44. fejezet
Különös módon nem álmodtam semmit, talán mert nem aludtam túl mélyen. Többször észleltem, hogy Ryan átöltöztet, itt-ott hideg borogatást rak rám, majd ágyneműt cserél, és visszabugyolál a hőségbe. Egész éjjel mellettem volt, de nem volt elég erőm, hogy megköszönjem neki, amit tesz értem. A szemeimet is csak pillanatokra nyitottam ki. Hát, ilyen gyengének sem éreztem még magam soha…
Reggel egyedül voltam az ágyban, amikor felébredtem. Valami zaj riasztott. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy egy helikoptert hallottam. Kis idő múlva aztán halk beszélgetést a veranda felől.
- Azt hiszem, már jobban van… – Ez Ryan volt, még suttogva is elég bizonytalannak tűnt.
- Mennyire volt lázas? – Ben érkezett tehát.
- Negyven fokot mértem tegnap, miután rosszul lett. – Ettől egyből teljesre nyíltak a szemeim.
Atyaisten! Negyven fok?! Csoda, hogy még élek! Bennek is hasonló gondolatai támadtak.
- Azt a…! Jesszus! Bele is halhatott volna!
- Reggelre már csak harmincnyolc volt, azóta meg remélem, még tovább hűlt. Talán már nem lesz baj…
Ezután kiderült, hogy egyedül Ryanen múlott az életem, mert a szárazföldön akkor tört ki a vihar, amikor rosszul lettem, ezért nem repülhetett ide egy komplett mentőcsapat, és estére meg ideért az égiháború, szóval leszállni nem bírtak volna biztonságosan. Hajnalig tomboltak az elemek, akárcsak bennem a láz, úgyhogy magunkra voltunk utalva. Azaz én rá. Ő ezzel szemben Ben telefonos utasításait követve remekül ellátta a dolgát, aminek következtében szerencsésen életben maradtam.
- Nem jellemző ugyan – hallottam megint a dokit –, hogy ilyesfajta műtét miatt belázasodjon valaki, de ötezerből egyszer előfordul. Megnézném, ha nem bánod.
Ryan nem felelt, de beleegyezhetett, mert a következő pillanatban mindketten beléptek. Egy bágyadt mosollyal fogadtam őket, amely megkönnyebbülést váltott ki belőlük.
- Látom, már ébren is vagy! – örvendezett Ben. – Hogy érzed magad?
Válasz helyett előbb ledobtam magamról a takarók felét.
- Jobban – néztem hálásan a háttérben leragadt Ryanre, aki a jelek szerint egy szemhunyásnyit sem aludt, mert alig állt a lábán és a szemei alatt is karikák sötétlettek, de mosolyogva hárította a köszönetem. – Megsülök! – tettem hozzá, és a többi takarót is félre akartam rúgni, de Ben rám szólt, hogy ne tegyem.
- Előbb mérjük meg, hány fokos vagy most. Rendben?
Megadtam magam. Harminchét és fél fokot diagnosztizált az orvos, vagyis még tovább csökkent a lázam, aztán megnézte a lábamat is. Én nem voltam kíváncsi az újabb sebeimre, ők viszont alaposan szemügyre vették, miután Ben lefejtette róluk a kötést.
Ezt követően megdöbbentett nemcsak az az egyetértés, amellyel egymás iránt viseltettek – ismerve az amúgy konkurenciális helyzetüket –, hanem egy másfajta összhang is, amivel a lábam állapotát értékelték.
- Ez…
- Hű!
- …normális ez így?!
- Hát… basszus!
Na, ezek után mégis muszáj volt nekem is odanéznem.
Persze nem engedték, hogy felüljek, Ryan a vállamnál fogva nyomott vissza a párnára, miután egymásra pillantottak.
- Hé! Az én lábam! Látni akarom! – tiltakoztam, de hasztalan.
- Hogyne, kincsem! Mindjárt! – felelte Ryan, aki a kapálózásom ellenére is rendíthetetlenül tartott, Ben pedig a bokámat fogva vizsgálgatni kezdte a vádlimat.
- Mi van? Ronda netán? – firtattam, mert egyre idegesebbé tett a titokzatos viselkedésük. – Elfelejtitek, hogy végignéztem, ahogy Lewis tönkretette. Nem volt szép látvány! De annál csúnyább nem lehet, az ki van zárva! Vagy talán kettő nőtt a régi egy helyére?
