46. fejezet
Amikor az első napsugarak bekukucskáltak a szobába, ösztönösen felébresztett a cirógatásuk. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy nemcsak azok futkároznak a bőrömön, hanem jól ismert, izgató férfiujjak is ezt teszik.
Még csukott szemmel elmosolyodtam, és átadtam magam a kényeztetésnek. Talán mégis elárult a sóhajom, mert a következő pillanatban már ajkak is puszilgatták a hasam melleim alatti részét, óvatosan haladva a köldököm felé, majd még lejjebb. Mintha halk sutyorgás törte volna meg a csendet, de nem értettem a szavakat. Megvártam, míg a csókok a mellbimbóimig érnek, majd kinyitottam a szemem. Ryan becézgetett, ahogy azt a megérzéseim megsúgták. Felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát. A szája erre a nyakamra siklott, majd a gyengéd erőszaknak engedelmeskedve direkt feljebb vette az irányt.
- Jó reggelt! – suttogta csillogó tekintettel, majd megcsókolt. A gyengéd puszik még tovább ébresztgettek, de csak míg a nyelvünk nem találkozott. Akkor a szenvedély kerekedett felül.
Hevessé vált szívveréssel kóstolgattuk egymást egyre éhesebben. Kedvesem a combjaim közé furakodott, melyeket rögtön a csípőjére kulcsoltam, a kezei pedig újra nekiálltak feltérképezni a testem. Én sem tétlenkedtem, igyekeztem őt minél jobban felizgatni, bár ehhez nem volt szükségem különleges erőfeszítésekre, már amúgy is kőkeményen feszült a lábaim közé.
Azon nem tűnődtem el, hogyhogy meztelen vagyok, emlékeim szerint ugyanis pólóban és sortban feküdtem le, azon viszont annál inkább, hogy rajta miért van még alsónadrág?
Megkíséreltem megszabadítani tőle, bár ez nem bizonyult egyszerű feladatnak. A teljes siker eléréséhez el kellett volna eresztenem, arra pedig nemigen voltam hajlandó. Ráadásul hirtelen ő is véget vetett a mámornak, amikor elszakította magát tőlem. Még a kezeimet is lefogta!
- Erre most sajnos nincs idő – nyögte fájdalmas hangon, majd a csalódott értetlenkedésemet látva további magyarázattal is szolgált: – Megjött a helikopter.
Lassan, de tényleg beszivárgott az agyamba valamiféle fura külső zörej, amit nem a szívem szapora dobbanásai alkottak.
Csúnyán elkáromkodtam magam, de Ryan nem ábrándult ki belőlem a helyzetünkhöz nem illően mocskos szám miatt, ellenkezőleg: elnevette magát.
- Én sem mondhattam volna szebben! – jegyezte meg, majd ismét felém hajolt, de mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam a fejem. Utána én magyaráztam meg a tettemet:
- Ha nem szállsz le rólam rögtön, a dokik kénytelenek lesznek szex közben megvizsgálni a lábam! – Reméltem, hogy ez éppoly komolyan hangzott, ahogy szántam, mert csak ezt az egy lehetőséget voltam hajlandó biztosítani a számára, most vagy soha alapon.
Legnagyobb kínomra a mostot választotta, és szinte azonnal elengedett. A szinte részt képezte, hogy előbb még megfogta az állam, és szorosan tartotta, amíg ellentmondást nem tűrően meg nem csókolt.
Sejthettem volna, hogy ragaszkodni fog hozzá, az övé legyen az utolsó szó, bár így nem túl hatékonyan oltogatta a tűzünket… Mintha benzint locsolt volna rá víz gyanánt.
- Utállak! – vágtam hozzá, amint utána leszállt rólam. Felnevetett, egy pillanatig sem vette komolyan, amit mondtam. Én bezzeg reszkettem a beteljesülésért kiáltozó, ám cserben hagyott vágytól.
- Én viszont szeretlek! – feleselt vidáman, majd elkomolyodott. – Ki sem tudom fejezni, mit jelentesz nekem.
Ez meglehetősen érzelgősen hangzott, mégsem túlzottan csöpögősen. Nem álltam neki gúnyolódni, bár régen tétovázás nélkül megtettem volna. Csakhogy most már én is pont ugyanígy éreztem iránta, képtelen voltam titkolni. A dühöm is rögtön tovaszállt. Beletörődtem az átmeneti kielégületlenségbe, de picit még nehezteltem rá a történtek miatt.
- Hova lett a ruha, amiben elaludtam? – érdeklődtem kíváncsian, majd mikor bűntudatosan elfordult, már tudtam a választ, mielőtt kimondta volna.
