picit megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi ilyesmi nem történt, de ő már bele is lovallta magát.

- Sejtettem, hogy ez lesz. Szemernyit sem jobb, mint Tony volt. Bár van egy olyan érzésem, hogy ez a Ryan nem fizikailag bántott, igaz? Mert ha igen…

- Nem! – tagadtam határozottan, mert ez tényleg nem volt igaz. Csak épp a szívemet tépte ki és dobta a medúzák közé, hogy jól összeszurkálják. – Nem bántott…

- Akkor sem vagy jól. És tudom, hogy miatta. Mi történt? – kérdezte. Talán azt hitte, könnyebb, ha kibeszélem magamból, de tévedett. Ahogy visszaemlékeztem, még hevesebb sírásroham tört rám, mint az előbb. Ő meg újra magához szorított, és vigasztalóan simogatta a hajam. – Sss! Nem éri meg, hidd el! Nem érdemli meg a könnyeidet – törölgette le őket ugyanazzal a lendülettel, mégis gyengéden.

Édes volt, ahogy csinálta, de sajnos épp az ellenkező hatást váltotta ki belőlem ezzel; nem nyugodott le a háborgó lelkem.

- A szerelmedet sem érdemli – hallottam még sokkal később, amikor már kaptam levegőt, mert elfogytak a könnyeim, és már csak egy irdatlan fájdalom rántotta görcsbe a testem. Tiltakozni sem bírtam, miszerint nem vagyok szerelmes… hisz az voltam. Arra is rá kellett döbbennem, hogy igaz, amit erről mondanak: túl gyilkos dolog, ha az ember kiszolgáltatottá válik neki…

Ben a kínjaimat puszikkal próbálta meg eloszlatni, amiket az arcomra halmozott, valamint a simogatásaival, melyek már a hátamon jártak fel-alá. Fel sem fogtam, hogy mit mondott pontosan, így azt sem, hogy leleplezte az érzelmeimet. Hozzábújtam, ahogy alig egy napja még Ryan karjaiba, és hagytam, hogy az energiáit átadva erőt sugározzon belém a közelsége.

Egész addig igyekeztem visszanyerni a hidegvérűségemet, és higgadtan belenyugodni a helyzetbe, míg a sírás miatti kimerültség okán el nem nyomott az álom.

Az utolsó gondolatom az volt, hogy… mi lett belőlem? Egy hisztis picsa… aki pedig sosem voltam. És Ryan vajon tényleg ér ennyit? Hogy tönkrevágjam miatta magam lelkileg? Bennek igaza volt… nem. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam legyőzni holmi érzelmek által… hát ehhez is fogom tartani magam a jövőben.

Álmomban még rosszabb volt. Újra lejátszódott benne az a jelenet, ami pár nappal korábban. Ébredéskor örültem, hogy Ben van mellettem, nem pedig Ryan.

- Jobban vagy? – kérdezte is rögtön, amint észrevette, hogy kinyitottam a szemeimet. Vagy az tűnt fel neki, hogy megint zihálok.

Válasz helyett csak bólintottam. Nem éreztem elég erőt a beszédhez. Meg semmihez. Ez rosszabb volt, mint Tony bármely brutális kedveskedése.

Lassan kibontakoztam Ben karjaiból, és felültem, de megszédültem. Ő utánam nyúlt, és most azt firtatta, mikor ettem utoljára. Jó volt a kérdés… megsaccolni sem bírtam. Valami másra viszont jobban szükségem volt. Legalábbis úgy éreztem, nem az étel fogja enyhíteni a bajomat.

Megkértem Bent, hogy menjen át a másik szobába néhány tablettáért. Persze rögtön elhúzta a száját.

- Nem hiszem, hogy…

- Kérlek! – néztem a szemeibe. Ő az enyéimből rögtön kiolvashatta, hogy valóban ezt akarom, és kis habozás után egy sóhaj kíséretében felállt az ágyról.

- Ha azt hiszed, hagyom, hogy rászokj… – dünnyögte kifelé menet.

Kész válasszal és egy nemtörődöm vállvonással fogadtam, amikor visszatért.

- Inkáb ez, minthogy öngyilkos legyek, nem? – Még egy fanyar mosolyt is sikerült összehoznom a szavaim mellé. Mellesleg amúgy sem gondoltam a halálra. – Túl fogom élni, Ben. Csak kell valami, ami segít…

- Én nem vagyok elég? – morgott még mindig.

