25. fejezet
Ben csak szimpla nyugtatót adott, semmiféle extra ínyencség nem volt nála kéznél, de ez is megtette a hatását, főként a korábban nyelt bogyókra szedve. Fél órán belül bódultan nyúltam el az ágyán.
Hagytam, hogy levetkőztessen, legalábbis a cipőmtől és a nadrágomtól megszabadítson, aztán mellém feküdt, átölelt, betakargatott, adott egy puszit az arcomra, és rám parancsolt, hogy pihenjek. Sikerült. Mivel nem magamtól aludtam el, hanem némi segítséggel, nem is kínoztak az álmok.
Este volt már, mikor magamhoz tértem, de egyedül voltam az ágyban. Valahonnan viszont motoszkálást hallottam, úgyhogy felkeltem és elindultam a nesz irányába. A konyhába értem, ahol Ben épp szeletelt valami jóillatút.
- Hogy érzed magad? – mosolygott rám, amikor észrevett, a kést letéve pedig fogott egy rongyot, megtörölte a kezeit, és hozzám lépett.
- Jól – feleltem, miközben megadóan hagytam, hogy megvizsgálja a pupilláimat.
- Örülök – nyugtázta aztán, hogy igazat mondtam.
A derekamat átölelve az asztal felé terelt, utána máris tálalt. Önkéntelenül is összehasonlítottam az ételt azokkal, amilyenekkel Ryan kényeztetett. A különbség csak annyi volt, hogy Ben sültjéről első ránézésre meg tudtam mondani, micsoda, míg az övét ízlelni kellett ehhez, olyan izgalmas külleműre varázsolta a jó illat mellett. De finom volt. Az első falat legalábbis. Csak étvágyam nem volt.
- Muszáj enned valamit! – szólt rám Ben, amikor észrevette, hogy csak piszkálgatom az ételt. – Tipikus tünete a szerelmi bánatnak – jegyezte meg aztán félvállról, majd zavartalanul evett tovább, így észre sem vette, mit váltott ki belőlem a szavaival.
Dühös lettem. Nem Benre, még csak nem is Ryanre, hanem magamra, amiért akaratomon kívül lépre mentem, holott pontosan tudtam, milyen veszélyeket rejt az, ha kinyitom előtte a szívem. Azt mégsem bántam meg, hogy elmentem vele egy hétre, hisz akkor nem ismerhettem volna meg ezt az oldalamat, amit ő mutatott nekem. Ettől függetlenül persze utáltam azt, akivé váltam.
Újra felemeltem a villát, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan könnyen legyőzhető, és Ben sunyi vigyorgásától kísérten falatozni kezdtem.
Csak az adagom fele fért belém, de a szakács nem sértődött meg, sőt, büszkén mosolygott rám, miközben a mosogatóba halmozta a koszos edényeket. Ryannel mindig együtt mosogattunk, úgyhogy eszemben sem volt felajánlani a segítségemet.
- Martin bulija már biztos elkezdődött – motyogtam kedvetlenül. Hasonlóképp nyúltam a cigiért, és gyújtottam rá.
- Beszéltem vele – reagált rám Ben a válla fölött. Meglepetten néztem rá, mire még jobban meglepett. – Egy pár napig az enyém vagy, megkért, hogy gyógyítsalak ki abból, amit Ryan tett veled.
Szóval megint kimenőt kaptam. Ahelyett, hogy örültem volna ennek, inkább lelkiismeret-furdalásom támadt. Egyre nőtt a tartozásaim listája Martinnak.
- Nem lehet, dolgoznom kell – tiltakoztam.
- Nem kell dolgoznod – fordult felém Ben, amint végzett a mosogatással. – Maradj itt velem, és…
- És mi? – kérdeztem rá, mert tanácstalanul elhallgatott.
- Nem is tudom… Én is kimenőt kaptam. Mondjuk, megmutatom neked, milyen egy egyszerű, hétköznapi ember élete. – Először azt hittem, hülyéskedik. De a félénk mosolya eszembe juttatta azt a Bent, aki régen volt. – Persze csak ha van hozzá kedved…
Nem kellett soká töprengenem.
- Oké – bólintottam hozzá hasonlóan bizonytalanul, ugyanis halvány dunsztom nem volt róla, mi fog ebből kisülni.
Nem tartottam kizártnak, hogy Bennek sikere lesz és kigyógyít Ryanből, de erre éppen annyi esély volt, mint arra, hogy ezúttal belé leszek szerelmes.
