41. fejezet

41. fejezet

Még akkor is földbe gyökerezett lábbal álltam a szobám közepén, amikor már rég kilépett annak ajtaján.

Nem akartam elhinni, hogy elment. Tudtam, hogy utána kéne rohannom, visszatartani valahogy, mert most, ezzel, hogy megtette, amire kezdettől fogva kértem – vagy követeltem –, sikerült elérnie, hogy megszakadjon a szívem a tudattól, hogy talán örökre elveszítettem.

Mielőtt össze bírtam volna szedni magam annyira, hogy eszembe jusson, mit mondott – nem beszélt azonnali elutazásról –, Martin jelent meg a nyitott ajtóban.

- Á! Látom, már elkészültél! –- mosolygott rám mit sem sejtve, miközben beljebb lépett. – Ben korábban azt mondta, még pihensz. Úgy vélte, rád fér és megkért, hogy ne zavarjunk, de a doktornőnek reggel operálnia kell, így még ma vissza kell repülnie New Yorkba, úgyhogy azért jöttem, hogy felébresszelek, de látom, hogy ezzel kicsit elkéstem! – darálta le egy szuszra. Közben odaért hozzám és a vállamat átkarolva kifelé terelt. – Hogy érzed magad, kedvesem?

- Jól – motyogtam nem túl meggyőzően, de Martin szerencsére nem kötött belém.

- Remélem is! – vidult tovább. – Épp ideje már, hogy újra élni kezdj!

- Azon vagyok… – jegyeztem meg a lépcső felé lépdelve. – Csak egyre nehezebb – suttogtam, mire megtorpant és maga felé fordított.

- Nehéz? Ki nehezíti meg? Ryan?

Naná, hogy beletrafált a lényegbe, csakhogy nem volt kedvem pont vele megvitatni a szívügyeimet, ezért tagadtam.

- Nem, egyszerűen csak… nem könnyű feldolgoznom, hogy még élek, és… ilyesmi. – Reméltem, elég meggyőzően alakítom a bizonytalant, ami voltaképpen nem is csak álca volt.

Még mindig nem tértem napirendre Ryan viselkedése fölött, és akadt egy olyan érzésem, hogy mostanában nem is nagyon lesz alkalmam megemészteni a történteket, a teremben ugyanis, ahová Martin kísért, nemcsak a doktornő volt, hanem a feltűnően tartózkodóan rám pillantó Ben is. Várt még rám egy vele való beszélgetés, amelynek a kimeneteléről egyelőre gondolkodni sem mertem.

- Üdv, Nataly! Hogy érzi magát? – támadott le rögtön Susan, de a válaszomat meg sem várva folytatta is. – Ha jól tudom, újra kómába esett pár napja. Alig egy nappal azután, hogy elszökött a városból.

- Jól tudja. – Kár lett volna tagadnom, a nő nyilván az újabb ájulásom kiváltó okával is teljesen tisztában volt. De hál’ Istennek nem firtatta. Utasításokat sem állt neki osztogatni, ellenben kíváncsi volt a lábamra. Megmutattam neki.

Néhány gyakorlat, terhelés meg hasonlók elvégzése után megállapította, hogy rendben gyógyulnak a szöveteim, akármikor szóba jöhet a plasztikai műtét, ez csak rajtam múlik.

Végignéztem a hegeimen és egy percre eltűnődtem. Megtarthatnám őket emlékbe, hogy sose felejtsem el, ki vagyok és mi történt velem… Csakhogy úgy éreztem, ezt szuvenír nélkül is egy életre megjegyeztem. Így aztán csak egy kérdésem maradt.

- Lehetne holnap?

Susan ezen meghökkent egy picit, de végül rábólintott.

- Meglátom, mit tehetek.

Volt egy olyan gyanúm, hogy Martin pénzeli ezt az egészet, úgyhogy nem voltak kétségeim: holnap kés alá fekszem.

Miután a doktornő elvégezte, amiért idejött, máris indulni készült. Ben felajánlotta, hogy elkíséri a helikopterhez. Kettesben maradtunk Martinnal.

- Biztos vagy benne, hogy készen állsz? – tette fel a hülye kérdést néhány általánosabb után, mely az állapotomra vonatkozott.

- Persze! – vágtam rá magabiztosan. Eztán már ő sem akadékoskodott feleslegesen, másra terelte a szót. Bár ne tette volna.

