40. fejezet

40. fejezet

Egy pillanatig levegőt sem kaptam a döbbenettől. Amikor Jodie említette, jobban mondva elmesélte róla ezt az esetet, az nem hatott így, nem ütött ekkorát, most viszont elgondolkodtam rajta: ismerem én egyáltalán ezt a férfit?

Még az is átvillant rajtam, hogy Ryannek igaza volt: tényleg bír olyan patkány is lenni, mint Tony, holott eddig nem ilyennek ismertem, és biztos voltam benne, hogy Jodie sem. Az sem alkotott kellő értékű mentséget, hogy mindezt értem tette…

Hogy képes valaki feláldozni a saját feleségét és gyerekét valakiért, akiről azt sem tudja, él-e még? Értem, aki iránt lehet, hogy érez valami komolyabbat, de mégis simán rendelkezik két másik élet felett… nem is akárhogy?

- Uram atyám… – motyogtam, de még nem fejezte be a történetet.

- Ezért van bűntudatom. Ő még csak nem is sejtett semmit. – Ez nem volt teljesen igaz, de hagytam még egy kicsit főni a saját levében. Hátha tanul az esetből… – Én meg csapdát állítottam Tonynak, aki belesétált azzal, hogy végül őt is elrabolta. Utána már szinte gyerekjáték volt megtalálni a búvóhelyét, de a rendőrség azt tanácsolta, várjunk még, mielőtt lecsapunk rá. Persze az emberei így is kiszúrták, hogy ott vagyunk, és gyorsan el is tűntek a színről. Hagytuk magunkat félrevezetni, hogy azt higgye, ő van fölényben, közben viszont Conrad már magánakcióba kezdett. Akkor hozta ki Jodie-t, amikor be akartunk menni értetek. Ő jól volt, a baba is, aminek őszintén örültem, de azt mondták, te meghaltál. El sem bírod képzelni, mit éreztem. Legszívesebben puszta kézzel téptem volna szét Tonyt, Conradot, még Martint is, és mindenkit, akinek köze lehetett a halálodhoz. Viszont… az biztos, hogy hasonló helyzetben ugyanezt tettem volna. Te számítottál egyedül, senki más. Még a feleségem és a gyermekem sem… Nem túl vidám dolog az a tudat, hogy tényleg egy cseppet sem vagyok jobb Tonynál…

Erre most már nem tudtam volna nyugodt szívvel cáfolatot mondani, bár a szívem mélyén természetesen tudtam, hogy Ryan egy cseppet sem olyan, mint Tony, de… amit elmesélt, az alapján rá lehetne húzni a hasonlóképpen lelkiismeretlen görény feliratú vizes lepedőt. És azért sem volt túl okos dolog, mert a saját esélyeit is veszélyeztette általa nálam, pedig azt hittem, rábeszélni akar magára, és nem le magáról.

- Miért mondtad ezt el nekem? – kérdeztem halkan, amikor már kezdett kínossá válni a csend.

Ryan nem felelt rögtön. Éreztem, hogy tisztában van vele, mit veszíthet, minden csak énrajtam múlt.

- Szerettem volna, hogy tudd – nézett rám végül.

Mivel nem ugrottam a nyakába, hevesen ellenkezve az önvádjai ellen, hamar reményvesztetté vált a tekintete, de ez a sztori már megint egy olyan plusz agyalnivalóval bővítette a lelkem mélyén e célból kialakított, lassan konténernyire duzzadó dobozkámat, hogy képtelen voltam máris rálegyinteni.

- Aha… – dünnyögtem, majd vettem egy mély lélegzetet.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam! – suttogta.

A szigeten töltött hetünk során már megismertem néhány arcát, de ez… ez most teljesen új volt. Nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni.

- Ha azt akartad elérni vele, hogy Bennel maradjak, akkor ez így elsőre sikerült – nyögtem ki, amint végiggondoltam, hogy vajon mire is vár most tőlem azonnali reakciót.

Az ő reakciója volt viszont a sokkolóbb. Nemcsak a remény tüze, de az életé is kihunyt a tekintetében. Lehunyta a szemeit és elfordította a fejét. Olyan fájdalmasan roskadt magába, hogy egy picit meg is sajnáltam, bár számíthatott rá, hogy vagy így döntök, vagy nem.

