46. fejezet


46. fejezet


Amikor az első napsugarak bekukucskáltak a szobába, ösztönösen felébresztett a cirógatásuk. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy nemcsak azok futkároznak a bőrömön, hanem jól ismert, izgató férfiujjak is ezt teszik.
Még csukott szemmel elmosolyodtam, és átadtam magam a kényeztetésnek. Talán mégis elárult a sóhajom, mert a következő pillanatban már ajkak is puszilgatták a hasam melleim alatti részét, óvatosan haladva a köldököm felé, majd még lejjebb. Mintha halk sutyorgás törte volna meg a csendet, de nem értettem a szavakat. Megvártam, míg a csókok a mellbimbóimig érnek, majd kinyitottam a szemem. Ryan becézgetett, ahogy azt a megérzéseim megsúgták. Felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát. A szája erre a nyakamra siklott, majd a gyengéd erőszaknak engedelmeskedve direkt feljebb vette az irányt.
- Jó reggelt! – suttogta csillogó tekintettel, majd megcsókolt. A gyengéd puszik még tovább ébresztgettek, de csak míg a nyelvünk nem találkozott. Akkor a szenvedély kerekedett felül.
Hevessé vált szívveréssel kóstolgattuk egymást egyre éhesebben. Kedvesem a combjaim közé furakodott, melyeket rögtön a csípőjére kulcsoltam, a kezei pedig újra nekiálltak feltérképezni a testem. Én sem tétlenkedtem, igyekeztem őt minél jobban felizgatni, bár ehhez nem volt szükségem különleges erőfeszítésekre, már amúgy is kőkeményen feszült a lábaim közé.
Azon nem tűnődtem el, hogyhogy meztelen vagyok, emlékeim szerint ugyanis pólóban és sortban feküdtem le, azon viszont annál inkább, hogy rajta miért van még alsónadrág?
Megkíséreltem megszabadítani tőle, bár ez nem bizonyult egyszerű feladatnak. A teljes siker eléréséhez el kellett volna eresztenem, arra pedig nemigen voltam hajlandó. Ráadásul hirtelen ő is véget vetett a mámornak, amikor elszakította magát tőlem. Még a kezeimet is lefogta!
- Erre most sajnos nincs idő – nyögte fájdalmas hangon, majd a csalódott értetlenkedésemet látva további magyarázattal is szolgált: – Megjött a helikopter.
Lassan, de tényleg beszivárgott az agyamba valamiféle fura külső zörej, amit nem a szívem szapora dobbanásai alkottak.
Csúnyán elkáromkodtam magam, de Ryan nem ábrándult ki belőlem a helyzetünkhöz nem illően mocskos szám miatt, ellenkezőleg: elnevette magát.
- Én sem mondhattam volna szebben! – jegyezte meg, majd ismét felém hajolt, de mielőtt megcsókolhatott volna, elfordítottam a fejem. Utána én magyaráztam meg a tettemet:
- Ha nem szállsz le rólam rögtön, a dokik kénytelenek lesznek szex közben megvizsgálni a lábam! – Reméltem, hogy ez éppoly komolyan hangzott, ahogy szántam, mert csak ezt az egy lehetőséget voltam hajlandó biztosítani a számára, most vagy soha alapon.
Legnagyobb kínomra a mostot választotta, és szinte azonnal elengedett. A szinte részt képezte, hogy előbb még megfogta az állam, és szorosan tartotta, amíg ellentmondást nem tűrően meg nem csókolt.
Sejthettem volna, hogy ragaszkodni fog hozzá, az övé legyen az utolsó szó, bár így nem túl hatékonyan oltogatta a tűzünket… Mintha benzint locsolt volna rá víz gyanánt.
- Utállak! – vágtam hozzá, amint utána leszállt rólam. Felnevetett, egy pillanatig sem vette komolyan, amit mondtam. Én bezzeg reszkettem a beteljesülésért kiáltozó, ám cserben hagyott vágytól.
- Én viszont szeretlek! – feleselt vidáman, majd elkomolyodott. – Ki sem tudom fejezni, mit jelentesz nekem.
Ez meglehetősen érzelgősen hangzott, mégsem túlzottan csöpögősen. Nem álltam neki gúnyolódni, bár régen tétovázás nélkül megtettem volna. Csakhogy most már én is pont ugyanígy éreztem iránta, képtelen voltam titkolni. A dühöm is rögtön tovaszállt. Beletörődtem az átmeneti kielégületlenségbe, de picit még nehezteltem rá a történtek miatt.
- Hova lett a ruha, amiben elaludtam? – érdeklődtem kíváncsian, majd mikor bűntudatosan elfordult, már tudtam a választ, mielőtt kimondta volna.
- Úgy gondoltam, nem abban a cuccban akarod fogadni a dokikat, ezért csakis időspórolás miatt azt az előbb levettem rólad – bökött az ágy mellé, majd le is hajolt, hogy felszedegesse az odaszórt darabokat. Gyanúsan kerülte köznen a tekintetemet.
- Időspórolás, mi? – morogtam, miközben körvonalazódott bennem némi bosszúféle, amiért képes volt itt hagyni, miután felizgatott. – Akkor most rajtad a sor, hogy fel is öltöztess! – szabtam ki az ítéletet.
Ryan dermedten rám nézett, majd lassan végig rajtam.
- Azt már nem! Te is tudod, mi lenne a vége, ha most megint hozzád érnék. – Tudtam hát, azért találtam ki. – Csakhogy gondolnom kell a jó híremre is! – indokolta meg vidáman az elutasítása tényét.
Nyilván nem úgy szánta, én mégis pont úgy vettem. Úgy, mint valamit, amiről még muszáj lesz hosszasan elbeszélgetnünk.
Ő ne vette észre a hangulatom hirtelen jéggé fagyását, a ruháimat higgadtan az ágy végébe pottyantotta, majd magára kapott egy pólót meg egy nadrágot, és a jelek szerint távozni készült. Az ajtóban érte a hangom.
- Hidd el, hogy az én hírem rosszabb – feleltem korántsem olyan jókedvűen. Teljesen újjáéledtek a kétségeim.
Úgy tűnt, Ryan végre felfogja a hangulatváltozást, mely egy pillanat alatt ment végbe bennem, de mielőtt győzködni kezdhetett volna, mennyire nincs igazam – mert tudtam, hogy ez lesz napirenden, amint szóba kerül a dolog –, kopogtak az ajtón.
- Bocs, ha zavarok, de megérkeztek Susanék.
Ben jött értünk. Ryan résnyire nyitotta az ajtót, úgy válaszolt neki:
- Máris megyünk.
Mire újra becsukta, már álltam. Mivel úgy sejtettem, az orvosok csak addig maradnak, amíg kiderítik, mi baja a lábamnak, nem terveztem túlságosan kiöltözni. Egy levágott szárú farmer meg egy top mellett döntöttem. Ryan az ajtóból nézte végig, ahogy magamra húzkodom őket, de mikor felé léptem, hogy mehessünk túlesni a vizsgálaton, megállított.
- Nataly…
- Hagyjuk ezt most! – kértem. – Különben sincs jelentősége.
- Ben mesélt nekem tegnap a félelmeidről. – Erre mégis megtorpantam. – Jobban esett volna, ha velem osztod meg őket, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy ezt meg kell beszélnünk. Amint elmentek, jó?
Nem tetszett a szitu, sem a téma, amelybe belekeveredtünk. Mihamarabb szabadulni akartam belőle, úgyhogy rábólintottam. Két rossz közül egyelőre a kisebbiket választottam. Amúgy is szerettem volna már tudni, mi a fenéért hüledeztek előző nap a lábam állapotán.
Ryan sem hátráltatta tovább a dolgot, a nappaliba vezetett.
Miután kölcsönösen üdvözöltük egymást az érkezettekkel, Ben nekiállt lefejteni rólam a kötést. Tényleg vártam, hogy megpillanthassam végre, amit egy napig titkolni próbáltak előlem, de az eredmény legalább olyan felkészületlenül ért, mint a többieket.
- Ez már tegnap is ilyen volt? – tért magához elsőként Susan. Ben avatta be a titokba.
- Nem, tegnap még látszott néhány csík itt, meg itt, de… mára a jelek szerint ezek is eltűntek.
Vagyis két nap alatt behegedtek a műtéti sebeim – vontam le a következtetést. Szóhoz sem jutottam, akárcsak a másik három.
Aztán az operációt végző orvos eszmélt. Különféle érzésteszteket végzett, hogy valóban jól gyógyultam-e, majd ezek pozitív visszajelzése láttán kijelentette, hogy számára ez egy csoda ugyan, de mivel a saját szemével látta, kénytelen elhinni, hogy van ilyen. Susan is ellenőrizte az izmaim működését, és ő is mindent rendben talált. Egyedül arra nem jött rá senki, hogyhogy tökéletesen regenerálódtam két nap alatt. Előttem is rejtély volt.