Bocsánatot kért, amiért nem hazudta azt az illetékeseknek, amire még New Yorkban kértem, de ezt egy legyintéssel elintéztem. Ezt követően pedzegetni kezdte, amit már én is tudtam: Jodie és Ryan válását, meg az igazságot, de abbahagyta, amint közöltem vele, mindent tudok, már beavattak. Ezek után tért rá a jelenre.

- Ryant nem láttam, amióta megérkeztünk. Elvileg ő is szólni ment neked, hogy ideje volna felkelni, de aztán nem jött vissza. Nem tudod, merre lehet?

- Elment – felelt neki Ben, aki máris visszatért közénk. Én megdermedtem a szavaitól, Martin várta a bővített változatot. – A kapunál találkoztunk. Nála voltak a csomagjai. Megkérdezte Susant, van-e még a számára egy hely a gépen, aztán megkért, hogy vigyázzak rád – pillantott felém –, és aztán elmentek.

Ebben a másodpercben hallottuk meg, ahogy beindítják a motort, és egész addig nem szólalt meg senki, míg a felerősödő hang utolsó moraja el nem halkult a messzeségben.

Ezt követően Martin további kérdések nélkül jó éjt kívánt, és elvonult telefonálni, hogy ő is intézkedni kezdjen a másnapi műtétem ügyében, Ben viszont velem maradt. Egyelőre nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Tudtam, hogy mondanom kéne neki valamit, csak azt nem, hogyan fogjak hozzá.

Végül ő mentette meg a helyzetet.

- Biztos éhes vagy, gyere velem! – Ezzel már indult is ki a szobából, de az ajtóban megvárta, míg követem. – Miért ment el? – kérdezte mellékesen, míg az étkező felé közeledtünk. – Azt hittem, nagy az egyetértés köztetek, legalábbis a látottak alapján…

Nem állt neki jól ez a nemtörődöm szerep, amit magára kényszerített. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy emészti a bánat, csak ő is pont olyan túltengő, idióta büszkeséggel született, amely minden egyes pasira jellemző ezen a bolygón, így aztán gúny meg piszkálódás mögé rejti a fájdalmát.

- Ben! – szóltam rá, de nem folytathattam.

- Na, mindegy. Nem tartozik rám! Itt vagyunk – nyitott be valahová, mielőtt megmagyarázhattam volna a dolgokat. – Előbb egyél valamit, majd aztán beszélgetünk, jó? – tette hozzá a korábbi cinikussága helyett már enyhültebben.

Szót fogadtam. Egy megterített asztalhoz vezetett, leültetett, majd elém pakolt legalább húsz fogást. Elámultam a rengeteg finomság láttán, de biztos voltam benne, hogy ennyit egy hét alatt sem bírnék megenni, úgyhogy találomra magam elé húztam az egyik tányért, majd nekiálltam falatozni.

Ben nem evett, de elővett egy üveg whiskyt és miután töltött magának, elgondolkodva kortyolgatni kezdte. Közben meg engem figyelt. Még sosem láttam inni, de rögtön tudtam, mit jelent a viselkedése. Elszégyelltem magam, sőt, az étvágyam is elment, de hősiesen magamba gyűrtem még néhány falatot.

- Ne haragudj! – suttogtam, amikor már nem bírtam magamban tartani.

- Miért haragudnék? – csodálkozott rám, de ismertem már annyira, hogy tudjam, igenis dühös.

- Nem lehetett kellemes látvány – motyogtam eltolva magam elől a tányért.

- Nem volt az – értett egyet velem. A hangján nem éreztem, hogy mérges lenne, pedig még azt is elnéztem volna neki, ha nekiáll törni-zúzni. Ryan biztosan azt tette volna, Ben azonban nem. Ő csak gúny mögé rejtette a fájdalmát. – A nyögéseidből ítélve élménynek azért igencsak kellemes lehetett.

Igaza volt, nemcsak ebben, hanem abban is, hogy haragszik rám. Fogalmam sem volt, hogy engesztelhetném ki. Jelenleg nem sokat értem volna el azzal, ha kárpótlásul őt is elcsábítom, ezért meg sem kíséreltem.