- Értem – préselte ki magából alig hallhatóan. – Sajnálom.

Nem bírtam tovább nézni, holott még nem szenvedett elég régóta. Egyszerűen kikívánkozott belőlem.

- Talán azt hitted, enyhít majd a dolgon az a körülmény, hogy mindezt értem tetted? Azt hitted, elég erősek irántad az érzelmeim ahhoz, hogy ezek után kijelentsem, nem vagy akkora patkány, mint Tony volt? – A szavaimra összerezzent, de tűrte, hogy tovább ostorozzam. – Te… belegondoltál egyáltalán, mi lett volna, ha… ha Jodie nemcsak végignézi, amit velem tesznek, hanem át is éli?

- Nem gondolkodtam ilyesmin – vallotta be, de még mindig nem nézett rám. Látszott, mennyire szarul érzi magát, akár a tettei, akár a véleményem miatt, nekem meg sajnos túl sokat jelentett ahhoz, hogy tovább büntessem.

- Mindezt nem nekem kellett volna elmesélned, hanem neki – zártam rövidre a szidalmaimat.

- Tudom, de ha ezt valaha megtudja… akkor nemcsak téged veszítettelek el, hanem őt is, meg a kislányomat.

Ez úgy hangzott, mintha már bele is törődött volna az én elveszítésembe, bár ezzel az egész beismerősdivel pontosan ezt kockáztatta és tudatában is volt, hogy mi a tét. Kockáztatott és veszített. Szerinte…

- Jodie tudja, hogy el akartad raboltatni – közöltem vele mintegy mellékesen. Ő mégsem vette félvállról a dolgot.

Minden szín kifutott az arcából, ahogy rémülten rám bámult.

- Nem! Az lehetetlen!

- Pedig igaz – adtam meg neki a kegyelemdöfést. – Egyszer kihallgatott benneteket, amikor éppen ezt terveztétek… valakivel.

- Atyaisten! – omlott össze minden eddiginél jobban. Hagytam neki időt gondolkodni. Ryan nem volt hülye. Hamar rájött arra, amire rá kellett jönnie. – De… hogyhogy… Úgy értem… én nem vettem észre, hogy utálna ezért…

A helyes következtetését alátámasztandó Jodie meg is jelent a kisbabával a karján, hogy bizonytalan időre búcsút vegyen tőlünk. Ryan remekül titkolta, mennyire megrendítette, amiről velem beszélgetett, én meg nem akartam elrontani a hangulatot, így megvártam, amíg a két hölgy távozik.

- Aztán nehogy Vegasba repüljetek összeházasodni! – figyelmeztetett, mielőtt végigment volna a pallón. – Én akarok lenni a koszorúslány!

Szótlanul, mégis mosolyogva néztük végig, ahogy kimegy a főkapun, majd lassan visszaültünk a padra.

- Hogyhogy nem utál? – faggatott Ryan döbbenten.

- Pont azért, mert tudta, mi készül ellene – árultam el neki a megoldást. – Úgy gondolta, megkönnyíti a helyzetet és direkt elébe ment a dolgoknak. – Majdnem elmosolyodtam azon, ahogy ez az alapjában véve intelligens pasi mennyire értetlenül bámult most rám. A tekintete kérdésére mást is elárultam neki. – Elszökött a testőrei elől, akik a te utasításodra fele annyira sem vigyáztak rá, mint normális esetben tették volna, úgyhogy kapóra jött neki a lazább póráz. – Mivel Ryan még mindig nem jutott szóhoz, hozzátettem: – Tehát feleslegesen ordítozik a lelkiismereted. Jodie tudja, de egy cseppet sem neheztel rád ezért.

Ezután hagytam neki időt, hogy megeméssze a dolgot, csakhogy végül nem a várt öröm jutott rajta kifejeződésre, hanem valami egészen más.

- Ezek szerint nem kell attól tartanom, hogy fogja magát és lelép a gyermekünkkel – állapította meg. Egyet kellett vele értenem.

- Nem.

- De téged elveszítettelek.

Erre nem válaszoltam rögtön, mert nem tudtam, mit, vagyis hogyan mondjam. Az engem sem riasztott el tőle, hogy hogy viselkedett, illetve mire lett volna képes, ha Jodie nem lép önkényesen, valami más sokkal inkább habozásra késztetett.

