43. fejezet

43. fejezet

Az első, második, valamint tizenhatodik sokkot követően nem számoltam tovább a döbbeneteimet előidéző okokat, inkább megerőltettem az agyam meg a hangom, és kifaggattam Ryant arról, hogy mégis hogy a picsába kerülünk mi ide?!

- Igaz, ami igaz, elég sokba került rábeszélnem az orvosaidat, hogy elhozhassalak ide gyógyulni – képesztett el egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében –, de azt hiszem, te sem bánod igazán, hogy így történt.

Nem egészen erre a válaszra voltam kíváncsi, de ő csak ezzel a kitérőfélével szolgált. Nos, ha azt képzelte, beérem ennyivel, tévedett.

- De miért? Úgy értem… Elmentél. Azt mondtad, amíg nem döntök…

- Döntöttél! – jelentette ki még mindig letörölhetetlen mosollyal és úgy, mintha ez az én számomra is tényleg ilyen borzasztóan nyilvánvaló kéne, hogy legyen. Hát, pedig nem volt az.

- Hoznál nekem valamit inni? – kértem meg, hogy időt nyerjek, amíg kellőképpen magamhoz térek az értelmes gondolkodáshoz.

- Persze! – állt is fel rögtön, hogy a konyhába siessen teljesíteni az óhajomat.

Hallottam, ahogy nyílik, majd csukódik a hűtőajtó, egy pohár koppan az asztalon, majd csobogás. Ez ezerszer ingerlőbb volt, mint az óceán zaja, úgyhogy azon nyomban szólongatni kezdett a természet. A gondolkodási késztetéseimet elodáztam, inkább a másik fajtának akartam előbb engedelmeskedni.

A lábaimat óvatosan a szőnyegre helyeztem, és már ültem, amikor Ryan visszatért. Ijedtében majdnem a vizemet is elejtette.

- Mi a fenét csinálsz te itt?! – adta tudtomra zordul az akciómmal szemben támasztott ellenérzéseit.

- Pisilnem kell – vallottam be szemlesütve a gyengeségem, mire a kezembe nyomta a poharat, rám parancsolt, hogy igyak, majd miután teljesítettem a feladatot, elvette tőlem, az asztalra rakta, engem meg a karjaiba emelt, és meg sem állt velem a fürdőig.

A vécé mellett állított talpra, felnyitotta a fedelét, még a hálóingemet is a derekamra gyűrte fél kézzel – a másikkal támogatott, hogy el ne dőljek, mert a bekötözött lábamra inkább nem nehezedtem rá –, leültetett, adott egy puszit a számra, és már ott sem volt.

- Csak kiálts, ha végeztél! – szólt még vissza az ajtóból, mielőtt rám csukta volna azt.

Mindez fel perc, vagy még kevesebb idő alatt történt, de már mindegy volt, engedtem a testem követelésének. Néhány pillanat alatt hihetetlenül megkönnyebbültem, mintha Isten tudja, mióta nem pisiltem volna…

Bár Ryan nyíltan nem tiltotta meg, de biztos nem örült volna, ha a dolgom végeztével nem szólok neki, így csak átültem a kád szélére, majd mikor a hívásomra belépett, megnyitottam a csapot, hogy kezet és arcot mossak.

- Ha gondolod, segítek majd megfürödni – ajánlkozott nagylelkűen és valószínűleg nem minden hátsó szándék nélkül, mikor a törölközőhöz nyúltam.

- Később – néztem rá, miután megszárítkoztam.

- Rendben. Na, gyere! – kapott fel ismét a karjaiba, hogy visszavigyen a hálóba.

Az érintése, az ölelése olyan ijesztően, és egyúttal izgatóan ismerős volt, hogy a lélegzetem is elakadt, akárcsak az előbb, amikor a fürdőbe cipelt. Ő persze teljesen higgadtan, és a levakarhatatlan mosolyával pillantott rám, amiből biztosra vehettem, hogy észrevette, mit vált ki belőlem, de csak az örömittas vágy csillant meg a szemeiben, nem tett további lépéseket közeledési szempontból, amiért külön hálás voltam, mivel várt még ránk némi tisztáznivaló.

Mielőtt letehetett volna az ágyra, megszólaltam:

- Kimehetnénk inkább a teraszra?

Jobb szerettem volna kevesebb falat látni magam körül, odakint pedig olyan csábító volt a szikrázó napsütés, hogy ha tehettem volna, a saját lábaimon szaladok ki a homokba, hogy a tengerbe gázolva élvezzem a gyönge hullámverést. Csakhogy ehhez két ép lábra lett volna szükségem, és jelenleg csak egy darab ilyennel rendelkeztem.

- Semmi akadálya – felelte önkéntes hordozóm. Ráadásul már megint azt a szexis mosolyt öltötte magára! – Kívánságod számomra parancs!