- Most nem – hárítottam a burkolt ajánlatot, bár lehet, hogy nem annak szánta.

Elvettem tőle a felém nyújtott tasakot, és hogy lássa, tényleg csak fájdalomcsillapítónak kell, három szemet nyeltem le belőle, majd hanyatt vetettem magam az ágyon és vártam a hatást. Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac, Ben odafeküdt mellém. Nem zavart, megfogta a kezem – éreztem, hogy direkt a pulzusomnál van a mutatóujja –, és csendben maradt.

A kábulat hamar érkezett. Ben is észrevette, kissé felgyorsult a szívverésem, de épp ez lendített át a holtponton. Ő még aggódott, amikor én már viszonylag nyugodtan felkeltem az ágyból, és úgy döntöttem, hogy veszek egy fürdőt. Le kellett mosnom magamról a szerelmet és a bánatot egyaránt. Túl súlyosak voltak ezek így együtt.

Önkéntes felvigyázóm, meg persze magándoktorom ide is elkísért, de nem jött be velem a zuhany alá. Csak a törölközőt nyújtotta át szótlanul, amikor elzártam a vizet. A kádra igyekeztem rá sem nézni, az is érdekes érzéseket keltett bennem.

- És most? – kérdezte Ben, amikor a hajamat törölgetve, de amúgy tök pucéran besétáltam a hálóba.

- Most? – mosolyogtam rá a törölköző alól. – Te vagy itt a sofőr – vontam vállat. – Kocsikázzunk egy kicsit!

Fogalmam sem volt, hova szeretnék menni, de egy kicsit el akartam szabadulni innen. Mindenhonnan, ami Ryanre emlékeztet.

- Martin nem fog örülni ennek – jegyezte meg az immár sofőrömmé kinevezett egyén, míg az ágyamon ülve végignézte, ahogy felöltözködöm. Most már valamivel higgadtabb volt, mert látta, hogy tényleg életképes lettem a bogyóktól. – Ma estére van pár vendége… – tette hozzá, mire felé fordultam egy pillanatra.

- Ó. Remek! – örültem meg a hírnek. – Akkor vissza is térhetek a valóságba – bújtam bele közben a bugyimba, majd egy ujjatlan felsőt rángattam magamra.

- Lehet, hogy inkább pihenned kéne – tanácsolta kéretlenül. Nem szidtam meg érte, jót akart.

- Egy hétig mást sem tettem – motyogtam immár farmerban. A szigetről csórt tornacipő megtetszett, úgyhogy egyedül azt húztam vissza magamra az onnan hozott holmik közül, bár ez is rá emlékeztetett. De nem kellett a lábaimat bámulnom – megtette ezt más, jelen esetben Ben –, így nem érdekelt a dolog.

- Azt hittem, hogy orrvérzésig keféltetek – érkezett máris a negatív hangvételű válasz.

Mivel teljesen menetkész voltam, Benhez léptem, és csípőre tett kézzel megálltam előtte.

- Tényleg orrvérzésig keféltünk – hagytam rá. – De amilyen szentimentális volt az a… szóval hagyott pihenni is. – Inkább nem illettem olyan szavakkal Ryant, amilyeneket valójában nem érdemelt meg. Legalábbis nem tőlem. A nejétől már annál inkább. Egy picit reménykedtem is benne, hogy a csaj alaposan lehordja, amiért egy héten át engem kurogatott, és nem őt. De aztán persze megbocsát neki, hisz szereti és a gyerekét hordja a szíve alatt.

Hogy a gondolataimat mielőbb eltereljem, kézen fogtam Bent, és kirángattam magammal a házból.

- Hová akarsz menni? – érdeklődött a garázs felé menet.

- Csak tudsz valami nyugis kis helyet – biztattam döntésre helyettem, mire eltűnődött.

A főépület előtt megláttam Martint, aki épp kiszállt egy limuzinból. Odasiettem hozzá, hogy amíg az én autóm előáll, addig váltsak vele két szót a terveimről.

- Este lesz egy kisebb összejövetel – kezdte, amint közöltem vele, hogy most lelépek, de félbeszakítottam.

- Tudom, visszaérek addigra – fogadkoztam.