Végül úgy döntöttem, könnyítek egy picit a lelkén és bevallom, hogy ez az ő ügyük, és már bőven kár emiatt búslakodni; ami megtörtént, az megtörtént, a mit kellett volna máshogy csinálni? kérdéskörnek meg nincs értelme.

Pont akkor emelte rám a tekintetét, amikor szólni akartam, de megelőzött.

- Remélem, Ben értékeli majd a szerencséjét – mondta halkan, mindenbe beletörődve. A szemeiben már semmilyen fény nem csillogott, és ez megijesztett. Tony tekintete pont ilyen üres lett, miután megöltem. Halott.

- Nem! – feleltem gyorsan, hátha sikerül még újraélesztenem. – Nem erről van szó.

- De azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam. Csak meg akartalak leckéztetni, hogy belásd, nem játszadozhatsz így az emberek életével, főleg nem a családodéval, még akkor sem, ha valaki más életét akarod menteni ezzel – magyaráztam meg az indokaimat. – De ezt magaddal kell elrendezned, nem emiatt… nem tudok dönteni.

Az újraélesztés sikeresnek bizonyult. Ryan örömében magához ölelt, megfeledkezve róla, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a helyzet­… Az érintése még inkább hatott, omladozni kezdtek az ellene emelt falaim.

- Köszönöm! – súgta százszor is, miközben csókokkal borította a nyakam, az arcom… majd elért a számig és megdermedt.

Eltolt magától annyira, hogy a szemembe bírjon nézni, de onnan már csak a feléledő vágyaimat olvashatta ki. Nem is volt szüksége többre. Megcsókolt, én pedig nem állhattam ellen.

Olyan érzések öntöttek el hirtelen, melyek a szerelem súlyos béklyóival ellentétben inkább felszabadítottak.

A szívem tudta, hogy őt akarom, az eszem azonban nem bírt megfeledkezni Benről. Ez a gondolat pedig kijózanított.

Óvatosan, de határozottan bontakoztam ki Ryan karjaiból, mielőtt visszafordíthatatlanul egymásra hevülünk. Hagyta, mi több, bocsánatot kért.

- Ne haragudj, csak… örülök, hogy még emberszámba veszel – mentegetőzött akadozó lélegzettel.

Csak megráztam a fejem, hogy jelezzem, részemről semmi gond, mert a hangomban még nem bíztam. Minden porcikám is remegett és folytatást akart, ám ekkor személyesen jelent meg az, aki az előbb gondolatban akadályozta meg, hogy meggondolatlanságot csináljak.

- Bocs a zavarásért – toppant mellénk Ben vigyorogva, ami arra utalt, hogy picit sem sajnálja, amiért kizökkentett minket, majd elárulta ennek az okát. – Nataly, le kéne pihenned kicsit, mielőtt Martin megérkezik. Beszéltem vele, orvost is hoz magával, úgyhogy rögtön túleshetsz pár vizsgálaton.

- Oké – bólintottam rá, még kábán Ryan csókjától.

- Felkísérlek – nyújtotta felém a kezét, majd az ellenségére pillantott, mielőtt az tiltakozni kezdene emiatt. – Téged meg Vanessa keresett, azt kéri, hívd vissza! Elég zaklatottnak tűnt.

Egy-null Bennek, gondoltam, miközben engedelmesen vele mentem a szobám felé.

- Miért zaklatott Van? – kérdeztem, hátha tudja.

- Jodie neki is ma árulta el, hogy elváltak Ryannel, valamint ennek a valódi okát is, úgyhogy a csaj egyelőre ki van készülve, de rendesen. Majd a fia lenyugtatja, neked ne fájjon a fejed miatta – nyitotta ki előttem a szobám ajtaját, majd be is kísért. – Martin gépe úgy három óra múlva ér ide, addig tényleg próbálj aludni, jó? Majd felébresztelek, ha itt lesznek.

- Rendben – feleltem, bár voltak kétségeim, tudok-e majd aludni, hisz többhétnyi agyalnivalóm gyűlt össze, amióta magamhoz tértem a kómából.

- Jól vagy? – fordított maga felé Ben, és gondterhelten pillantott végig rajtam.