Zavarba jöttem a viselkedésétől, de megpróbáltam ezt leplezni, miután Ryan lepakolt az ittlétemtől és a kómámból már egyaránt jól ismert kényelmes kanapéra.

- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan, de éppoly feleslegesen is, mert jól voltam. A lábamon húzódtak a sebek, és emiatt iszonyúan viszketett, de kibírtam már ennél borzasztóbb kínokat is.

Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy tényleg minden oké. Miután hajlandó volt ezt el is hinni, hozott még nekem innivalót, egy tálban gyümölcsöket, cigarettát, ezeket az asztalra halmozta elém, de egyelőre nem kívántam egyiket sem. Őt annál inkább, ezért a figyelmem lényegre terelése érdekében őhelyette inkább a tengert bámultam tovább.

Minden kavicsra, sziklára, pálmafára és hullámra tökéletesen emlékeztem. Aztán a fogadtatásom jutott eszembe: Isten hozott itthon! Kicsit rémisztő volt, de tényleg, mintha hazajöttem volna. Nemcsak a pókerpárbaj, hanem az öt hónapos itteni „életem” miatt is. Azaz életünk…

Ryanre sandítottam, aki eddig hozzám hasonlóan a vizet fürkészte, de most, mintha szólítottam volna, rám nézett, és már megint mosolygott. Érdekelni kezdett, vajon csak a felébredésemnek, vagy ha nem ennek, akkor minek örül ennyire, de ehelyett a másik kérdést tettem fel, amely még az agyamban motoszkált.

- Miért mondtad, hogy elmész?

Nem kellett részleteznem, anélkül is tudta jól, mire gondolok, de előbb rágyújtott, majd komótosan leült mellém, mielőtt megfontoltan válaszolt volna.

- Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz hasonló helyzetre, csak más szereposztásban.

Megdöbbentem, hogy ezt ilyen őszintén bevallja, de hálás is voltam érte, hogy nem hazudik össze mindenféle valótlanságot.

- És… Ben…?

- Egyetértett velem abban, hogy jobb mielőbb pontot tenni ennek az egésznek a végére – találta ki a gondolatomat.

- Szóval szövetkeztetek ellenem – bólintottam enyhén elképedve, majd újra a tenger felé fordultam. Nem igazán volt kedvemre való ez a dolog így, bár muszáj volt belátnom, hogy hatásosnak bizonyult. – Tudtam, hogy nem őrültem meg. Ott voltál a teraszon, igaz?

- Elég volt a lépcsőig mennem – felelte halkan kis habozás után.

- És ebből mégis hogy szűrtétek le, kit választok? – érdeklődtem a pontos részletek iránt.

Megint egy sornyi hallgatás következett, mintha Ryan nem volna biztos benne, hogy el akarja-e nekem mondani, mi meg hogyan történt, de végül a vallomás mellett döntött.

- Amikor Ben ránk nyitott, nem vetted őt észre, pedig közelebb volt és tovább maradt, mint azt gondoltuk volna – húzta el a száját. Sejtéseim szerint Bent sokkolhatta, amit lát, nem pedig kedvtelésből maradt ott kilesni bennünket, de én ugyanúgy nem örültem neki, hogy látott minket úgy, mint Ryan. – Már menni készült, amikor feltűnt nekem, hogy egyáltalán jelen van, de előtte legalább egy percig kínozta magát a látványunkkal.

Lehunytam a szemem, mert át bírtam érezni, mit érezhetett, de a múlton már nem tudtam változtatni. És ha bírtam volna, sem biztos, hogy megteszem…

- És te? – Kíváncsi voltam arra a bizonyos „más szereposztásra” is.

- Én inkább nem merészkedtem olyan közel, mert nem akartam látni, ahogy… anélkül is tudtam, mi történik. De nem is volt rá szükség. Legalább harminc méterre voltam tőletek, amikor megérezted, hogy ott vagyok.

Mindezt az önteltség leghalványabb jele nélkül mesélte el. A bizonytalanságot is kihallottam a szavaiból, de nem volt elég erőm tiltakozni, meg különben is, pont így történt, ahogy elmesélte.

- Tehát… – álltam neki összefoglalni a tényeket –, Ben látott minket, mikor épp… együtt voltunk. De én nem tudtam, hogy ott van. Másnap meg vele voltam összegabalyodva, és te jelentél meg. Téged megéreztelek a közelünkben. Jól mondom eddig? – vetettem rá egy pillantást.

- Igen.

- Aha. És ebből gondoltátok azt, hogy melletted fogok dönteni?

- Mi csak… nem úgy… – Gyanítottam, hogy nem alaptalan a tétovázása.

- Ti döntöttetek helyettem, holott megmondtam, hogy időre van szükségem. Ehelyett ti ketten kigondoltatok egy hülye tesztet, amelyben én voltam az, akit vizsgálgattatok, én meg kísérleti nyúlként nem is sejtettem semmit. Vagyis átvertetek.