- Úgy gondoltam, nem abban a cuccban akarod fogadni a dokikat, ezért csakis időspórolás miatt azt az előbb levettem rólad – bökött az ágy mellé, majd le is hajolt, hogy felszedegesse az odaszórt darabokat. Gyanúsan kerülte köznen a tekintetemet.
- Időspórolás, mi? – morogtam, miközben körvonalazódott bennem némi bosszúféle, amiért képes volt itt hagyni, miután felizgatott. – Akkor most rajtad a sor, hogy fel is öltöztess! – szabtam ki az ítéletet.
Ryan dermedten rám nézett, majd lassan végig rajtam.
- Azt már nem! Te is tudod, mi lenne a vége, ha most megint hozzád érnék. – Tudtam hát, azért találtam ki. – Csakhogy gondolnom kell a jó híremre is! – indokolta meg vidáman az elutasítása tényét.
Nyilván nem úgy szánta, én mégis pont úgy vettem. Úgy, mint valamit, amiről még muszáj lesz hosszasan elbeszélgetnünk.
Ő ne vette észre a hangulatom hirtelen jéggé fagyását, a ruháimat higgadtan az ágy végébe pottyantotta, majd magára kapott egy pólót meg egy nadrágot, és a jelek szerint távozni készült. Az ajtóban érte a hangom.
- Hidd el, hogy az én hírem rosszabb – feleltem korántsem olyan jókedvűen. Teljesen újjáéledtek a kétségeim.
Úgy tűnt, Ryan végre felfogja a hangulatváltozást, mely egy pillanat alatt ment végbe bennem, de mielőtt győzködni kezdhetett volna, mennyire nincs igazam – mert tudtam, hogy ez lesz napirenden, amint szóba kerül a dolog –, kopogtak az ajtón.
- Bocs, ha zavarok, de megérkeztek Susanék.
Ben jött értünk. Ryan résnyire nyitotta az ajtót, úgy válaszolt neki:
- Máris megyünk.
Mire újra becsukta, már álltam. Mivel úgy sejtettem, az orvosok csak addig maradnak, amíg kiderítik, mi baja a lábamnak, nem terveztem túlságosan kiöltözni. Egy levágott szárú farmer meg egy top mellett döntöttem. Ryan az ajtóból nézte végig, ahogy magamra húzkodom őket, de mikor felé léptem, hogy mehessünk túlesni a vizsgálaton, megállított.
- Nataly…
- Hagyjuk ezt most! – kértem. – Különben sincs jelentősége.
- Ben mesélt nekem tegnap a félelmeidről. – Erre mégis megtorpantam. – Jobban esett volna, ha velem osztod meg őket, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy ezt meg kell beszélnünk. Amint elmentek, jó?
Nem tetszett a szitu, sem a téma, amelybe belekeveredtünk. Mihamarabb szabadulni akartam belőle, úgyhogy rábólintottam. Két rossz közül egyelőre a kisebbiket választottam. Amúgy is szerettem volna már tudni, mi a fenéért hüledeztek előző nap a lábam állapotán.
Ryan sem hátráltatta tovább a dolgot, a nappaliba vezetett.
Miután kölcsönösen üdvözöltük egymást az érkezettekkel, Ben nekiállt lefejteni rólam a kötést. Tényleg vártam, hogy megpillanthassam végre, amit egy napig titkolni próbáltak előlem, de az eredmény legalább olyan felkészületlenül ért, mint a többieket.
- Ez már tegnap is ilyen volt? – tért magához elsőként Susan. Ben avatta be a titokba.
- Nem, tegnap még látszott néhány csík itt, meg itt, de… mára a jelek szerint ezek is eltűntek.
Vagyis két nap alatt behegedtek a műtéti sebeim – vontam le a következtetést. Szóhoz sem jutottam, akárcsak a másik három.
Aztán az operációt végző orvos eszmélt. Különféle érzésteszteket végzett, hogy valóban jól gyógyultam-e, majd ezek pozitív visszajelzése láttán kijelentette, hogy számára ez egy csoda ugyan, de mivel a saját szemével látta, kénytelen elhinni, hogy van ilyen. Susan is ellenőrizte az izmaim működését, és ő is mindent rendben talált. Egyedül arra nem jött rá senki, hogyhogy tökéletesen regenerálódtam két nap alatt. Előttem is rejtély volt.
- Összefügghet ez a lázzal? – kérdezte ekkor Ryan, mire mindannyian rábámultak.
