45. fejezet
Úgy hajítottam el a telefont, mintha egy igen ártékony mérges kígyót fogdostam volna. Nem lett baja, a dívány túlsó végében levő párnákon puffant, úgyhogy folytatta a ciripelést.
- Ki ez az Elaine? – érdeklődött Ben. Biztos még látta a hívó nevét, mielőtt eldobtam volna a kütyüt.
Nem válaszoltam, de nem udvariatlanságból, hanem mert valójában fogalmam sem volt róla, ki a csaj. A múltban látottak alapján igen szoros szálak fűzik Ryanhez, de ugyanezt hittem Jodie-ról is…
Bárcsak tévednék és most is ilyesmiről lenne szó! – sóhajtottam. Ennek ellenére féltem, hogy ez a nő se nem leszbi feleség, se nem valami rokon. Ahhoz túl bizalmasan ölelgették egymást…
- Nataly? – zökkentett ki Ben a töprengésemből. Már a telefon sem dalolt.
- Öhm… nem tudom, ki ez – feleltem zavartan. Ő viszont túl jól ismert már sajnos. Röviden elmeséltem neki a történetet.
- Szóval egy nő a múltjából? – kérdezte a végén szinte vidáman.
- Nem lehet múlt, ha a jelenben hívogatja… – magyaráztam.
- Miért nem kérdezel rá? Te vagy a jelenje, sőt, a jövője is! Jogod van tudni.
Meggyőző volt az érvelés, de még mindig nem voltam biztos benne, akarom-e.
- Nekem több százan voltak az életemben. Ő sem volt éppen szűz már, amikor találkoztunk, úgyhogy… Nem lenne tisztességes szóvá tennem a dolgot – motyogtam.
- Ez baromság, és ezt te is tudod. A két helyzetet össze sem lehet hasonlítani.
Még mindig kételkedtem, sőt, egyre jobban.
- Igazad van! Végtére is én kurva voltam! – csattantam fel, de Ben persze ebből is a szerinte pozitívumot szűrte le.
- Ahogy mondod: voltál. De már nem vagy az! És azt se felejtsd el, hogy a pasi akkor zúgott beléd, amikor még javában űzted az ipart. De nem érdekelte. Ahogy engem sem!
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy a picsába képesek legyintéssel elnézni nekem ezt a tényt?! Egymásra bezzeg veszettül féltékenyek! Nem először győződhettem meg róla, hogy a férfiakon képtelenség kiigazodni.
- Min vitatkoztok? – jelent meg Ryan is félálomban a háló irányából. Vetett ránk egy gyanakvó pillantást, de mivel tisztes távban foglaltunk helyet egymástól, nem tört ki rajta a már jól ismert rosszallás. – Mintha szólt volna a mobilom – ásított egyet ahelyett. – Felvettétek?
Küldtem egy figyelmeztető pillantást Benre, de ő kerülte a tekintetemet.
- Ryan, ki az az Elaine? – szegezte neki a kérdést, mely az előbbi beszélgetésünk kulcstitka volt. Azt hittem, menten megfojtom érte!
- Elaine? Csak ő keresett? – vonult még mindig ásítozva a konyhába, hogy igyon valamit.
Nem bírtam róla levenni a szemeimet. Bennek sem volt rossz teste, na de Ryan…!
- Ő. Szóval, ki ez a csaj, és mit jelent neked? – Teljesen belefeledkeztem a látványba, valamint el Benről, ezért tovább faggatózott, pedig megkértem, hogy ne tegye.
- Kussolj már el! – sziszegtem neki, de cserébe rám vigyorgott, és pofátlanul még kacsintott is mellé.
- Azt hittem, tudjátok – nézett ránk csodálkozva, tán a korty kávétól máris sokkal éberebben Ryan. Aztán észrevette, hogy kihűlt, félrerakta, ivott egy kis narancslét, azt is jó lassan, pici kortyokban, hogy kiélvezze a tudatlanságunkat meg a kíváncsi pillantást, mellyel a megoldást vártuk, majd kényelmesen elmosogatta a poharat, végül megkegyelmezett nekünk, és ránk mosolygott. – Elaine a húgom. Miért?