A szavaim keményebben hatottak, mint a hangsúly, amely kísérte őket, Ryan mégis csak a tartalomra figyelt.

- Nataly… Amíg te kitaláltad volna, hogy melyikünk mellett rakod le végül a voksod, mi holtbiztos, hogy bediliztünk volna a tudatlanságtól, a bizonytalanságtól, a reménykedéstől, és elsősorban a féltékenységtől – számolta az ujjain is a bajaikat. – Én elhiszem, hogy csalódott vagy, mert… jó, beismerem, tőrbe csaltunk, de csakis azért, hogy rövidre zárjuk ezt az egészet. Valamelyikünk úgyis veszített volna. Mi csupán felgyorsítottuk a dolgokat. Nem akartunk sokáig szenvedni, ennyi. A szíved pedig igenis választott. Abban a pillanatban, amikor eltoltad magadtól Bent, mert megérezted, hogy ott vagyok, akkor döntöttél úgy, hogy én leszek…

- Ki? – néztem rá kérdőn, mivel elhallgatott, és enyhültebben, mint az imént. – Ki leszel?

Nem felelt rögtön. Eloltotta a cigijét, felállt, járkált előttem két kört lehajtott fejjel, majd megállt, és a tenger felé motyogta a választ.

- Azt neked kell megmondanod.

Szóval már mégsem olyan biztos a dolgában – gondoltam cseppet sem repesve tőle, hogy ilyen szinten sikerült elbizonytalanítanom. Szívesebben kárörvendeztem is volna ezen, de az sosem volt az én stílusom.

- Mikor szedik le rólam a kötést? – tévedt a tekintetem a lábamra, amelyet Ryan a kijövetelünkkor felpolcolt, hogy véletlenül se mozdítsam meg, és témaváltásnak is jó alapot adott.

- Naponta cserélni kell – fordult vissza felém –, a gyógyulás pedig körülbelül két-három hetet vesz igénybe.

- És ki fogja cserélni? Te? – érdeklődtem csevegő hangnemben, mert mást nem láttam itt rajtunk kívül.

- Nem – húzta el a száját. Egyelőre nem szolgált bővebb magyarázattal, és azt hittem, már nem is fog, de amint leült vissza mellém, vett egy mély lélegzetet, és félig-meddig sajnos visszakanyarodott az előző, félbe maradt beszélgetésünkhöz. – A jelek szerint tévedtünk, és nem a szívednek, hanem az eszednek kell döntenie – jegyezte meg a kezdeti vidámsága ellenére eléggé lelombozódva. – Holnap alkalmad fog nyílni, hogy lépéseket tegyél ennek érdekében. Valahogy majdcsak túléljük addig…

- Ezzel azt akarod mondani, hogy…?

- Ben fogja cserélgetni a kötésedet – bólintott. – Holnap reggel érkezik. – Mielőtt eltűnődhettem volna rajta, hogy vajon eredetileg is így hangzott-e a terv, hozzátette: – Ha akarod, itt is maradhat – intett a ház felé – akármeddig…

Nem feleltem, mert fogalmam sem volt róla, mit akarok. Ha tényleg a szívemnek engedném át a döntést, akkor… akkor sem tudnám. Kénytelen voltam egyelőre kétségek közt hagyni Ryant is, magamat is, ugyanis fogalmam sem volt róla, mit csináljak.

Tisztában voltam vele, hogy nem játszom tisztességesen, nyílt lapokkal meg aztán pláne nem, de úgy éreztem, muszáj tényleg időt nyernem, ezen kívül meg akartam bizonyosodni valamiről, amit sejtettem ugyan, de látni más, mint elképzelni. Én látni akartam. Viszont nem volt kedvem Ryan orrára kötni a dolgot előre, mert spontánnak kellett lennie. Azt mondta, Ben másnap ide fog jönni – erre próbáltam alapozni. Direkt rákérdeztem, hogy ez mennyire biztos, mire előkapta a mobilját a zsebéből, majd megnyomott rajta pár gombot.

Hallottam kicsengeni, és nemsokára bejelentkezett Ben. Ryan kihangosította a készüléket, így én is tisztán érthettem a szavait. Aggódott. Értem.

- Nataly jól van, ugye? Felébredt már? Nincsenek fájdalmai? Ha vannak, akkor előbb a gyengébb gyógyszerből adj neki…

- Ben…

- …az erősebből csak akkor, ha sír a fájdalomtól, és…

- Ben!

- …vedd rá, hogy igyon sok folyadékot, meg etess vele lédús gyümölcsöket, azokban vitamin is van…

Ryan kissé kétségbeesett pillantást vetett rám, amiből rögtön rájöttem, mit akar. Ő hiába szerette volna megfékezni a szóáradatot, rajtam volt a sor.