- Jó! – lelkesült fel rögtön a beleegyezésemtől, majd kézen fogott, majd mielőtt feleszméltem volna, felhúzott magához a székből, átölelt és egy könnyed csókot adott a számra. El is engedett, mielőtt még viszonozhattam vagy eltolhattam volna.
Nem közölte, mik a tervei, szó nélkül a hálóba vonszolt. Már azt hittem, behúz az ágyba magával, és meg akar kísérteni, de nem így történt. A kezembe adta a ruháimat, és rám szólt, hogy öltözzem. Ő közben a szekrényhez lépett, és magának is kivett egy kabátot belőle. Aztán még egyet – utóbbit nekem adta.
- Elárulod, ezúttal hova kirándulunk?
- Ha nagyon akarod… – felelte egy sóhaj kíséretében.
- Nagyon akarom! – értettem egyet, miközben belebújtam a dzsekibe, amit átnyújtott. Jó illata volt.
A lakásból kilépve örültem neki, hogy ennyire felöltöztetett, mert szakadt az eső. Ez bent fel sem tűnt.
Az is csak most futott át az agyamon, hogy régen nem léphettem ki ebből a lakásból ilyen simán: előbb körbe kellett kémlelni, nehogy Tony valamelyik sarkon várjon ránk, meg a pillanatra, mikor kaphat el.
- Vidámparkra gondoltam – árulta el Ben, hová készültünk, de mielőtt furcsán nézhettem volna rá, módosított az elképzelésein –, most mégis azt hiszem, jobb lesz nekünk a mozi. – Osztottam a véleményét.
Kézen fogott, így vezetett át az úton a kocsiig, amellyel idejöttünk. Picit csodálkoztam, hogyhogy Martin nem követelte vissza a garázsába, de aztán beletörődtem, hogy mindent én sem tudhatok. Azt kívántam, bárcsak Ryan felesége és születendő gyermeke lenne inkább a titok előttem. Sokkal boldogabb lennék enélkül az infó nélkül.
De ez már mindegy volt. Beültem Ben mellé az autóba, és elindultunk a moziba. Nem volt messze, de csak addig mélyedhettem a gondolataimba, míg oda nem értünk. Az épület előtt megint magához húzott – nem szóltam rá, hogy tisztára úgy viselkedik, mintha a pasim lenne, mert igenis jólesett a figyelmessége –, aztán sorbaálltunk a jegyekért.
- Ez a te napod! – dugott az orrom elé egy programfüzetet. – Mit szeretnél megnézni?
- Nem is tudom… – lapozgattam tanácstalanul. – Négy vagy öt éve voltam utoljára moziban – motyogtam, aztán visszaadtam neki a füzetkét. – Rád bízom, csak ne romantikus vígjáték legyen. Meg ne is horror.
A kívánságom teljesült; egy igaz történeten alapuló akcióthrillert néztünk. Nem pici volt eltúlozva… A felén túl már röhögtem a képtelenségeken. És elfogyott a kukoricám.
Magától értetődően nyúltam Ben adagja felé, ő meg szó nélkül hagyta, hogy belemarkoljak. Csak az utolsó darabon vesztünk össze, de ezt a fölöttünk levő karzaton ülők nem díjazták és ránk öntöttek egy teljes nagyadagnyi utánpótlást.
Bennel összemosolyogtunk, és nyugodtan ettük tovább a mannát.
Miután ez is elfogyott, meguntuk a filmet és a bennünket utáló kíváncsi vászonbuzik tiltakozása ellenére a vetítési idő három negyedénél felálltunk, hogy elhagyjuk a kínzókamrát.
- Talán… ez mégsem volt a legjobb választás – ismerte be a tettestársam, de én nem haragudtam rá, épp ellenkezőleg.
- Régen szórakoztam ilyen jól egy filmen. Köszönöm, hogy elhoztál ide! – néztem rá hálás tekintettel. Igazat mondtam, tényleg kurva rég voltam moziban, és remek érzés volt mások kitalált őrültségein derülni, mint a saját valós gyötrelmeimen kínlódni.
Kedvem támadt megcsókolni ezért Bent, de elég volt egy pillantást vetnem a szájára, hogy észrevegye a tervem, aztán a szemeibe, hogy én is letegyek róla.
- Elállt az eső – jegyezte meg elkomolyodva, de máris újra vidámság gyúlt a tekintetében. – Vidámpark?