- Láz? – nézett rám Susan elgondolkodva. – Hol járt az eszed, amikor a pszichoszomatikus gyógyulást próbálták a fejedbe verni? – pillantott aztán Benre áthatóan.
Kedvenc barátomat sem kellett azonban félteni. Sok – pontosabban a kettő mit sem sejtő – jelenlevő döbbenetére határozottan és nyugodt hangon felelt meghökkentőt. Engem már korábban képesztett el vele.
- Azt hiszem, akkoriban főleg azon, hogy melyik ruhadarabodat tépjem le rólad elsőnek, amint véget ér az óra.
- Jó válasz! – búgta egykori (?) szeretője, és tanára, majd rákacsintott.
Ben viszonozta a mosolyát, előttem pedig ebben a másodpercben vált világossá, hogy a vele kapcsolatos aggodalmaimat elfelejthetem. Minden nagyképűség nélkül biztosra vettem ugyan, hogy Ben irántam mélyebben érez, de immár azt is, hogy az ásó-kapa dolog elérkeztéig – feltéve, ha ötven-hatvan év múlva Ryanért jönne előbb a kaszás, és nem értem –, ő remekül fog boldogulni az élet minden területén, és vigaszt tekintetében sem fog hiányt szenvedni.
A doki zavartan köhintett egyet, és félrevonult, hogy pár kollégájával az esetemről tárgyaljon, Ryan meg egy kérdő, sőt, magyarázatot követelő pillantást villantott felém, mindezt későbbre beelőlegezve, majd a lassan már szinte sistergő csendben én tettem fel a kérdést.
- Pszicho micsoda?
A múlt-, és jövendőbeli gerlepár szélsebesen tért vissza a mentális paradicsomból a ridegebb valóságba. Susan kezdett el magyarázni.
- Ahogy léteznek pszichoszomatikus betegségek, úgy a gyógyulás ilyen formája is előfordulhat. Persze nem tudjuk biztosan, és nem is bebizonyított tény, hogy létezik a dolog, de… lehetséges. Ilyenkor elméletileg az történik, hogy a beteg lelkileg kerül olyan állapotba, hogy ez kihat egy fizikai probléma regenerálódására. Csak ez a két nap az, ami elképesztő… A láz azonban nyilván elősegítette a folyamatot. Nem hiszem, hogy meg fog ismétlődni.
Mind közbevetés nélkül hallgattuk a meglehetősen szokatlan magyarázatot, tán csak Ben előtt villant fel némi halvány felismeréssugár, mivel neki elméletben illett volna tudnia ezt, persze felmentő körülménynek definiáltam azt, hogy a tananyag ezen része közben épp a tanárnőjéről fantáziált.
A másik doki is visszamerészkedett közénk, majd csaknem szó szerint elismételte a már hallottakat, tolmácsolván a kollégái meglátását ebben az ügyben. Ezután a biztonság kedvéért még egyszer megvizsgálta a szöveteimet, hogy valóban kellően újraépültek-e, majd hitetlenkedő elismerését fejezte ki a gyors gyógyulásom miatt, végül ellátott néhány tanáccsal a közeljövőre vonatkozóan, mire ügyeljek, milyen mozdulatokat hanyagoljak, nehogy mégis felszakadjanak a sebek...
Figyelmesen végighallgattuk, megígértem, hogy követem az utasításokat, sőt, még a felírt gyógyszert is rendesen fogom szedni, ha ragaszkodik hozzá. Mikor ezután Susannel indulni készültek, nem tartóztattuk őket. Az egyetlen gondom az volt, hogy Ben is felszedelőzködött.
Megvártam, míg a többiek lelépnek, de Ryan, talán megérezve, hogy érzem magam, utánaszólt, mielőtt kiment volna az ajtón.
- Búcsúzkodjatok csak! – ment ki ő helyette.
Egy kicsit még mindig fura volt, hogy simán kettesben mer hagyni Bennel, de annak örültem, hogy a jelek szerint ennyire megbízik bennünk, és igyekeztem elűzni az agyamból azt a baromságot, miszerint lehet, hogy már nem is féltékeny, ez ugyanis azt jelentené, hogy nem szeret úgy, ahogy állítja. Reméltem, hogy tévedek, mindenesetre pillanatnyilag más dolgom akadt, mint ezen rágódni.
El kellett búcsúzkodnunk.
Már a szótól is kirázott a hideg.
- Te is elmész? – néztem rá picit ijedten, amint Ryannek engedelmeskedve visszajött mellém és le is ült.
- Most már nincs okom maradni. Van, aki vigyázzon rád, ha gond adódna – pillantott a távozó után.