- Összefügghet ez a lázzal? – kérdezte ekkor Ryan, mire mindannyian rábámultak.
- Láz? – nézett rám Susan elgondolkodva. – Hol járt az eszed, amikor a pszichoszomatikus gyógyulást próbálták a fejedbe verni? – pillantott aztán Benre áthatóan.
Kedvenc barátomat sem kellett azonban félteni. Sok – pontosabban a kettő mit sem sejtő – jelenlevő döbbenetére határozottan és nyugodt hangon felelt meghökkentőt. Engem már korábban képesztett el vele.
- Azt hiszem, akkoriban főleg azon, hogy melyik ruhadarabodat tépjem le rólad elsőnek, amint véget ér az óra.
- Jó válasz! – búgta egykori (?) szeretője, és tanára, majd rákacsintott.
Ben viszonozta a mosolyát, előttem pedig ebben a másodpercben vált világossá, hogy a vele kapcsolatos aggodalmaimat elfelejthetem. Minden nagyképűség nélkül biztosra vettem ugyan, hogy Ben irántam mélyebben érez, de immár azt is, hogy az ásó-kapa dolog elérkeztéig – feltéve, ha ötven-hatvan év múlva Ryanért jönne előbb a kaszás, és nem értem –, ő remekül fog boldogulni az élet minden területén, és vigaszt tekintetében sem fog hiányt szenvedni.
A doki zavartan köhintett egyet, és félrevonult, hogy pár kollégájával az esetemről tárgyaljon, Ryan meg egy kérdő, sőt, magyarázatot követelő pillantást villantott felém, mindezt későbbre beelőlegezve, majd a lassan már szinte sistergő csendben én tettem fel a kérdést.
- Pszicho micsoda?
A múlt-, és jövendőbeli gerlepár szélsebesen tért vissza a mentális paradicsomból a ridegebb valóságba. Susan kezdett el magyarázni.
- Ahogy léteznek pszichoszomatikus betegségek, úgy a gyógyulás ilyen formája is előfordulhat. Persze nem tudjuk biztosan, és nem is bebizonyított tény, hogy létezik a dolog, de… lehetséges. Ilyenkor elméletileg az történik, hogy a beteg lelkileg kerül olyan állapotba, hogy ez kihat egy fizikai probléma regenerálódására. Csak ez a két nap az, ami elképesztő… A láz azonban nyilván elősegítette a folyamatot. Nem hiszem, hogy meg fog ismétlődni.
Mind közbevetés nélkül hallgattuk a meglehetősen szokatlan magyarázatot, tán csak Ben előtt villant fel némi halvány felismeréssugár, mivel neki elméletben illett volna tudnia ezt, persze felmentő körülménynek definiáltam azt, hogy a tananyag ezen része közben épp a tanárnőjéről fantáziált.
A másik doki is visszamerészkedett közénk, majd csaknem szó szerint elismételte a már hallottakat, tolmácsolván a kollégái meglátását ebben az ügyben. Ezután a biztonság kedvéért még egyszer megvizsgálta a szöveteimet, hogy valóban kellően újraépültek-e, majd hitetlenkedő elismerését fejezte ki a gyors gyógyulásom miatt, végül ellátott néhány tanáccsal a közeljövőre vonatkozóan, mire ügyeljek, milyen mozdulatokat hanyagoljak, nehogy mégis felszakadjanak a sebek...
Figyelmesen végighallgattuk, megígértem, hogy követem az utasításokat, sőt, még a felírt gyógyszert is rendesen fogom szedni, ha ragaszkodik hozzá. Mikor ezután Susannel indulni készültek, nem tartóztattuk őket. Az egyetlen gondom az volt, hogy Ben is felszedelőzködött.
Megvártam, míg a többiek lelépnek, de Ryan, talán megérezve, hogy érzem magam, utánaszólt, mielőtt kiment volna az ajtón.
- Búcsúzkodjatok csak! – ment ki ő helyette.
Egy kicsit még mindig fura volt, hogy simán kettesben mer hagyni Bennel, de annak örültem, hogy a jelek szerint ennyire megbízik bennünk, és igyekeztem elűzni az agyamból azt a baromságot, miszerint lehet, hogy már nem is féltékeny, ez ugyanis azt jelentené, hogy nem szeret úgy, ahogy állítja. Reméltem, hogy tévedek, mindenesetre pillanatnyilag más dolgom akadt, mint ezen rágódni.
El kellett búcsúzkodnunk.
Már a szótól is kirázott a hideg.
- Te is elmész? – néztem rá picit ijedten, amint Ryannek engedelmeskedve visszajött mellém és le is ült.
- Most már nincs okom maradni. Van, aki vigyázzon rád, ha gond adódna – pillantott a távozó után.
- De ugye… találkozunk még? – Számomra is érthetetlen volt az emiatti aggodalom, de már jó ideje nem volt kedvem titkolni a valódi érzéseimet.
- Persze, hogy találkozunk! – ölelt át Ben mosolyogva. Ezt olyan magától értetődő természetességgel mondta, hogy képtelen voltam nem hinni neki. Ennek ellenére nem túl boldogan viszonoztam az ölelését, mert máris hiányzott. A fura félelmem nem szűnt meg vele kapcsolatban, de nem tartóztathattam. Igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam semmi, de Ben átlátott rajtam.
- Hé! Minden rendben! – simogatta meg az arcom, majd egy könnyed puszit adott az ajkaimra. – Nem örökre megyek el, ne félj!
Nem akartam beszélni neki a megérzéseimről, amelyek reményeim szerint nem valósak, ezért csak egy kérésem volt hozzá:
- Vigyázz magadra, jó?
- Jó. – Túl hamar beleegyezett, ami gyanakvásra adott okot. Nehezen hittem neki, de bíztam benne, hogy minden rendben lesz.
- New Yorkba mentek? – kérdeztem.
- Igen – felelte. – Martinnal is beszélnem kell. Esélyes, hogy elveszítem az állásom.
- Mi? Miért? – döbbentem meg. Erről is most hallottam először.
Ben persze vidáman válaszolt.
- Ezt több mint egy percbe telne elmagyarázni, de majd Ryan elmeséli, jó?
Én is észleltem, hogy mintha már zajongana a helikopter propellere, de baromi nehezemre esett így elengedni Bent. Ő viszont szemmel láthatóan esze ágában sem volt maradni, úgyhogy nem tartóztathattam. De biztosra akartam menni.
- Felhívsz, ha hazaértél?
- Fel! – ígérte, majd felém hajolt, nyilván, hogy adjon még egy puszit, de elfordítottam a fejem, így nem az arcomat érte a szája, hanem az ajkaimat.
A karjaim még a nyakát ölelték, nem kellett erőlködnöm, hogy csókká változtassam a búcsút. Egy pillanatnyi tartózkodás után Ben is magához húzott, és pont úgy csókolt, mint régen. Belevesztem az ízébe. Mindketten tudtuk, hogy ezt nem kéne, de a rohadt életbe! Ha egyszer jólesett! Nem is akármilyen jól… A döntésemen nem szándékoztam változtatni, és azzal megint új kondérni zűrzavart keverni, de ezt a pillanatot ki akartam élvezni az utolsó cseppig. Most, még ez egyszer, utoljára.
Ben sem sietett véget vetni az ölelésnek, megtette ezt valaki más: váratlanul Susan hangja penderített vissza minket a valóságba.
- Ben! Ideje indulnunk! Ma még műtétem lesz!
Szerencsére nem az ajtóból szólt, hanem valahonnan a ház elől.
A szólított elengedett, majd felsóhajtott.
- Légy boldog, Nataly! Isten veled!
Majdnem megint sírva fakadtam a szavaitól, meg akartam cáfolni őket, mert én igenis viszont akartam még látni őt, nem ilyen kurtán-furcsán istenhozzádot mondani, de mire feleszméltem, már csak azt láttam, ahogy távolodik.
Amint azt a térdem remegése engedte, felálltam, hogy utána menjek, de mire elértem a kijáratig, már be is ugrott a gépbe. Mosolyogva visszaintett még felém, aztán felszálltak. A gép pár perc múlva teljesen eltűnt a szemeim elől. A rossz előérzetem úgy növekedett, ahogy Ben távolodott. Ryan viszont velem maradt.
Beletelt némi időbe, amíg felfogtam, hogy nem vagyok egyedül. A hátam mögött állt, a karjai a derekamat ölelték, és az állát a vállamra támasztotta, úgy fürkészte a látóhatárt, amerre a többiek elrepültek.
- Miért van az az érzésem, hogy egész eddig tudomást sem vettél rólam? – szólalt meg halkan. Szerencsére nem tűnt dühösnek emiatt, inkább mintha mulatott volna rajta.
- Ne haragudj! – fordultam felé, majd az ölelésébe bújtam.
- Nem haragszom. Most már csak az enyém vagy! És ennek nagyon örülök. – Ez olyan boldogan őszintén hangzott, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Valamennyi beképzeltség azért még lakozott benne a régebben megismert Ryanből.