Megkönnyebbültem, hogy volt elég lélekjelenléte megakadályozni, hogy megint meggondolatlanságot csináljak, és boldogan rábólintottam a javaslatra.
Mivel átmenetileg kitisztult az ég, úgy döntöttünk, hogy gyalog sétálunk el a következő állomásunkig, ismét kézen fogva, mintha egy pár volnánk.
A vidámpark felidézte a még boldog gyerekkoromat. Gary jutott eszembe, akárcsak a Martin birtokán töltött első napomon. Egy fagyit nyalogatva el is dicsekedtem Bennek, mennyi ajándékot lőtt, halászott, célbadobott nekem annak idején a kedvenc unokatesóm, mire ő elém perdült, színpadiasan meghajolt, kevésbé lovagiasan a kezembe nyomta a gejl vattacukrát, majd mivel a kezeim tele voltak, nem azokra lehelt csókot, hanem az arcomra, és a fülembe súgta:
- A célbalövés a te reszortod, de a többi próbát simán kiállom! Csak figyelj! – kacsintott rám és el is vonult az egyik játék irányába. Követtem.
Fél óra múlva temérdek óriási plüssel, nyalókákkal, játékvasúttal és egy ismert cukrászdába érvényes éves bérlettel lettem gazdagabb, Bennek hála. Négy karunk sem volt elég cipelni a sokmindent.
- Kiálltad a próbát! – nevettem rá egy padra pakolva a holmikat, hogy elővegyek egy cigit a zsebemből – korábban Ben ezt is rám bízta. Őt is megkínáltam belőle jutalom gyanánt.
- A lényeg még hátravan – felelte, és magához húzott.
Kuncogva kulcsoltam a karom a nyaka köré; már nem érdekelt semmi és senki, jól éreztem magam vele. Az elmúlt fél óra, sőt, tágabb értelemben amióta beültünk a moziba, majdnem elég volt, hogy tökéletesen kitörlődjön belőlem az elmúlt egy hét, de csak majdnem. A szívem még sajgott. De Ben hatékonyan gyógyítgatta.
- Még lőnöd kell nekem egy óriás Micimackót – suttogta a számba ahelyett, hogy istenesen megcsókolt volna. Az orromra adott eztán egy puszit, és nevetve eltolt magától. – Na gyerünk, Billy, te kölyök! – csapott még a fenekemre, majd elrángatott a legközelebbi céllövölde felé.
- Ez nem pisztoly – méregettem kétkedve a hatalmas légpuskákat… vagy miket.
- Nem! De szerintem megbirkózol vele. Vagy tán inadba szállt a bátorságod? – cukkolt szándékosan. Annyira tudtam, hogy csak hergelni akar! De sikerült neki.
- Nem ijedek meg egy ilyen csekélyke kihívástól! – néztem rá a vállam fölött megjátszott fölényeskedéssel, majd a vállamhoz szorítottam a puskát, és megcéloztam a legnagyobb tárgynyereményt jelentő pontot.
Mellé.
- Na, még egyszer! – tett le egy tízdolcsist Ben a pultra mellém. Odabámultam, majd őrá.
- Kösz a bizalmat! – hökkentem meg a kishitűségén. A pénz legalább húsz lövésre volt elegendő. Ha nem többre…
A második és a harmadik is mellé ment, de ezekről ő tehetett. Minduntalan piszkált valamivel, vagy szóban, vagy az ujjait használta.
A negyedik előtt úgy döntöttem, megleckéztetem egy kicsit.
- Előbb karcold belém a neved, szépfiú, egykettőre beletalálok a szívedbe! – fordítottam rá a fegyvert. Nem volt megtöltve, mindketten tudtuk, de az ujjamat azért levettem a ravaszról. Ő meg eljátszotta, hogy máris legyilkoltam.
Rajtunk kívül senki nem tudta, milyen megtörtént eseményeken alapul a párbeszédünk, kivéve talán azt a férfit, aki a szemközti sátor mellől figyelte, ahogy bohóckodunk, és jól érezzük magunkat. Mi tényleg jól éreztük magunkat, a külvilágról elfeledkezve húztuk egymást, persze komolytalanul.
- Játszd azt, hogy az ott a szívem! – állt mögém Ben, majd a karjaiba zárva elmutatott a vállam fölött oda, ahova tényleg bele kellett volna lőnöm. Ezután felemeltem a már megtöltött fegyvert, és egy másodpercre mintha tényleg Tonyt láttam volna ott, ahol a piros pont díszelgett.