- Hát csak mert… – kezdte Ben, de hogy azt már végképp ne köpje el, milyen dedós féltékenység gyötört majdnem az előbb, a combjába mélyesztettem a körmeimet, miközben bájosan rámosolyogtam. Egy pisszenés nélkül tűrte a kínzást, és a mondanivalóját is menten megváltoztatta: – Ő hívott az előbb.
Ryan érdeklődve szemlélte a köztünk zajló néma párbeszédet, a kezem holléte sem kerülte el a figyelmét, de inkább vidáman szólalt meg aztán, mint neheztelve.
- Aha. És ti mit csináltok?
- Csak beszélgettünk – vágtam rá gyorsan, mielőtt Ben még jobban összekuszál mindent.
- Oké. Csevegjetek csak! Én még alszom egy kicsit. – Ezzel visszalépdelt a hálóba.
Menet közben újra megcsodáltam a testét, de nem mentem utána, hogy végig is tapogassam, vagy esetleg kóstolgassam, mert akkor lőttek volna a pihenésének, amit kiérdemelt a mellettem való virrasztás után. Ben viszont újabb milliméterrekkel mélyebb körömnyomokat szerzett, ezeket immár az elfojtani kívánt vágyakozásom miatt.
- Látod? A húga! Nincs okod féltékenykedni! – állapította meg, miközben megpróbálta kihuzigálni a bőréből a körmeimet. Egyből észbe kaptam. – Elengednél? – kérte pont, amikor megtettem. – Kösz.
Gyorsan felállt, nehogy tovább bántalmazzam, majd behozta a táskáját és bosszúálló mosollyal elővett belőle egy injekciós tűt. Felnyögve tartottam oda neki a karomat, de nem néztem végig, ahogy beadja a láz elleni cuccot. Utána viszont megkérdeztem, szerinte mitől lettem rosszul. Fogalma sem volt. legalábbis nekem ezt mondta, de éreztem, hogy titkol valamit. Utáltam is érte.
Miután Ben bosszút állt rajtam, vagyis összeszurkálta a karom, felállt a díványról, és zavartalanul vetkőzni kezdett.
- Mit csinálsz? – néztem végig döbbenten, ahogy a pólója levetése után kigombolja a nadrágját. Kicsit gúnyosan mosolygott válasz közben, majd kiintett a tenger felé.
- Egyrészt egy szigeten vagyunk, biztos te is észrevetted már! Melegem van. – A nadrágja ekkor huppant a bokáinál. – Másrészt a saját sérüléseimet is le kell fertőtlenítenem…
Eddig nem épp a lábait stírőltem, úgyhogy nem vettem észre rögtön a négy-öt horzsolt csíkot a combján. Azért azt nem hittem volna, hogy ilyen szinten leamortizálom szegényt!
- Úristen, ezt én csináltam?! – Helyeslően nevetgélt, majd leült, hogy kitisztítsa a csíkjait. A bocsánatkéréseimet meg sem hallotta. Ekkor meg akartam magyarázni, miért kínoztam meg így. – Nem akartam, hogy tudja, hogy…
- Hogy féltékeny vagy Elaine miatt? – pillantott rám jókedvűen.
- Nem… Na jó, talán picit az voltam – adtam meg magam sóhajtva. – Bezzeg ő egy cseppet sem – hangolódtam még tovább lefelé, míg azt figyeltem, ahogy Ben befejezi az önápolást.
- Miért kellett volna, hogy az legyen? Annyira még ő is bízik bennünk, hogy tudja, nem egy nyitott ajtónyira tőle fogunk egymásnak esni.
Logikus volt, amit mondott, sőt, idebent jobban éreztem a közelségét, úgyhogy eszembe sem jutott Benre vetni magam, meg különben is eltiltottuk magunkat az olyasmitől Ryan javára, de ez még koránt sem vigasztalt.
- Pedig még a lábadat is megfogdostam! – morogtam tovább duzzogva.
