39. fejezet
Már abból is sejthettem volna, ahogy fürdés közben rám nézett, és ahogy hozzám ért. A célzásai… áh, meg minden! Francba! Hogy a picsába nem jöttem rá előbb?!
Jodie iménti kijelentése rendesen odabaszott az idegeimnek. Életemben először megijedtem egy nőtől.
- Eressz el! – szóltam rá, mivel a törékeny termete ellenére még mindig szorosan a falhoz szegezett.
- Ó, bocs! – húzódott hátrébb rögtön. Aztán lassan ráébredt, hogy mit tett és elvörösödött. – Ne haragudj… az előbbiért!
Na, most már nem féltem tőle, zavarban volt. Én is.
- Semmi… baj – dadogtam vissza.
Nem tértem még egészen magamhoz. Eddig nem volt ilyesmiben részem, azaz… egyszer megcsókoltam Lorrit, de pusztán azért, hogy a számban feloldott drogot feltűnés nélkül adjam át neki. Meg az is előfordult párszor, hogy a kuncsaftjaink együtt vittek el bennünket és azt kérték, egymással is foglalkozzunk. Megtettük, bár az nem volt valódi, csak imitáltuk, de ez…
Igazság szerint testileg nem izgatott fel a dolog, de lelkileg igen: erősen zavart. Már csak az hiányozna, hogy…
- Hülye helyzet – morogta Jodie a gondolataim közé. Az ablakon kibámulva próbált úrrá lenni a zavarán. A hangjába iróniát vegyítve folytatta: – Nem lehet túl gyakori, hogy egy házaspár mindkét tagja ugyanabba a nőbe…
- Nem! Ki ne mondd! – szóltam rá, mielőtt elkezdene nekem még több hülyeséget összehordani.
- Oké – felelte vállat vonva. – De akkor is ez az igazság. Na mindegy, tudom, hogy te az ő érzéseit viszonzod, úgyhogy… Nem ölöm meg magam szerelmi bánatban, ne aggódj! Elég nagy hülyeség is volna, hisz te mentetted meg az életem…
- Jodie! – vágtam közbe halkan, mégis felfigyelt rá, és befogta végre. – Elég! – nyomatékosítottam azért, biztos, ami biztos.
Rövid csend következett. Sajnos túl rövid, nem volt időm megemészteni az eddig hallottakat, ő máris tetézni akarta.
- Nem vagy rá kíváncsi, miért vagyunk Ryannel ennek ellenére… házasok? És miért hoztunk össze egy gyereket? – kérdezte Jodie halk, szinte megértő hangon.
- Én… de. Miért?
Először rá akartam vágni, hogy nem, még az esti mese is jobban érdekel, csakhogy mindketten tudtuk volna, hogy ez hazugság.
Tovább remegtem a falhoz lapulva, főleg, mivel Jodie elszakította magát az erdő látványától, és újra felém fordult.
- A nevelőszüleim miatt. Szerettek volna már nagyszülők lenni. Az anyámnak néhány éve volt pár súlyos szívinfarktusa, és egyre többször emlegette, hogy ideje volna férjhez mennem, családot alapítanom, meg ilyenek… Tudom, hogy manapság ez már nem olyan nagy divat, de ő még egy régebbi kor szülötte, úgyhogy… Keresnem kellett valakit, aki elvesz. Ryannel a megismerkedésünk kezdete óta nagyon jó barátok voltunk, talán épp azért fogadott annyira a bizalmába, mert sosem akartam az ágyába mászni… és amikor megkértem, hogy ajánljon nekem valakit, aki hajlandó lenne feleségül venni annak ellenére, hogy a házasságunk csak papíron létezhet, egy rövid töprengés után ő maga kérte meg a kezem. – Nehezen hittem el, hogy pont ez a pasi beérte egy ilyen… látszatkapcsolattal, de nem volt más választásom, nem szakítottam félbe Jodie-t. – Reméltem, hogy az anyám majd megelégszik ennyivel, de egy év múlva újra volt egy szívrohama, ami után már unokákról áradozott. Talán furcsállod, hogy mindig engedelmeskedtem az akaratának, de ő is rengeteget tett értem, miután a szüleim… de ezt már tudod. Szóval kitaláltuk, hogy legyen egy gyerekünk. Egy percig sem volt kétséges, hogyan fog megfoganni; nem éppen a hagyományos módon, mert mi… szóval sosem vonzódtunk egymáshoz testileg. – Ezzel kapcsolatban is voltak kételyeim, de nem hoztam nyilvánosságra őket. – Sokszor halt el a magzat, mire egy életképes végre fejlődni kezdett bennem… – Jodie arcán a visszaemlékezés örömét felváltotta a jelen bűntudata, amellyel rám pillantott. – Sajnálom, hogy ez pont akkor sikerült, amikor ti épp… a legboldogabbak voltatok. Ha nem szöktél volna el a szigetről, már ott és akkor mindent elmeséltünk volna. Mert emiatt menekültél el, ugye?
- I… igen – vallottam színt. Lassan a falról is leváltam, de csak a közeli fotelbe helyezkedtem, a biztonságom meg az erényeim megőrzése végett inkább nem mentem közelebb az ágyhoz, amelyre Jodie ült le mesélés közben.
- Nem akartam belerondítani a boldogságotokba – sajnálkozott tovább. – Ha sejtettem volna, hogy ott vagy vele a szigeten, eszembe sem jut odamenni! Mégis elszúrtam és így megtudtad, mi a helyzet.
- Azt már előtte is tudtam, hogy nős… – jegyeztem meg halkan, de meg sem hallotta a lelkhsmeretemet.
- Mindig mondtam neki, hogyha tényleg annyira szeret téged, akkor vallja be neked az igazat!
- Gondolod, hogy hittem volna neki?
