42. fejezet

42. fejezet

Hirtelen ért a megkönnyebbülés, miszerint nem valóság, ami történt velem, bár a vízig minden tökéletes volt.

- Lassan felébredhetnél – szólalt meg halkan Ben, aki a jelek szerint épp emiatt érkezett. – Nemsokára indulnunk kell a kórházba. Délben fognak műteni.

- Mennyi az idő? – kérdeztem azon igyekezve, hogy minél hamarabb engedelmesen magamhoz térjek.

- Fél nyolc – árulta el Ben. – Van még időnk, de az út is legalább kétórás lesz New Yorkig.

- Oké – bólintottam még mindig erősen az álmom hatása alatt. – Lezuhanyzom és már fent is leszek! – ígértem.

Bíztam benne, hogy a kád nem fog visszacsábítani az édesebb szunnyadásba, de hogy még biztosabbra menjek, megkértem Bent, tartson velem a fürdőbe. Sajnos nem tartotta jó ötletnek, nem akart sem kísértésbe esni, sem pedig késve indulni, úgyhogy inkább azt tanácsolta, alkalmazzam a köztudottan jól bevált hideg vizes megoldást. Igazat adtam neki, és fél perc után tényleg úgy éreztem, soha nem voltam még éberebb. Langyosabbra állítottam a csapot, és eltűnődtem rajta, vajon mi vár rám. Eddig sikeresen átkómáztam a műtétjeimet, de most tudatomnál vagyok. Vajon fájni fog?

Először arra gondoltam, megkérem a dokikat, rakjanak valahogy mesterséges kómába, ám aztán a pillantásom a lábszáramra esett, és eszembe jutott, amikor a sebem keletkezett. Azt a csontig hatoló fájdalmat is kibírtam, túléltem, sőt, utána még napokig voltam kénytelen roncsoltan létezni, pedig többször az ájulás kerülgetett, vagy szívesebben haltam volna meg, hogy ne kelljen éreznem. Mégis itt vagyok. Akkor egy vacak felszíni plasztikázástól minek tartsak?

A félelmeim ezzel egyelőre meg is szűntek. Elzártam a csapot, gyorsan megtörölköztem, majd visszamentem a hálóba. Ben az ágyamon ücsörgött, és telefonon beszélt valakivel, de a jöttömre gyorsan elbúcsúzott. Nem faggattam, ki volt a csevejpartnere, ő meg nem tartotta fontosnak a tudomásomra hozni, ehelyett közölte, hogy amint felöltöztem, Martinnal reggelizünk a teraszon.

Kicsit hűvös volt, de kellemesen sütött a nap odafent. Martin egyelőre nem volt jelen, de mi helyet foglaltunk. Ben elgondolkodva figyelt engem, de mielőtt rákérdezhettem volna, min töpreng, váratlanul felém hajolt, kivette a teás csészét a kezemből, az asztalra helyezte, majd a tenyerét a tarkómra csúsztatva közelebb húzott magához, és megcsókolt.

Rendesen meglepődtem, mert ezt a szobámban is megtehette volna, amíg öltözködtem, mégis várt. Vajon mire? – gondolkodtam el egy percre, majd úgy döntöttem, erre ráérek később is. Ben nyakát átkarolva hozzásimultam és átadtam magam az érzéseimnek.

A csók pont olyan volt, mint mindig; hiába élveztem előző nap egy másik férfi ölelését, a jelenlegi is felszította bennem a vágy tüzét, ezért aztán nem haboztam az ölébe mászni, miközben a nyelvünk nem hagyta abba a másik bódító ízlelgetését.

Egyre jobban felhevülve játszottunk az érzékekkel, simogatással is fűszerezve a mámort. Ben már akkor fel volt ajzva, amikor először hozzádörgölőztem, és lassacskán én is úgy véltem, szükségem lesz egy száraz bugyira, mielőtt elindulunk New Yorkba, de nem érdekelt. Tettem, amit az ösztöneim diktáltak, már nem érdekelt, hány óra van, az sem, hogy tíz perce még egy kiadós reggelire éheztem így, azt meg el is felejtettem, hogy rajtunk kívül más is a világon van, mondjuk Martin, aki úgy volt, hogy csatlakozik hozzánk. Tökéletesen átadtam magam a pillanatnak, Ben gyengéden őrjítő cirógatásának és csókjainak, a bőre izgató illatának és tapintásának.