- Nem fogdostad. Amputáltad! Nézz csak ide! A pasid nem orvos ugyan, de hülye sem, úgyhogy hidd el, még ő is érzékelte a különbséget!
Újra szemügyre vettem a sebeit. Tényleg elég csúnyának tűntek.
- Ne haragudj! Nagyon fáj? – sajnálkoztam őszintén, mire hitetlenkedve végigmért.
Úgy tűnt, valami csúfondárosat akar mondani, de végül letett róla.
- Nem. Nem fáj. A te sebeid sokkal rosszabak lehettek. Ezt csak azért kezelem le, mert egy szigeten olyan fertőzést is össze lehet szedni, amit a városokban nem, és én még érzékeny is vagyok némelyikre, úgyhogy… Jobb az elővigyázatosság. Gondolom, nem szeretnéd, hogy a példádat követve kómába essek.
Totál hülye voltam orvoslástanból, így elsőre csont nélkül benyeltem az egész képtelenséget, amit összezagyvált. A túl vidám mosolya árulta el mégis. No meg az, hogy valamelyest már ismertem.
- Most csak szivatsz! – lepleztem le komolynak szánt hangon.
Megrázta a fejét, majd valami sprével átlátszó filmréteget fújt a sebeire, és legyezgetve szárítgatta.
- Nem szivatlak.
- Dehogynem! Azt akarod, hogy sajnáljalak!
- Na jó! – nevette el magát végre. – Elismerem, enyhén túloztam az előbb. A kóma nem valószínű. De az allergia igaz.
- És mire vagy allergiás? – érdeklődtem kíváncsian.
- A sós homokra – nézett ki a tenger felé. – Ha nyílt sebbe kerül, az súlyosabb, mintha szimpla bőrre, ezért az elővigyázatosság.
Megdöbbentem. Ilyenről még sosem hallottam.
- Mi?! De hát fürödtünk már együtt… tengerben – emlékeztem vissza. – Meg voltunk sós homokos tengerparton…
- Persze, tudom. Csak akkor bevettem az ellengyógyszert.
Biztos voltam benne, hogy hülyeség, vagy inkább egyértelmű, de kimondtam:
- Az pedig most nincs nálad.
Ben rám mosolygott.
- Amikor megtudtam, hogy beteg vagy, nem az volt a fontos, hogy ahova jövök, milyen veszélyeket tartogat vajon a számomra.
Megint láttam rajta az érzéseit. Én is nehezen tagadtam meg őket. Annyit mindenesetre meg mertem még tenni, hogy a már csak legjobb barátom oldalához húzódjak, és átöleljem.
- Sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem – motyogtam a vállára hajtva a fejem.
- Nyugi, mi szívesen gondoskodunk rólad. Úgyis sokkal erősebb vagy nálunk – tette hozzá elismerően. – Legalább nagyritkán, ha megmutatkozik a gyönge nő oldalad, módunkban áll kibontakozni.
Tudtam, hogy megint direkt hergel, de juszt sem hagytam magam. Azzal is tisztában voltam, hogy azokra a dolgokra gondol, amiken keresztülmentem, de nem volt kedvem a múlton merengeni, inkább hozzá hasonlóan könnyedre vettem a figurát.
Miután kikiáltottam őt hős, erős férfivá, megkértem, hogy kényeztesse kicsit ezt a gyámoltalan nőszemélyt.
- Főzz nekem egy gyümölcsteát! – árultam el, mire gondolok pontosan, amikor kérdőn a szemeimbe nézett.
- Gyümölcsteát? – vált rögtön meghatottá a mosolya. – Hát még emlékszel rá?
- Sosem felejtettem el! – biztosítottam róla, hogy nem véletlenül kértem éppen ezt. – Hiába mondtál le rólam Ryan kedvéért, a kettőnk közös emlékeit azért mindig őrizni fogom!
Ez pont annyira hangzott nyálasan, amennyitől a régi Nataly, avagy a prosti simán elhányta volna magát. Ben azonban egyből megértette, mire gondolok, és miután feltette főni a teát, visszaült mellém, hogy meggyőzzön, már nem vagyok az, aki voltam. Naná, hogy egyből még több kétségem támadt.