- Szia, Ben!

Először azt hittem, nem hallott meg, de aztán hirtelen elnémult, és a beállt csendet már csak a hullámok és a szél neszei törték meg.

- Nataly?! – nyögte ki aztán reménykedve.

- Ki lenne? – kuncogtam fel. – Ryan talán más lányokat is fogva tart még a szigeten? – hunyorítottam vidáman a gyanúsított arcára, de nem volt jelen a humorérzéke; morcosan felállt, és elindult a víz irányába. Jobban tetszett, amikor még mosolygott, nem volt ilyen gondterhelt, de későbbre halasztottam a búja megfejtését és eloszlatását.

- Úgy örülök, hogy hallom a hangod! – zökkentett vissza Ben a valóságba.

- Holnap személyesen is hallhatod majd – feleltem.

- Alig várom! – Ezek szerint tényleg ő fogja kötözgetni a lábamat. Először azt hittem, Ryan csak kitalálta, amikor felróttam neki, hogy hülyeség volt nélkülem dönteniük. – A műtét különben jól sikerült.

- Ennek örülök… – Azon tűnődtem, szóba hozzam-e most az önkényeskedésüket, de végül letettem róla. Majd másnap, ha minkét jómadár elérhető közelségben lesz egy kis leckéztetéshez.

Biztosítottam róla Bent, hogy én is nagyon-nagyon várom már, hogy itt legyen, csevegtünk még néhány semmiségről, aztán elbúcsúztunk. Másnap reggelig kellett kigondolnom, miféle büntetésben részesítsem őket, addig viszont még rengeteg idő volt hátra.

Ryan visszafelé jött a tengerparton, letörten rugdosta maga előtt a homokot. Ennek ellenére határozottnak tűnt, mintha jól kitalált volna valamit, amihez tartani akarja majd magát. Kíváncsi voltam, mi lehet az, bár volt egy kósza gyanúm, hogy talán megint le akar lépni.

- Ha Ben holnap megérkezett, akkor én elmegyek a géppel, amelyikkel jön.

Ja, nem tévedtek a megérzéseim.

- Nem – néztem rá az övét is felülmúló magabiztossággal. El is képedt tőle.

- Nem?!

- De nem ám! Itt az ideje, hogy hármasban cseverésszünk egy kicsit – árultam el a terveimet. – Ti akartátok, hogy ne halogassam a döntést, úgyhogy meg fogtok szépen hallgatni! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon, mire felsejlett végre egy halvány mosoly az arcán.

- Igenis, hölgyem! – tisztelgett már vidámabban, bár szemmel láthatóan nem sok kedve fűlt a trióhoz. Aztán a korábbi témát szigorúan kerülve kifaggatott, nem fáj-e valamim, nem vagyok-e szomjas, éhes…

A gyümölcsökre esett a pillantásom, mire leült mellém és nekiállt narancsot hámozni.

- Ennyit én is meg tudok csinálni ám – motyogtam, bár mindent összevetve jólesett, hogy kényeztetni próbál. Még túlzásba is vitte, amikor egyenként a számba adogatta a gerezdeket. – Hát, ennyire meg aztán végképp nem vagyok magatehetetlen! – mosolyogtam rá teli szájjal, mire engedékenyen a kezembe nyomta a gyümölcs felét.

- Akkor te meg engem etess! – javasolta felcsillanó szemekkel.

Ennek a kihívásnak nem tudtam ellenállni, pedig éreztem, hogy veszélyesebb vizek felé hajózgatunk éppen. Az egymás szájába dugott falatok egyre inkább hasonlítottak a vágyainkat élesztgető kellékekre, mint a hagyományos éhséget csillapító eledelre.

Éreztem, hogy egy csepp narancslé az államra csordul, Ryan fogai erre összezárultak a mutatóujjam hegye körül, mert én is épp egy falatot dugtam a szájába. El sikerült volna húznom, ha akarom, de a szemeibe néztem… és nem akartam.

Mintha kötélen húznám, úgy vontam magamhoz közelebb, egészen addig, míg már csak néhány centire voltunk egymástól. A tekintete az ajkaimra vándorolt, majd a csepp útját követve az államra. Aztán elengedte az ujjam és még közelebb hajolt.

- Szabad…? – mormolta halkan, de a választ meg sem várva csókolta le rólam a cseppet.

Amikor az előbb kihozott ide, akkor is hozzám ért, de nem teljesen így, mint most. A nyelve követte a lé ösvényét az ajkamtól az államig, de ott sem állt meg. A kezében tartott újabb narancscikket végighúzta a nyakamon a kulcscsontomig, majd az ellenkező oldalon a fülemig fel, utána pedig követte a kijelölt sávot.