- Hát… nem tudom. Mindenesetre ő is ettől félt, de főleg attól, hogy utána többé látni sem akarnád. Azt mondta, túl törékeny az, ami köztetek van, és nehezen viselne el egy olyan szituációt, ami romboló hatással lehet, még akkor is, ha ő maga vallja be neked a dolgot. Persze ez anélkül is így történt, amikor kiderült az igazság. De én komolyan nem akartam tönkretenni semmit! Kezdettől fogva támogattam a kapcsolatotokat. Olyan jó volt látni, mennyire boldog, hogy rád talált! Mielőtt elszánta volna magát rá, hogy feleségül vesz, már végképp lemondott a szerelemről. Az eddigi… barátnőit jobban érdekelte a pénz, amit örökölt, nem pedig ő maga. Így aztán nem is keresgélte az igazit… amíg beléd nem botlott. Te voltál az egyetlen kivétel, aki mindig is a férfit látta benne, nem a naaagy, dúsgazdag kaszinóörököst! Azon az első éjszakátok után pedig…
- A részletekbe is beavatott? – kérdeztem kissé metsző hangon, mert nem voltam benne biztos, hogy örülnék-e neki, ha igent mondana.
- Nem – rázta a fejét rögtön tagadólag, és elég őszintének tűnt, pláne a következő szavai alapján: – Elvarázsoltad, ez látszott rajta. Meg a kétségbeesés, amiért nem talált téged maga mellett reggel, miután felébredt, és még utána sem nagyon sokáig… Szeret téged, Nataly. Te pedig most már mindent tudsz rólunk, úgyhogy…
- Nincs úgyhogy – morogtam, de csak nem hagyta félbe a mondatot.
- A válással kapcsolatban még a kómád során intézkedni kezdtünk – lepett meg újfent. – Most hoztam magammal az utolsó papírokat, amiket Ryannek is alá kellett írnia, de immár szabadok vagyunk mindketten. A szüleim egyelőre nem tudnak erről, nem akartam fájdalmat okozni nekik a baba miatti örömük mellé, de majd… lassacskán beavatjuk őket is. Anyámnak már csak néhány hónapja lehet hátra – árulta el halkan. – Szeretném, ha boldogan halna meg. – Megértettem az indokait. – Én viszont semmiben nem fogok az utatokba állni. A férj szót is csupán megszokásból használom – mosolyodott el. – Tulajdonképpen már csak a pici köt össze minket, meg a barátságunk, de ezek a dolgok nem akadályozhatják meg, hogy ti…
- Nincs olyan, hogy mi, Jodie! – szóltam rá, mielőtt elkezdené szervezni az esküvőnket. Még rohadt sok mindent át kellett gondolnom. Ebben pedig például az akadályozott, hogy nem állt szándékában kimenni a szobámból.
Még mindig kételkedtem ennek az egésznek a valóságtartalmában, de nem volt más választásom, mint megpróbálkozni vele, hogy elhiggyem mindezt.
Ő mindenesetre elcsüggedt amiatt, amit az előbb mondtam.
- Én azt hittem, ha megtudod, hogy én… hogyan viszonyulok hozzá… meg a férfiakhoz, vagyis inkább a nőkhöz, akkor…
Istenem, még egy ilyen naiv csajt nem hordott a hátán a Föld! – sóhajtottam magamban, hangosan azonban csak ennyit mondtam:
- Ez nem ilyen egyszerű – csóváltam meg a fejem.
- Talán nem kellett volna, hogy megcsókoljalak – szomorodott el még jobban, mire erőt vettem magamon, és a fotelből felállva közelebb léptem hozzá.
- Nyugi, nem a te hibád! – ültem le mellé kerülve a pillantását, mert semmi kedvem nem volt egy vágyakozó tekintetbe ütközni egy nő részéről. – Köszönöm, hogy elmesélted, mi a helyzet valójában, de…
- Féltem, hogy nem fogsz hinni nekem – vallotta be csendesen.
- Már miért ne hinnék? – csodálkoztam. – Nem sok érdeked fűződhetne hozzá, hogy hazudj, nem igaz? Ryan meg nem lehet olyan aljas, hogy a gyermeke anyját egy ilyesfajta hazugságra kényszerítse…
- Nem az! A legjobb ember a világon, akit ismerek! Ezért is… mertem hozzámenni. – Jodie-nak szemmel láthatóan még mindig nehezére esett a tény, hogy immár be vagyok avatva a titkukba, de aranyosan kampányolt a fér… Ryan mellett.
- Az hülyén hangzana, ha azt mondanám, örülök, amiért… nem vagytok valódi kapcsolatban – kezdtem –, de… valahol mégis örülök – morogtam kelletlenül. – A helyzet viszont továbbra sem ilyen egyszerű. Nemcsak ő meg én vagyunk a világon – magyaráztam, bár hogy hova akarok kilyukadni, azt még magam sem tudtam.
- Ez világos – szólalt meg Jodie is. – Ő akár élete végéig is várna rád, ha arról van szó, de azért remélem, nem hagyod olyan sokáig kétségek között – nevette el magát. – Borzalmas dolog elviselni ám a modorát, amikor úgy érzi, tökéletesen tehetetlen!
Én is elmosolyodtam. Volt egy olyan érzésem, hogy Jodie nagyon is tudja, miről beszél.
- Gondolkodnom kell – sóhajtottam ezúttal hangosan, és felálltam az ágyról, hogy valami ruha után nézzek. Kezdtem fázni már a vizes törölközőben, amit korábban csavartam magam köré.
Megálltam a szekrény előtt, kitártam, és kikaptam belőle az első kezem ügyébe akadó darabokat.
- Kimegyek, amíg felöltözöl – állt fel a vendégem, amint habozva felé fordultam. Láttam rajta, hogy tudja, mi játszódhat le bennem. – Bár eddig sem vetettem rád magad, most sem kell tőlem tartanod – kacsintott még vissza az ajtóból. – Az előjogok valaki mást illetnek. Például a szíved választottját!
A szívem választottját… Ja, csak tudnám, hogy ki az…
- És még valami – torpant meg, amikor már azt hittem, magamra maradok végre a rettentő zilált gondolataimmal. – Egy dolgot még úgy érzem, tudnod kell… az elrablásommal kapcsolatban. – Vártam, mivel akar még meglepni. Sikerült is neki. – Akármit is mondjon neked Ryan vagy bárki más… önként raboltattam el magam.