- De ugye… találkozunk még? – Számomra is érthetetlen volt az emiatti aggodalom, de már jó ideje nem volt kedvem titkolni a valódi érzéseimet.
- Persze, hogy találkozunk! – ölelt át Ben mosolyogva. Ezt olyan magától értetődő természetességgel mondta, hogy képtelen voltam nem hinni neki. Ennek ellenére nem túl boldogan viszonoztam az ölelését, mert máris hiányzott. A fura félelmem nem szűnt meg vele kapcsolatban, de nem tartóztathattam. Igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam semmi, de Ben átlátott rajtam.
- Hé! Minden rendben! – simogatta meg az arcom, majd egy könnyed puszit adott az ajkaimra. – Nem örökre megyek el, ne félj!
Nem akartam beszélni neki a megérzéseimről, amelyek reményeim szerint nem valósak, ezért csak egy kérésem volt hozzá:
- Vigyázz magadra, jó?
- Jó. – Túl hamar beleegyezett, ami gyanakvásra adott okot. Nehezen hittem neki, de bíztam benne, hogy minden rendben lesz.
- New Yorkba mentek? – kérdeztem.
- Igen – felelte. – Martinnal is beszélnem kell. Esélyes, hogy elveszítem az állásom.
- Mi? Miért? – döbbentem meg. Erről is most hallottam először.
Ben persze vidáman válaszolt.
- Ezt több mint egy percbe telne elmagyarázni, de majd Ryan elmeséli, jó?
Én is észleltem, hogy mintha már zajongana a helikopter propellere, de baromi nehezemre esett így elengedni Bent. Ő viszont szemmel láthatóan esze ágában sem volt maradni, úgyhogy nem tartóztathattam. De biztosra akartam menni.
- Felhívsz, ha hazaértél?
- Fel! – ígérte, majd felém hajolt, nyilván, hogy adjon még egy puszit, de elfordítottam a fejem, így nem az arcomat érte a szája, hanem az ajkaimat.
A karjaim még a nyakát ölelték, nem kellett erőlködnöm, hogy csókká változtassam a búcsút. Egy pillanatnyi tartózkodás után Ben is magához húzott, és pont úgy csókolt, mint régen. Belevesztem az ízébe. Mindketten tudtuk, hogy ezt nem kéne, de a rohadt életbe! Ha egyszer jólesett! Nem is akármilyen jól… A döntésemen nem szándékoztam változtatni, és azzal megint új kondérni zűrzavart keverni, de ezt a pillanatot ki akartam élvezni az utolsó cseppig. Most, még ez egyszer, utoljára.
Ben sem sietett véget vetni az ölelésnek, megtette ezt valaki más: váratlanul Susan hangja penderített vissza minket a valóságba.
- Ben! Ideje indulnunk! Ma még műtétem lesz!
Szerencsére nem az ajtóból szólt, hanem valahonnan a ház elől.
A szólított elengedett, majd felsóhajtott.
- Légy boldog, Nataly! Isten veled!
Majdnem megint sírva fakadtam a szavaitól, meg akartam cáfolni őket, mert én igenis viszont akartam még látni őt, nem ilyen kurtán-furcsán istenhozzádot mondani, de mire feleszméltem, már csak azt láttam, ahogy távolodik.
Amint azt a térdem remegése engedte, felálltam, hogy utána menjek, de mire elértem a kijáratig, már be is ugrott a gépbe. Mosolyogva visszaintett még felém, aztán felszálltak. A gép pár perc múlva teljesen eltűnt a szemeim elől. A rossz előérzetem úgy növekedett, ahogy Ben távolodott. Ryan viszont velem maradt.
Beletelt némi időbe, amíg felfogtam, hogy nem vagyok egyedül. A hátam mögött állt, a karjai a derekamat ölelték, és az állát a vállamra támasztotta, úgy fürkészte a látóhatárt, amerre a többiek elrepültek.
- Miért van az az érzésem, hogy egész eddig tudomást sem vettél rólam? – szólalt meg halkan. Szerencsére nem tűnt dühösnek emiatt, inkább mintha mulatott volna rajta.
- Ne haragudj! – fordultam felé, majd az ölelésébe bújtam.
- Nem haragszom. Most már csak az enyém vagy! És ennek nagyon örülök. – Ez olyan boldogan őszintén hangzott, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Valamennyi beképzeltség azért még lakozott benne a régebben megismert Ryanből.
- Nem vagyok a tiéd – próbáltam lelombozni, de nem sikerült. Túlságosan csilloghattak a szemeim, elárulva ezzel azt, mennyire így van ez mégis csak.