A lélegzetem kihagyott, de más nem vette ezt észre, még Ben sem, aki épp a fülemet csókolgatva igyekezett megzavarni a koncentrálásban.
Telibe találtam.
A macit megkaptuk, a kedvem viszont elromlott. Rossz közérzetem támadt… mintha valaki figyelne.
Ben örömében hangosat kiáltott, azt is szétkürtölte, hogy én vagyok a világon a legjobb… akármi, majd felkapott, megforgatott a levegőben – ezzel rögtön valaki másra asszociált a fantáziám –, aztán talpra állított, de még nem engedett el. Hagytam, hogy megcsókoljon. Sőt, mi több, viszonoztam, remélve, hogy csak képzelegtem az imént azt a furcsaságot, amit éreztem, és ezzel vége szakad.
- Bocs, nem tudtam ellenállni – suttogta, miután a csókunk szakadt véget.
- Semmi gond – ráztam meg a fejem zavartan. Körül is néztem lopva, de sehol nem láttam senki ismerőst. – Hazamehetnénk? – kérdeztem.
Összeszedegettük a holmikat, de az autóig képtelenség lett volna ennyi rakománnyal visszasétálni, így Ben taxit hívott. Amíg várakoztunk, újra körülnéztem, és megláttam egy kisfiút, aki nem messze tőlünk pityergett. Az anyja próbálta csitítani, de nem használt.
Fel sem fogtam, mit teszek, de már ott álltam mellettük.
- Nataly, hova mész? – Nem figyeltem Ben kérdésére, egy másikat tettem fel a kicsinek.
- Miért sír egy ilyen nagyfiú? – guggoltam le hozzá, miközben rámosolyogtam.
- Csak egyszer tudtunk felülni a hullámvasútra. Még kicsi, nem érti meg, hogy sokba kerül… – osztotta meg velem az anyja a gondjaikat.
Ez meglepett. Egy idegen egy másik idegennek így kiteregeti a magánügyeit? Mielőtt gyanakodni kezdhettem volna, hogy a nő és a fia csak álca, és így szoktak kéregetni, a nő folytatta. Elmesélte, hogy a férje elveszítette az állását, és azóta igen szűkösen élnek, de a gyermeknek mindent megpróbálnak megadni, ami csak futja az erejükből. Nem látszottak hajléktalanoknak. Őszinteséget véltem felfedezni a nő tekintetében.
- Tudod, mit? – fordultam a kisfiúhoz. – Látod ott azt a bácsit a sok játékkal? – mutattam Ben felé, aki valamiért hót elérzékenyülten figyelte, hogy mit művelek.
- Igen – szipogta a kissrác.
- Mind a tiéd lehet – fogtam meg a kezét. Az anyja fojtott sikolyt hallatott, és el akarta utasítani az ajánatomat, de a fia sírása abbamaradt, és hatalmas szemeket meresztve nézett újra a játékok irányába. Majd rám. És megint vissza. Ide-oda cikázott a tekintete köztem és a halomnyi holmi között.
- Ez komoly? – suttogta. Képtelen voltam visszavonni a szavam.
- Komoly, bizony! Csak azt nem tudom, hogy fogod hazavinni őket… – tűnődtem el, aztán eszembe jutott valami, de mielőtt megkérhettem volna Bent egy szívességre, a nő közbevágott.
- A férjem mindjárt itt lesz az autóval, azzal el tudjuk vinni, de… – Nem hagytam, hogy kifogásokat keresve megpróbálja visszautasítani az ajándékomat. A férje aztán begurult mellénk egy ősrégi, valaha jobb napokat látott Chevrolettel. Tényleg nem mehetett nekik valami lenyűgözően az élet.
A pasas is megdöbbent a sok holmi láttán, de mikor tiltakozni próbált, a gyerek kérlelve a kezébe kapaszkodott, én meg szintén arra buzdítottam őket, hogy gyorsan pakoljanak el mindent, hadd legyen ma a fiuk szülinapja.
Sokáig hálálkodtak, és még vissza is intettek, miután eltűntek a szemünk elől. Megint átjárt egy fura érzés… de annál jobb volt. Pláne jobb az előbbi kellemetlen-furánál.
Ben közölte, hogy itt a taxink, de csomagok híján már inkább újra sétáltam volna. Beleegyezett.