- Mi van?! – Egyre biztosabban éreztem, hogy megőrült a csaj.
- Ők már amúgy is azt tervezgették – legyintett, mintha egy tök hétköznapi dologról volna szó –, én csak besegítettem.
- Ők… na ne! Nem veszem be, hogy a férjed azt akarta, raboljanak el téged! – hitetlenkedtem, de a pillantása, majd a szavai pontosan erről próbáltak meggyőzni.
- Kihallgattam egy beszélgetést, amely arról szólt, mik és milyenek az esélyek arra, hogy megtalálják Tonyt és vele együtt téged – mesélte. – Aztán kitalálták, hogy kell egy csali, aki majd nyomra vezeti a rendőröket meg a kommandósokat. Először megijedtem, amikor én is szóba kerültem, Ryan végül le is beszélte róla Martint, meg a többieket, de tudtam, hogy neki is megfordult a fejében ilyesmi… többek között azért, mert ezután a beszélgetés magához hívatta a testőreimet. Azok meg feltűnés nélkül, de egyre kevésbé vigyáztak rám, ha érted, mire célzok. – Sajnos értettem és megdöbbentem. – Nem volt nagy ügy ezek után kicselezni őket, és az emberrablók karjaiba rohannom…
- Te tényleg nem vagy normális! – morogtam elképedve.
- Átgondoltam a dolgot, és beláttam, hogy igazuk van. Addigra ezerféleképpen próbálkoztak, de nem találták sehol, mintha nem is létezett volna a pasi. Én is akartam, hogy kiszabadulj onnan, Nataly! Nemcsak azért, hogy a férjemet boldognak lássam, hanem mert… kíváncsi voltam rád. Meg akartalak ismerni…
- A saját életedet tetted kockára, basszus! Meg a gyerekedét! – kiabáltam vele, de hasztalan.
- Ezen nem gondolkodtam – rázta meg a fejét most már úgyis mindegy alapon. – Azt viszont éreztem, hogy ha elrabolnak, és ezáltal legalább én megtalállak… azzal máris nyertem.
- Csak azért, hogy megismerj?! – Még mindig nem bírtam felfogni.
- Nem csak azért! Ez… bonyolult. A lényeg viszont az, hogy mind jól jöttünk ki az egészből, nem? – mosolygott rám lefegyverzően. Ezzel nem bírtam vitatkozni. Azaz mégis tudtam volna, de alighogy kinyitottam a számat, folytatta, kimondva ezzel az ellenérveimet. – Tudom, máshogy is elsülhetett volna a magánakcióm. Mindketten otthagyhattuk volna a fogunkat. Meg egyéb testrészeinket – borzongott bele az emlékekbe egy lábamra vetett pillantás kíséretében. – De szerencsénk volt. Én mindvégig bíztam benne, hogy így lesz, és így is lett! Kár most már azon töprengeni, mi lett volna, ha nem sikerül. Sikerült. És csak ez számít!
Morogtam valamit a hülye szőke libákról úgy általánosan, önmagamat is beleértve, de végül felsóhajtottam, és ledobtam a kezeimből a ruhákat.
Jodie-hoz léptem, és valószínűleg semmivel nem okozhattam volna neki nagyobb döbbenetet, mint azzal, hogy hirtelen magamhoz öleltem.
- Köszönöm! – suttogtam.
A csaj könnyekig meghatódott, éreztem, ahogy megremeg, de visszaölelt.
- Ha hiszed, ha nem… illetve, ha bolondnak tartasz ezért, ha nem… nagyon szívesen! És bármikor újra megtenném!
Ennyi érzelmi ömlengést bőven elégnek is gondoltam, úgyhogy eleresztettem, és elhátráltam tőle egy fél lépést.
- Azt hiszem, én is érted – feleltem halkan. Komolyan is gondoltam.
Egy pirulós mosolyt csaltam még az arcára ezzel a kijelentéssel, majd újra a kilincsért nyúlt.
- Ryan nem tudja, hogy mit tettem, és nem is szeretném, ha megtudná – fűzte még hozzá az előbbi sztorihoz. Bólintottam, hogy jelezzem, részemről lakat lesz a számon. – Most pedig tényleg öltözz fel, mielőtt mentőcsapatok érkeznek a megmentésedre – nevetett fel megkönnyebbülten, hogy ezt is elmesélte, majd ideiglenes búcsút intett, és kilépett a szobámból.
Az ajtó csukódása után vettem egy mély lélegzetet és eltűnődtem, hogy mi történt.
Ez a legutóbbi vallomása jobban megrázott, mint a szerelmi, de ha belegondoltam, be kellett látnom, hogy én legalább olyan hülye vagyok, mint Jodie, hisz én meg azt vállaltam, hogy bármit megteszek Tony kedvéért, csak ne bántsa a barátaimat. Az nem lepett meg, hogy Tony hazudott, de az igen, hogy ő meg elraboltatta magát, hogy engem ne bántsanak, bár akkor ezen már rég túl voltam. Valószínűsítettem, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem volna a helyében, így nem volt értelme még jobban megdöbbennem, valamint elsorolta azt is, hogyan akartam reagálni a tetteire, úgyhogy egyszerűen csak tisztelettel vegyes hálát éreztem iránta ezzel az üggyel kapcsolatban. Mindenesetre tudtam, hogy amint időm meg energiám engedi, mélyebben is el fogok gondolkodni a hallottakon.
Aztán a második legfontosabb napirendi pontra ugrottam. Elváltak. De az hagyján, hogy elváltak, soha nem is voltak igazi szerelmesek, igazi házasok meg végképp nem. Mégis lett egy közös gyermekük, akit imádnak, de ettől függetlenül…
Tanácstalanul huppantam le az ágyam szélére és ahelyett, hogy öltözni kezdtem volna, az járt a fejemben, mi a francot csináljak most?! Tévedtem, ha azt hittem, minden megoldódik azáltal, amit Jodie mesélt kettejükről. Semmi nem oldódott meg!