Régen, nagyon régen volt már részem ilyen erotikus csábítgatásban, pláne így, hogy alig ért hozzám. Én sem érintettem meg, a kanapé huzatjába mélyesztettem a körmeimet, és egyre szaggatottabban lélegezve próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy magamra rántsam. Nehezen, de sikerült. Kíváncsi voltam, meddig mer elmenni.

Az összes rám csepegtetett nedvet lassan eltakarította a bőrömről, visszajutott közben az államig, majd megállt. Éreztem a leheletét az ajkaimon, az övé is akadozott. Éreztem, mennyire vágyik rá, hogy megcsókoljon, és éreztem, hogy a régóta ismert erő engem is felé taszít, de őt valami visszatartotta tőle, hogy engedjen az ösztöneinknek. Régebben nem bizonytalankodott ennyit…

Elővigyázatosan a nyaka köré fontam az egyik karomat, mire – jól sejtettem – rögtön hátrahúzódott, de éppen ezt kívántam megakadályozni. Meglepődött, amiért pár centinél messzebb nem hagytam eltávolodni, kérdőn a szemembe pillantott, az ott talált válaszon felbuzdulva azonban mégsem tolt el; végre magához ölelt.

Én a magam részéről megfeledkeztem a lábamról, de ő olyan óvatosan húzott az ölébe, hogy valószínűleg akkor sem éreztem volna meg, ha még friss a sebem. Ezután megcirógatta az arcom, hátrasimogatta a hajam, és könnyedén elmosolyodott. Talán már nem érezte magát győztesnek a Bennel értem vívott harcban, de azt jól tudta, hogy akarom a csókot, amelynek ígérete köztünk vibrált. Most és csakis az övét. Nagyon!

A levegő nemcsak a lassan délidei napsugarak miatt forrt fel úgy, hogy még a szél sem tudta csillapítani a hirtelen támadt szenvedélyünk lobogását, sőt, inkább tovább szította azt. Egyetlen rövidke másodperc alatt eldőlt minden: Ryan engem akar, én pedig őt… nagyon leegyszerűsítve. Jelenleg cseppet sem bántam.

Az ösztöneink tomboltak ugyan, nem bírtam eldönteni, hogy a dübörgés a saját bensőmből fakad, az ő szívét hallom, illetőleg bombákat potyogtatnak körülöttünk mindenfelé. A külvilág aztán elmosódott, még a harmadik verzió sem érdekelt volna, ha igaz; maradtunk mi és a gyönyör.

Az édesebbnél édesebb csókok közepette az ujjaink is felderíteni igyekeztek a másik testét. A dolgot könnyítette, hogy valahogyan fekvő pozícióba keveredtünk a széles fekhelyen, a hálóingem már a derekamig lecsúszott, Ryan meg eleve csak az itt megszokott öltözékét, vagyis egy rövidnadrágot viselt, így aztán nem sok minden szabott gátat annak, hogy kedvünkre kalandozzunk egymás bőrén.

Valami azonban késleltette, hogy konkretizálódjanak a dolgok, ez pedig nem volt más, mint kedvesem undorítóan kordában tartott önuralma. Én a magam részéről már csakis egyre vágytam, az ölem lüktetett azért, hogy befogadhassa a testét, remegtem a kielégülésért, amit tőle kaphatok, de ő nem szándékozott elkapkodni a végkifejletet. Aztán végre úgy éreztem, nem bírja tovább: a szája épp a mellbimbóim között kószált, felváltva szopogatta őket kőkeményen bizsergősre, amikor az ujjai erősebben szorították a combjaimat az eddigieknél és egy mély nyögés is a lihegésünkbe vegyült, amely nem tőlem származott.

Na, ekkor hittem – mit hittem, reméltem! –, hogy végre elveszíti a fejét, megragad és összeolvadunk, ám ehelyett ő visszakúszott fölém, a nyelve a számba csusszanva akadályozta meg, hogy tiltakozásnak adjak hangot, mivel közben villámfürgén visszaöltöztetett. Aztán még több erőt gyűjtött valahonnan és ellökte magát tőlem. Mindezek után felállt – az ágyról is –, és néhány lépésnyit eltávolodott.

Nem volt igazságos, hisz nem tudtam csak úgy utána menni.

- Mi a baj? – nyögtem a vágytól szétepedten levegő után kapkodva.

- Ezt ne csináljuk! – lihegte rám se nézve. Alig hittem a fülemnek.

- Mi van? Miért ne? – követeltem a magyarázatot.

- Ez… nem ezért hoztalak ide – kínzott tovább mindkettőnket, de már nem voltam kíváncsi rá, milyen hülyeségek járnak a fejében. Ha normálisan tudtam volna mozogni, tuti, hogy felkelek, odamegyek hozzá, leteperem a homokba, nem foglalkozom az ellenkezésével, sem az idióta kifogásaival, és beteljesítem végre, amire mindketten vágyakozunk.