Utóbbit magam sem gondoltam komolyan, de még ha mégis úgy lett volna, nagyon akartam már látni, nemcsak a rémült elképedést az arcukon.
- Hallgattasd el! Beszélnem kell Susannel! – parancsolt ekkor Ben Ryanre, és már tárcsázta is a számát.
Hát, nem kellett kétszer kérnie, ő a létező legegyszerűbb módon fogta be a számat, mielőtt újra megszólalhattam volna: egy hangyányi tépelődést követően megcsókolt. Ezzel nemcsak az én szavamat akasztotta el, hanem Ben sem valószínű, hogy pont így gondolta a dolgot, mert a csendből, és a vonal túl felén felhangzó hangokból ítélve alig jutott eszébe, hogy kivel akart beszélni meg miről, de néhány másodperc múlva már nem is nagyon érdekelt.
Önfeledten viszonoztam Ryan csókját, aki, amikor észrevette, hogy már nem kapálózom, eleinte csak óvatosan puszilgatott, de aztán megfeledkezett a fogadalmáról, mely szerint többé nem nyúl hozzám, és a hajamba túrva hevesebben csókolt. Egy pillanatra még megijedtem, olyan hirtelen csusszant a számba a nyelve, de aztán megéreztem az ízét- és végképp eltűnt a külvilág.
Úgy tűnt, őt sem érdekelte semmi, ami odakint zajlik, mert Bennek többször a nevünkön kellett szólítania bennünket, valamint megköszörülgetni a saját torkát, végül köhögéskoncertet adni, mire felfogtuk, hogy rajtunk kívül is van élet.
Végül kelletlenül elszakadtunk egymástól, de a vágyódó tekintet és a ziháló lélegzet közös maradt. Nem sikerült még stabilan állnom a valós jelen talaján, így csak lassan jutott el a tudatomig, hogy a pasik miről beszélgetnek tőlem karnyújtásnyira.
- Susan szerint ez nem függ össze a lázzal… – mesélte éppen Ben –, de nem is egészen természetes. Meg szeretné nézni. Egy specialistát is hoz magával, meg persze a dokit, aki plasztikázta.
- Rendben – bólogatott Ryan, aki hozzám hasonlóan még csak félig-meddig nyerte vissza a józanságát. Most vett egy mély lélegzetet, majd rám pillantott. – És addig…?
- Lefertőtlenítem és visszakötözöm – vont vállat Ben kissé tanácstalanul nézegetve a lábam.
Mivel nem hagyták, hogy az összes plédet lerúgjam magamról, az most hastól térdig rajtam tornyosult, Ryan meg még mindig átölelve tartott, úgyhogy véletlenül sem vethettem rá egy pici, lopott pillantást, hogy megtudjam végre, mi a fene történt a lábammal. Ez dühített. Tiltakozni próbáltam, de hiába.
- Holnap tudnak iderepülni – motyogta Ben az orvosi táskája mélyén matatva –, úgyhogy muszáj kibírnod még egy napig.
Hát, ez rohadtul nem volt kecsegtető kilátás, de akárhogy ellenkeztem, ők ketten voltak és erősebbek, mint én egyedül. Az új kötésem pillanatok alatt elkészült. Ezután lázmérés következett, ami kimutatta, hogy már hőemelkedésem sincsen, így a pasik elhatározták, hogy engedélyeznek nekem egy fürdőt. Boldoggá tett az ötlet, mert az egész éjjel tartó izzadás után igen ragadósnak éreztem a bőröm, de hogy ne okozzak nekik csalódást a beleegyezésemmel, nem bírtam ki, hogy gúnyolódva meg ne jegyezzem:
- Ez a kötözés előtt is eszetekbe juthatott volna!
Erre összenéztek, majd Ryan kiment a konyhába egy nylonért, amivel levízhatlanították a kötszeremet. Nem jött be a hátsó szándékom, mely szerint reméltem, hogy leveszik a gézt, és megláthatom, amit titkolni igyekeznek előlem.
- A többit már meg tudjátok oldani, ugye? – kérdezte Ben, de a választ nem várta meg, fogta a cuccait és magunkra hagyott minket.