- Dehogynem! – kontrázott rá. – Csak még nem tudsz róla.
- Ne mondd! – tettettem csodálkozást. – És mikor fogom megtudni?
- Talán ma este – titokzatoskodott, és egy puszit nyomott az ajkaimra. – Vagy talán holnap… – Újabb puszi, valamivel hosszabb.
Én folytattam.
- Vagy soha…
- Ne mondd ezt! – szólt rám, és rettentő megbántottnak látszott. Ha nem tudtam volna róla, hogy távol áll tőle a dolog, meg mertem volna esküdni, hogy színészkedik. De nem így volt.
- Mi a baj? – lepett meg a fordulat.
Nem válaszolt rögtön, mégis szemmel látható volt a kedve elromlása. Úgy tűnt, már nem olyan biztos a dolgában, mint pár perccel korábban. Elhúzta a száját, megint magához ölelt, és elbámult a messzeségbe. Néhány másodperc múlva idegesen felsóhajtott, de addigra a szíve gyorsuló dobogásait észlelve már sejtettem, hogy valami sorsdöntő fog következdni.
- Meg kéne beszélnünk egy-két dolgot – motyogta alig hallhatóan.
Ez pont úgy hangzott, mint amikor a feleségével kapcsolatban vallotta be, hogy szerinte mit művelt. Most is hasonlóra gyanakodtam.
- Ki vele! – Én úgy gondoltam, mielőbb legyünk túl rajta, de ő nem.
- Később. Most előbb csinálok neked reggelit!
Kézen fogva vezetett be a konyhába. Kifelé jövet fel sem tűnt, hogy immár rendesen bírom használni a lábamat, de most igen. Amint leültem, szemügyre is vettem, de nem jöttem rá, hol kéne látnom a műtéti hegeket. Csak néhány vékony, halványabb csík árulkodott róla, hol ejtette rajtam Lewis a vágást, de semmi egyébb.
- Szép munkát végeztek! – ismertem el.
Ryan is egyetértett.
- Most már végleg megszabadultál a múltadtól – pillantott rám, miután szalonnát és tojást vett ki a frigóból. Ezután pedig jól meglepett. – Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
Tisztára Benre emlékeztetett a hanghordozása. Ő volt ilyen megszeppent és félénk a barátságunk hajnalán. Mégis más volt ezt Ryanen tapasztalni. Totál elbizonytalanodtam tőle.
- Hát…
- Akár a suliba is visszamehetsz. Vagy…
- Hé, állj le! – szóltam rá, mielőtt nekiáll felsorolni a lehetőségeimet. Mintha már nem is akarná, hogy vele maradjak! Ez picit felháborított, mert a jelek szerint most, hogy megkapott, már nincs is rám szüksége. Bár akkor egyértelműen elküldene, nem célozgatással próbálna kiűzni a világból. – Még nem tudom – zártam rövidre a témát. – Néhány napig még szívesen itt maradnék, de persze csak ha nincs ellenedre!
Nem tetszett, hogy így viselkedünk egymással, Ryan viszont dobott rá még egy lapáttal:
- A kérdés csak az, hogy vajon én maradhatok-e? – motyogta nekem háttal. – Végtére is ez a te szigeted…
Ez volt az a pillanat, amikor besokalltam.
Felálltam a székről, határozottan odaléptem mellé, és kivettem a kezéből a kést.
- Elárulnád, mi a franc bajod van?! – Ezt már tényleg nem bírtam szebben megkérdezni. Néhány perce még úgy festett, mint aki örül neki, hogy végre kettesben maradtunk, meg egyáltalán… most meg?!
- Semmi – érkezett az a válasz, amitől erős késztetést éreztem rá, hogy a falra másszak, de még időben visszafogtam magam.
- Ez nem az én szigetem! – Már majdnem kiabáltam, de képtelen voltam visszatartani a dühömet. Ezt pont olyan sebességgel volt képes gerjeszteni bennem, mint a vágyat.
- Neked adtam! A tiéd! Erről nem nyitok vitát! – jelentette ki az előbbiekkel ellentétben igen határozottan, még mindig hátat fordítva.
Hamar döntöttem úgy, hogy ráhagyom, és inkább másként próbálom meg kiszedni belőle, mi nyomja a bögyét.
- Azt akarod, hogy… szakítsunk?
Furán hangzott így ez a szó, de nem találtam megfelelőbbet, hogy kifejezzem, mire gondolok. Ő viszont habozott. Túl sokáig. Végül megfordult, és komoly tekintettel végignézett rajtam.