A lábszáramat fedő kötésre pillantottam. Ahhoz ugyan nem volt kedvem, hogy újra megműtsenek, de miután Lewis megsebzett, majdnem tökélyre fejlesztettem, hogyan tudnék úgy mozogni, hogy ezt ne érezzem, vagyis a sérülésem se súlyosbodjon. Most is meg tudnám csinálni – gondoltam, de mielőtt cselekedhettem volna, Ryan közelebb jött – tán az ő lábai is remegtek a kielégületlenségtől, ahogy nekem még ültömben is –, és a kanapé másik végébe telepedett. Ezzel megkönnyítette a tervem, bár mivel még mindig kerülte a tekintetemet, nyilván nem vette észre, hogy milyen pillantásokkal méregetem, és ezért merte ezt megtenni.

Úgy döntöttem, felhúzom egy kicsit, mielőtt akcióba lendülök.

- Nem ezért hoztál ide, mi? – morogtam. – Persze, hogy nem ezért, hanem azért, mert azt hitted, téged választottalak. Ha tényleg így volna, akkor is megálltál volna?

- Igen – felelte kissé vontatottan, ami arra utalt, hogy mégsem olyan biztos a dolgában, mint amilyennek látszani akar.

- Hmm – reagáltam le egyszerűen, majd mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mire készülök, már csak arra volt esélye, hogy levegőt vegyen.

Teljesen kedvező pózban helyezkedtem el ahhoz, hogy egyetlen gyors mozdulattal szemből az ölébe lendüljek, ehhez a sérült lábam egyetlen combizmát véve használatba, úgyhogy nem okoztam magamnak gyötrelmeket. Közben a sebeim megfeszültek persze a kötés alatt, de legalább nem fájt. Az azonban már erős kínokat indukált bennem, amikor Ryan szintúgy feszülő testéhez simult epedő ágyékom.

- Tudod mit? – suttogtam milliméternyire a szájától. A karom a nyaka körül volt, nem menekülhetett. Egyelőre nem is tervezett ilyet, megdöbbent a váratlan „támadástól”.

- Mit? – nyögte fojtott hangon, a levegővételt mellőzve.

- Az sem érdekelne, ha igenis azért hoztál volna ide, de ha most tényleg abba mered hagyni, és megint ellöksz, azt nagyon csúnyán megkeserülöd!

Ryan meghökkent mosollyal vette tudomásul a fenyegetésemet, de a kezei közben már a derekamról a fenekemre kúsztak, és úgy tűnt, immár nem eltolni, inkább közelebb húzni akar. Így valóban sokkal kényelmesebb volt.

- Oké, te vagy a főnök! – adta meg végre magát szóban is; a jelek szerint nem kellett sokáig győzködnöm –, de… – Vagy mégis? – Nem fáj a lábad? – simogatta végig a combjaimat.

- Nem! – ráztam meg a fejem, aztán megelégelvén a fecsegést a szájára tapasztottam az ajkaimat.

Nem egészen mondtam igazat, egy kicsivel már jobban sajogtak a sebeim, mint amikor felébredtem, de a kielégületlenség fájdalma erősebben lüktetett bennem.

Az idő-, hely-, meg egyéb körülményérzékelésem azon nyomban megszűnt, mihelyst újra táncra perdültek a nyelveink, a kezünknek sem szabott újabb akadályokat semmi, és a hálóingem is rövid úton lekeveredett rólam. Már csupán egy vékony darab textil volt útban, de ebből is gyorsan kiszabadítottam a végre már se vehemensen, se máshogy nem tiltakozó, de hozzám hasonlóan egyesülni vágyó pasi kőmerev testrészét, majd a saját izmaim és az ő kezei segítségével picit felemelkedtem, hogy némi, a lélegzetét újfent elakasztó simogatást követően egyetlen sikamlós lendülettel teljesen ráhúzzam magam.

Csak nyögni bírtam, szavakkal leírhatatlan érzések öntöttek el. Ryan figyelme, valamint szája a nyakam és a melleim felé terelődött, miközben szintén a segítségével mozogni kezdtem rajta. A lábamat így már egyáltalán nem éreztem, vagy legalábbis akár friss is lehetett volna rajta a seb, az sem érdekelt volna különösebben. A körülöttünk levő világ elmosódott, mint minden alkalommal, ha együtt voltunk. Itt már a puszta érzékiség játszott szerepet, semmi egyéb.

Ambivalens gondolataim támadtak, mikor a nyelvemet végighúztam szerelmem nyakán a füléig, majd annak cimpáját csócsálva elértem, hogy még gyorsabban kezdjen mozgatni magán. Már minden porcikánk összetapadt, a legizgatóbb mégis az volt, ahol újra és újra egymásba olvadtunk. A vérem felforrt, de azt nem tudtam eldönteni, hogy odázni akarjam-e a legvégső gyönyörűséges pillanatot, vagy mielőbb beteljesíteni? Végül a hosszadalmasabb folytatásban reménykedve az utóbbi verzió mellett raktam le a voksom, és ennek érdekében még hevesebb mozdulatokat tettem a csípőmmel.