- Azért ment el, mert megmondtam neki, mit érzek irántad – vágtam bele a közepébe, de Ben még tovább kívánt gyötörni, nem érte be vele, hogy a lelkiismeretem ezt teszi.

- No és mit? Szánalmat?

Éreztem, hogy vitát akar provokálni, de úgy döntöttem, erre nem leszek hajlandó.

- Nem. Azt mondtam neki, hogy szeretlek. – Ahogy sejtettem, ezzel kifogtam a szelet a vitorlájából, mert nem szította tovább a saját dühét, inkább elcsendesedett és szótlanul maga elé bámult.

Tudtam, hogy ebbe nem köthet bele, kezdettől fogva tisztában volt vele, aktuálisan mit érzek és melyikőjük iránt. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt még kínosabban érintettek a történtek. Mérget mertem volna venni rá, hogy gondolatban Ben sem ilyen nyugodt, mint amilyennek mutatja magát, ehelyett inkább tombol tehetetlenségében. Csak az zavart, hogy elfojtja. Nem lett volna ilyen pocsék a közérzetem, ha mégis összebalhézunk, de már késő volt; sikerült lehiggasztanom. Olyannyira ráadásul, hogy eltolta maga elől a whiskys üveget és a poharat, amelyből csak egy kortyot ivott, majd tűnődve rám nézett.

- Szereted őt – szólt aztán –, de elküldted. Engem is szeretsz… – Kissé megemelte a szemöldökét, így várta, hogy én folytassam, mik a terveim vele, csakhogy tévedett. Ryant nem küldtem el. Magától döntött úgy, hogy elmegy.

Meg is osztottam vele ezt a tényt.

- Szóval ő akarta így – vontam végül vállat, mintha nem érintene olyan mélyen a dolog, hogy alig bírjam visszafojtani a sírásomat. Ez tényleg nem volt könnyű, de igyekeztem, nem akartam, hogy tudják, mennyire fáj. A témát is megpróbáltam elterelni, mégpedig olyan irányba, ami egy ideje már foglalkoztatott. – És mi a helyzet veled meg Susannel?

Ben meglepődött, nemcsak a hirtelen váltástól, hanem talán az éles szememtől is, de hogy zavarba jött, az száz százalék.

- Semmi, mi lenne? – nyögte ki aztán az újabb rosszul leplezett füllentést. A tekintetemet azonban kerülte.

- Már akkor is észrevettem, hogy szikrázik köztetek a levegő, amikor felébredtem a kómából. Kicsit meglepett a dolog, de ha van köztetek valami, akkor kérlek, mondd el! Te is tudsz rólam mindent, úgyhogy…

Mivel Ben mindig az őszinte típusú emberek csekély csoportját képviselte, most sem telt sok időbe, hogy kibökje az igazságot.

- Még az egyetemen ismertem meg… – kezdte, de máris közbekívánkozott egy kérdésem.

- Nem lehet sokkal idősebb nálad, de tudtommal te még nem végeztél ott… Hogy a fenébe műthetett engem ő?

- Ugye milyen jól tartja magát? – mosolyodott el. Még nem értettem, de felvilágosított. – Susan az egyik tanárom volt. Hét éve végzett kitüntetéssel. Harmincegy éves.

Egy pillanatig levegőt sem kaptam. Aztán eltűnődtem a sors igazságtalanságán. Vanessa elmúlt negyven, van egy felnőtt fia, mégis huszonötnek néz ki. Aztán itt ez a doktornőcske, aki látszólag még nálam is fiatalabb, közben meg… Csak én érzem úgy, hogy külsőleg-belsőleg egyaránt százéves vagyok?

Későn vettem észre, hogy az eszmefuttatásom hangosan történt. Egész pontosan akkor, amikor Ben elvigyorodva reagált rá.

- Hülyeségeket beszélsz! Tudod jól, hogy gyönyörű vagy.

- Nem, nem vagyok, de ez most mindegy – legyintettem, majd visszakanyarodtam a kiindulási témához. – Tehát ő volt a tanárod. És? Rendszeresen elcsábította a tanítványait korrepetáláson?

- Nem. De a véletlen úgy hozta, hogy az egyik évzáró bulin… hogy is mondjam…

- Gerincre vágtad? – segítettem ki, mire felnevetett.

- Valahogy úgy, igen.

- Ééés? – ­Volt egy olyan érzésem, hogy a sztorinak itt még nincsen vége. Be is jött.