- Tudod… mindig meg bírsz lepni valahogy – szólalt meg, amikor már jó ideje gyalogoltunk. Kíváncsian pillantottam rá, várva, hogy folytassa. Megtette. – Ez… senki nem lett volna ilyen nagylelkű vadidegenekkel…
Értettem, hogy min csodálkozik.
- Ne csinálj belőlem szentet – morogtam, mert ezt azért mégis túlzásnak tartottam. Akárcsak a pillantását, amit vetett rám.
- Régebben a szomszédaim voltak, de egy kisebb lakásba kellett költözniük, mikor a pasit kirúgták – mesélte. Eszerint a nő igazat mondott. – Honnan tudtad, hogy nem csalók? – érkezett aztán a döbbent kérdés.
- Nem tudtam, csak megsajnáltam a kisfiút – vonogattam a vállam. – Talán túlzás volt mindent odaadni nekik… Ne haragudj! – pillantottam rá bocsánatkérően, mert azért rendesen megdolgoztattam azért a sok nyereményért.
Ben erre lecövekelt, és mivel most is a kezem fogta, így engem is megállított.
- Nem haragszom! – mosolygott rám továbbra is hitetlenkedve, aztán magához ölelt. – Nem mindenki tette volna ezt meg… – cirógatta meg az arcom. Mi tagadás, rendesen zavarba hozott vele, de örültem a számára is nyilvánvaló jócselekedetemnek, és boldogan visszaöleltem. – Úgy fest, a régi Nataly tényleg elhunyt. De ez az új… ez is tetszik – súgta, és egy könnyed puszit adott az arcomra. – Nagyon is – tette hozzá, aztán a szemembe nézett.
Éreztem, hogy mi fog következni és volt olyan igéző a pillanat, hogy ne legyen ellenemre a dolog, de Ben, ahelyett, hogy megcsókolt volna, kissé elhúzódott tőlem.
- Mi a baj? – Nem értettem.
- Nem akarlak még jobban összezavarni – magyarázta meg a tettét. Ez meghatott, és pont így zavart össze mégis, de nem tiltakoztam, amikor ezután elengedett. – Gyere, menjünk haza!
Nem jutottunk el az autóig, olyan hirtelen szakadt le az ég, hogy pillanatok alatt bőrig áztunk. A lakás közelebb volt, mint a mozi, ahol leparkoltunk, úgyhogy inkább arrafelé vettük az irányt.
A zuhogó esőben ekkor sem vettük észre a férfit, aki autón követ bennünket egész Ben lakásáig.
- Gyere! – húzott be gyorsan a fürdőbe otthon a zuhany alá, és ránk nyitotta a meleg vizet. – Nem szeretném, hogy megfázz – indokolta. Igaza volt, odakint már úgyis mindenünk csurom víz lett, nem árthatott a plusz csapadék.
A szűk helyhez mérten nekiálltam levetkőzni. Ben is így cselekedett. A farmerja még rajta volt, amikor rólam már a bugyi is lekerült. Ekkor eszembe jutott a múltkori eset. Nem bírtam ki, hogy ne cukkoljam egy kicsit.
- Legutóbb nem voltál így túlöltözve – akasztottam az ujjaimat a nadrágja derekába, de elkapta a kezem.
- Ne játssz a tűzzel, kislány! – figyelmeztetett csillogó szemekkel, aztán hátat fordított nekem.
A csempének dőltem, ő is rátámaszkodott szemközt. Kissé feszültté vált a légkör, tudtam is, hogy miért. Neki is eszébe jutott az az alkalom. Mégsem közeledtem hozzá megint, némán figyeltem a hátán végigcsorgó vízcseppeket.
Aztán szándékosan előkotortam a Ryannel kapcsolatos emlékeimet. Itt volna a lehetőség előttem, pontosan egy karnyújtásnyira, hogy megpróbáljam elfelejteni őt és a zavaró érzéseket, melyeket ébresztett bennem. Mégsem éltem vele. Nem voltam kellően biztos abban, hogy sikerülne, ráadásul Bent is megsebezném, ha nem. Ezt pedig nem akartam.
- Én… már nem fázom – motyogtam, és mielőtt zuhanyzótársam megfordulhatott volna, kiléptem a fülkéből.