A gyanakvását viszont nem sikerült eloszlatnom. Jobb szeme volt, mint hittem.

- Mivel lőtted tele magad? – ragadta meg a karomat, és egyből a könyökhajlatomat kezdte vizsgálgatni. Hasonló lendülettel rántottam ki magam a keze fogságából.

- Csak pár tablettát vettem be – tiltakoztam a súlyosabb vádak ellen. – Különben nem mindegy? – haragudtam meg hirtelen rá is. – Este itt leszek, ragyogni fogok, ahogy azt elvárjátok tőlem, és a leggazdagabb ipsével fogom megdugatni magam, aki csak akad a nyamvadt kis partidon!

Ben végszóra fékezett le mellettem. Martin újabb reakcióját meg sem várva huppantam be mellé, a lábamat a műszerfalra pakoltam, és rászóltam, hogy tűnjünk el innen a francba.

Eltűntünk, de hogy hova a francba, arról fogalmam sem volt. Vagy egy órát autóztunk, amikor ráeszméltem, hogy már rég nem vagyunk New Yorkban, de a közelében sem lehetünk. Valami kis falucska volt, ahol épp lehajtottunk az útról, rá egy földes szakaszra. Ben a hepehupák ellenére is biztosan kormányozta a BMW-t, amely alig rázkódott, pedig kátyuk tucatjain hajtottunk keresztül.

Újra kíváncsian „elrablóm” felé fordultam.

- Hová megyünk?

- Meglepetés – mosolygott rám, majd a kezemért nyúlt, aztán a szájához húzta. A puszikat is éreztem az ujjaimon, és utána sem engedett el.

Ez a gyengédség valaki másra emlékeztetett, mégis sikerült nem visszaidéznem a temérdek hasonló pillanatot, és Benre koncentráltam a továbbiakban. Vagyis őt kezdtem figyelni. Ettől egy idő után zavarba jött, de már rég nem volt olyan pirulós kislány, mint régen. Inkább újra rám mosolygott. Egyre szívdöglesztőbbnek találtam a mosolyát. No meg őt magát is.

- Állj meg! – parancsoltam, amikor már jóideje ugyanazokon a buckákon haladtunk, pedig közel s távol még mindig nem volt semmi.

- Minek? Rosszul vagy? – pislantott felém megint, de már inkább aggodalmasan.

- Igen! – vágtam rá. Egyből lefékezett, de nem szálltam ki, mintha hánynom kéne. Valami mást eszeltem ki.

- Mid fáj? – kérdezte, de el is akadt a szava, amikor az ülése alá nyúlva felemeltem egy kart, és emiatt teljesen hátracsúszott az ülése, amennyire csak lehetett.

A következő szavait meg az fojtotta el, hogy szemből az ölébe másztam, és a nyakát átkarolva csókolni kezdtem. Én sem tudtam, mi ütött belém, hát még szegény Ben, de nem tiltakozott, egyetlen másodperc múlva pedig már a testemen jártak a kezei. A lábaim közt azt is éreztem, hogy valami más is történt vele.

- Nataly, ne! – tiltakozott, mikor csókunkat megszakítva eltolt magától. A szemembe nézett, és láthatott benne valamit, mert pont eddig tartott az ellenállása.

Alighogy újra magához vont, a nyelvünk éppúgy összefonódott, mint mi magunk. Kis motoszkálás után sikerült elérnem azt a kart is, ami az ülését hátradöntötte velünk együtt. Ben már nem harcolt ellenem, amikor a kezem végigcsúsztattam a felsőtestén, de elkapta a csuklómat, amikor a slicce felé tapogatóztam.

Kezdett feldühíteni.

- Ne mondd, hogy nem akarod! – suttogtam a fülébe, majd a nyakát borítottam apró harapásokkal, míg meredő farkát simogattam egyelőre az ujjaim hegyével, mert a kezem beszorult közénk.

- Én…

- Fogd be – kértem halkan, és újra megcsókoltam. Engedelmeskedett, nem szólt többet. Inkább a mellemre simította az egyik tenyerét, minek következtében a mellbimbóm rögtön megkeményedett. Ő máshol keményedett egyre jobban; teljes egészében éreztem az ágyékomnak feszülni. Csak a nadrágjaink állták útját annak, amire vágytunk.