- Párszor még találkoztunk, aztán a tanszék rájött, hogy van köztünk valami, és Susannek választania kellett: vagy én, vagy az állása. Nem mellettem döntött. Ennyi.

Hümmögve emésztgettem az infókat, és kezdtem megérteni az egészet, ám ekkor belém villant egy igen nyugtalanító gondolat. Nem éreztem féltékenységet. Ez zavart, de úgy határoztam, később járok a végére. Addig is akadt még néhány kérdésem, úgyhogy inkább feltettem őket gyorsan.

- Ez mikor történt?

Ben kissé elpirult, majd elárulta. Sosem voltam egy matekzseni, de a dátumokkal azért nem álltam rossz viszonyban. Körülbelül akkortájt lehetett, mielőtt mi megismerkedtünk volna az utca forgatagában.

Nem tűnődtem el rajta jobban, több keresztkérdéssel sem bombáztam szerény barátomat, inkább egy aktuálisabbra voltam kíváncsi.

- Hogy találkoztatok újra? Úgy értem… Te ajánlottad őt Martinéknak vagy…?

- Véletlen volt – csóválta meg a fejét.

- És még mindig vonzódtok egymáshoz – állapítottam meg, de mikor kinyitotta a száját, nyilván, hogy tagadni kezdjen, közbevágtam: – Ben, látszik rajtatok. Ha nem vallod be, akkor is ez az igazság.

- Jó, és mire megyek vele?

Megint meglepett.

- Vagyis akarsz még menni vele valamire? – faggattam óvatosan, de rájött, mire akarok kilyukadni.

- Tudom már, mire megy ki a játék! Azt akarod, hogy bevalljam, iránta többet érzek, mint irántad, hogy te nyugodt szívvel Ryan karjaiba omolhass!

Ben, bár már évek óta ismertük egymást, még soha nem sértett meg ennyire. Elegem is lett ebből a beszélgetésből.

Felpattantam a székről, és a haragomat nem titkolván rábámultam.

- Ha tényleg ezt képzeled rólam, akkor kurvára nem ismersz! De tudod mit? Nem érdekel! Higgy, amit akarsz! – Ezzel elindultam valamerre abban a reményben, hogy összefutok még valahol Martinnal, vele ugyanis ma még nem volt nézeteltérésem. Idejét láttam, hogy pótoljuk ezt a mulasztást, mondjuk egy kiadós veszekedés formájában.

A tervem nem jött be. Ben a lépcsőfordulónál ért utol, a derekamnál fogva megragadott, majd a falhoz szorított.

- Ne haragudj! – suttogta bűnbánóan, aztán egy töredéknyi habozás után megcsókolt.

Nem dühösen érintette meg az ajkaimat, nem is a kétségbeesés motiválta, valami egész más lapult emögött, ahogy kedveskedve válaszreakciót próbált kicsikarni belőlem.

Nem várattam soká, megkapta.

Amint megérezte, hogy már nem akarok feltétlenül kiszabadulni az öleléséből, elengedte a karjaimat, melyeket így már rögtön a nyaka köré fonhattam. Az óvatos puszikból erre lágy csók kerekedett, de mielőtt szenvedélyesbe fordult volna, Ben elhúzódott.

- Gyere! – fogta meg a kezem, majd a tetőtéri teraszra vezetett. – Nem fázol? – kérdezte, de nemet intettem. Még éppen kellemes-hűsnek volt mondható az éj.

Miután leereszkedtem az egyik kipárnázott nyugágyba, Ben mellém feküdt, a karjaiba vett és felbámult a csillagokra. Követtem a tekintetét.

- Tudom, hogy az előbb undok voltam, tényleg sajnálom! – szólalt meg halkan.

- Semmi gond – motyogtam. Már nem voltam rá mérges.

- Az a helyzet, hogy igazad volt – törte meg a csendet kis idő múlva.

Meglepetten kaptam rá a tekintetem.

- Miben? – kíváncsiskodtam, de gyanakodva.

- Susan tényleg még mindig nem közömbös a számomra – ismerte be –, de… sajnos téged jobban szeretlek. És ez nemcsak azért mondom, hogy keresztbe tegyek Ryannek – fűzte hozzá, bár ezt enélkül is tudtam. – Ha nem volna igaz, nem mondanám.