- Nem vagyok a tiéd – próbáltam lelombozni, de nem sikerült. Túlságosan csilloghattak a szemeim, elárulva ezzel azt, mennyire így van ez mégis csak.
- Dehogynem! – kontrázott rá. – Csak még nem tudsz róla.
- Ne mondd! – tettettem csodálkozást. – És mikor fogom megtudni?
- Talán ma este – titokzatoskodott, és egy puszit nyomott az ajkaimra. – Vagy talán holnap… – Újabb puszi, valamivel hosszabb.
Én folytattam.
- Vagy soha…
- Ne mondd ezt! – szólt rám, és rettentő megbántottnak látszott. Ha nem tudtam volna róla, hogy távol áll tőle a dolog, meg mertem volna esküdni, hogy színészkedik. De nem így volt.
- Mi a baj? – lepett meg a fordulat.
Nem válaszolt rögtön, mégis szemmel látható volt a kedve elromlása. Úgy tűnt, már nem olyan biztos a dolgában, mint pár perccel korábban. Elhúzta a száját, megint magához ölelt, és elbámult a messzeségbe. Néhány másodperc múlva idegesen felsóhajtott, de addigra a szíve gyorsuló dobogásait észlelve már sejtettem, hogy valami sorsdöntő fog következdni.
- Meg kéne beszélnünk egy-két dolgot – motyogta alig hallhatóan.
Ez pont úgy hangzott, mint amikor a feleségével kapcsolatban vallotta be, hogy szerinte mit művelt. Most is hasonlóra gyanakodtam.
- Ki vele! – Én úgy gondoltam, mielőbb legyünk túl rajta, de ő nem.
- Később. Most előbb csinálok neked reggelit!
Kézen fogva vezetett be a konyhába. Kifelé jövet fel sem tűnt, hogy immár rendesen bírom használni a lábamat, de most igen. Amint leültem, szemügyre is vettem, de nem jöttem rá, hol kéne látnom a műtéti hegeket. Csak néhány vékony, halványabb csík árulkodott róla, hol ejtette rajtam Lewis a vágást, de semmi egyébb.
- Szép munkát végeztek! – ismertem el.
Ryan is egyetértett.
- Most már végleg megszabadultál a múltadtól – pillantott rám, miután szalonnát és tojást vett ki a frigóból. Ezután pedig jól meglepett. – Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
Tisztára Benre emlékeztetett a hanghordozása. Ő volt ilyen megszeppent és félénk a barátságunk hajnalán. Mégis más volt ezt Ryanen tapasztalni. Totál elbizonytalanodtam tőle.
- Hát…
- Akár a suliba is visszamehetsz. Vagy…
- Hé, állj le! – szóltam rá, mielőtt nekiáll felsorolni a lehetőségeimet. Mintha már nem is akarná, hogy vele maradjak! Ez picit felháborított, mert a jelek szerint most, hogy megkapott, már nincs is rám szüksége. Bár akkor egyértelműen elküldene, nem célozgatással próbálna kiűzni a világból. – Még nem tudom – zártam rövidre a témát. – Néhány napig még szívesen itt maradnék, de persze csak ha nincs ellenedre!
Nem tetszett, hogy így viselkedünk egymással, Ryan viszont dobott rá még egy lapáttal:
- A kérdés csak az, hogy vajon én maradhatok-e? – motyogta nekem háttal. – Végtére is ez a te szigeted…
Ez volt az a pillanat, amikor besokalltam.
Felálltam a székről, határozottan odaléptem mellé, és kivettem a kezéből a kést.
- Elárulnád, mi a franc bajod van?! – Ezt már tényleg nem bírtam szebben megkérdezni. Néhány perce még úgy festett, mint aki örül neki, hogy végre kettesben maradtunk, meg egyáltalán… most meg?!
- Semmi – érkezett az a válasz, amitől erős késztetést éreztem rá, hogy a falra másszak, de még időben visszafogtam magam.
- Ez nem az én szigetem! – Már majdnem kiabáltam, de képtelen voltam visszatartani a dühömet. Ezt pont olyan sebességgel volt képes gerjeszteni bennem, mint a vágyat.
- Neked adtam! A tiéd! Erről nem nyitok vitát! – jelentette ki az előbbiekkel ellentétben igen határozottan, még mindig hátat fordítva.
Hamar döntöttem úgy, hogy ráhagyom, és inkább másként próbálom meg kiszedni belőle, mi nyomja a bögyét.
- Azt akarod, hogy… szakítsunk?
Furán hangzott így ez a szó, de nem találtam megfelelőbbet, hogy kifejezzem, mire gondolok. Ő viszont habozott. Túl sokáig. Végül megfordult, és komoly tekintettel végignézett rajtam. 

45. fejezet


45. fejezet



Úgy hajítottam el a telefont, mintha egy igen ártékony mérges kígyót fogdostam volna. Nem lett baja, a dívány túlsó végében levő párnákon puffant, úgyhogy folytatta a ciripelést.
- Ki ez az Elaine? – érdeklődött Ben. Biztos még látta a hívó nevét, mielőtt eldobtam volna a kütyüt.
Nem válaszoltam, de nem udvariatlanságból, hanem mert valójában fogalmam sem volt róla, ki a csaj. A múltban látottak alapján igen szoros szálak fűzik Ryanhez, de ugyanezt hittem Jodie-ról is…
Bárcsak tévednék és most is ilyesmiről lenne szó! – sóhajtottam. Ennek ellenére féltem, hogy ez a nő se nem leszbi feleség, se nem valami rokon. Ahhoz túl bizalmasan ölelgették egymást…
- Nataly? – zökkentett ki Ben a töprengésemből. Már a telefon sem dalolt.
- Öhm… nem tudom, ki ez – feleltem zavartan. Ő viszont túl jól ismert már sajnos. Röviden elmeséltem neki a történetet.
- Szóval egy nő a múltjából? – kérdezte a végén szinte vidáman.
- Nem lehet múlt, ha a jelenben hívogatja… – magyaráztam.
- Miért nem kérdezel rá? Te vagy a jelenje, sőt, a jövője is! Jogod van tudni.
Meggyőző volt az érvelés, de még mindig nem voltam biztos benne, akarom-e.
- Nekem több százan voltak az életemben. Ő sem volt éppen szűz már, amikor találkoztunk, úgyhogy… Nem lenne tisztességes szóvá tennem a dolgot – motyogtam.
- Ez baromság, és ezt te is tudod. A két helyzetet össze sem lehet hasonlítani.
Még mindig kételkedtem, sőt, egyre jobban.
- Igazad van! Végtére is én kurva voltam! – csattantam fel, de Ben persze ebből is a szerinte pozitívumot szűrte le.
- Ahogy mondod: voltál. De már nem vagy az! És azt se felejtsd el, hogy a pasi akkor zúgott beléd, amikor még javában űzted az ipart. De nem érdekelte. Ahogy engem sem!
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy a picsába képesek legyintéssel elnézni nekem ezt a tényt?! Egymásra bezzeg veszettül féltékenyek! Nem először győződhettem meg róla, hogy a férfiakon képtelenség kiigazodni.
- Min vitatkoztok? – jelent meg Ryan is félálomban a háló irányából. Vetett ránk egy gyanakvó pillantást, de mivel tisztes távban foglaltunk helyet egymástól, nem tört ki rajta a már jól ismert rosszallás. – Mintha szólt volna a mobilom – ásított egyet ahelyett. – Felvettétek?
Küldtem egy figyelmeztető pillantást Benre, de ő kerülte a tekintetemet.
- Ryan, ki az az Elaine? – szegezte neki a kérdést, mely az előbbi beszélgetésünk kulcstitka volt. Azt hittem, menten megfojtom érte!
- Elaine? Csak ő keresett? – vonult még mindig ásítozva a konyhába, hogy igyon valamit.
Nem bírtam róla levenni a szemeimet. Bennek sem volt rossz teste, na de Ryan…!
- Ő. Szóval, ki ez a csaj, és mit jelent neked? – Teljesen belefeledkeztem a látványba, valamint el Benről, ezért tovább faggatózott, pedig megkértem, hogy ne tegye.
- Kussolj már el! – sziszegtem neki, de cserébe rám vigyorgott, és pofátlanul még kacsintott is mellé.
- Azt hittem, tudjátok – nézett ránk csodálkozva, tán a korty kávétól máris sokkal éberebben Ryan. Aztán észrevette, hogy kihűlt, félrerakta, ivott egy kis narancslét, azt is jó lassan, pici kortyokban, hogy kiélvezze a tudatlanságunkat meg a kíváncsi pillantást, mellyel a megoldást vártuk, majd kényelmesen elmosogatta a poharat, végül megkegyelmezett nekünk, és ránk mosolygott. – Elaine a húgom. Miért?