Kicsit tanácstalanul éreztem magam, Ryan viszont egy cseppet sem. Belépett a fürdőszobába, egy másodperc múlva már hallottam is, hogy a kádba csobog a víz, valóságos illatorgia szállt onnan még ki felénk – nyilván a közös kedvenc fürdősóból szórt a vízbe –, aztán visszajött hozzám, és az ágy mellé guggolt.
- Na, gyere, most te jössz! – nyúlt értem Ryan. Lerántotta rólam a maradék takarókat, majd az ágy szélére ültetett, amíg levetkőztet. A pólóval kezdte volna, de meg kellett kapaszkodnom a kezében, mert megszédültem. – Minden oké? – Naná, hogy észrevette, amikor elsápadtam.
- Aha…
- Ben! – kiáltotta el magát ekkor hirtelen.
- Nem kell visszahívnod, jól vagyok! – tiltakoztam, de feleslegesen. A szólított már meg is jelent.
- Mi a baj?
Tévedtem. Ryan nem amiatt ordibálta vissza, amire én gondoltam.
- Készítenél Natalynak valami kaját, amíg lemosdatom?
- Nem kell engem mosdatni, nagylány vagyok már! – morogtam, de rám se bagóztak.
- Persze. Meg egy injekciót is fogsz kapni – pillantott rám az áruló Ben –, nehogy újra felszökjön a lázad – tette hozzá, aztán már fordult is ki a szobából.
Ryan ezek után nem teketóriázott sokat, pillanatok alatt levetkőztetett, megint felkapott, mintha nem emelgetett volna épp bőven eleget az éjszaka során, és a szomszédos helyiségbe vitt. Megérdeklődte, szükségem volna-e néhány magányos percre, de nemet intettem, mert nem voltak ilyesmi késztetéseim. Emlékeim szerint nem fogyasztottam se ihatót, se ehetőt az elmúlt egy nap során, amit meg igen, azt kiizzadtam…
- Tényleg menni fog ám egyedül is… – próbáltam még ellenkezni egy utolsót, de ő természetesen meg sem hallotta.
Ahogy már oly sokszor, most is az ölébe ülve merültem el vele együtt az illatos, habos vízben. Kellemesen meleg volt, végre nem fáztam!
- Ez most jólesik – bújtam a korábbi ellenkezéseim dacára Ryan karjaiba.
- Igazán? – sóhajtott egy fojtottat, mivel elhelyezkedés közben néhány érzékenyebb része is a mozdulataim áldozatául esett.
- Ühüm – nyögtem végül kényelmesen hátradőlve a mellkasára.
- Akkor jó… – súgta, majd a fejét lehajtva végigpuszilgatta a nyakamat.
Ez is jólesett, de még milyen jól! Csak épp kifacsartabbnak éreztem magam erőnlét-ügyileg, mint valaha, mint például egy-egy vele töltött maratoni hancúrozás után. Talán emiatt szégyelltem el magam, amikor megéreztem, hogy az ő teste éledezve mered a derekamnak, miközben a melleimet simogatja a habzó, szinte bársonyos állagú vízben.
- Ryan…
- Hmmm?
Eredetileg figyelmeztetni akartam rá, hogy pillanatnyilag szexuálisan inaktívnak érzem magam, de ahogy az ajkai a nyakamat becézgették, az ujjai pedig már a köldököm környékét cirógatták, igenis felébredt bennem az aktivitás.
- Ez most lehet, hogy nem fog menni – vallottam be mégis, bár nagyon nehezemre esett. Megint tüzeltem, de most másfajta láztól, mint korábban.
Ha azt hittem, csalódást okozok neki ezzel, tévednem kellett. Az ujjai nem álltak meg, miközben halkan felnevetett.
- Ha hiszed, ha nem… az utóbbi húsz, főként aggódással töltött óra után kénytelen vagyok férfiasan bevallani, hogy bizony rendesen lemerültek az elemeim… Amit a hátad mögött érzel, az ösztönös reakció a közelségedre, de kétlem, hogy akár csak egy menetet is kibírnék ébren.
Örültem neki, hogy mögöttem ül, így nem láthatta, hogyan borul lángba az arcom. Zavarban voltam – ilyen luxust sem engedhettem meg magamnak Tony uralkodásának idején, de az az időszak, és vele együtt az életem azon kisiklott szakasza egyszer s mindenkorra véget ért. Nem először fogtam fel ezt a tényt, de mint mindig, ezúttal is embertelenül boldoggá tett a dolog.