- Más ember lettél. Persze, a múltad is közrejátszott abban, hogy olyan legyél, amilyen most vagy, de… ez az igazi. Tekintsd az utcán töltött időt egy rossz álomnak, és felejtsd el!
Ja, mintha ez ilyen egyszerű volna… Fogalmam sem volt, mi lesz, és milyen lesz a jövőm. Ben biztatott, hogy Ryan majd új életet biztosít nekem és ne féljek ettől, de a kétségeim megmaradtak.
Ben egész estig azon igyekezett, hogy elzavarja a kétségeimet. Sajnos nem ment neki, pedig igen hatásosan érvelt. Viszont minél hatásosabban érvelt ő, én annál jobban meg voltam róla győződve, hogy nem fog menni a normális életbe való visszailleszkedégsem. Önkéntes pszichológusommá változott szívbéli barátom azonban nem adta fel.
Olyannyira nem, hogy még a sötétedéskor éppen ébredező Ryant is letámadta – szerencsére csak képletesen –, amikor az kibotorkált hozzánk a verandára. Leült mellém, átkarolt, a tulajdonát kifejezendő futólag még szájon is csókolt, de fél füllel Ben felé koncentrált. Végighallgatta, hogy milyen mértékben vagyok önbizalomhiányos, majd kérdőn rám pillantott.
- Ne is figyelj rá! – legyintettem, majd magamhoz húztam, hogy tisztességesen is lesmároljon, de ő váratlanul mintha kijózanodott volna, és sebesen kihátrált a karjaimból.
- Valami kaját is csináltatok, vagy csak fecsegtetek egész eddig? – kérdezte meglehetősen ridegen.
- Hát…
- Máris hozom – pattant fel Ben, érzékelve a hirtelen lehűlést.
- Elmondod, mi bajod van? – méregettem gyanakodva Ryant, mivel miközben a cigiért nyúlt, még távolabb húzódott tőlem, és ott is maradt.
Ben után pillantott, mielőtt felelt volna.
- Még mindig nem tudom biztosan, melyikünk a befutó… – motyogta halkan, és a szemembe nézett.
Ha tudtam volna, hogy csak ennyi a gondja, rögtön ezzel kezdem.
- Te – árultam el neki lágyan mosolyogva. Nem viszonozta, de szemmel láthatóan örült neki.
- Köszönöm! – felelte meghatott hangon. – Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rászolgáljak a szerelmedre!
Na, erre sem számítottam, de a szavai lényegén felbuzdulva csak azért is utána csúsztam a kanapén, és felé hajoltam, hogy csókkal pecsételjük meg a dolgot. Ő viszont ekkor felállt.
- Mi van?! – kérdeztem élesebben a kelleténél, mire megtorpant, rám, majd megint az ajtóra pillantott, és mélyet szippantott a cigijéből.
- Ha én lennék az ő helyében – bökött a ház felé –, nekem baromi szarul esne, ha az orrom előtt enyelegnétek. Még akkor is, ha önszántamból mondtam volna le rólad.
Aha. Vagyis most épp a tapintatos énje tört a felszínre. Ezért duplán imádtam. Magamat meg elszégyelltem.
- Igazad van – ismertem be, és máris nem tűnt olyan furának a viselkedése. – Oké. Akkor nincs csók – egyeztem bele a kimondatlan feltételekbe, majd megpaskoltam magam mellett a párnát –, de attól még visszaülhetnél mellém, esküszöm, nem fallak fel!
Végre megjelent az arcán egy enyhe mosoly, mintha nehezen hitte volna el a fogadalmam, végül mégis bátorkodott újra helyet foglalni mellettem. Szótlanul néztünk egymás szemébe.
- Tényleg bírd ki, amíg itt van, oké? – figyelmeztetett rekedtes hangon, ugyanis pontosan tudta, mit élek át önmegtartóztatás címén. – Nekem sem könnyű, elhiheted…
- Megígértem – leheltem, majd felsóhajtottam, és elfordítottam róla a tekintetem, nehogy kísértésbe essek.