Egy törölközőt magamra csavarva a fürdőszobát is elhagytam, és a hálóba indultam, hogy elcsenjek egyet Ben pólói közül. Mielőtt megint kísértésbe esem, hogy őt használva kíséreljek meg felejteni…
Még nem találtam egyet sem, amikor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. Ha a saját lakásom lett volna, megnézem, ki az, de nem otthon voltam, és éjfél is elmúlt. Ennek ellenére odaosontam az ajtóhoz, és kilestem a kukucskálón.
Egy férfi állt odakint, az utcai világítás enyhített a tudatlanságomon.
Amint felemelte a fejét, és megláttam az arcát, a szívem kihagyott egy ütemet.
Mi a fenét keres itt? Éppen ő? És éppen itt?!
Megpördültem, és a hátam az ajtónak vetve vettem néhány mély lélegzetet. Láttam, hogy Ben kilép közben a fürdőből, időközben levetkőzött és most csak egy törölközőt viselt a dereka körül.
A kopogás újra felhangzott, ő meg vette a lapot, és rájött, hogy nem véletlenül reszketek itt támaszkodva.
Közelebb jött hozzám, és a vállam fölött ő is kilesett a nyíláson. Egyből felismerte a kinti egyént. Vetett még rám egy pillantást, fogta, mit jelent, hogy megrázom a fejem, majd elhúzott az ajtótól, be a hálóba.
- Maradj itt! Őt én elintézem.
- Tudja, hogy itt vagyok… – suttogtam reménytelenül. Nem voltam erre felkészülve.
- Nyugi! Szerinted mit fog gondolni, ha végignéz rajtam? – Nem voltam benne biztos, akarom-e, hogy azt gondolja, épp most szexeltünk. – Bízd csak rám!
Ben végigsimított még a karomon, aztán az újabb, türelmetlenebb kopogásra visszalépett az előtérbe.
Én meg az ágyra kucorodva vártam a nyilvánvaló összetűzés hangjait… De nem bírtam ki. Alighogy nyílt az ajtó, a háló sötétjébe rejtőzve közelebb osontam, és onnan lestem, mi történik.
Ben nem volt szégyenlős: szélesre tárta az ajtót Ryan előtt.
- Miben segíthetek? – kérdezte tőle a késői időpont ellenére is udvariasan. A válasz előtt Ryan végigmérte. Nyilván rögtön levonta azt a következtetést a megjelenéséből, amelyre Ben számított is.
- Szerintem tudod, miért vagyok itt – felelte ő halkan. Rossz volt látni. Nem számítottam rá, hogy újra találkozunk.
- Vannak sejtéseim…
- Natalyval szeretnék beszélni. Tudom, hogy idehoztad. – Kíváncsian vártam, hogy fogja Ben kivágni magát, jobban mondva mindkettőnket a kényes helyzetből. Bíztam benne, hisz megígérte, hogy segít, de fogyott a reményem.
- Azt hiszem, ő nem akar veled beszélni – felelte első körben.
- Ha csak hiszed, akkor talán kérdezzük meg őt! – javasolta neki Ryan, és belesett mellette a lakásba.
Nem láthatott engem, mégis úgy éreztem, mintha pontosan tudná, hol vagyok, a tekintete szinte perzselt.
- Miért nem hagyod békén? – kérdezte tőle Ben, mire egy meglepett pillantást kapott feleletként. – Fogadd el, hogy nem akar tőled semmit.
Ryan szemében düh lobbant, ezt még ilyen messziről is észrevettem. Nem is csalódtam a látványban.
- Ne te mondd meg nekem, mit csináljak! – Eddig voltam képes távol maradni tőle. Kellett a közelsége, kiléptem a szobából.
- Akkor megmondom én…
Ben felém fordult, a szemeiben láttam, mennyire nem helyesli, hogy ezt tettem, de már késő volt. Ryan is észrevett, és lehiggadt.
- Csak egy percet kérek. Aztán ha azt akarod, hogy elmenjek, megteszem – fogadkozott egyenesen rám nézve.
Tudtam, hogy nem kerülte el a figyelmét az én viseletem – Benhez hasonlóan még mindig csak egy törölköző volt körém tekerve. Odaléptem melléjük, de eszem ágában sem volt beereszteni Ryant. Gondolj a feleségére és a gyermekére! – parancsoltam magamra. Rájuk gondoltam. És aztán Ben oldalához bújtam.
Ryan elsötétülő tekintetétől kísérten még azt is hagytam, hogy Ben átkaroljon.