- Mondd, hogy akarsz engem! – hallottam meg ekkor a hangját. Nem Benét. Felkaptam a fejem, de amikor ránéztem, őt láttam. Nem mozgott a szája, de a hangját még mindig hallottam. Neki. – Szeretlek, Nataly…

- Nem! – löktem el magam Bentől, azaz csak próbáltam, de túl szorosan fogtak a kezei. – Ne! Nem! Eressz el!

Már majdnem sikerült elfelejtenem, amikor a tudatalattim vagy bármi más érzelgős baromság felhozta bennem azokat az emlékeket, amiket el akartam felejteni.

Ben elengedett, amikor meghallotta a sikolyaimat, és most döbbenten figyelte, hogy mászok vissza a saját ülésemre az öléből. Minden porcikám remegett, de nem a vágytól, hanem…

- Minden rendben? – rántotta vissza hirtelen az ülését. A zajra még jobban összerezzentem, de aztán kiszálltam a kocsiból, és kívülről nekidőltem. A karjaimat összefontam magam körül, bár azt nem tudtam, mi ellen próbálok így védekezni.

Kellett volna még hoznunk abból a kurva tablettából! – dühöngtem magamban, de már késő volt ezen bosszankodnom.

- Van egy cigid? – kérdeztem Bentől, mikor egy perc múlva ő is kiszállt, és mellém lépett. Szótlanul húzta elő a dobozt a zsebéből, és nyújtotta felém. – Kösz – morogtam.

Dühös voltam, legfőbbképpen magamra.

Miután ő is rágyújtott, némán figyelt még egy kis ideig, aztán feltette azt a kérdést, amire azóta számítottam, hogy elindultunk.

- Akarsz róla beszélni?

- Nincs miről beszélni – vágtam rá rögtön.

- És Ryanről?

Hát igen. Ben már nem volt az a beszari alak, akinek egykoron hittem. Még a villámló tekintetem sem ijesztette el, egyenesen állta a pillantásomat, pedig az összes dühömet belesűrítettem, hogy visszavonja a kérdését. Nem tette. Várt.

- Róla sem – feleltem végül jéghideg hangon.

- És arról, hogy miért sírtál? – Elnéztem mellette a semmibe, de nem adta fel. – Vagy hogy hogyan sikerült téged magába bolondítania? Nem, ne is tagadd! – rázta meg a fejét, mikor ránéztem egy másodpercre. – Ha te nem mondod el, megkérdezem őt. De arra most volnék kíváncsi, hogy te mit érzel iránta? És mit éreztél, amikor a felesége meglátogatott ma benneteket? Vagy az előbb, amikor rám másztál?

- Fejezd be! – kértem halkan, de értett a szép szóból, nem volt szükséges kiabálnom vele.

- Ez nem az a Nataly, akit én ismerek – jegyezte meg picit később. – Az én Natalymat nem vágja padlóhoz holmi szerelmi bánat, mert szerinte a szerelem nem is létezik. Nem kezd el drogozni, és nem akarja megdugatni magát búfelejtőként az első pasival, aki az útjába akad, mert ez sem az ő stílusa! Az én Natalym harcolna azért, amit meg akar szerezni, még ha egy olyan férfiról is van szó, aki nem érdemli meg a könnyeit! Sőt, sosem potyogtatna egy darabot sem, hisz az a gyengeség jele, és ő sosem szolgáltatja ki magát ennyire! – A végén már kiabált, de hiába; nem hatott meg vele. – Valamiért úgy érzem, az én Natalym halott – fogta végül rövidre. Legalábbis reméltem, hogy vége, de biztos, ami biztos, rákérdeztem:

- Befejezted?

- Be – bólintott, majd messzire dobta a cigije végét, és kihívó pillantást vetett rám. Végig is mért vele. Még jobban feldühített.

- Felcsaptál pszichológusnak, vagy mi van? – piszkálódtam vele szándékosan. Szerettem volna jól összeveszni valakivel, és miért ne vele? Ha már kefélni nem volt hajlandó…

- Azt is hallgattam a második évfolyamon – bólintott egyet megint. – De nem akarlak kianalizálni, csak a meglátásaimat közöltem.

- Szóval szerinted szerelmes vagyok – nevettem fel örömtelenül.

- Ahogy mondod – helyeselt.