A tenyerembe támasztottam az állam, a még mindig rajtam levő nedves törölköző pedig egy cseppet sem érdekelt. Így talált rám Ben negyed óra múlva.
- Bejöhetek? – kérdezte halkan a résnyire nyitott ajtó mögül. Valójában most őt sem akartam látni, mivel vele kapcsolatosan is akadt némi fejfájásom, ennek ellenére bólintottam, ő meg beljebb lépett. – Minden oké? – ereszkedett mellém, és átkarolta a vállam.
Megint bólintottam, de ezt már egy kisebb sóhaj is kiegészítette. Ekkor biztatni kezdett, hogy öntsem ki a lelkem. Nem válaszoltam. Ő is a kusza problémáim egyik összetevője volt, úgyhogy meg akartam kímélni az agyalnivalóimtól.
Szerencsére nem erőltette, ehelyett kivette a kezemből az ott gyűrögetett ruhákat, majd felajánlotta, hogy segít felöltözködni.
- Menni fog egyedül is – feleltem, de nem mozdultam. Az sem segített, hogy hozzámért, mi több, nekiállt masszírozni a vállam.
Ez – ahogy számítottam is rá – csakhamar átcsapott simogatásba. Aztán amint egy csókot lehelt a tarkómra, felugrottam, mint a mérgezett egér.
- Mi a baj? – nézett rám Ben kicsit elképedve meg gyanakodva, de szerencsére nem mozdult utánam.
Úgy döntöttem, őszinte leszek.
- Nem könnyíted meg a döntésemet, ha felizgatsz – közöltem vele, mire leesett neki.
- Á. Vagyis Jodie kitálalt…
- Mi? Te is tudtál róla?! – döbbentem meg.
- Pár napja érkezett. Amíg aludtál, sok dologra fény derült – árulta el.
Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem sokkal régebb óta tudja, mint én, mégis zavart a dolog.
- Nagyszerű – morogtam rosszkedvűen, majd felemeltem a földre szóródott ruhákat és ledobtam magamról a törölközőt.
Ben hallható hangosan szívta be a levegőt, amint ezt meglátta.
- Te sem teszed egyszerűvé az én helyzetem – nyögte, de esze ágában sem volt magának azzá tenni; nem fordult el, tovább nézegetett leplezetlenül vágyakozva.
- Bocs! – kértem csendesen elnézést, aztán megint a szekrényhez léptem, mert észrevettem, hogy fehérneműt nem vettem elő az előbb.
Ben feltűnés és nesz nélkül osont mögém, mire feleszméltem, már a karjaiba zárt.
- Tőlem elvárod, de te nem játszol tisztességesen! – súgta a fülembe, miközben az egyik keze a mellemre csúszott.
Tiltakozni akartam, eltolni magamtól, de mielőtt ezt megtehettem volna, megfordított és egy csókkal fojtotta belém, amit mondani próbáltam.
Nem tehettem róla, elöntött a vágy.
Az én kezeim is elindultak rajta, mialatt felültetett a már mögöttem levő szekrénykére, és a térdeimet széttolva a combjaim közé helyezkedett. A nadrágján át éreztem, hogy mit érez mindeközben. Én is kívántam őt, akármilyen érzéseket tápláltam amúgy Ryan iránt. Viszonoztam az egyre szenvedélyesülő csókot, az érintéseket, és lassan arrafelé tapogatóztam, ahol a vágyai leginkább kézzel foghatónak bizonyultak, de lefogta a kezem, mielőtt másodszor végigsimítottam volna rajta.
- Elég! – parancsolt mindkettőnkre, aztán elhúzódott és hátat fordított, mielőtt megakadályozhattam volna benne.
Most én kérdeztem meg tőle:
- Mi a baj?
- Egyértelmű, mivel, jobban mondva kikkel kapcsolatban kell döntened – felelte még mindig zihálva. – Bármennyire is szeretném, ha én lennék a befutó… én képtelen vagyok piszkos trükkökhöz folyamodni. – Ez úgy hangzott, mintha Ryan viszont képes lenne ilyesmire. Ben talán nem is tévedett… főleg, ahogy eszembe jutott a legutóbbi „győzelme”. – Nem akarlak befolyásolni – tette hozzá. Mielőtt erre reagálhattam volna, az ajtóhoz lépett. – Ha felöltöztél, gyere fel a teraszra! Conrad csinált kaját. Enned kell valamit!
Még fel sem fogtam a szavait, már kilépett a folyosóra.
Megint egyedül maradtam, sokkal zavarosabb érzésekkel, mint az eddigiek. Egyre inkább úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, mit tegyek…
A lehetetlen helyzet ellenére, amint nem remegtek a tagjaim, felkapkodtam magamra a ruháimat, és úgy döntöttem, szembenézek a sorsommal. Hátha egyszerűbb lesz életet választanom, ha együtt látom őket, nem külön-külön hagyom magam befolyásolni általuk.
Persze az addig igazságosnak hitt sors nem volt ilyen kegyes hozzám. Csak Ben és Conrad volt odafent, de kiszúrták a kérdéseket a tekintetemben és elárulták, merre vannak a hiányzók.
- Jodie be akart menni a faluba, mert a picinek elfogyott a pelenkája.
Vagyis családosdit játszanak – nyugtáztam magamban, aztán leültem az egyik szabad székre a másik kettővel szemközt, és nehogy rám szóljanak, falatozni kezdtem.
- Martin este érkezik – toldotta meg a híreket egy újabbal Ben, de nem bírtam kimutatni, mennyire boldog vagyok. Nem voltam az. – Valamikor pedig az orvosodhoz is vissza kéne menned, előjegyezni a következő műtétet.
Eddig csak Ben félelmetesen higgadt közönye ijesztett meg, mintha nem alig tíz perce szexeltünk volna majdnem, most viszont a szavainak a tartalma rémisztgetett.
- Műtét?!
- Igen. Gondolom, nem szívesen látod azokat a forradásokat a lábszáradon – magyarázta. Vagyis egyszerű szépészeti beavatkozás. Ez megnyugtatott, már azt hittem, valami komolyabb bajom van. Korán örültem. – És egy pszichiáter is csak arra vár, hogy meglátogasd.