- Jól – feleltem, de nem győztem meg. Mindenesetre nem akadékoskodott sokat, megvárta, amíg levetkőzöm, lefekszem, még be is takargatott és egy gyors puszit nyomott az arcomra, aztán egyedül hagyott.

Azt hittem, hamar döntésre jutok, mert nem volt kedvem sokáig húzni mindhármunk idegeit, de ezt elhatározni könnyebb volt, mint végrehajtani. Egy óra elteltével, amikor a mérleg nyelve még mindig nem billent kifejezetten egyikük felé sem, a szemeim már majd’ leragadtak a fáradtságtól. Benre hallgatva végül aztán tényleg elaludtam.

Nem magamtól ébredtem, úgy éreztem, tudtam volna még aludni. Egyesek viszont azt akarták, hogy nyissam ki a szemeimet. Egészen rendhagyó módon ezt csókokkal is megpróbálták elősegíteni, a halk suttogásról nem beszélve.

- Ébresztő, Csipkerózsika!

A puha ajkak ezután a nyakamra vándoroltak, majd mivel emlékezetem szerint meztelenül feküdtem le, becélozták a melleimet.

Csábító keltegetőm szája, majd fogai épp összezárultak az egyik mellbimbómon, amikor rá bírtam venni magam, hogy felpillantsak. Ryan volt az, aki velem együtt az érzékeimet is élesztgette. Gyorsan visszacsuktam a szemeimet, aztán hagytam, hadd próbálkozzon tovább.

A nyelve nemsokára már a köldökömet becézgette. Bíztam benne, hogy nem fogja azt hinni, megint kómába estem, ezért inkább megengedtem a légzésemnek, hogy szaporábbá váljon, de még nem ébredtem fel. Kíváncsi voltam, meddig mer elmenni. Épp a combjaimat csókolgatta, miközben az ujjai fel-le siklottak a lábszáraimon, alig érintve a bőröm. A remegéseimet végképp nem bírtam eltitkolni.

Ryan széttolta a térdeimet, majd az egyiket fel is húzta, hogy jobban hozzám férjen. Izzó testemen éreztem alig hűvösebb lélegzetét, a nyelve pedig végre megtette, amire vágyakoztam; lágyan végigcsúszott epedő nyílásomon. Felnyögtem, amint megpöccintette a csiklómat, de hősiesen még mindig mozdulatlanul tartottam magam. Ő pedig néhány nyalintás után elengedett. Azt reméltem, csak a ruháitól szabadul meg és visszafekszik rám, de sajnos nem ez történt. Még fel volt öltözve, amikor egy sóhaj kíséretében elnyúlt mellettem az ágyon.

- Ez így nem fog menni – nyögte. Én is pont ezt gondoltam, de mielőtt ébredezni kezdhettem volna, hogy aztán megtudakoljam, miért nem, folytatta: – Ha igaz, amit meséltél, és miért ne lenne az…? Akkor Conrad is kihasználta a mozdulatlanságodat. Én erre nem vagyok képes. Azt akarom, hogy élvezd, és viszonozd, amit csinálok veled!

Egy ilyen vallomásnak nehezen bírtam ellenállni. A szívem már előtte is heves ritmusban dobbant, de ezután…

- Lám, milyen igényesek lettünk hirtelen! – mondtam mosolyogva, miután ránézve felmértem a helyzetet, és mivel hanyatt feküdt mellettem, egy mozdulatnyit lendülve pillanatok alatt könnyedén fölé emelkedtem.

- Így sokkal jobb – suttogta, amíg még tehette.

Szerencsémre az inge már ki volt gombolva, így a mellkasán végigsimítva lassan lehajoltam hozzá. A szemei felcsillantak a váratlan támadástól, de a csókom ellen nem voltak kifogásai. Meg az ellen sem, hogy az ágyékomat a még nadrágja takarásában lüktető férfiasságához dörgöljem. A csípőmet megragadva ütemesen mozgatott magán, ezt viszont már egyikünk sem bírta tolerálni, különösen a textilt nem, amely közénk állt.

A nyelvünk még ízlelte egymást, amikor az ujjaim a hasán göndörödő selymes szőrcsíkot követve kioldozták az övét, éppen csak a legszükségesebb mértékig bontva ki a nadrágját, egy nyögésnyi idő múlva pedig már a kezemben tarthattam. De máshova gondoltam, úgyhogy Ryan ajkaitól elszakadva lejjebb csúsztam a testén és néhány őt megborzongató simogatás után a számba vettem. Ez mindkettőnket tovább izgatott, úgyhogy nem szopogattam túl sokáig, inkább kegyelmet szavaztam magunknak.