Tovább akartam menni, olyannyira, hogy már a nadrágját gombolgattam, ám ekkor hirtelen mintha egy fal csukódott volna körém. Zavartan felemeltem a fejem, de nem volt fontos körülnéznem, hogy tudjam, nem Ben miatt rándult görcsbe a gyomrom.

Mindenesetre ő is észrevette, hogy valami nem stimmel.

- Mi a baj? – motyogta a melleim környékén, mire észbe kaptam, hogy eltűnt rólam a póló. Szerencsére nem repült messzire, az asztal szélén hevert.

Villámgyorsan érte nyúltam, és magamra rángattam.

- Valaki van itt! – suttogtam. Igazság szerint meg is nevezhettem volna, de az hülyeségnek tűnt, hisz ő előző este elutazott. Állítólag…

- Ugyan már, nincs itt senki, gyere! – húzott Ben újra magához. Egy percig hagytam, mert nem volt kizárt, hogy csak képzelődtem, ám aztán újra érezni véltem ugyanazt, ráadásul erősebben, mint az előbb. – Nataly! – nyögte Ben, amikor lecsúsztam az öléből vissza a saját székemre, és a lépcső irányába bámultam, habár nem volt ott senki.

- Ryan nem repült el tegnap, ugye? – kérdeztem le sem véve a szemem a lejáratról.

- De igen, miért? – érkezett a válaszkérdés, csakhogy Ben hazudott.

- Tudom, hogy itt van! – erősködtem remélve, hogy kiböki az igazat, de még mindig tagadott.

- Nincs itt más, csak te meg én! – bizonygatta. – Meg Martin – pillantott ekkor ő is a lépcső felé, ahonnan valóban Martin érkezett.

- Jó reggelt, fiatalok! – mosolygott ránk vidáman, majd leült mellém. – Készen állsz, Nataly?

Valószínűleg az operációra gondolt, de annyira összezavarodtam, hogy elsőre nem bírjak normálisan felelni.

- Igen, persze! – sikerült aztán mégis, de az agyam még nem tisztult ki teljesen; részben amiatt, amit Bennel csináltunk, nagyobb részben pedig azért, mert holtbiztos voltam benne, hogy Ryan a közelben van. Még mindig éreztem.

Kísérletet tettem rá, hogy rendezzem a gondolataimat, majd a többiek példáját követve legyűrtem néhány falatot reggeli gyanánt, az eszem azonban még mindig a történteken járt. Eddig sosem tévedtem a megérzéseimet illetően, és mérget mertem volna venni rá, hogy most sem, csakhogy… Nem értettem, mi folyik körülöttem.

Amikor már nem bírtam tovább, Martintól is megkérdeztem, de ő sem tudott konkrét infókkal szolgálni. Állítása szerint a múlt délután óta nem látta. Ezután viszont lopva egymásra pillantottak Bennel, amiből le is vontam a következtetéseimet.

- Nem vagyok őrült!

- Nyugodj meg, senki sem állítja, hogy őrült volnál! – próbált csitítani Martin meglepetten, de nem ment neki valami jól.

- Akármit is mondjatok, tudom, hogy Ryan itt van valahol! Csak azt nem tudom, minek bujkál?! Vagy direkt ez a szándékotok? Hogy a jelenleginél is jobban összezavarodjak?

- Nem! – tiltakoztak tökéletesen egyszerre, majd újra egymásra lestek.

- Remek! Akkor szimplán csak hülyének néztek! – varázsoltam magamra egy vidámnak álcázott mosolyt. Öt másodpercig bírtam az arcomon tartani, majd idejét éreztem némi ultimátumnak. – Na, ki vele! Gondolom, nem akarjátok, hogy dühösen toljanak be a műtőbe! A végén még képes volnék újra kómába esni.

Diadalmasan néztem végig az elbizonytalanodásukat. Azaz csak Martinét, Ben továbbra is nyugodtan állta a pillantásomat.

- Ez… lehetséges? – fordult a dokihoz a kételkedőbbik fél. – Úgy értem… készakarva kómába eshet valaki?

- Nem – érkezett rögtön a blöffömet leleplező felelet.