Ben is visszatért, magával hozva a hatalmas üstöt, melyben egy ragut szervírozott elénk. A délután során készítettük, és mindhármunknak legalább egy hétre elegendő mennyiség lett belőle. Persze másnaptól – feltéve, ha Ben az elutazás mellett dönt – már csak ketten kell beosztanunk a maradékot.
A vacsorát egész kellemes hangulatban fogyasztottuk el. Ryan és Ben beszélgettek, ami már önmagában is meglepő volt, hisz volt idő, amikor szívesen marcangolták volna szét egymást puszta kézzel. Inkább csak hallgattam őket, nem vettem részt a csevejben. Boldoggá tett, hogy végül sikerült közös nevezőt találniuk anélkül, hogy egyiküknek komoly testi bajai lettek volna belőle. Lelkiek azonban nyilván voltak, mégpedig Bennek.
Ehhez képest teljesen hétköznapian viselkedett, semmit nem mutatott abból a valószínű fájdalomból, amit a „választásommal” okoztunk neki, mindenesetre remekül tartotta magát. Talán tényleg beletörődött, hogy nem ő lett a nyertese ennek a cseppet sem játéknak nevezhető dolognak, amelyben én voltam a tét. Azt a megoldást kizártnak gondoltam, hogy mégsem szeret úgy, ahogy azt mindig is állította. Nem találtam benne logikát, hogy egész eddig hazudott volna nekem.
Vacsora után még sokáig ültünk a verandán és beszélgettünk. Szigorúan kerültük a bennünket érintő kérdéseket, legalábbis ami a háromszögünkre vonatkozott volna, de így legalább nyugodtan telt az idő, nem vitával, nézeteltérésekkel, vagy féltékenységi drámákkal tarkítva. Előkerült egy üveg tequila is, melyet most totál hagyományosan – nem egymásról – fogyasztottunk el, és a piának, no meg az előző napi láznak, meg a mai ébrenlétnek köszönhetően igen hamar nekiálltak leragadozni a szemeim.
- Álmos vagy? – kérdezte Ben, amikor kiszúrta. Ryan nem vette észre, hisz mellette ültem, Ben pedig velünk szemben.
- Kicsit – feleltem tényleg álmatag hangon.
- Nem ártana még egyszer megmérni, van-e a lázad – aggodalmaskodott koránt sem olyan részeg és álmos orvosom, mint amilyennek én éreztem magam. Beleegyeztem.
Öt perccel később mind boldogan nyugtáztuk, hogy nem tért belém vissza a korábbi kór, bármi is okozta, így Ryan a karjaiba vett, hogy ágyba vigyen. Mivel ő kipihente magát, nem akartam, hogy mellettem unatkozza végig az éjt, visszaküldtem Benhez. Arra azért megkértem, hogy viselkedjen vele rendesen, még akkor is, ha az „ellenfele” az alkohol hatására egy kicsit nehezebben fojtaná el a szakításunk miatti rosszkedvét.
- Ne aggódj! – súgta Ryan még mellettem ülve az ágyon. – Tulajdonképpen egész jól kijövünk – árulta el. Ezt már én is sejtettem egy ideje, mégsem tartottam kizártnak, hogy Ben jócskán rájátszott az iránta tanúsított jóindulatra, és előbb vagy utóbb kibukik belőle a keserűség.
- Remélem, nem lesz gond – motyogtam immár félálomban. A szesz megtette a hatását, jobbnak bizonyult bármely altatónál. Egy másodpercre még átvillant rajtam, hogy régen sokkal jobban bírtam az ivást… Kijöttem a gyakorlatból.
- Nem lesz gond! Ha már nem bírja ébren, idejövök melléd!– ígérte még Ryan, majd a biztonság meg a saját lelki nyugalma érdekében még hozzátette: – És ha baj van, csak kiálts! – Ezután lehajolt, és adott néhány puszit. Az első hármat még viszonoztam, aztán elnyomott a jótékony álom.