- Hát csak mert… – kezdte Ben, de hogy azt már végképp ne köpje el, milyen dedós féltékenység gyötört majdnem az előbb, a combjába mélyesztettem a körmeimet, miközben bájosan rámosolyogtam. Egy pisszenés nélkül tűrte a kínzást, és a mondanivalóját is menten megváltoztatta: – Ő hívott az előbb.
Ryan érdeklődve szemlélte a köztünk zajló néma párbeszédet, a kezem holléte sem kerülte el a figyelmét, de inkább vidáman szólalt meg aztán, mint neheztelve.
- Aha. És ti mit csináltok?
- Csak beszélgettünk – vágtam rá gyorsan, mielőtt Ben még jobban összekuszál mindent.
- Oké. Csevegjetek csak! Én még alszom egy kicsit. – Ezzel visszalépdelt a hálóba.
Menet közben újra megcsodáltam a testét, de nem mentem utána, hogy végig is tapogassam, vagy esetleg kóstolgassam, mert akkor lőttek volna a pihenésének, amit kiérdemelt a mellettem való virrasztás után. Ben viszont újabb milliméterrekkel mélyebb körömnyomokat szerzett, ezeket immár az elfojtani kívánt vágyakozásom miatt.
- Látod? A húga! Nincs okod féltékenykedni! – állapította meg, miközben megpróbálta kihuzigálni a bőréből a körmeimet. Egyből észbe kaptam. – Elengednél? – kérte pont, amikor megtettem. – Kösz.
Gyorsan felállt, nehogy tovább bántalmazzam, majd behozta a táskáját és bosszúálló mosollyal elővett belőle egy injekciós tűt. Felnyögve tartottam oda neki a karomat, de nem néztem végig, ahogy beadja a láz elleni cuccot. Utána viszont megkérdeztem, szerinte mitől lettem rosszul. Fogalma sem volt. legalábbis nekem ezt mondta, de éreztem, hogy titkol valamit. Utáltam is érte.
Miután Ben bosszút állt rajtam, vagyis összeszurkálta a karom, felállt a díványról, és zavartalanul vetkőzni kezdett.
- Mit csinálsz? – néztem végig döbbenten, ahogy a pólója levetése után kigombolja a nadrágját. Kicsit gúnyosan mosolygott válasz közben, majd kiintett a tenger felé.
- Egyrészt egy szigeten vagyunk, biztos te is észrevetted már! Melegem van. – A nadrágja ekkor huppant a bokáinál. – Másrészt a saját sérüléseimet is le kell fertőtlenítenem…
Eddig nem épp a lábait stírőltem, úgyhogy nem vettem észre rögtön a négy-öt horzsolt csíkot a combján. Azért azt nem hittem volna, hogy ilyen szinten leamortizálom szegényt!
- Úristen, ezt én csináltam?! – Helyeslően nevetgélt, majd leült, hogy kitisztítsa a csíkjait. A bocsánatkéréseimet meg sem hallotta. Ekkor meg akartam magyarázni, miért kínoztam meg így. – Nem akartam, hogy tudja, hogy…
- Hogy féltékeny vagy Elaine miatt? – pillantott rám jókedvűen.
- Nem… Na jó, talán picit az voltam – adtam meg magam sóhajtva. – Bezzeg ő egy cseppet sem – hangolódtam még tovább lefelé, míg azt figyeltem, ahogy Ben befejezi az önápolást.
- Miért kellett volna, hogy az legyen? Annyira még ő is bízik bennünk, hogy tudja, nem egy nyitott ajtónyira tőle fogunk egymásnak esni.
Logikus volt, amit mondott, sőt, idebent jobban éreztem a közelségét, úgyhogy eszembe sem jutott Benre vetni magam, meg különben is eltiltottuk magunkat az olyasmitől Ryan javára, de ez még koránt sem vigasztalt.
- Pedig még a lábadat is megfogdostam! – morogtam tovább duzzogva.
- Nem fogdostad. Amputáltad! Nézz csak ide! A pasid nem orvos ugyan, de hülye sem, úgyhogy hidd el, még ő is érzékelte a különbséget!
Újra szemügyre vettem a sebeit. Tényleg elég csúnyának tűntek.
- Ne haragudj! Nagyon fáj? – sajnálkoztam őszintén, mire hitetlenkedve végigmért.
Úgy tűnt, valami csúfondárosat akar mondani, de végül letett róla.
- Nem. Nem fáj. A te sebeid sokkal rosszabak lehettek. Ezt csak azért kezelem le, mert egy szigeten olyan fertőzést is össze lehet szedni, amit a városokban nem, és én még érzékeny is vagyok némelyikre, úgyhogy… Jobb az elővigyázatosság. Gondolom, nem szeretnéd, hogy a példádat követve kómába essek.
Totál hülye voltam orvoslástanból, így elsőre csont nélkül benyeltem az egész képtelenséget, amit összezagyvált. A túl vidám mosolya árulta el mégis. No meg az, hogy valamelyest már ismertem.
- Most csak szivatsz! – lepleztem le komolynak szánt hangon.
Megrázta a fejét, majd valami sprével átlátszó filmréteget fújt a sebeire, és legyezgetve szárítgatta.
- Nem szivatlak.
- Dehogynem! Azt akarod, hogy sajnáljalak!
- Na jó! – nevette el magát végre. – Elismerem, enyhén túloztam az előbb. A kóma nem valószínű. De az allergia igaz.
- És mire vagy allergiás? – érdeklődtem kíváncsian.
- A sós homokra – nézett ki a tenger felé. – Ha nyílt sebbe kerül, az súlyosabb, mintha szimpla bőrre, ezért az elővigyázatosság.
Megdöbbentem. Ilyenről még sosem hallottam.
- Mi?! De hát fürödtünk már együtt… tengerben – emlékeztem vissza. – Meg voltunk sós homokos tengerparton…
- Persze, tudom. Csak akkor bevettem az ellengyógyszert.
Biztos voltam benne, hogy hülyeség, vagy inkább egyértelmű, de kimondtam:
- Az pedig most nincs nálad.
Ben rám mosolygott.
- Amikor megtudtam, hogy beteg vagy, nem az volt a fontos, hogy ahova jövök, milyen veszélyeket tartogat vajon a számomra.
Megint láttam rajta az érzéseit. Én is nehezen tagadtam meg őket. Annyit mindenesetre meg mertem még tenni, hogy a már csak legjobb barátom oldalához húzódjak, és átöleljem.
- Sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem – motyogtam a vállára hajtva a fejem.
- Nyugi, mi szívesen gondoskodunk rólad. Úgyis sokkal erősebb vagy nálunk – tette hozzá elismerően. – Legalább nagyritkán, ha megmutatkozik a gyönge nő oldalad, módunkban áll kibontakozni.
Tudtam, hogy megint direkt hergel, de juszt sem hagytam magam. Azzal is tisztában voltam, hogy azokra a dolgokra gondol, amiken keresztülmentem, de nem volt kedvem a múlton merengeni, inkább hozzá hasonlóan könnyedre vettem a figurát.
Miután kikiáltottam őt hős, erős férfivá, megkértem, hogy kényeztesse kicsit ezt a gyámoltalan nőszemélyt.
- Főzz nekem egy gyümölcsteát! – árultam el, mire gondolok pontosan, amikor kérdőn a szemeimbe nézett.
- Gyümölcsteát? – vált rögtön meghatottá a mosolya. – Hát még emlékszel rá?
- Sosem felejtettem el! – biztosítottam róla, hogy nem véletlenül kértem éppen ezt. – Hiába mondtál le rólam Ryan kedvéért, a kettőnk közös emlékeit azért mindig őrizni fogom!
Ez pont annyira hangzott nyálasan, amennyitől a régi Nataly, avagy a prosti simán elhányta volna magát. Ben azonban egyből megértette, mire gondolok, és miután feltette főni a teát, visszaült mellém, hogy meggyőzzön, már nem vagyok az, aki voltam. Naná, hogy egyből még több kétségem támadt.
- Más ember lettél. Persze, a múltad is közrejátszott abban, hogy olyan legyél, amilyen most vagy, de… ez az igazi. Tekintsd az utcán töltött időt egy rossz álomnak, és felejtsd el!
Ja, mintha ez ilyen egyszerű volna… Fogalmam sem volt, mi lesz, és milyen lesz a jövőm. Ben biztatott, hogy Ryan majd új életet biztosít nekem és ne féljek ettől, de a kétségeim megmaradtak.
Ben egész estig azon igyekezett, hogy elzavarja a kétségeimet. Sajnos nem ment neki, pedig igen hatásosan érvelt. Viszont minél hatásosabban érvelt ő, én annál jobban meg voltam róla győződve, hogy nem fog menni a normális életbe való visszailleszkedégsem. Önkéntes pszichológusommá változott szívbéli barátom azonban nem adta fel.