- Tévedsz! – vitatkoztam vele, de átlátott rajtam.

- Kit akarsz becsapni? Látom rajtad.

Nem volt értelme tovább tagadnom. Ben mindig rátapintott a lényegre, és csak a legritkább esetekben tévedett. Tudtam, hogy hiába hazudnék neki tovább, pontosan tisztában lenne vele, hogy ezt teszem.

- Szóval? – Percekig várt, hogy beszéljek, de meg sem szólaltam, úgyhogy megtette ő. – Mi hibádzik? Amikor kórházban voltál, a pasi fel sem kelt az ágyad mellől. Aztán elutazott… majd visszajött, és elrabolt téged egy hétre. Vannak tippjeim, mivel múlattátok az időt, de sem a sakkozás, sem a kártya nincs köztük. Kimerült vagy, testileg és lelkileg egyaránt. A neje felbukkanása okozta a bajt, igaz? Már majdnem neki is bevallottad, hogy szereted, amikor jött a csaj, és mindent összekuszált benned – mesélte úgy, mintha jelen lett volna. – De ha szereted – markolta meg a vállam nyomatékosításképpen –, akkor vedd fel a harcot, és szerezd meg magadnak!

- Ben, én nem vagyok alkalmas…

- Mire? Kapcsolatra? Házasságra? – Megint kezdett ideges lenni, és ettől én is. Zavart, hogy azt hiszi, jobban tudja, mire van szükségem, vagy mit szeretnék, mint én magam. És majdnem jól hitte… – Honnan tudod, hogyha még sosem próbáltad?

- Te járnál velem? – szegeztem neki a kérdést, és ezzel ki is zökkentettem.

- Persze – motyogta –, de most nem rólam van…

- És feleségül vennél? – Nem hagytam kikecmeregni a saját csapdájából. Még nem.

- Nataly…

- Válaszolj, Ben! Te mindenkinél többet tudsz rólam. Elvennél feleségül? – Tűnődött egy percet, aztán elengedte a vállam, és zsebre dugta a kezeit.

- Igen, el. – Túl őszintén mondta. Tudtam, miért tenné… de közölte is velem. – Szeretlek. De ezt te is tudod. Csakhogy most tényleg nem rólam van szó, hisz te nem az én érzéseimet viszonzod. Hanem Ryanét. – Utáltam hallani ezt a nevet, de ő csak azért sem vette figyelembe ezt. – Mondd el, mi az, ami miatt feladtad?

Ben Natalyja sosem adta volna fel, amíg van ereje küzdeni. Ben Natalyja viszont tényleg meghalt.

- A neje ma odarepült – kezdtem, de ezt ő is tudta.

- Igen, és? Rajtakapott benneteket az ágyban és kicsapta a balhét? – próbált folytatásra bírni, de az sajnos még ennél is durvább volt.

- Gyermeket vár – mondtam ki egyszerűen, mire Ben fölényessége és határozottsága is rögtön apró szilánkokra törött. Én meg dobtam rá még egy lapáttal: – Azért jött, hogy ezt személyesen újságolja el a férjének.

- A rohadt életbe – motyogta. Vett egy mély lélegzetet, és mellettem az autónak támaszkodott ő is. Látszott rajta, hogy erre sosem gondolt volna.

- A te Natalyd sosem rombolna szét egy családot, kiváltképp, ha az a család azé a férfié, akibe szerelmes – tettem még hozzá halkan, majd felé fordultam, és a karjaiba bújtam vigaszt keresve.

Szó és habozás nélkül ölelt át, és újabb sóhajok közepette addig tartott szorosan, amíg a kibuggyanó majd elfogyó könnyeim teljesen el nem áztatták az ingét.

Nem érzékeltem az időt, mennyi múlva következett be az, amikor elengedett, de most már értette, mi a „bajom”. Amikor már úgy gondolta, képes vagyok egy kis ideig elengedni, visszaültetett az autóba, és visszafordult a város felé. Egyenesen a régi lakásához hajtott; azt sem tudtam, hogy még megvan neki, úgy hittem, eladta.

- Gyere! – húzott aztán be magával, magunkra zárta az ajtót, és a hálószobája felé vezetett. – Itt maradunk, amíg megnyugszol – tette hozzá, majd megvárta, míg az ágyra ülök, és az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt. 
     Egy doboz tablettát vett elő…