- Tudom – biztosítottam róla, mert a tekintete ezt kérdezte, de aztán folytatta a gondolatmenetét.

- Talán szemétség is, hogy nem mondom inkább az ellenkezőjét, mert így csak nehezítem a dolgodat… Igaz? – Nem kellett válaszolnom, Ben mégiscsak jól ismert. Ő meg visszavedlett a régi önmagává: bocsánatot kért. – Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok.

- Sosem voltál önző – tiltakoztam, és tényleg így is gondoltam. Ez sem volt az, ahogy most viselkedett. Megértettem, miért nem enged át Ryannek csak úgy.

- Hát… pedig úgy fest, hogy most az vagyok – felelte immár lelkiismeret-furdalás nélkül. – Nekem eszembe sem jutna lelépni csak azért, mert őt is szereted. Sőt, azért sem, hogy könnyebben tudj dönteni. A szíved idővel úgyis megsúgja, melyikünk az, aki nélkül nem tudsz élni. Ha majd már úgy érzed, a levegő sem ízlik annyira, ha ő nincs veled, vagy ha a szomjadat kizárólag ő csillapíthatja, nem a legtisztább vizű forrás, ha a napsugár meg a szél cirógatása az érintései emlékét idézi beléd, ha álmodban valósnak érzed az illatát, az ölelését, és a holdfényt is egyedül ő teszi neked ezüstössé, nem pedig én, akkor… akkor beletörődöm a sorsomba. Addig viszont melletted maradok, hogy ha mégsem így történik, ne kelljen sokáig kutatnod utánam.

Megkönnyeztem ezeket a gyönyörű szavakat. Pontosan vegyítette a költőiséget azzal, amit Lorri meséi óta szerelemként képzeltem el. Emellett Ben nagylelkűsége is lenyűgözött. Tudtam, hogy ő sosem fog sürgetni, nem rágja majd a fülem amiatt, ha nem bírok egyik pillanatról a másikra dönteni, hanem kivárja, amíg teljesen biztos nem leszek magamban. Hát, fogalmam sem volt róla, hogy ez mikor lesz… de addig is:

- Köszönöm! – súgtam Ben fölé hajolva, és egy puszival is hálálkodtam, hogy tudja, tényleg nagyra értékelem az önfeláldozását.

- Nincs mit köszönni – hárított persze rögtön, majd átölelt, és rám parancsolt, hogy bámuljuk a csillagokat.

Egy picit meglepődtem, de szót fogadtam.

Annyira egyikőnk sem volt szakértő, hogy megpróbáljuk elkápráztatni egymást a csillagászati tudásunkkal, de ennek is megvolt a maga bája; olyan alakzatokat képzeltünk el magunknak, amilyeneket akartunk, tán még az asztrológiát is megreformáltuk alig egy-két óra alatt.

Amint elfelhősödött az ég, bevonultunk a vihar elől, Ben a szobámba kísért és ellátott néhány jó tanáccsal a másnapot illetően. Én ugyan feleslegesnek ítéltem mindezt, hisz még nem volt száz százalék a műtétem másnapi időpontja, de azért végighallgattam. Utána adtam csak hangot a kételyeimnek, ő azonban csak legyintett.

- Ha Martin valamit el akar intézni, akkor az el van intézve.

Igaza lett.

Ben nem maradt velem éjjelre, mert – ahogy kíméletlen őszinteséggel kijelentette – nem volt gyomra befeküdni abba az ágyba, amelyben még egy napja sincs, hogy valaki mással éreztem jól magam, úgyhogy egy cseppet sem befolyásoló hatású, szűzies csókocskát követően jó éjt kívánt, és magamra hagyott.

A tudatalattim ekkor határozta el, hogy megnehezíti a dolgomat, és megkínoz egy kicsit.

Miután napkeltéig töprengtem érveken és ellenérveken mindkettejükre vonatkozólag, végre el bírtam szunnyadni, de Ryan betört az álmaimba és elrabolt a szigetére. Némi nem reális boldogság után mégis elromlott valami, idegen karok ragadtak el tőle, és a tiltakozásom ellenére a vízbe hurcoltak.

Mielőtt megfulladhattam volna, kényszerítettem magam, hogy felébredjek. Kinyitottam a szemem, aztán megdöbbenve egy aggódó tekintetbe botlottam.