- Mi van? – visítottam. Még az evést is abbahagytam az iménti képtelenség hallatán. – Nekem nem kell agyturkász, jól vagyok!
- Hé, nyugi! – szállt be a beszélgetésbe Conrad is. – Ettől még nem vagy dilis, sőt! Bizonyítsd be a dokinak, hogy minden rendben van idefent – kocogtatta meg a homlokát.
- Miért ne lenne? Minek bizonygassam egyáltalán?
Ben vette át a szót, ő volt a szakmabeli.
- Az olyan esetekben, mint… ami veled is történt, gyakran előfordul, hogy az áldozatok poszttraumatikus stresszben szenvednek, vagy depresszióba esnek.
Ebbe máris bele bírtam volna kötni, de előbb egy másik, idevágó kérdést tettem fel.
- Elmeséled nekem ezeknek az izéknek a tüneteit? – Elmesélte, míg én ismét bekaptam néhány falatot. Aztán igazam lett egy-két dologban. – Most akkor azt mondd el, hogy a felsoroltak közül rám melyik jellemző?
Csend. Pont, ahogy vártam.
- Látjátok? Kutya bajom! – jelentettem ki diadalmasan. – Nincs szükségem rá, hogy valami idegen vájkáljon az agyamban, felelevenítve ezzel azokat a dolgokat, amiket nagyon-nagyon szeretnék elfelejteni végre.
- Az is tünet, ha valaki megtagadja a segítségnyújtást… – motyogta Ben, végképp kihozva ezzel a sodromból.
- Én nem tagadok meg semmit! Egyszerűen csak nincs kedvem hozzá, hogy egy vadidegen cafatokra boncolja a lelkem. Teljesen jól vagyok! Mindenre tökéletesen emlékszem, és higgyétek el, egyik borzalom sem volt újdonság, már sokkal korábban is megéltem olyasmit, amit azok az állatok tettek velem. Azt is rendben meg ép ésszel túléltem. Ezt is túl fogom, oké?
Nem kerülte el a figyelmemet a pillantás, melyet Conrad és Ben váltottak egymással, miután elmondtam a véleményem, de nem szándékoztam ismételni magam.
Kértem inkább egy szál cigit. Kaptam. Aztán Conrad próbált meg az idegeimre menni.
- Na és milyen érzés gyilkosnak lenni? – Némán bámultam rá, nem a legkedvesebb nézésemmel. – Engem eléggé megviselt, amikor először lőttem le valakit úgy, hogy az bele is halt.
- Bűnöző volt? – kérdeztem.
- Többszörös gyilkos – bólintott.
Elmosolyodtam, elnyomtam a cigit, mert rosszabbul esett, mint vártam, majd felálltam és rájuk néztem.
- Amikor lelőttem Tonyt, boldog voltam. Örültem neki, hogy megtettem. Sajnos nem sikerült megölnöm, de jólesett. Most viszont még boldogabb vagyok, érdekel benneteket, hogy miért? – Mikor habozva bólintottak, elárultam. – Örülök, hogy nem halt meg akkor. Örülök, hogy kaptam még egy lehetőséget tökéletesebben csinálni a dolgot. Örülök, hogy én lehettem az, akit az a görény utoljára láthatott, és annak örülök a legjobban, hogy én hallhattam a szíve legutolsó dobbanásait! A legutolsó lélegzetvételét! Láthattam a tekintetében a félelmet, láthattam őt rettegni! Őt, aki azelőtt pont ugyanerre játszott, imádta, ha félnek tőle… Eleinte én is féltem tőle, aztán hozzáedződtem a… stílusához, de arról még csak álmodni sem mertem, hogy egyszer majd én is érezhetem fölötte a hatalmat! Mégis sikerült. És egyetlen pillanatig sem bánom, hogy megtörtént! Elképesztő volt az egész! Szinte gyerekjáték… Olyan könnyedén siklott a kés a húsába, mintha vajba mártottam volna. Minden egyes milliméterre emlékszem, amit a penge megtett, amíg célba nem ért! El sem tudjátok képzelni… És két dolog biztos. Egy: cseppet sem viselt meg az eset, ettől még nincs ingerem újra gyilkolni, meg a sorozatgyilkosi pálya sem vonz igazán, és kettő: másodszor sem hagynám ki a lehetőséget, hogy én ölhessem meg azt a tetűt! Te itt hibáztál – pillantottam Conradra. – Nem lőnöd kellett volna, hanem szúrni, ha alkalmad nyílik rá. Ezerszer élvezetesebb!
Két döbbent szempár tulaja emésztgette a mesémet. Úgy döntöttem, hagyok nekik egy kis időt, mielőtt folytatják a Hurcoljuk dilidokihoz Natalyt című kampányt.
Megfordultam, hogy a projekt részleteit nélkülem találják ki, ám ekkor belebotlottam a harmadik és negyedig döbbentbe. Ryan és Jodie álltak tőlem néhány méternyire a terasz lépcsőjének tetejénél. Az arckifejezésük alapján minden szót hallottak, csak még azt nem közölték, kinek a pártján állnak. Jodie kezdte.
- Szerintem nincs rá szükség, hogy kezeljenek – nyilvánított véleményt halkan. A pasik mögöttem meg sem nyikkantak, Ryan viszont rám mosolygott.
- Te vagy a legbátrabb nő, akit ismerek! – jegyezte meg biztos elismerésnek szánva, mégsem bírtam annak venni. A többi általa ismert nőt juttatta vele eszembe, kiváltképp azt a feketehajút.
Féltékenységtől marcangoltan viharzottam el mellettük, le a lépcsőn, és meg sem álltam a ház belsejében található tavacska közepéig, amelyre egy hosszú híd vezetett. Lerogytam a lugas egyetlen padjára, mely még párnázott is volt, és lehunyt szemmel nyugtattam a szívem a körülöttem fújdogáló meleg szellő segítségével.