Olyannyira nem, hogy még a sötétedéskor éppen ébredező Ryant is letámadta – szerencsére csak képletesen –, amikor az kibotorkált hozzánk a verandára. Leült mellém, átkarolt, a tulajdonát kifejezendő futólag még szájon is csókolt, de fél füllel Ben felé koncentrált. Végighallgatta, hogy milyen mértékben vagyok önbizalomhiányos, majd kérdőn rám pillantott.
- Ne is figyelj rá! – legyintettem, majd magamhoz húztam, hogy tisztességesen is lesmároljon, de ő váratlanul mintha kijózanodott volna, és sebesen kihátrált a karjaimból.
- Valami kaját is csináltatok, vagy csak fecsegtetek egész eddig? – kérdezte meglehetősen ridegen.
- Hát…
- Máris hozom – pattant fel Ben, érzékelve a hirtelen lehűlést.
- Elmondod, mi bajod van? – méregettem gyanakodva Ryant, mivel miközben a cigiért nyúlt, még távolabb húzódott tőlem, és ott is maradt.
Ben után pillantott, mielőtt felelt volna.
- Még mindig nem tudom biztosan, melyikünk a befutó… – motyogta halkan, és a szemembe nézett.
Ha tudtam volna, hogy csak ennyi a gondja, rögtön ezzel kezdem.
- Te – árultam el neki lágyan mosolyogva. Nem viszonozta, de szemmel láthatóan örült neki.
- Köszönöm! – felelte meghatott hangon. – Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rászolgáljak a szerelmedre!
Na, erre sem számítottam, de a szavai lényegén felbuzdulva csak azért is utána csúsztam a kanapén, és felé hajoltam, hogy csókkal pecsételjük meg a dolgot. Ő viszont ekkor felállt.
- Mi van?! – kérdeztem élesebben a kelleténél, mire megtorpant, rám, majd megint az ajtóra pillantott, és mélyet szippantott a cigijéből.
- Ha én lennék az ő helyében – bökött a ház felé –, nekem baromi szarul esne, ha az orrom előtt enyelegnétek. Még akkor is, ha önszántamból mondtam volna le rólad.
Aha. Vagyis most épp a tapintatos énje tört a felszínre. Ezért duplán imádtam. Magamat meg elszégyelltem.
- Igazad van – ismertem be, és máris nem tűnt olyan furának a viselkedése. – Oké. Akkor nincs csók – egyeztem bele a kimondatlan feltételekbe, majd megpaskoltam magam mellett a párnát –, de attól még visszaülhetnél mellém, esküszöm, nem fallak fel!
Végre megjelent az arcán egy enyhe mosoly, mintha nehezen hitte volna el a fogadalmam, végül mégis bátorkodott újra helyet foglalni mellettem. Szótlanul néztünk egymás szemébe.
- Tényleg bírd ki, amíg itt van, oké? – figyelmeztetett rekedtes hangon, ugyanis pontosan tudta, mit élek át önmegtartóztatás címén. – Nekem sem könnyű, elhiheted…
- Megígértem – leheltem, majd felsóhajtottam, és elfordítottam róla a tekintetem, nehogy kísértésbe essek.
Ben is visszatért, magával hozva a hatalmas üstöt, melyben egy ragut szervírozott elénk. A délután során készítettük, és mindhármunknak legalább egy hétre elegendő mennyiség lett belőle. Persze másnaptól – feltéve, ha Ben az elutazás mellett dönt – már csak ketten kell beosztanunk a maradékot.
A vacsorát egész kellemes hangulatban fogyasztottuk el. Ryan és Ben beszélgettek, ami már önmagában is meglepő volt, hisz volt idő, amikor szívesen marcangolták volna szét egymást puszta kézzel. Inkább csak hallgattam őket, nem vettem részt a csevejben. Boldoggá tett, hogy végül sikerült közös nevezőt találniuk anélkül, hogy egyiküknek komoly testi bajai lettek volna belőle. Lelkiek azonban nyilván voltak, mégpedig Bennek.
Ehhez képest teljesen hétköznapian viselkedett, semmit nem mutatott abból a valószínű fájdalomból, amit a „választásommal” okoztunk neki, mindenesetre remekül tartotta magát. Talán tényleg beletörődött, hogy nem ő lett a nyertese ennek a cseppet sem játéknak nevezhető dolognak, amelyben én voltam a tét. Azt a megoldást kizártnak gondoltam, hogy mégsem szeret úgy, ahogy azt mindig is állította. Nem találtam benne logikát, hogy egész eddig hazudott volna nekem.
Vacsora után még sokáig ültünk a verandán és beszélgettünk. Szigorúan kerültük a bennünket érintő kérdéseket, legalábbis ami a háromszögünkre vonatkozott volna, de így legalább nyugodtan telt az idő, nem vitával, nézeteltérésekkel, vagy féltékenységi drámákkal tarkítva. Előkerült egy üveg tequila is, melyet most totál hagyományosan – nem egymásról – fogyasztottunk el, és a piának, no meg az előző napi láznak, meg a mai ébrenlétnek köszönhetően igen hamar nekiálltak leragadozni a szemeim.
- Álmos vagy? – kérdezte Ben, amikor kiszúrta. Ryan nem vette észre, hisz mellette ültem, Ben pedig velünk szemben.
- Kicsit – feleltem tényleg álmatag hangon.
- Nem ártana még egyszer megmérni, van-e a lázad – aggodalmaskodott koránt sem olyan részeg és álmos orvosom, mint amilyennek én éreztem magam. Beleegyeztem.
Öt perccel később mind boldogan nyugtáztuk, hogy nem tért belém vissza a korábbi kór, bármi is okozta, így Ryan a karjaiba vett, hogy ágyba vigyen. Mivel ő kipihente magát, nem akartam, hogy mellettem unatkozza végig az éjt, visszaküldtem Benhez. Arra azért megkértem, hogy viselkedjen vele rendesen, még akkor is, ha az „ellenfele” az alkohol hatására egy kicsit nehezebben fojtaná el a szakításunk miatti rosszkedvét.
- Ne aggódj! – súgta Ryan még mellettem ülve az ágyon. – Tulajdonképpen egész jól kijövünk – árulta el. Ezt már én is sejtettem egy ideje, mégsem tartottam kizártnak, hogy Ben jócskán rájátszott az iránta tanúsított jóindulatra, és előbb vagy utóbb kibukik belőle a keserűség.
- Remélem, nem lesz gond – motyogtam immár félálomban. A szesz megtette a hatását, jobbnak bizonyult bármely altatónál. Egy másodpercre még átvillant rajtam, hogy régen sokkal jobban bírtam az ivást… Kijöttem a gyakorlatból.
- Nem lesz gond! Ha már nem bírja ébren, idejövök melléd!– ígérte még Ryan, majd a biztonság meg a saját lelki nyugalma érdekében még hozzátette: – És ha baj van, csak kiálts! – Ezután lehajolt, és adott néhány puszit. Az első hármat még viszonoztam, aztán elnyomott a jótékony álom. 

44. fejezet


44. fejezet


Különös módon nem álmodtam semmit, talán mert nem aludtam túl mélyen. Többször észleltem, hogy Ryan átöltöztet, itt-ott hideg borogatást rak rám, majd ágyneműt cserél, és visszabugyolál a hőségbe. Egész éjjel mellettem volt, de nem volt elég erőm, hogy megköszönjem neki, amit tesz értem. A szemeimet is csak pillanatokra nyitottam ki. Hát, ilyen gyengének sem éreztem még magam soha…
Reggel egyedül voltam az ágyban, amikor felébredtem. Valami zaj riasztott. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy egy helikoptert hallottam. Kis idő múlva aztán halk beszélgetést a veranda felől.
- Azt hiszem, már jobban van… – Ez Ryan volt, még suttogva is elég bizonytalannak tűnt.
- Mennyire volt lázas? – Ben érkezett tehát.
- Negyven fokot mértem tegnap, miután rosszul lett. – Ettől egyből teljesre nyíltak a szemeim.
Atyaisten! Negyven fok?! Csoda, hogy még élek! Bennek is hasonló gondolatai támadtak.
- Azt a…! Jesszus! Bele is halhatott volna!
- Reggelre már csak harmincnyolc volt, azóta meg remélem, még tovább hűlt. Talán már nem lesz baj…
Ezután kiderült, hogy egyedül Ryanen múlott az életem, mert a szárazföldön akkor tört ki a vihar, amikor rosszul lettem, ezért nem repülhetett ide egy komplett mentőcsapat, és estére meg ideért az égiháború, szóval leszállni nem bírtak volna biztonságosan. Hajnalig tomboltak az elemek, akárcsak bennem a láz, úgyhogy magunkra voltunk utalva. Azaz én rá. Ő ezzel szemben Ben telefonos utasításait követve remekül ellátta a dolgát, aminek következtében szerencsésen életben maradtam.
- Nem jellemző ugyan – hallottam megint a dokit –, hogy ilyesfajta műtét miatt belázasodjon valaki, de ötezerből egyszer előfordul. Megnézném, ha nem bánod.