Martin fellélegzett, én meg még fenyegetőzhettem volna, miszerint lebecsülnek, gondoljanak csak rá, hogy félholtan Tonyt is meg bírtam ölni, ahhoz képest ez gyerekjáték lenne, de hallgattam. És vártam, hogy kibökjék végre az igazat.

- Ben! – próbáltam minden eddiginél esdeklőbben nézni rá, de ez is hatástalannak bizonyult. Ő meg könyörtelennek. És zsarolásban ugyanúgy otthon volt, mint én.

- Még mindig úgy érzed, mintha itt volna? – intett körbe.

- Nem – vallottam be egy kis tűnődést követően, bár megfordult a fejemben, hogy füllentek valamit.

- Jó! – vágta rá rezzenéstelen nyugalommal. – Ha hajlandó leszel felébredni a műtétből, elárulom, amire kíváncsi vagy.

Összeszorítottam a számat, mielőtt olyat találnék mondani, amit később nagy eséllyel megbánnék, de közben el kellett ismernem, hogy őt sem kell a szomszédba küldeni egy kis leleményességért.

Martin is egyetértett Bennel, jobbnak látta, ha minden izgalomtól megkímélem magam – mintha nem épp a tudatlanság tett volna most is ingerültté –, ketten egy ellen viszont fölényben voltak.

- Lassan indulnunk kell. Szólok a pilótának. – Ezzel lelépett, mi meg ismét kettesben maradtunk. Némán figyeltem jelenleg nem túlzásba vitten kedvelt barátomat, míg ő egyre vidámabban eszegette tovább a reggelijét.

- Nem vagyok bolond – adtam a tudtára megint, mire vigyorogva ugyan, de szomorkásan rávágta:

- Tudom!

- Akkor… mehetünk? – tért vissza Martin néhány pillanattal később, mi pedig szedelőzködni kezdtünk.

Volt egy elméletem róla, hogyhogy ilyen gyorsan lerendezte a pilótát – mondjuk úgy, hogy az a közelben volt, és Ryan személyesen –, de ez megdőlt, amikor Conraddal találkoztunk össze a gép felé menet.

Első dolga volt, hogy magához szorongatott és megpörgetett a levegőben.

- Üdv, szépségem! Hallom, rendbe akarod rakatni a karosszériádat?

- Olyasmi – nevettem el magam a képtelen megfogalmazáson, ami tulajdonképpen a lényegre azért rámutatott.

- Nekem így is bejössz – kacsintott rám –, de te tudod.

Ő volt tehát, aki célba repít bennünket, nem pedig Ryan. Neki híre-hamva sem volt sehol. Nem is éreztem, hogy esetleg megint rejtőzködne valahol, így aztán átmenetileg kiűztem a fejemből, és Ben vállára dőlve úgy döntöttem, alszom, amíg meg nem érkezünk a kórházba.

A tervem sikerült; New Yorkig aludtam, de nem pihentem ki magam teljesen. Pontosabban fáradtabb voltam, mintha nem hunytam volna be a szemem órákra.

Egyenesen a kórház tetején landoltunk, ugyanott, ahonnan az ébredésemkor megszöktünk. Odabent pedig egy komplett fogadóbizottság várt ránk. Egész mostanáig nem féltem, de amint az egyik vizsgálóba vittek, és Susan meg egy másik doki, valamint Ben természetesen diskurálni kezdtek arról, mit és hogyan fognak velem csinálni, kitört rajtam a pánik.

Ben azonnal kizavart mindenkit a szobából, majd feltette azt a kérdést, amire tudhatta a választ.

- Mi a baj?

Csak rontott a helyzeten, amikor mellém ült az ágyra és átölelt.

- Félek – közöltem vele az egyértelműt.

- Mitől? – mosolyodott el, mintha ez olyan baromi vicces lenne.

- Tényleg nem akarnak elaltatni? – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer éberen kell átélnem, ahogy különféle orvosi kütyükkel matatnak rajtam.