Sok idő telt el így anélkül, hogy bárki is megzavarta volna a köreimet. Lassan lecsillapodnom is sikerült. Már nem haragudtam rájuk, sőt, örültem, hogy nem rögtön diliházba akartak csukni. Még csak az hiányzott volna.
Már szinte vártam, hogy Martin este megérkezzen, reméltem, hogy támogatja majd azt az ötletemet, hogy eltűnhessek egy időre mindenki elől. Amióta Jodie kinyögte a régóta esedékes igazságot, nagyobb csapdában éreztem magam, mint valaha, mint például a földalatti várbörtönben. Onnan volt esélyem kijutni, de abból az érzelmi csapdából, amelybe most csöppentem, áldozatok nélkül nem ment volna a szabadulás.
Felsóhajtottam, majd kinyitottam a szemem… és meglepetten vettem tudomásul, hogy társaságom akadt.
Conrad ült velem szemben a földön, a korlátnak dőlve.
- Lopakodásra is kiképeztek? – kérdeztem tőle halkan.
- Igen – felelte kihívóan, majd úgy is folytatta. – Meg akarod ismerni még néhány rejtett képességemet? – kacsintott rám. Egyértelműen flörtölni akart velem. Belementem a játékba.
- Azt hiszem, már ismerem őket – pillantottam egy bizonyos testrésze felé.
- Ne becsüld túl az emlékeidet, kislány! Annál én sokkal többre vagyok képes! Ha szeretnéd megtapasztalni, mi mindenre… akkor már csak nyugodt körülményekre van szükségünk. Hidd el, nem bánnád meg, ha megint elrabolnálak!
Ezt már komolyaban hangzott, nem olyan incselkedősen, mint az előbb. A dolgot tetézte, hogy Conrad beszéd közben felállt és mellém ült a padra. A tekintetével meg a szavaival ellentétesen azonban nem ért hozzám. A közelsége kellett volna, hogy hasson, csakhogy ő nem volt Ryan. Sem Ben.
- El sem bírod képzelni, milyen erős a kísértés, hogy megkérjelek, rabolj el megint – osztottam meg vele egyik titkos gondolatom, de egyelőre nem vette komolyan.
- Olyan szerencsém úgysincs – mosolygott. Álltam a pillantását, mire lassan kapizsgálni kezdte. – Vagy mégis? De miért akarnál lelépni innen? – értetlenkedett.
- Két okom is van rá – vontam vállat, aztán elbámultam a vízen játszó napsugarak felé.
- Azt hiszem, tudom, hogy hívják őket. – Conrad nem volt hülye, ezt kedveltem benne. – Csak azt nem értem, mi a gond? Mind a ketten megvesznek érted… Akkor meg…? – Nem feleltem, csak lehajtottam a fejem. Ő meg tudott testbeszédül. – Aha. Te is értük, igaz? Ez esetben tényleg a harmadikat kéne választanod! – tanácsolta, én meg önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Lehet, hogy igazad van…
Ezután mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Conrad egy idő után előhúzott a zsebéből egy doboz cigit. Megkínált. Még az előző szál miatti rosszullétet sem hevertem ki, de azért elfogadtam. Az első óvatos slukkot követően boldogan nyugtáztam, hogy nem kerekedett megint hányingerem, hanem sokkkal jobban esik, mint korábban.
Oda sem figyelve bámultam tovább a vizet, és míg a gondjaimat elhanyagolva holt nyugodtan azon tűnődtem, mennyire undorítóan sokba kerülhetett aranyhalakat telepíteni ebbe a belső tavacskába, Conrad vállára döntöttem a fejem.
Ő is elmélázott valamin, tán oda sem figyelve karolta át a vállam és magához húzott.
- Hogyhogy nincs családod? – leptem meg hirtelen. Magamat is, mert nem gondoltam végig a kérdést, mielőtt feltettem.
- Úgy érted, feleség meg gyerek? – tért magához néhány másodperc múlva.
- Aha…
Nem válaszolt rögtön, de amikor igen, ő okozott döbbenetet nekem.
- Mindkettő volt – kezdte halkan, majd a tető felé bökött. – Ott fent azt mesélted, sokkal jobban élvezted késsel a gyilkolást, mint pisztollyal… Nos, én pisztollyal is élveztem. A férfi, akit lelőttem, megölte… elvágta a torkát a feleségemnek, aki gyermeket várt, aztán rám is fegyvert fogott. Nem gondolkodhattam el rajta, milyen kínhalált érdemelne, pedig utólag belegondolva örömöt okozott volna, ha puszta kézzel téphetem szét, csak erre nem volt alkalmam. De az azért boldoggá tett, hogy az a rohadék a szemem láttára rogyott össze holtan. Már nem élt, de az egész tárat belelőttem. Aztán… később azt mesélték, úgy kellett leszedniük a fickóról… Hát, ezért nincs családom.
Megdöbbentett, amit hallottam. Pontosan tudtam, mit érezhet, így a közhelyes sajnálkozást mellőzve inkább felé fordultam és a nyakát átkarolva hozzá bújtam. Visszaölelt. Egy sóhaj is kiszakadt belőle, míg én a könnyeimet nyeldestem.
- Ez mikor volt? – kérdeztem halkan.
- Hét éve – érkezett suttogva a válasz. – Nem hittem volna, hogy túlélem… az elvesztésüket, de nem volt más választásom. Ezután kezdtem el üldözni az ilyen Tonyhoz hasonló férgeket, de az már kevesebb élvezetet okozott – mesélte, majd hirtelen megdermedt és eltolt magától.
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn, mert nem értettem, miért lett váratlanul ilyen feszült. Azt hittem, megbánta, hogy elmesélte mindezt, de nem.
Miután követtem a tekintetét tőlünk balra és kicsit fel, megértettem mindent. Még pont láttam bemenni az erkélyről Ryant.
- Lehet, hogy én vagyok jártasabb a közelharcban – szólalt meg Conrad vidáman –, de nem kizárt, hogy a szeretőid hamarosan széttépnek, ha még közelebb kerülök hozzád… Úgyhogy inkább ülj vissza szépen a fenekedre! – paskolta meg az említett testrészemet. Ekkor eszméltem csak rá, hogy egy ideje már az ölében ücsörgök. Gyorsan odébb húzódtam, bár éreztem, hogy Conrad csak kelletlenül enged.