Ryan ujjai már bőven a köldököm alatt járkáltak, amikor megfogtam a csuklóját.
- Ezt most ne, ha tényleg mindketten kimerültek vagyunk – kértem halkan, mire mosolyogva rábólintott.
- Azok vagyunk.
Mivel ebben ilyen remekül egyetértettünk, megállapodtunk benne, hogy maradunk a szimpla ejtőzésnél meg mosakodásnál, és később, majd ha új erőre kaptunk, a testünk is megkaphatja, amire vágyik.
Különös módon a fürdő és az, hogy már nem vagyok lázas, jobban felélénkítettek, mint gondoltam volna. Ennek ellenére nem vitatkoztam, amikor Ryan a szárazra törölgetésemet követően rám adott egy pólót és egy bugyit, majd ágyba fektetett.
- Megnézem, hogy áll Ben a reggeliddel – motyogta tényleg holt fáradtan. Magára rángatott egy alsónadrágot, és már indult volna az ajtó felé, amikor a hangom megállította.
- Gyere ide egy kicsit! – kértem csendesen, mire megfordult és visszalépett az ágyig. Nem bújt mellém, ahogy szerettem volna, ezért megpaskoltam magam mellett a lepedőt. Mosolyogva ült le, de ez még mindig nem volt az igazi. – Közelebb! – adtam a tudtára, mit akarok pontosan.
- Itt vagyok – feküdt le végre. Egyből hozzásimultam, és ő is átölelt.
- Maradj még itt egy picit – adtam egy gyengéd puszit a szájára. Óvatos csók kerekedett belőle, amit beleegyezésnek vettem.
A karjaiba fészkeltem magam, és vártam, hogy a tervem megvalósuljon. Néhány perc elteltével az ujjai megálltak a bőrömön, a légzése épp olyan egyenletessé vált, mint a szíve dobbanásai, és egész testében elernyedt. Elaludt!
Pont ezt szerettem volna elérni. Még egy kicsit vártam, majd megpróbáltam kibújni a karjaiból, de rögtön felébredt a mocorgásomra és szorosan magához vont.
- Ügyes trükk volt, de nem fogok aludni nélküled – dörmögte a fülembe, amit aztán puszikkal borított.
- Csak úgy gondoltam, eszem valamit – mentegetőztem. – Te meg pihenj nyugodtan.
Nem voltam elég meggyőző, vagy csak szimplán átlátott rajtam.
- Ha Bennel akarsz beszélni úgy, hogy én ne legyek ott, akkor ezt mondd, légy szíves. Nem kell a kamuduma a kajáról...
A tekintete éberen várta, hogy vajon mit mondok erre. Az őszinteség mellett döntöttem.
- Oké. Négyszemközt szeretnék vele beszélni.
- Rendben – engedett el, amint kimondtam, és hátat fordítva nekem a párnába fúrta a fejét. – Majd keltsetek fel, ha kitaláltátok, mi legyen!
Látszólag nem érdekelte a dolog, de ismertem már annyira, hogy tudjam, a nemtörődöm felszín alatt nagyon is zavarja a dolog. És mégis azon van, hogy ne rendezzen önző féltékenységi jelenetet. Ezt becsültem.
- Ryan?
- Mi van? – dünnyögte párnahangon.
Nem feleltem, megvártam, amíg rám néz. Alighogy megtette, egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Szeretlek! – tettem hozzá, mire enyhült benne a feszültség.
- Na, menj, hagyj aludni! – morogta, de már mosolyogva, aztán visszabújt a párnába.
Még egy puszit adtam a lapockájára, aztán rajta átmászva felkeltem az ágyból.
A lábam miatt óvatosan lépdeltem el az ajtóig a fal mellett, onnan pedig már nem volt messze a konyha. Csakhogy Bent nem láttam ott tüsténkedni, úgyhogy a nagy ablakon át kinéztem a partra. Odakint ücsörgött a kőfal tetején, és a tengert bámulta. Kilépdeltem hozzá. Út közben felfedeztem, hogy nem tétlenkedett, míg mi tisztálkodtunk: szépen megterített kint a verandán.
- Ryan? – szólalt meg, mikor felfedezte, hogy itt vagyok. Még elém is jött, és segített asztalhoz ülni.