- A lábadat csinálják, úgyhogy nem szükséges – vont vállat. Hát, ezzel nem igazán nyugtatott meg. Ezt láthatta is rajtam, mert megkísérelt meggyőzni. – Nataly! Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Képes voltál évekig zokszó nélkül elviselni azt, amit Tony művelt veled. Aztán elhatároztad, hogy megölöd, miután pénzt és drogot nyúltál le tőle. Később átélted, ahogy az alattvalói kínozgatnak, sőt, mozogni is alig bírtál, amikor eltökélted, hogy másodszor is kinyírod. Minden alkalommal csak a véletlenen vagy az őrangyalodon múlt, hogy túlélted az éppen aktuális őrültséget, amibe fejest ugrottál. Te még ezer Tonyval is szembeszállnál, ha az életedre törnének! Sőt, akkor is, ha a barátaid életére. És most tényleg megijedsz egy kis felszíni műtétecskétől? – hitetlenkedett a kampánybeszédet követően.

Ahogy így felsorolta, nekem is hülyeségnek tűnt a dolog, de ettől függetlenül még igenis féltem.

- Most nyilván lerombolom a benned rólam kialakult rettenthetetlen eszményképet, de nem lehetne mégis altatásban? – kérdeztem halkan, felkészülve rá, hogy rögtön rávágja a nemet.

- Ha ragaszkodsz hozzá… – sóhajtott ehelyett. Én meg a nyakába ugrottam a megkönnyebbüléstől. – Nem romboltál le semmit – motyogta, mialatt szorongattam. – Maximum azt a tévhitemet, miszerint Superman egyenes ági leszármazottja vagy!

- Sajnálom! – feleltem nem kellően bűntudatosan. – És köszönöm! – hagytam aztán levegőhöz is jutni, amikor távolabb húzódtam tőle egy picit.

- Nincs mit – felelte Ben, miközben megcirógatta az arcom. A tekintete a számra siklott, és biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül megcsókol, ehelyett becsukta a szemeit, és el akart húzódni, de én utána kaptam.

Pont erre a határozott mozdulatra volt szüksége, hogy elveszítse az önuralmát. Olyan tébolyult szenvedély lakozott a csókjában, majd abban a mozdulatban, mellyel hátradöntött az ágyon, hogy fölém hajolva szinte leteperjen, akárcsak amikor legelső alkalommal együtt voltunk, a birtokon a zuhany alatt. Annyi különbséggel, hogy a ruháink most egyelőre rajtunk voltak, bár mindkettőnk kezei épp ezeket a körülményeket igyekeztek legyőzni, több-kevesebb sikerrel.

Átfutott rajtam a gondolat, hogy tán nem itt és nem most kéne ezt csinálnunk, de jelenleg mégsem éreztem ennek akadályát, nem úgy, mint a teraszon. Furcsa érzések ezzel szemben azért átjártak, de nem tudtam őket pontosan beazonosítani. Ben fájdalmasan érzékien csókolgatott és simogatott, mintha…

- Mindjárt jön a… Elnézést!

Lassan hatolt csak el a tudatomig, hogy valaki ránk nyitott. Odapillantva már csak a csukódó ajtót láttam, de ez és a hang bőven elegendőek voltak hozzá, hogy kijózanodjak, aztán majdnem lelökjem magamról Ben. A lendület utolsó milliméterén korrigáltam a mozdulatot, így csupán eltolás lett belőle. Ő meg még annyit sem fogott fel a külvilágból, mint én.

- Mi az? Mit…?

- Azt hiszem… Susan járt itt az előbb – szakítottam félbe a szaggatott és dadogós zihálásommal, de ez őt is észhez térítette.

Vetett egy pillantást az ajtóra, a faliórára, majd megeresztett egy cifra káromkodást. Ekkor hangzott fel a kopogás –- minden bizonnyal nem először, de mi csak most voltunk képesek meghallani, meg értelmezni a zaj jelentését.

Ben villámgyorsan felkelt rólam, visszagombolta a nadrágjátm magára kapta a pólóját, aztán rám nézett.

- Neked úgyis le kell vetkőznöd – legyintett. Eddig őt figyeltem, most ébredtem rá, hogy rajtam is meglehetősen hiányos már az öltözet. – Tessék! – lépett az ajtóhoz, míg én a bugyim fölé húztam a rút kórházi hálóinget, amit menet közben dobott oda nekem. – Oké, mindjárt készen vagyunk – mondta valakinek.