- Nem hagyom, hogy bántsanak – nyugtattam meg, de ebben túl biztos nem lehettem, mert Ryan már a földszinten közeledett felénk.
- Én azért inkább most megyek. Nem tudom, kajmánok nincsenek-e telepítve ebbe a pocsolyába, de szerintem nem akarok velük közelebbi ismeretséget, ha mégis. – Ezután rám pillantott és kihívóan felcsillantak a szemei. – Mindenesetre adjunk neki egy kis gondolkodnivalót!
Még nem jöttem rá, mit tervez, amikor a tarkómra csúsztatott kézzel magához rántott és szájon csókolt. Olyan gyorsan iszkolt el utána, mintha minimum ezer ördög kergetné.
Sajnos csak egy út vezetett a kuckómig, úgyhogy óhatatlanul el kellett haladniuk egymás mellett, mert Ryan már a palló felénél járt. Hozzám is elért a belőle áradó feszültség, amit Conrad akciója gerjesztett benne. Picit meg is ijedtem, amikor megtorpant előtte, aztán váltottak néhány szót, de nem hallottam, ahhoz messze voltak. Annak viszont már örültem, amikor egymás udvariasan kikerülve civilizáltan visekedtek és gond nélkül váltak el a csevej után.
Ryan ezt követően felém lépdelt tovább, szemmel láthatóan nehezen, de kordában tartotta az indulatait. Conrad mögötte még rám kacsintott, majd eltűnt.
Az egyes számú szeretőm le sem vette rólam a szemét, míg oda nem ért hozzám. Meg aztán sem. Leült oda, ahol az előbb még Conrad foglalt helyet, és immár nyugodtan, de elgondolkodva végigmért.
- Elküldtem a barátodat – közölte.
- Hová küldted? – érdeklődtem, mire kicsit gunyorosan elmosolyodott.
- Nem oda, ahova szívem szerint küldtem volna, de elég messze innen – mondta, majd komolyra váltott. – Jodie-t és a picit viszi haza. Az anyja rosszabbul van, szeretne vele lenni.
Ezt megértettem, bár azt nem, miért nem azzal a géppel repül el, amellyel majd Martin érkezni fog. Aztán rájöttem.
- Most már csak Bent kell kigolyóznod – állapítottam meg. Ő meg rájött, hogy lebukott.
- Igen – ismerte el, majd nyújtózkodott és sóhajtott egyet. – Hát, vele nem lesz ilyen könnyű dolgom…
Nekem sem volt az, káros volt Ryan közelsége az önuralmamra, legszívesebben ugyanis a karjaiba vetettem volna magam. A már jól ismert mágnes ellenállhatatlanul vonzott felé.
A szemeimet sem bírtam levenni róla. Néhány másodperc múlva kiszúrta, hogy őt mustrálom, de csak egy csábító mosolyt villantott felém ennek nyugtázásaképpen, nem próbált meg még közelebb férkőzni hozzám. Ehelyett kifaggatott róla, hogy érzem magam itt, meg úgy általában a kómából való ébredésem óta, és még arra is megkért, hogy meséljek neki az elrablásomról meg az azt követő hetekről.
Kicsit habozva tettem eleget ennek, de végül csak úgy dőlt belőlem a szó. Ő meg figyelmesen hallgatott. Néha egy-egy rövidet közbekérdezett, de amúgy nem akasztotta meg az elbeszélésemet.
Nem hagytam ki semmit, egyetlen apró moccanatot sem. Borzalmas volt persze visszagondolnom rá, mennyi iszonyú dolog történt velem abban a várban, de valamelyest meg is könnyebbültem, hogy kibeszélhettem magamból. Bár arról fogalmam sem volt, hogy fogadja majd mindezt Ryan, képes lesz-e ő is túltenni magát azon, hogy akibe – állítólag – szerelmes, ennyi rémségen esett túl. Meg hogy akar-e még engem egyáltalán.
Szó, mi szó, megkönnyítette volna a dolgom döntésügyileg, hogyha nem akar egy ennyire „használt árut”, de egyelőre nem nyilatkozott ezügyben. Hozzám sem ért. Vagy talán épp így próbálta jelezni, hogy nem kér már belőlem? De akkor nem feküdt volna az ágyamba néhány nappal korábban – tűnődtem, végül elhessegettem magamból a kétségeket, és a mesémet lassacskán befejezvén újra ránéztem.
Ő elgondolkodva bámult maga elé a semmibe, látszott, hogy van mit megemésztenie, a jelek szerint megviselték a hallottak. Jodie-ról is ejtettem pár szót, hogy milyen jól tartotta magát, és mennyire bátran viselkedett, még a klausztrofóbiája ellenére is, meg ahogy a sebeimet ellátta… de Ryan erre sem reagált.
Azóta nem szólalt meg, amióta Lewishoz és a neje felbukkanásához értem a sztoriban.
Úgy döntöttem, hagyom, hogy rendezze a gondolatait, ezért egy cigiért nyúltam, és más dolgom nem lévén ismét őt kezdtem figyelni. Sorban suhantak át az arcán az érzelmek. Először a düh, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a félelem… a bizonytalanság… csupa-csupa negatív dolog. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, ennyire nekem sem volt az, de nem tehettem semmit. Vártam.
Várakozás közben megdöbbentem a felfedezésen, mely szerint ez az első alkalom – a szigeten töltött hetünk óta –, hogy nem szexszel töltjük el az időt, hanem valami egész mással, bár azt nem mertem volna tagadni, hogy nem vonz a közelsége. Megérinteni viszont nem próbáltam, mert akkor romba dőlt volna a pillanat.
- Bűntudatom van – motyogta váratlanul. Épp a cigimet oltottam el, úgyhogy gyorsan visszanéztem rá. Ő kerülte a tekintetem, és megköszörülte a torkát. – Jodie még nem tudja, de… nem is szeretném, ha tudomást szerezne róla, mert akkor… örökre elveszíteném a bizalmát – pillantott rám szinte könyörögve.