Ryan vette a lapot, enyhén beleharapott a számba, majd segített, hogy mihamarabb elérjük a célt. A vállai ennek következtében hamarosan kisebb harapásokkal és körömnyomokkal lettek tarkítottak, a nyaka nemkülönben, de látszólag őt sem érdekelte egyéb, mint a paradicsom, ahova igyekeztünk.

Szorosan egymásba kapaszkodva, zihálva és remegve tettük meg az utolsó mozdulatokat a csúcsig, felérve pedig csókkal ünnepeltük a megkönnyebbülést. Úgy éreztem, mintha minden porcikám vattává változott volna, és mintha súlytalanul lebegnénk a felhők között. Soha senkivel ennyire jól nem esett még a szex, mint vele, mégha ilyen majdnem-kutyafuttában, félrokkantan történt is meg.

- Tudod, mire vágyom most? – nyöszörögtem pár pillanat múlva Ryan fülébe, mire kissé elmosolyodott.

- Ha repetára, akkor adj még egy percet és megkapod! – fogadkozott. Szó se róla, csábító volt a gondolat… kiváltképp, hogy a mámoraimat okozó része még mindig bennem tartózkodott.

- Amíg le nem telik a perc… nincs esetleg egy kis barackfagyi a hűtőben? – pihegtem. Hiába kezdett lassulni valamelyest, de még nem teljesen a vérem, hiába csillapodott átmenetileg a testem éhsége, úgy éreztem, egyre nagyobb hőség vesz körbe. A bőröm fénylett a verejtéktől, és a szélnek hűtenie kellett volna, de nem így történt, percről percre jobban melegem lett.

- Fagyi? – ismételte Ryan rekedtes hangon, amiből gyorsan leszűrtem, hogy máris rábeszéltem, majd a szemembe nézett, és ezzel ellentétben villámgyorsan elkomorult. – Fagyi az van, de… A kurva életbe! – káromkodott egy nem túl szolidat, miután megtapogatta a nyakam és a homlokom. – Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? – vitatkozott velem ingerülten, miközben leemelt magáról, felállt és a karjaiba vett.

- Nem vagyok rosszul – feleltem csodálkozva, de ekkor mintegy varázsütésre borzongani kezdtem, viszont már nem a vágytól. A fülem zúgott, a fejem is nehezebbnek tűnt, úgyhogy Ryan vállára hajtottam. Meg sem állt velem a hálóig.

Amint letett az ágyra, biztos voltam benne, hogy valami nagy baj van, mert a szoba megfordult velem néhányszor, és kirázott a hideg, miközben még mindig istentelenül melegem volt.

- Ne merj elájulni! – kiáltott rám ijedten az egészséges felem, amikor lehunytam a szemeimet, pedig csak egy percet szerettem volna pihenni, amíg elmúlik a szédülésem. Nem jött össze, mert a hangjára én is megijedtem, és felpattantak éppen csak lecsukott szemhéjaim.

- Nem akarok… – motyogtam, de hiába próbáltam engedelmeskedni, egyre jobban vonzott az alvás. Ezen meglepődtem, mert pár perce még egészen más dolgok foglalkoztattak, de nem tehettem semmit…

Félálomban – vagy félájulásban – még hallottam, hogy Ryan egyre többször ismételgeti a nevem, kérdezget, fáj-e valamim – erre makogtam is neki valamit –, majd telefonon kezdett kiabálni valakivel. Valami helikopterről meg időjárásról volt szó… Ezen cseppet kiakadtam. Hogy juthat eszébe épp a közelgő viharról diskurálni a valakivel, miközben én haldoklom?! Vitába szállni viszont nem próbáltam vele, ráhagytam, de közben reménykedtem, hogy rám is szán még azért némi figyelmet a közeljövőben.

Az álom elkerült, bárhogy szerettem volna belemerülni valami csodásabb világba, nem maradni itt ebben a verejték-nyirkos, mégis tűzforró közegben, de akármennyire is igyekeztem, mégsem tudtam elaludni. A szemeim csukva maradtak, mintha sikerült volna, sőt, még azt is érzékeltem, hogy Ryan több rétegnyi plédet terít rám, vastagabb dunyha nem lévén itt, a trópusi szigeten, aztán egy újabb környi kiabálás után le is dobálja őket rólam, a mobilját a sarokba hajítja, és megint a karjaiba vesz.

- Mit…? – Meg akartam kérdezni, mit művel velem, de ebből a számomra is csupán egy érthetetlen morgás lett, a következő pillanatban viszont sikítani támadt kedvem.