Ezt én is megerősítettem, miután megszabadultam a fehérneműtől. Ekkor lépett be egy középkorú férfi, aki nem sejtette, mi történt itt majdnem pár perccel korábban, mivel mosolygott. Susan nem jött vissza, de a pasi bemutatkozott, közölte, hogy ő fog engem megműteni, majd ismertette azt is, hogy pontosan hogyan.

Nem volt könnyű odafigyelnem, mert nem voltam egészen képben, és Ben még ki nem hűlt tekintetén is látszott, mennyire bánja, hogy megzavartak minket, de a doki által tartott tíz perces szakmai kiselőadást és az általa belém adott injekciót követően, amint újra kettesben maradtunk egy pillanatra, biztosítottam róla, hogy levegőt venni sem lesz ideje, mert alighogy magamhoz térek a műtét után, beteljesítjük a félbeszakítottakat. Nem válaszolt, csak elmosolyodott, és egy utolsó, édes csókkal búcsúzott, mielőtt engem egy ápoló tolószékben eltolt volna a műtő felé.

Odabent már összébb folytak a dolgok; legalább öten keringtek körülöttem latin szavakkal dobálózva, amikből egyszerű, hétköznapi földi halandó lévén semmit nem értettem, rám kapcsoltak egy csomó csipogó szerkezetet, egy lepellel fedték el a testem, kivéve a lábamat, és hasonló érdekességek. Nem nagyon bántam, hogy az eddigi műtéteim során nem volt muszáj eszméletemnél lennem.

Aztán jött egy csaj ráadásul, és valami fura izével közelített az arcom felé. A tiltakozásomon meglepődve elárulta, hogy én kértem az altatást, úgyhogy legyek szíves hagyni, hogy elkábítson. Hát, hagytam.

A szám meg az orrom elé rakta a gyanús cuccot, majd számolnom kellett tíztől visszafelé. A nyolcasra még emlékeztem, de aztán elködösült a világ.

- Nataly! – hallottam a nevem, bár biztosra vettem, hogy álmodom. Elmosódottnak tűnt minden, mintha… mintha valamivel belőttem volna magam. Különös hangokat és még különösebb színeket érzékeltem magam körül, az agyam pedig még szintén nem volt kellően tiszta, hogy reagálni bírjak, amikor megkérdezték, hogy vagyok.

A szemeimet sem bírtam soká nyitva tartani, ezért úgy döntöttem, bárki is zaklat, érje be annyival, hogy egyáltalán kinyitottam őket. Hamar visszazuhantam az álmok jótékony menedékébe.

Először azt éreztem meg, hogy süt a nap. Kellemesen cirógatta a bőröm. A következő az illat volt. Mintha egy virágos mezőn hevernék, csak éppen puha párnák között. Ez is jólesett. A közelből mindemellett a tenger sós levegőjének aromája szállt felém, és hallottam is, ahogy ütemesen a partra verődnek a hullámok. A természet illatozott és muzsikált nekem, egyedül a számban érzett keserű íz zavart, mert elrontotta a szép hangulatot.

Amint rávettem magam, hogy körülnézzek némi innivaló után, amellyel kiöblíthetném a számat, megdöbbenve állapítottam meg, hol vagyok. Alig akartam elhinni. Pedig igazinak, és iszonyúan ismerősnek tűnt.

Az ágy, amelyben feküdtem, a tükrös szekrény a szemközti falon, a dohányzóasztal, amelyen egy hatalmas virágkosár illatozott, a panorámaablakok, odakint a terasz kőfallal, a kanapészerű nyugágy… az óceán, még a szél is, minden tökéletesen ugyanolyan volt, mint akkor, amikor legutoljára itt jártam. Mintha el sem szöktem volna, visszautaztam az időben.

Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy nem meztelenül heverésztem itt, mint egy héten át minden reggel, hanem illedelmesen egy piszkosul szexi hálóingben, amelynek erotikus hatását azért jelentősen lerontotta az operált lábszáramat fedő kötés.

Rögtön felfogtam, hogy mégiscsak a jelenben vagyok, kiváltképp, mikor az erkélyről ebben a pillanatban belépő férfi szerelmesen mosolyogva ellépdelt hozzám az ágyig, leült, megcirógatta az arcomat, és azt suttogta:

- Örülök, hogy felébredtél! Isten hozott újra itthon!