Újra fölé kúsztam, mire ő felült és a derekamat megragadva rántott magára.

A belém nyilalló kéjes érzések közepette teljesen ráereszkedtem. Ryan a szemembe nézett, a tekintetéből pont azt olvastam ki, amit én is éreztem. Egy végtelen csókkal és milliónyi cirógatással tökéletesítettük eggyé válásunkat, majd a szenvedély örvénye által elsodortan szerelmem nyakába kapaszkodva mozogni kezdtem.

A légzésünk összevegyült a nyögéseinkkel, elfojthatatlan érzékiséget ébresztve egymásban űztük a gyönyört, mígnem annak túláradó hullámai lassacskán beleptek minket. Ryan a vállamat, nyakamat harapdálta levegővétel gyanánt, a kezei a melleimet becézgették, majd a hasamon át lecsúsztatta az ujjait addig, ahol összeforrtunk. Amint elérte, megdermedt. Még a lélegzetét is visszatartotta. Arra gondoltam, az önuralmával vetekszik éppen, úgyhogy rászóltam:

- Csináld tovább!

Szerencsére nem kellett neki kétszer mondani. A fogai elengedték a nyakamat, újra megcsókolt, az ujjai orgazmusba hajszoltak, és még ki sem pihentem, amikor a fenekembe markolva még gyorsabb iramban mozgatni kezdett magán.

Már szinte csillagokat láttam az élvezettől, mikor magához szorítva átfordult velem az ágyon, és kíméletlen lökéseivel ismét kielégüléshez juttatott. Ezúttal ő sem maradt le mögöttem, egy rekedt nyögéssel lövellte belém forró magjait.

Hosszan pihegtünk, mire normalizálódott az állapotunk. Szüntelen apróbb puszikkal csalogattuk vissza egymást a valóságba, a lábaim még mindig a derekát ölelték, a kezeim pedig a hátán és a fenekén cikáztak.

Egy újabb vérpezsdítő csók után azonban hirtelen elkomorult a hangulata.

- Mi a baj? – kérdeztem, mert nem volt kellemes a feszültség, mely átragadt róla rám.

- Nem ezért jöttem be hozzád. Csak fel akartalak kelteni, mert megjöttek Martinék – vallotta be halkan. Túl is csordult bennem iránta a szerelem a bűntudata hallatán.

- Hát, az ébresztés része sikerült – mosolyogtam rá, majd mocorogtam egy kicsit alatta, mire rögtön elakadt a szava, ugyanis még nem szállt ki belőlem. Sőt, ha jól éreztem, éppen újra felizgul bennem.

- Az sikerült, de… nemcsak nekem voltak ilyen szándékaim – nyögte, miközben megcsócsáltam a fülcimpáját. Egyre keményedett, ami engem is felizgatott, de a szavai azért még eljutottak a tudatomig.

- Micsoda? – ijedtem meg, és az is eszembe jutott, hogy az imént szex közben megállt egy pillanatra. Talán nem is a szenvedélyét akarta visszafogni éppen?

A következő mondata bizonyította is a tippem helyességét.

- Ben ránk nyitott az előbb. – Csaknem félve ejtette ki ezeket a szavakat, aztán várta, hogy mit reagálok erre a meglehetősen kényes szitura.

Nem igazán örültem neki, sőt! Éreztem, ahogy picit lesápadok, és egy halk, de annál kevésbé nőies káromkodás hagyta el a számat, mire Ryan meglepetten felkuncogott.

- Valami hasonlót csináltunk, igen, bár én nem fogalmaztam volna ilyen nyersen.

Ahogy benne, bennem is oldódott a feszültség, de a pillanatnyi vidámság helyét aztán újra átvette a komolyság. Meg a vágy. Egyetlen pillanatra és Ryan egyetlen apró mozdulatára volt szükségem ahhoz, hogy eldöntsem, maradjunk-e még, és teljesítsük be, amit a testünk kíván, vagy szálljunk ki az ágyból szembeszállni a kötelességeinkkel, no meg a minden valószínűség szerint megbántódott Bennel.