Sosem hittem volna, hogy lehet rosszabb élményem azoknál, amelyeket mindezidáig elszenvedtem, de most bebizonyosodott a tévedésem. Életem eddig őszintének vélt szerelme most bőszen igyekezett aláásni a belévetett bizalmamat, mégpedig úgy, hogy velem a karjaiban beleereszkedett egy egész kádnyi jeges vízbe.

- Mi a fenét csinálsz?! – visítoztam, és szabadulni próbáltam, de túl szorosan fogott. Hirtelen a lábamon levő kötés sem érdekelte, szorosan tartott, amíg jéggé nem fagytam az ölelésében.

- Nyugodj meg, hidd el, ettől jobban leszel! Minden rendben! Nataly… – Össze-vissza beszélt mindenféle megnyugtatónak szánt dolgokat, de engem az vigasztalt volna, ha kienged ebből a jégveremből. Ehhez képest lassacskán ezt is égetőnek éreztem, nem hidegnek, mint az elején. – Most engedek hozzá egy kis hideg vizet, hogy fokozatosan hűlj le! – mesélte.

Ekkor zavarodott össze az agyam végérvényesen. Hideget enged hozzá? Az üdvös lesz, hisz jelen pillanatban már lángolok. De a szavai alapján eddig nem hidegben ücsörögtünk, hanem… Na, ezt végiggondolni tisztább fejre lett volna szükségem, az viszont nem volt kéznél, sem nyaknál, úgyhogy felhagytam vele.

Hallgattam Ryant, aki tartani próbálta bennem – vagy saját magában, esetleg mindkettőnkben – a lelket, dideregtem, miközben felemésztett a tűzforróság, és borzasztóan szerettem volna valahol máshol lenni.

Csak félig meddig fogtam fel, hogy mi történik velem. A jeges-forró fürdőt követően Ryan visszavitt az ágyba, több száz paplanba bugyolált, majd belém erőltetett néhány marék gyógyszert, és mellém bújt a katlanhőmérsékletű vulkánba, amelyben feküdtem. Az ő testét is izzani éreztem, de furcsa módon ez most jólesett. Fáztam.

- Minden rendben lesz, ne félj! – próbált vigasztalni, de elég hatástalanul, ugyanis elsírtam magam a hangjából kiérzett aggodalom miatt.

Mialatt dideregve igyekeztem minél jobban hozzábújni, hogy ne fagyjak meg, elárulta, hogy lázas vagyok, de nincs komoly baj, a gyógyszerek majd segítenek. Túlságosan reménykedő volt a hangja ahhoz, hogy szimplán elhiggyem neki ezt a „nincs komoly baj” kezdetű szöveget, de nem volt más választásom. Ő azt is remélte, hogy ha kialudtam magam, sokkal jobban leszek. Én szintén ebben bíztam, bár egyelőre úgy éreztem, menten meghalok. Soha ilyen szarul nem éreztem még magam, akkor sem, amikor legutóbb gondoltam megváltásnak a halált. A beszédhez túl fáradt voltam, ezért gondolatban vettem búcsút mindenkitől, akit szeretek, hátha Ryannek nem lesz igaza, és nem leszek jobban.

Még sokáig duruzsolt a fülembe kedves szavakat ideges hangon, olyan szorosan ölelt, hogy a szívünk is egyszerre dobbant rohamtempóban, szorgosan cserélgette rajtam meg alattam az átizzadt ágyneműt, és estig még kétszer kényszerített be a kádba, mivel nem ment lejjebb a lázam.

- Azt hiszem, soha többé nem nyúlok hozzád… – fogadta meg egyszer, bár a szavaival ellentétben éppen száraz ruhába bújtatott. Egyedül még ülni sem bírtam, úgyhogy hálás voltam neki a segítségéért. Azt viszont nem találtam ki, mi oka lenne rá, hogy többé ne nyúljon hozzám.

- Miért? – kérdeztem, vagy inkább nyöszörögtem. Fogalmam sem volt, értette-e, de végül válaszolt, úgyhogy biztosan igen.

- A múltkor kómába estél öt napra, miután szeretkeztünk, most meg ez…

Éreztem rajta, hogy tényleg félt, de ellent mondani már nem voltam képes.

Ekkorra rám adta az egyik pólóját és egy melegítőalsót, visszadugott az ágyba, megint rám terített egy méternyi vastagságú leplet, megitatott velem egy liter borzalmas ízű valamit, és újabb adag tablettát is kaptam. Ezt követően megint mellém feküdt. Már nem reszkettem annyira, könnyebb dolga volt, hogy a karjában tartson.

- Próbálj meg aludni, jó? – kérte egy csomó puszi kíséretében.

Megpróbáltam. Kimerített az egész délután tartó borzalom, úgyhogy nem hamar, de végül sikerült.