- Elaludt – feleltem közben a kérdésére. Aztán feltettem egy sajátot: – Elmondod, mi van a lábammal?
- Nem. – Pont erre számítottam. – Ezeket találtam a hűtőben – emelt fel egy fedőt az egyik tányérról, de most a kaja érdekelt kevésbé.
- Legalább azt áruld el, hogy van-e okom aggódni!
- Nincs – nyugtatgatott. Úgy tűnt, igazat mond, ezért hittem neki, de sokkal okosabb nem lettem. Mindenesetre beletörődtem, hogy nincs választásom; vagy kivárom a másnapot, amíg ideérnek a szakértők, vagy leszedem a kötést. Lévén, hogy ketten voltak itt ellenem, nem akartam megkockáztatni a második verziót, maradtam tehát az elsőnél. Sokkal rosszabb úgysem lehet, mint amilyen volt.
- Örülök, hogy itt vagy – szaladt ki a számon, miután félreraktam az aggodalmaimat.
- Én is – felelte, majd körülnézett. – Kurva jó ez a hely! Sose fogom megérteni, miért szöktél el innen.
- Jó okom volt rá, te is tudod – vontam vállat, majd a villámra böktem egy falatot a gombás omlettből. – Ezt senki nem csinálja nálad jobban! – dicsértem meg érte, miután lenyeltem.
- Te is finomra sütöd – hárított szerényen, majd visszatért a másik témára. – Az az ok most már nem áll fenn.
Kényelmesen rágcsáltam el egy pirítóst is a tojáshoz, míg azon gondolkodtam, hogyan is döntsek. Eredetileg együtt akartam velük beszélni, és jól kiosztani őket, amiért önkényesen beleugattak az életembe, de ma már nem volt kedvem ehhez.
- Jó tanárom volt. Téged senki nem múl felül – toltam el végül magam elől az üres tányért. – Az ok már valóban nem áll fenn – bólintottam egyenesen ránézve. – De ez csak egy ház. Az meg ott csak a tenger – böktem a szikrázóan kék nyílt víz felé.
Ben gondolkodott egy picit, mielőtt reagált volna.
- Először azt hittem… Sőt, biztattam magam vele, hogy különleges okod van rá, hogy vonzódj hozzá, de… téged nem érdekel a pénze – állapította meg kacifántosan. Egyet kellett vele értenem.
- Nem.
- Valóban szereted – érkezett meg máris a következő bizonyított hipotézis.
- Igen. – Mindig tartottam ettől a pillanattól, de már rég eljutottam arra a szintre, hogy ne akarjak kertelni csak azért, hogy a másiknak ne fájjon, úgyhogy… muszáj volt kiegészítenem a vallomásomat. – Téged is szeretlek, Ben. És egy picit sem vagyok könnyű helyzetben.
- Tudom – sóhajtott fel, de egyelőre nem igyekezett nekem megkönnyíteni. – Én a magam részéről már kitaláltam, mi lenne mindhármunknak a legjobb, de kivárom, amíg végül ugyanerre jutsz te is.
Ez nem volt túl igazságos, de végeredményben tulajdonképp megadta számomra a végső döntést, és ezt hálásan fogadtam.
Eltűnődtem rajta, régebben mennyi mindent hajlandó lettem volna megtenni neki hálából. Például leszopni pár doboz cigiért…
A múltról valami más is eszembe jutott. Rákérdeztem:
- Mi lett a színészi ambícióiddal?
- Olyanjaim sosem voltak! – nevetett fel.
- De hát... egyszer azt mondtad… – hebegtem tétován.
- Csodálkozom, hogy még emlékszel rá! – szakított félbe elismerően. Majd megmagyarázta egykori füllentését. – Akkoriban még alig ismertük egymást. Emellett volt egy olyan érzésem, hogy elrettentél volna, ha megmondom, hogy orvosnak készülök.
- Lehet – adtam neki igazat. Akkortájt valóban tartottam mindentől és mindenkitől, aki bármilyen kapcsolatban lehetett a hatóságokkal.
- Sosem vonzott az a pálya – rázta meg Ben a fejét.
- Pedig azzal is jól lehet keresni…
- A pénz nem minden. Igaz? – Bólintottam, miközben kezdtem kapizsgálni, hova akar kilyukadni Ben. De még mindig meg bírt lepni. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek – folytatta, bár ebbe bele tudtam volna kötni, hisz gyilkoltam –, és az a véleményem, hogy megérdemled a boldogságot.