Egyelőre halvány sejtelmem sem volt, miről beszél, de kész voltam megígérni neki (majdnem) bármit.
- Tőlem nem fog megtudni semmit – igyekeztem szóra bírni. Ekkor megragadta a kezem, és az én előbbi érthetőmmel ellentétben elég zavarosan kezdett el beszélni valamiről.
- Azt már tudod, hogy mi mit jelentünk egymásnak. Ő a legjobb barátom, és még ha nem is hagyományos módon, de ő a gyermekem anyja. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret, de… tettem valamit, ami ha kiderülne, akkor nem lepne meg, ha esetleg úgy végezném, mint Tony, csak éppen az ő kezei által…
- Értem – bólintottam, holott még a kvantummechanika is közelebb állt ehhez pillanatnyilag. Reméltem, hogy folytatja, és fény derül a titokra.
- Amint megtudtam, hogy Tony kiszabadult a fogságból, ahova zárattam, már biztos voltam benne, hogy téged is ő raboltatott el, vagyis ahol ő van, ott vagy te is, de hiába kerestük égre-földre, nem akadtunk a nyomára. Ekkor a régebbi cimboráit álltunk neki üldözni, és találtunk is egyet, aki… megfelelő mennyiségű pénzért hajlandó volt tenni egy szívességet. – Jonesra tippeltem, mert őt bármikor le lehetett fizetni, és elég jól ismerte Tonyt, bár én azt hittem, nem tartják a kapcsolatot. – Jonesnak hívják az illetőt – nézett rám Ryan kérdőn.
- Ismerem. – A tippem tehát helyesnek bizonyult. Ő is bólintott, majd folytatta.
- Szóval el kellett hintenie Tonynak néhány… apróbb hírmorzsát, főleg rólad. És arról, hogy kik állnak hozzád a legközelebb. – A végét már majdnem suttogta, úgyhogy önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá. Nem értettem, hogy jön a képbe Jodie, de reméltem, hamarosan kiderül. – Fogalmam sincs, hogyan, de Jones fel tudta venni a kapcsolatot Tonyval, aztán úgy tett, mintha örülne a visszatérésének, mintha azt hitte volna, hogy meghalt, és csak egy közös ismerősüktől hallotta volna a hírt, hogy mégsem… Mintha nem tudná, hogy te is ott vagy vele, vagyis foglyként nála, és spontán kezdett el beszélni neki rólad. Például, hogy milyen jól megy a sorod, amióta ő kikerült a képből, és a többi…
- Tony egyszer közölte, hogy bántani fogja a barátaimat, ha nem engedelmeskedem – emlékeztem vissza.
- Ez akkoriban lehetett, amikor Jones felhívta – nyugtázta az időpontokat. – Soha annyit nem imádkoztam még, mint akkor, hogy életben maradj! – ölelt magához hirtelen, pedig még nem értünk a történet végére. Ennek ellenére engedtem neki, néhány pillanat múlva úgyis magától eleresztett, de nem húzódott sokkal távolabb. – Bármire képes lettem volna ezért, érted? Bármire! – hangsúlyozta, engem meg hatalmába kerített egyfajta félelem. Valahol itt kezdett bűzleni a dolog.
- Bármire? – visszhangoztam halkan, mire annyira eltávolodott tőlem, hogy a szemembe bírjon nézni, és komoly hangon megismételte.
- Bármire. És meg is tettem – hunyta le a szemeit, melyekben előtte még felfedeztem a szégyenkezést, és a bűntudatot, amelyről az elején beszélt.
- Mit tettél? – kérdeztem kíváncsian, hisz elképzelni sem tudtam, mi készítheti ki ennyire. Olyan borzalmas dolog csak nem lehet! Nem válaszolt. Újra szorosan magához ölelt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ezt megteheti. Most már szabályosan rettegtem. – Ryan…? – Volt egy gyanúm, ami csak cáfolatra várt. Nem akartam, hogy igaz legyen. – Bökd ki, mit akarsz mondani, jó?
Már-már azt hittem, tejesíti a kérésem, ehelyett úgy festett, mintha máris megbánta volna, amiért egyáltalán ennyit elmesélt, ráadásul:
- Szeretsz engem, Nataly? – tette fel azt a kérdést, amelyre nemhogy nem számítottam, de tartottam tőle, hogy válasz nélkül is pontosan tudja, mi a helyzet.
- Nem vagy fair! – suttogtam lehunyt szemmel.
- Válaszolj, kérlek! Ez most fontos!
- Tudod, hogy igen – suttogtam megadóan.
Nem volt értelme letagadnom azt, amit az öt nappal ezelőtti éjszakánkon már megvallottam neki. Azóta jobban ismert, mint én magamat, a titkolózás így felesleges volt.
- Azt mondtad, mindent megtettél volna Tonynak, csak hogy ne ártson azoknak, akiket szeretsz, igaz? – Bólintottam. – Akkor remélem, meg fogod érteni, hogy nekem is ilyen érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy téged biztonságban tudjalak. Nem adtam fel a reményt, hogy még élsz és ezért képes voltam… talán nem is vagyok különb Tonynál… – nyögött fel keserűen. Már nyitottam a számat, hogy győzködni kezdjem róla, mennyire nincs igaza, ám ekkor végre elárulta, mit is akart mindezzel mondani. – Valahogy muszáj volt megtudnunk, hol vagy, érted? Nem volt más lehetőségem! Nataly, én… Jodie-t és a gyerekemet használtam fel ahhoz, hogy Tony nyomára akadjunk. Kellett valami csalétek, hogy… eljussunk hozz, és így hozzád. Sosem hittem volna, hogy képes leszek ilyesmire, de Jodie volt ez a csali. Hagytam, sőt, szinte tálcán kínáltam fel őt Tonynak… abban bízva, hogy ezáltal a nyomodra akadunk. Kockára tettem az életét, és a gyerekünkét is… Tudom, hogy nem jó mentség, de csakis érted!