Ryan nem felelt, de beleegyezhetett, mert a következő pillanatban mindketten beléptek. Egy bágyadt mosollyal fogadtam őket, amely megkönnyebbülést váltott ki belőlük.
- Látom, már ébren is vagy! – örvendezett Ben. – Hogy érzed magad?
Válasz helyett előbb ledobtam magamról a takarók felét.
- Jobban – néztem hálásan a háttérben leragadt Ryanre, aki a jelek szerint egy szemhunyásnyit sem aludt, mert alig állt a lábán és a szemei alatt is karikák sötétlettek, de mosolyogva hárította a köszönetem. – Megsülök! – tettem hozzá, és a többi takarót is félre akartam rúgni, de Ben rám szólt, hogy ne tegyem.
- Előbb mérjük meg, hány fokos vagy most. Rendben?
Megadtam magam. Harminchét és fél fokot diagnosztizált az orvos, vagyis még tovább csökkent a lázam, aztán megnézte a lábamat is. Én nem voltam kíváncsi az újabb sebeimre, ők viszont alaposan szemügyre vették, miután Ben lefejtette róluk a kötést.
Ezt követően megdöbbentett nemcsak az az egyetértés, amellyel egymás iránt viseltettek – ismerve az amúgy konkurenciális helyzetüket –, hanem egy másfajta összhang is, amivel a lábam állapotát értékelték.
- Ez…
- Hű!
- …normális ez így?!
- Hát… basszus!
Na, ezek után mégis muszáj volt nekem is odanéznem.
Persze nem engedték, hogy felüljek, Ryan a vállamnál fogva nyomott vissza a párnára, miután egymásra pillantottak.
- Hé! Az én lábam! Látni akarom! – tiltakoztam, de hasztalan.
- Hogyne, kincsem! Mindjárt! – felelte Ryan, aki a kapálózásom ellenére is rendíthetetlenül tartott, Ben pedig a bokámat fogva vizsgálgatni kezdte a vádlimat.
- Mi van? Ronda netán? – firtattam, mert egyre idegesebbé tett a titokzatos viselkedésük. – Elfelejtitek, hogy végignéztem, ahogy Lewis tönkretette. Nem volt szép látvány! De annál csúnyább nem lehet, az ki van zárva! Vagy talán kettő nőtt a régi egy helyére?
Utóbbit magam sem gondoltam komolyan, de még ha mégis úgy lett volna, nagyon akartam már látni, nemcsak a rémült elképedést az arcukon.
- Hallgattasd el! Beszélnem kell Susannel! – parancsolt ekkor Ben Ryanre, és már tárcsázta is a számát.
Hát, nem kellett kétszer kérnie, ő a létező legegyszerűbb módon fogta be a számat, mielőtt újra megszólalhattam volna: egy hangyányi tépelődést követően megcsókolt. Ezzel nemcsak az én szavamat akasztotta el, hanem Ben sem valószínű, hogy pont így gondolta a dolgot, mert a csendből, és a vonal túl felén felhangzó hangokból ítélve alig jutott eszébe, hogy kivel akart beszélni meg miről, de néhány másodperc múlva már nem is nagyon érdekelt.
Önfeledten viszonoztam Ryan csókját, aki, amikor észrevette, hogy már nem kapálózom, eleinte csak óvatosan puszilgatott, de aztán megfeledkezett a fogadalmáról, mely szerint többé nem nyúl hozzám, és a hajamba túrva hevesebben csókolt. Egy pillanatra még megijedtem, olyan hirtelen csusszant a számba a nyelve, de aztán megéreztem az ízét- és végképp eltűnt a külvilág.
Úgy tűnt, őt sem érdekelte semmi, ami odakint zajlik, mert Bennek többször a nevünkön kellett szólítania bennünket, valamint megköszörülgetni a saját torkát, végül köhögéskoncertet adni, mire felfogtuk, hogy rajtunk kívül is van élet.
Végül kelletlenül elszakadtunk egymástól, de a vágyódó tekintet és a ziháló lélegzet közös maradt. Nem sikerült még stabilan állnom a valós jelen talaján, így csak lassan jutott el a tudatomig, hogy a pasik miről beszélgetnek tőlem karnyújtásnyira.
- Susan szerint ez nem függ össze a lázzal… – mesélte éppen Ben –, de nem is egészen természetes. Meg szeretné nézni. Egy specialistát is hoz magával, meg persze a dokit, aki plasztikázta.
- Rendben – bólogatott Ryan, aki hozzám hasonlóan még csak félig-meddig nyerte vissza a józanságát. Most vett egy mély lélegzetet, majd rám pillantott. – És addig…?
- Lefertőtlenítem és visszakötözöm – vont vállat Ben kissé tanácstalanul nézegetve a lábam.
Mivel nem hagyták, hogy az összes plédet lerúgjam magamról, az most hastól térdig rajtam tornyosult, Ryan meg még mindig átölelve tartott, úgyhogy véletlenül sem vethettem rá egy pici, lopott pillantást, hogy megtudjam végre, mi a fene történt a lábammal. Ez dühített. Tiltakozni próbáltam, de hiába.
- Holnap tudnak iderepülni – motyogta Ben az orvosi táskája mélyén matatva –, úgyhogy muszáj kibírnod még egy napig.
Hát, ez rohadtul nem volt kecsegtető kilátás, de akárhogy ellenkeztem, ők ketten voltak és erősebbek, mint én egyedül. Az új kötésem pillanatok alatt elkészült. Ezután lázmérés következett, ami kimutatta, hogy már hőemelkedésem sincsen, így a pasik elhatározták, hogy engedélyeznek nekem egy fürdőt. Boldoggá tett az ötlet, mert az egész éjjel tartó izzadás után igen ragadósnak éreztem a bőröm, de hogy ne okozzak nekik csalódást a beleegyezésemmel, nem bírtam ki, hogy gúnyolódva meg ne jegyezzem:
- Ez a kötözés előtt is eszetekbe juthatott volna!
Erre összenéztek, majd Ryan kiment a konyhába egy nylonért, amivel levízhatlanították a kötszeremet. Nem jött be a hátsó szándékom, mely szerint reméltem, hogy leveszik a gézt, és megláthatom, amit titkolni igyekeznek előlem.
- A többit már meg tudjátok oldani, ugye? – kérdezte Ben, de a választ nem várta meg, fogta a cuccait és magunkra hagyott minket.
Kicsit tanácstalanul éreztem magam, Ryan viszont egy cseppet sem. Belépett a fürdőszobába, egy másodperc múlva már hallottam is, hogy a kádba csobog a víz, valóságos illatorgia szállt onnan még ki felénk – nyilván a közös kedvenc fürdősóból szórt a vízbe –, aztán visszajött hozzám, és az ágy mellé guggolt.
- Na, gyere, most te jössz! – nyúlt értem Ryan. Lerántotta rólam a maradék takarókat, majd az ágy szélére ültetett, amíg levetkőztet. A pólóval kezdte volna, de meg kellett kapaszkodnom a kezében, mert megszédültem. – Minden oké? – Naná, hogy észrevette, amikor elsápadtam.
- Aha…
- Ben! – kiáltotta el magát ekkor hirtelen.
- Nem kell visszahívnod, jól vagyok! – tiltakoztam, de feleslegesen. A szólított már meg is jelent.
- Mi a baj?
Tévedtem. Ryan nem amiatt ordibálta vissza, amire én gondoltam.
- Készítenél Natalynak valami kaját, amíg lemosdatom?
- Nem kell engem mosdatni, nagylány vagyok már! – morogtam, de rám se bagóztak.
- Persze. Meg egy injekciót is fogsz kapni – pillantott rám az áruló Ben –, nehogy újra felszökjön a lázad – tette hozzá, aztán már fordult is ki a szobából.
Ryan ezek után nem teketóriázott sokat, pillanatok alatt levetkőztetett, megint felkapott, mintha nem emelgetett volna épp bőven eleget az éjszaka során, és a szomszédos helyiségbe vitt. Megérdeklődte, szükségem volna-e néhány magányos percre, de nemet intettem, mert nem voltak ilyesmi késztetéseim. Emlékeim szerint nem fogyasztottam se ihatót, se ehetőt az elmúlt egy nap során, amit meg igen, azt kiizzadtam…
- Tényleg menni fog ám egyedül is… – próbáltam még ellenkezni egy utolsót, de ő természetesen meg sem hallotta.
Ahogy már oly sokszor, most is az ölébe ülve merültem el vele együtt az illatos, habos vízben. Kellemesen meleg volt, végre nem fáztam!
- Ez most jólesik – bújtam a korábbi ellenkezéseim dacára Ryan karjaiba.
- Igazán? – sóhajtott egy fojtottat, mivel elhelyezkedés közben néhány érzékenyebb része is a mozdulataim áldozatául esett.
- Ühüm – nyögtem végül kényelmesen hátradőlve a mellkasára.