- Mire próbálsz célozgatni? – firtattam. Mégsem voltam kellőképp tippelgetős kedvemben. Ehhez képest megint másról kezdett dumálni.
- Amikor kómában voltál… – kezdte, én meg egy elnyelt sóhajjal az asztalon heverő cigis dobozért nyúltam, felkészülve egy hosszabb sztorira –, a sikeres műtétek, vérátömlesztés meg egyebek ellenére beletelt egy kis időbe, amíg biztosak lehettünk benne, hogy egyáltalán életben maradsz. Azt viszont senki nem tudta megmondani, mikor térsz magadhoz. Hihetetlenül gyötrelmes öt hónap volt az, Nataly. Kétszer állt meg a szíved az első három hétben. Mindkétszer Ryan hozott vissza.
- Mi? – döbbentem meg. Erről eddig senki nem mesélt.
- Mi sem tudjuk, hogyan történt – vonogatta Ben a vállát. – Egyik alkalommal sem volt melletted, vagyis a szobádban, amikor… meghaltál, de amint visszatért, újraindult a pulzusod. Na, ettől kezdve még vécére sem ment ki anélkül, hogy ne állt volna melletted készenlétben néhány doki, hogyha gond adódna, fel bírjanak éleszteni, de erre szerencsére már nem volt szükség.
- Mit akarsz ezzel mondani, Ben? – vágtam közbe.
Hallgatott egy sort, majd átinvitált – vagy inkább vitt – a kanapéra, ahová épp egy pálma árnyéka vetült, és kellemesen cirógatott a szél, aztán ő is rágyújtott, mielőtt folytatta volna.
- Nyugi, nem arra gondolok, hogy benneteket az isten is egymásnak teremtett. Ehhez te meg én szintén elég jól összepasszolunk, tehát nem lenne logikus. De mégis van köztetek valami, ami szorosabb köteléket jelent, mint mi kettőnk között.
- Vagyis szerinted vele kéne maradnom?
Gondolkodni még mindig nem állt a rendelkezésemre túl sok idő, ezért igyekeztem leegyszerűsíteni a dolgokat és kitalálni, hogy Ben fejében milyen gondolatok, szándékok, akármik keringhetnek.
- Igen. – Olyan gyorsan és határozottan vágta ezt rá a kérdésemre, hogy biztos lehettem benne, jól meghányta, vetette az ügyet, és tényleg ezt tartja megoldásnak.
Ehhez képest én… vagy inkább az agytekervényeim a szívemmel szövetkezve újra nekiálltak bonyolítani a helyzetet.
- De te…
- Miattam ne aggódj! – mosolygott rám. Megfogta azt a csuklómat, melyen még mindig viseltem a tőle kapott láncot, a másik keze pedig az arcomra simult. – Valószínűleg mindig szeretni foglak, de… Ez a történet nem rólam szól, hanem rólad. És azt hiszem, itt az ideje, hogy végre csak egyetlen férfinak legyen helye az életedben. Ez pedig mindketten tudjuk, hogy kicsoda.
Még mindig mosolygott. Cseppet sem tűnt megbántottnak, vagy csalódottnak… na jó, talán tényleg csak egy cseppet, de… Nem először jöttem rá, hogy ő a legjobb barátom ezen a világon.
Aztán megint eltűnődtem. Ben iszonyúan sokat változott azóta, hogy megismerkedtünk egymással az utcán. Akárcsak én, meg mindannyian, akik részesei voltak az életemnek. Azt sajnáltam csak, hogy Lorri ezt már nem érhette meg.
Az elszomorodásomat Ben félreértelmezhette, mert aggódva törölgette le a könnyeimet az arcomról.
- Hé! Ne sírj! Gyere ide! – húzott magához. A karjaiba bújtam, de így még inkább kitörtek belőlem azok az érzelmek, melyek létezéséről egy éve még semmit sem tudtam. Hagytam, hadd folyjanak, Ben pedig tovább suttogta a meglátásait. – Úgy gondolom, most nyugalomra van szükséged. És Ryanre.