Tudtam, hogy muszáj lesz valahogy kiengesztelnem, megvigasztalnom és ilyesmi, de addig is… nem bírtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egy férfi meredezik a testemben, és csak arra vár, hogy rábólintsak a folytatásra. Úgy döntöttem, később majd az ösztöneimre kenem a tetteimet, most viszont…

- A többiek talán kibírják még egy kicsit nélkülünk – nyöszörögtem határozottan. Ryannek több se kellett, a szája rögtön lecsapott az ajkaimra, a csípője pedig újra mozgásba lendült.

Úgy éreztem megint, mintha egy forgószél kapna fel magával és repítene egész a csillagokig, odaérve pedig egyre több és több fénycsóvát szórna felém a káprázat! Zabolázhatatlan érzékiséggel űztük egymást a gyönyör végső csúcsai felé, melyeket elérve sem zuhantunk alá rögtön, még sokáig szinten maradt bennünk a kiolthatatlannak tetsző láz. Nem is akartam belőle kigyógyulni. Lehetőség szerint soha…

A soha hosszú idő – villant belém a gondolat, majd még egy: Ben. Ryan mindkettőt elűzte, amikor újból megcsókolt. Ezt követően kiszállt a testemből, de nem hagyta, hogy máris hiányolni kezdjem. Ledobálta magáról a ruháit, melyekkel eddig egy kicsit sem foglalkoztunk, majd meztelenül a karjaiba kapott, és meg sem állt velem a fürdőig.

Az elmúlt mámorok egy cseppet sem csillapodtak – nem volt rá elég idejük –, mi máris újraszítottuk őket, legalábbis amíg megtelt a kád. Megint én voltam dominánsabb pozícióban, szétterpesztett lábakkal öleltem Ryan csípőjét, aki kényelmesen hátradőlve hagyta, hogy játszadozzam rajta. nem telt sok időbe, míg új erőre kapott a simogatásaimtól. A fulladásveszély sosem vonzott, így a szám ezúttal nem kapott szerepet, maximum abban, hogy az ujjaim mozgásával egy ütemben addig csókoljam, amíg már nem bír magával.

Csakhogy ő megint megállt.

Éppen arra készültem, hogy egy kissé felemelkedve magamba vezetem, amikor megragadott, de ahelyett, hogy felnyársalt volna, eltolt egy kicsit.

- Mi van? – nyögtem kétségbeesve. – Nem bírsz megetetni vele, hogy nem akarod!

- Dehogynem akarom! – felelte erősen zihálva. – Egy feltétellel – nézett rám olyan komolyan, hogy egy pillanatra megijedtem. Biztos voltam benne, hogy mindjárt megkéri a kezem, én pedig igent fogok mondani, persze csakis az „erőszaknak” engedelmeskedve. Ugyanis belehalnék, ha nem lennénk azonnal egymáséi.

- Mi az? – sürgettem, olyan éhesen áhítoztam már rá, hogy a bensőmben érezhessem.

Nem jött be az ötletem. Esze ágában sem volt feleségül kérni engem. Ez alapesetben csalódottságot okozhatott volna, de a válasza, és egyúttal a kérése jobb kedvre derített, mint azt hittem volna. A haragomnak nyoma sem maradt.

- Most… kérlek, ne aludj el utána megint öt napra, jó?

Önkéntelenül is felnevettem, majd megígértem, hogy ne aggódjon, nem áll szándékomban megint kizárni a külvilágot. Őt magamba zárni végre annál inkább. Engedett.

Egyetlen szinte fájdalmasan élvezetes döféssel belém csusszant, a szája az ajkaimra tapadt, a nyelve meg máris az enyém után kutatott. Ízleltük, haraptuk egymást, miközben totális összhangban mozogtunk a szerelem ősi ütemére, sajgó érintésekkel téve még gyönyör telibbé az észveszejtő pillanatokat.

Az örvény megint közeledett. Ryan visszafogta magát, szemmel láthatóan tényleg tartott tőle, hogy újra kómába esem, ezért a vége felé már megérinteni is alig mert, nekem kellett megfognom a kezeit és a melleimre vonnom, a szájára meg én hajoltam.

- Gyerünk! – szóltam rá egyre gyorsabban mozogva rajta, majd az ajkába is beleharaptam, mikor megéreztem, hogy menten elégek.