- Akkor jó… – súgta, majd a fejét lehajtva végigpuszilgatta a nyakamat.
Ez is jólesett, de még milyen jól! Csak épp kifacsartabbnak éreztem magam erőnlét-ügyileg, mint valaha, mint például egy-egy vele töltött maratoni hancúrozás után. Talán emiatt szégyelltem el magam, amikor megéreztem, hogy az ő teste éledezve mered a derekamnak, miközben a melleimet simogatja a habzó, szinte bársonyos állagú vízben.
- Ryan…
- Hmmm?
Eredetileg figyelmeztetni akartam rá, hogy pillanatnyilag szexuálisan inaktívnak érzem magam, de ahogy az ajkai a nyakamat becézgették, az ujjai pedig már a köldököm környékét cirógatták, igenis felébredt bennem az aktivitás.
- Ez most lehet, hogy nem fog menni – vallottam be mégis, bár nagyon nehezemre esett. Megint tüzeltem, de most másfajta láztól, mint korábban.
Ha azt hittem, csalódást okozok neki ezzel, tévednem kellett. Az ujjai nem álltak meg, miközben halkan felnevetett.
- Ha hiszed, ha nem… az utóbbi húsz, főként aggódással töltött óra után kénytelen vagyok férfiasan bevallani, hogy bizony rendesen lemerültek az elemeim… Amit a hátad mögött érzel, az ösztönös reakció a közelségedre, de kétlem, hogy akár csak egy menetet is kibírnék ébren.
Örültem neki, hogy mögöttem ül, így nem láthatta, hogyan borul lángba az arcom. Zavarban voltam – ilyen luxust sem engedhettem meg magamnak Tony uralkodásának idején, de az az időszak, és vele együtt az életem azon kisiklott szakasza egyszer s mindenkorra véget ért. Nem először fogtam fel ezt a tényt, de mint mindig, ezúttal is embertelenül boldoggá tett a dolog.
Ryan ujjai már bőven a köldököm alatt járkáltak, amikor megfogtam a csuklóját.
- Ezt most ne, ha tényleg mindketten kimerültek vagyunk – kértem halkan, mire mosolyogva rábólintott.
- Azok vagyunk.
Mivel ebben ilyen remekül egyetértettünk, megállapodtunk benne, hogy maradunk a szimpla ejtőzésnél meg mosakodásnál, és később, majd ha új erőre kaptunk, a testünk is megkaphatja, amire vágyik.
Különös módon a fürdő és az, hogy már nem vagyok lázas, jobban felélénkítettek, mint gondoltam volna. Ennek ellenére nem vitatkoztam, amikor Ryan a szárazra törölgetésemet követően rám adott egy pólót és egy bugyit, majd ágyba fektetett.
- Megnézem, hogy áll Ben a reggeliddel – motyogta tényleg holt fáradtan. Magára rángatott egy alsónadrágot, és már indult volna az ajtó felé, amikor a hangom megállította.
- Gyere ide egy kicsit! – kértem csendesen, mire megfordult és visszalépett az ágyig. Nem bújt mellém, ahogy szerettem volna, ezért megpaskoltam magam mellett a lepedőt. Mosolyogva ült le, de ez még mindig nem volt az igazi. – Közelebb! – adtam a tudtára, mit akarok pontosan.
- Itt vagyok – feküdt le végre. Egyből hozzásimultam, és ő is átölelt.
- Maradj még itt egy picit – adtam egy gyengéd puszit a szájára. Óvatos csók kerekedett belőle, amit beleegyezésnek vettem.
A karjaiba fészkeltem magam, és vártam, hogy a tervem megvalósuljon. Néhány perc elteltével az ujjai megálltak a bőrömön, a légzése épp olyan egyenletessé vált, mint a szíve dobbanásai, és egész testében elernyedt. Elaludt!
Pont ezt szerettem volna elérni. Még egy kicsit vártam, majd megpróbáltam kibújni a karjaiból, de rögtön felébredt a mocorgásomra és szorosan magához vont.
- Ügyes trükk volt, de nem fogok aludni nélküled – dörmögte a fülembe, amit aztán puszikkal borított.
- Csak úgy gondoltam, eszem valamit – mentegetőztem. – Te meg pihenj nyugodtan.
Nem voltam elég meggyőző, vagy csak szimplán átlátott rajtam.
- Ha Bennel akarsz beszélni úgy, hogy én ne legyek ott, akkor ezt mondd, légy szíves. Nem kell a kamuduma a kajáról...
A tekintete éberen várta, hogy vajon mit mondok erre. Az őszinteség mellett döntöttem.
- Oké. Négyszemközt szeretnék vele beszélni.
- Rendben – engedett el, amint kimondtam, és hátat fordítva nekem a párnába fúrta a fejét. – Majd keltsetek fel, ha kitaláltátok, mi legyen!
Látszólag nem érdekelte a dolog, de ismertem már annyira, hogy tudjam, a nemtörődöm felszín alatt nagyon is zavarja a dolog. És mégis azon van, hogy ne rendezzen önző féltékenységi jelenetet. Ezt becsültem.
- Ryan?
- Mi van? – dünnyögte párnahangon.
Nem feleltem, megvártam, amíg rám néz. Alighogy megtette, egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Szeretlek! – tettem hozzá, mire enyhült benne a feszültség.
- Na, menj, hagyj aludni! – morogta, de már mosolyogva, aztán visszabújt a párnába.
Még egy puszit adtam a lapockájára, aztán rajta átmászva felkeltem az ágyból.
A lábam miatt óvatosan lépdeltem el az ajtóig a fal mellett, onnan pedig már nem volt messze a konyha. Csakhogy Bent nem láttam ott tüsténkedni, úgyhogy a nagy ablakon át kinéztem a partra. Odakint ücsörgött a kőfal tetején, és a tengert bámulta. Kilépdeltem hozzá. Út közben felfedeztem, hogy nem tétlenkedett, míg mi tisztálkodtunk: szépen megterített kint a verandán.
- Ryan? – szólalt meg, mikor felfedezte, hogy itt vagyok. Még elém is jött, és segített asztalhoz ülni.
- Elaludt – feleltem közben a kérdésére. Aztán feltettem egy sajátot: – Elmondod, mi van a lábammal?
- Nem. – Pont erre számítottam. – Ezeket találtam a hűtőben – emelt fel egy fedőt az egyik tányérról, de most a kaja érdekelt kevésbé.
- Legalább azt áruld el, hogy van-e okom aggódni!
- Nincs – nyugtatgatott. Úgy tűnt, igazat mond, ezért hittem neki, de sokkal okosabb nem lettem. Mindenesetre beletörődtem, hogy nincs választásom; vagy kivárom a másnapot, amíg ideérnek a szakértők, vagy leszedem a kötést. Lévén, hogy ketten voltak itt ellenem, nem akartam megkockáztatni a második verziót, maradtam tehát az elsőnél. Sokkal rosszabb úgysem lehet, mint amilyen volt.
- Örülök, hogy itt vagy – szaladt ki a számon, miután félreraktam az aggodalmaimat.
- Én is – felelte, majd körülnézett. – Kurva jó ez a hely! Sose fogom megérteni, miért szöktél el innen.
- Jó okom volt rá, te is tudod – vontam vállat, majd a villámra böktem egy falatot a gombás omlettből. – Ezt senki nem csinálja nálad jobban! – dicsértem meg érte, miután lenyeltem.
- Te is finomra sütöd – hárított szerényen, majd visszatért a másik témára. – Az az ok most már nem áll fenn.
Kényelmesen rágcsáltam el egy pirítóst is a tojáshoz, míg azon gondolkodtam, hogyan is döntsek. Eredetileg együtt akartam velük beszélni, és jól kiosztani őket, amiért önkényesen beleugattak az életembe, de ma már nem volt kedvem ehhez.
- Jó tanárom volt. Téged senki nem múl felül – toltam el végül magam elől az üres tányért. – Az ok már valóban nem áll fenn – bólintottam egyenesen ránézve. – De ez csak egy ház. Az meg ott csak a tenger – böktem a szikrázóan kék nyílt víz felé.
Ben gondolkodott egy picit, mielőtt reagált volna.
- Először azt hittem… Sőt, biztattam magam vele, hogy különleges okod van rá, hogy vonzódj hozzá, de… téged nem érdekel a pénze – állapította meg kacifántosan. Egyet kellett vele értenem.
- Nem.
- Valóban szereted – érkezett meg máris a következő bizonyított hipotézis.
- Igen. – Mindig tartottam ettől a pillanattól, de már rég eljutottam arra a szintre, hogy ne akarjak kertelni csak azért, hogy a másiknak ne fájjon, úgyhogy… muszáj volt kiegészítenem a vallomásomat. – Téged is szeretlek, Ben. És egy picit sem vagyok könnyű helyzetben.
- Tudom – sóhajtott fel, de egyelőre nem igyekezett nekem megkönnyíteni. – Én a magam részéről már kitaláltam, mi lenne mindhármunknak a legjobb, de kivárom, amíg végül ugyanerre jutsz te is.