- Ó, Ben…
- De van egy ajánlatom – szakított félbe, amit nagyon jól tett, mert már pont elkezdtem volna sajnálni magunkat. Kíváncsian vártam, mi az ötlete. – Legyetek együtt. Legyetek boldogok, tőlem még össze is házasodhattok, én örülni fogok neki, ha látom, hogy boldoggá tesz, de… ha ez a dolog mégsem jön össze köztetek, akkor jussak majd eszedbe, jó? Nem fogok soha közétek állni, de melletted mindig. Ha szükséged lesz rám, én ott leszek.
Ebben a pillanatban jobban sajnáltam, mint valaha, hogy nem Ben iránt érzek úgy, ahogy megérdemelné.
- Ó, Ben! – zokogtam fel ismét.
- Na jó, nyugodtan bevallhatod, hogy azért ennyire nem fogok hiányozni! – jegyezte meg nevetős hangon, de kihallottam belőle, hogy szeretné, ha megcáfolnám. Nem az ő kedvért tettem.
- De igen, fogsz! – néztem a szemeibe. Utáltam, hogy esetleg ez kell legyen a búcsúnk. Az sem vigasztalt, hogy a jelek szerint még csak nem is neheztel rám, amiért nem mellé raktam le végül a pipajelet.
- Lesz időd megszokni a gondolatot – felelte. – Legalább egy napot még itt kell maradnom veletek. Szeretném tudni, rendben van-e így a lábad.
- Még mindig nem akarod elá…
- Nem! – rázta meg a fejét határozottan.
- Nem igazság! – morogtam. – Az én lábam! Ti miért tudhatjátok előbb? – álltam neki nézegetni a kötést, már amennyire Ben ölelése engedte.
- Nehogy megpróbáld leszedni! – szólt rám, mintha kitalálta volna, mit tervezek.
- Igenis, doktor úr! – sóhajtottam, majd el akartam húzódni, mert az iménti megállapodásunkhoz képest túlságosan intim volt a póz, amelyben összesimultunk, de félúton meggondoltam magam. Hátha ez az utolsó kettesben-alkalom. Visszafészkeltem magam gyorsan. Ez persze neki sem volt ellenére.
- A pasid ezt nem fogja díjazni, ha felébred – jegyezte meg Ben csipkelődve, de erre is volt válaszom.
- Hisz tudod, hogy megérzem, ha a közelben van – suttogtam.
Tudta, így egyikünk sem aggódott. Bár Ryant még mindig bizonytalanságban tartottam abban a tekintetben, hogy kit választok, de sejthette a viselkedésemből. Mindenesetre egyelőre nem vehetett rá mérget.
- Erről jut eszembe, ígértem neked egy szurit, nehogy megint belázasodj – törte meg Ben kis idő múlva a hullámmorajjal tarkított csendet.
- Jól vagyok, majd később beadod – tiltakoztam. – Most olyan jó így.
Szerencsére szót fogadott, úgyhogy még percekig békésen ültünk, egész addig, míg odabent meg nem szólalt Ryan mobilja. Bár még nem sokszor hallottam csörögni, egyből tudtam, hogy az övé az. Csak éppen hajlandóságot nem mutatott rá, hogy felvegye, ugyanis se a motoszkálását nem hallottuk, sem azt, hogy elhallgatna a masina.
- Talán Jodie keresi – szólalt meg Ben. – Nem kéne felkeltenünk?
Amióta tudtam, hogy mi a helyzet a házasságukkal – magamban beismertem, hogy már azelőtt is –, kedveltem Ryan feleségét, úgyhogy nem volt okom keresztbe tenni nekik.
Kibújtam Ben öleléséből, aztán felálltam, hogy a házba bicegjek.
- Mozogj minél kevesebbet! – kapott viszont ő rögtön a karjaiba. – Orvosi előírás – vigyorgott rám, de átláttam rajta. Csak azért tette, hogy még hozzám érhessen, és ez egyelőre legális volt neki… orvosilag.
De nem volt szerencsénk. A mobil akkor hallgatott el, amikor épp elmentünk mellette. A konyhapult szélén hevert.
- Hagyjuk aludni, de nézzük meg ki kereste. Ha Jodie, akkor őt visszahívjuk – döntöttem.
Ben bólintott, majd lepakolt a díványra, aztán pedig odahozta nekem a készüléket.
Alighogy megfogtam, az újra megcsörrent. Csakhogy nem Jodie nevét írta ki… Hanem Elaine-ét.