- Hol hagytad a nejedet? – firtattam kíváncsian, mire egy másodpercre habozni látszott, de aztán minden mindegy alapon elárulta.
- A birtokon van – legyintett, mintha nem számítana. Pedig nagyon is számított.
- És gyermeket vár – folytattam. Rajta látszott, hogy ezt nem Ben előtt kívánja megvitatni, mert vetett rá egy kelletlen pillantást, de aztán erre is reagált.
- Igen, de… Nataly…
- Azt hiszem, tévedtem – néztem bocsánatkérően a látogatónkra. – Mégis ő az – simítottam végig Ben mellkasán, miközben azon csodálkoztam, hogyhogy nem potyognak a könnyeim, és hogyhogy nem csuklik el a hangom –, akit szeretek. A mienk csak egy… nevezd futó kalandnak, nem volt több. Remélem, hogy a feleséged megbocsátja majd neked. De én nem fogom tönkretenni a házasságotokat. Senkiét. Bentől sokkal többet kaphatok…
Fájdalmas volt látni Ryanen a hatást, amit a szavaimmal okoztam. A körmeim már rég Ben oldalába mélyedtek, ő mégis egy pisszenés nélkül tűrte az én gyötrelmeim eme megnyilvánulását.
- Nem értesz semmit… – suttogta Ryan és lehunyta a szemeit. Most néztem csak meg jobban. Elég pocsékul festett. Nemcsak azért, mert ő is elázott. Meg kellett viszont keményítenem a szívemet.
- Hidd el, mindent értek – biztosítottam róla. – És most, ha megbocsátasz, késő van… – próbáltam távozásra bírni.
Ekkor megint rám nézett. Álltam a tekintetét, de már nem sok hiányzott, hogy elveszítsem az önuralmamat. Nyerésre álltam, és bíztam benne, hogy Ben előtt nem fog szerelmet vallani – azzal töredezte volna a védőpáncéljaimat –, úgyhogy semmi esetre sem akartam vele tovább beszélgetni, még így, hármasban sem.
- Nataly…
- Kérlek, menj el! – Hallhatta a hangomban a visszavonhatatlanságot, amit éreztem. Benre is vetett egy pillantást, majd vissza rám.
- Ezt… majd olvasd el – kérte fojtott hangon, miután elővett valamit a zsebéből. A papír is elázott, és nem nyúltam érte, de Ryan ekkor Ben kezébe nyomta. Aztán büszkén vereséget szenvedett. Szó nélkül távozott.
Végignéztük, ahogy az autójához megy, beleül, vet még felénk egy elkínzott pillantást, majd felbőgeti a motort és elhajt.
Az utca túloldaláról mindezt végignézte az a személy, aki a vidámparkba is követett bennünket, de nem ment Ryan után. Maradt a helyén. Csakhogy ezúttal sem tűnt fel a jelenléte, sokkal inkább lekötött a saját bajom, minthogy arra ügyeljek, ki figyeli a lépéseimet, és miért.
Az ajtó becsukódásáig bírtam. Utána a lábaim felmondták a szolgálatot, és ha Ben nincs ott, hogy elkapjon, tuti összeesem. A karjaiban vitt be a hálóba. Mire odaértünk, már záporoztak a könnyeim. Úgy éreztem, soha ilyen boldogtalan még nem voltam, tán reggel sem, amikor megszöktem tőle a szigetről. Ben viszont ismét türelmesen megvárta, hogy elapadjon a fájdalmam.
Ekkor vettem csak észre azt a papírköteget, amit Ryan itt hagyott. Szívem szerint, ahogy van, bevágtam volna a kukába, de egy szó felkeltette a figyelmem. Jobban mondva egy név. Az én nevem.
Felemeltem az ágy széléről, ahova Ben kezéből hullhatott, amikor idehozott engem a bejárattól, és olvasni kezdtem. Elég volt értelmeznem az első néhány sort, hogy a már elfogyottnak hitt könnyeim ismét kicsorduljanak.
Egy szerződést tartottam a kezemben. Ryan nekem ajándékozta a szigetet, amit Natalynak nevezett el.
Üdv :)
A tegnapi meg mai friss-dömping nem lesz mindennapos :D Csak most volt időm is, kedvem és főleg ihletem, de hnaptól sajna ennyire megint nem érek rá, szóval böjt következik, de azért igyekszem :) Puszi mindenkinek ♥♥♥ d.