A víz körülöttünk tán a tüzünket volt hivatott csillapítani, de teljesen hatástalanul. A parancsomnak engedelmeskedve kedvesem végre meg mert ragadni, és észlelvén, hogy fogytán van az erőm, a testemet átölelve átvette tőlem a picit sem kellemetlen feladatot: olyan szapora lökésekkel repített a mennyországba, hogy a könnyeim is kicsordultak.

A csempék visszaverték nyögéseink és zihálásunk egyértelmű muzsikáját, a fürdővíz csak úgy hullámzott körülöttünk, és a tűzijáték sem csitult el egyhamar.

Megint én értem célba előbb, de neki sem volt szüksége sokkal több időre, hogy utánam érkezzen a paradicsomba. Minden porcikám remegett az átéltektől; ha kényszerítenek sem lett volna több energiám egy negyedik repetát eszközölni, de a jelek szerint Ryant is kifacsarták a történtek.

Miután óvatosan megcsókolt, szorosan átölelt, és így suttogta a fülembe.

- Szeretlek.

Eszembe jutott a szigetünk. Ott is hasonlóképp végződött egy-egy közös tisztálkodás, egyetlen különbséggel. Ott nem történhetett meg az, ami most már igen:

- Szeretlek – suttogtam vissza a szemeibe nézve. A tekintete egyből lángra gyúlt, boldog puszikkal halmozta az arcom, majd egy újabb, de kevésbé szenvedélyes, inkább lágy és érzelmes csókot kaptam. A szívem is elfelejtett egy ütemet dobbanni, annyira megérintett.

Sajnos nem időzhettünk már soká kettesben, odakint sötétedni kezdett, emellett Ryan eltökélte, hogy megetet, miután meghallotta korogni a gyomrom. Ez már törölközés közben jött rám, nem zavarva meg a korábbi meghittebb pillanatokat.

- Muszáj beszélnem vele – motyogtam ruha után kutatva a hálóban. Ryan már felöltözött, de az ágyra parancsoltam, amíg nem követem a példáját, nehogy reggelre halasztódjanak a várhatóan így is elég kínos csevegések a többiekkel.

- Tudom – felelte, kitalálva, hogy Benre gondoltam. – Akarod, hogy én is ott legyek? – kérdezte, amin meglepődtem.

- Nem! Miért kéne ott lenned?

- Hátha nem tetszik neki, amikor közölöd vele a döntésedet – mondta olyan magától értetődően, hogy egy pillanatra megálltam a blúzom gombolgatása közben.

- Még nem döntöttem – szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek. De kimondtam. Megtettem.

Ryan megdöbbent, és emiatt tagadhatatlanul, őszintén csalódott lett, amiért ezt mondtam.

- Én azt hittem…

- Ez… nem ilyen egyszerű. Még elég sok dolgot át kell gondolnom – szakítottam félbe. Nem mertem ránézni, miközben folytattam. – Ne haragudj, de ez nem megy egyik percről a másikra. Akármi is történt az előbb – pillantottam az ágyra –, iránta is vannak… érzéseim. Ezt… át kell még gondolnom.

Ryan ezután nem szólalt meg, míg teljesen készen nem álltam rá, hogy színpadra lépjünk – a kérésemhez híven, mintha mi sem történt volna. Amint viszont megálltam előtte a kezemet nyújtva, hogy jelezzem, részemről indulhatunk, a karkötőmre szegezte a tekintetét.

- Megértettem, mire kérsz – mondta halkan. – És megígérem, hogy ezentúl nem foglak befolyásolni. – Tiltakozni akartam, hiszen eddig sem tette, én önként bújtam vele ágyba, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak. – Azt hiszem, elutazom. Ha végül döntesz, arról úgyis tudni fogok – mosolyodott el szomorkásan.

- Én nem akarom, hogy elmenj! – nyögtem, miután magamhoz tértem az általa okozott ijedelemből.

- Jobb lesz így, hidd el! – állt fel, majd egy puszit nyomott az arcomra, és az ajtóhoz indult.

- Ryan…

- Kérlek, ne tegyük nehezebbé annál, amilyen – fordult vissza egy pillanatra, majd lassan végignézett rajtam. – Minden jót, Nataly!