Ez nem volt túl igazságos, de végeredményben tulajdonképp megadta számomra a végső döntést, és ezt hálásan fogadtam.
Eltűnődtem rajta, régebben mennyi mindent hajlandó lettem volna megtenni neki hálából. Például leszopni pár doboz cigiért…
A múltról valami más is eszembe jutott. Rákérdeztem:
- Mi lett a színészi ambícióiddal?
- Olyanjaim sosem voltak! – nevetett fel.
- De hát... egyszer azt mondtad… – hebegtem tétován.
- Csodálkozom, hogy még emlékszel rá! – szakított félbe elismerően. Majd megmagyarázta egykori füllentését. – Akkoriban még alig ismertük egymást. Emellett volt egy olyan érzésem, hogy elrettentél volna, ha megmondom, hogy orvosnak készülök.
- Lehet – adtam neki igazat. Akkortájt valóban tartottam mindentől és mindenkitől, aki bármilyen kapcsolatban lehetett a hatóságokkal.
- Sosem vonzott az a pálya – rázta meg Ben a fejét.
- Pedig azzal is jól lehet keresni…
- A pénz nem minden. Igaz? – Bólintottam, miközben kezdtem kapizsgálni, hova akar kilyukadni Ben. De még mindig meg bírt lepni. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek – folytatta, bár ebbe bele tudtam volna kötni, hisz gyilkoltam –, és az a véleményem, hogy megérdemled a boldogságot.
- Mire próbálsz célozgatni? – firtattam. Mégsem voltam kellőképp tippelgetős kedvemben. Ehhez képest megint másról kezdett dumálni.
- Amikor kómában voltál… – kezdte, én meg egy elnyelt sóhajjal az asztalon heverő cigis dobozért nyúltam, felkészülve egy hosszabb sztorira –, a sikeres műtétek, vérátömlesztés meg egyebek ellenére beletelt egy kis időbe, amíg biztosak lehettünk benne, hogy egyáltalán életben maradsz. Azt viszont senki nem tudta megmondani, mikor térsz magadhoz. Hihetetlenül gyötrelmes öt hónap volt az, Nataly. Kétszer állt meg a szíved az első három hétben. Mindkétszer Ryan hozott vissza.
- Mi? – döbbentem meg. Erről eddig senki nem mesélt.
- Mi sem tudjuk, hogyan történt – vonogatta Ben a vállát. – Egyik alkalommal sem volt melletted, vagyis a szobádban, amikor… meghaltál, de amint visszatért, újraindult a pulzusod. Na, ettől kezdve még vécére sem ment ki anélkül, hogy ne állt volna melletted készenlétben néhány doki, hogyha gond adódna, fel bírjanak éleszteni, de erre szerencsére már nem volt szükség.
- Mit akarsz ezzel mondani, Ben? – vágtam közbe.
Hallgatott egy sort, majd átinvitált – vagy inkább vitt – a kanapéra, ahová épp egy pálma árnyéka vetült, és kellemesen cirógatott a szél, aztán ő is rágyújtott, mielőtt folytatta volna.
- Nyugi, nem arra gondolok, hogy benneteket az isten is egymásnak teremtett. Ehhez te meg én szintén elég jól összepasszolunk, tehát nem lenne logikus. De mégis van köztetek valami, ami szorosabb köteléket jelent, mint mi kettőnk között.
- Vagyis szerinted vele kéne maradnom?
Gondolkodni még mindig nem állt a rendelkezésemre túl sok idő, ezért igyekeztem leegyszerűsíteni a dolgokat és kitalálni, hogy Ben fejében milyen gondolatok, szándékok, akármik keringhetnek.
- Igen. – Olyan gyorsan és határozottan vágta ezt rá a kérdésemre, hogy biztos lehettem benne, jól meghányta, vetette az ügyet, és tényleg ezt tartja megoldásnak.
Ehhez képest én… vagy inkább az agytekervényeim a szívemmel szövetkezve újra nekiálltak bonyolítani a helyzetet.
- De te…
- Miattam ne aggódj! – mosolygott rám. Megfogta azt a csuklómat, melyen még mindig viseltem a tőle kapott láncot, a másik keze pedig az arcomra simult. – Valószínűleg mindig szeretni foglak, de… Ez a történet nem rólam szól, hanem rólad. És azt hiszem, itt az ideje, hogy végre csak egyetlen férfinak legyen helye az életedben. Ez pedig mindketten tudjuk, hogy kicsoda.
Még mindig mosolygott. Cseppet sem tűnt megbántottnak, vagy csalódottnak… na jó, talán tényleg csak egy cseppet, de… Nem először jöttem rá, hogy ő a legjobb barátom ezen a világon.
Aztán megint eltűnődtem. Ben iszonyúan sokat változott azóta, hogy megismerkedtünk egymással az utcán. Akárcsak én, meg mindannyian, akik részesei voltak az életemnek. Azt sajnáltam csak, hogy Lorri ezt már nem érhette meg.
Az elszomorodásomat Ben félreértelmezhette, mert aggódva törölgette le a könnyeimet az arcomról.
- Hé! Ne sírj! Gyere ide! – húzott magához. A karjaiba bújtam, de így még inkább kitörtek belőlem azok az érzelmek, melyek létezéséről egy éve még semmit sem tudtam. Hagytam, hadd folyjanak, Ben pedig tovább suttogta a meglátásait. – Úgy gondolom, most nyugalomra van szükséged. És Ryanre.
- Ó, Ben…
- De van egy ajánlatom – szakított félbe, amit nagyon jól tett, mert már pont elkezdtem volna sajnálni magunkat. Kíváncsian vártam, mi az ötlete. – Legyetek együtt. Legyetek boldogok, tőlem még össze is házasodhattok, én örülni fogok neki, ha látom, hogy boldoggá tesz, de… ha ez a dolog mégsem jön össze köztetek, akkor jussak majd eszedbe, jó? Nem fogok soha közétek állni, de melletted mindig. Ha szükséged lesz rám, én ott leszek.
Ebben a pillanatban jobban sajnáltam, mint valaha, hogy nem Ben iránt érzek úgy, ahogy megérdemelné.
- Ó, Ben! – zokogtam fel ismét.
- Na jó, nyugodtan bevallhatod, hogy azért ennyire nem fogok hiányozni! – jegyezte meg nevetős hangon, de kihallottam belőle, hogy szeretné, ha megcáfolnám. Nem az ő kedvért tettem.
- De igen, fogsz! – néztem a szemeibe. Utáltam, hogy esetleg ez kell legyen a búcsúnk. Az sem vigasztalt, hogy a jelek szerint még csak nem is neheztel rám, amiért nem mellé raktam le végül a pipajelet.
- Lesz időd megszokni a gondolatot – felelte. – Legalább egy napot még itt kell maradnom veletek. Szeretném tudni, rendben van-e így a lábad.
- Még mindig nem akarod elá…
- Nem! – rázta meg a fejét határozottan.
- Nem igazság! – morogtam. – Az én lábam! Ti miért tudhatjátok előbb? – álltam neki nézegetni a kötést, már amennyire Ben ölelése engedte.
- Nehogy megpróbáld leszedni! – szólt rám, mintha kitalálta volna, mit tervezek.
- Igenis, doktor úr! – sóhajtottam, majd el akartam húzódni, mert az iménti megállapodásunkhoz képest túlságosan intim volt a póz, amelyben összesimultunk, de félúton meggondoltam magam. Hátha ez az utolsó kettesben-alkalom. Visszafészkeltem magam gyorsan. Ez persze neki sem volt ellenére.
- A pasid ezt nem fogja díjazni, ha felébred – jegyezte meg Ben csipkelődve, de erre is volt válaszom.
- Hisz tudod, hogy megérzem, ha a közelben van – suttogtam.
Tudta, így egyikünk sem aggódott. Bár Ryant még mindig bizonytalanságban tartottam abban a tekintetben, hogy kit választok, de sejthette a viselkedésemből. Mindenesetre egyelőre nem vehetett rá mérget.
- Erről jut eszembe, ígértem neked egy szurit, nehogy megint belázasodj – törte meg Ben kis idő múlva a hullámmorajjal tarkított csendet.
- Jól vagyok, majd később beadod – tiltakoztam. – Most olyan jó így.
Szerencsére szót fogadott, úgyhogy még percekig békésen ültünk, egész addig, míg odabent meg nem szólalt Ryan mobilja. Bár még nem sokszor hallottam csörögni, egyből tudtam, hogy az övé az. Csak éppen hajlandóságot nem mutatott rá, hogy felvegye, ugyanis se a motoszkálását nem hallottuk, sem azt, hogy elhallgatna a masina.
- Talán Jodie keresi – szólalt meg Ben. – Nem kéne felkeltenünk?
Amióta tudtam, hogy mi a helyzet a házasságukkal – magamban beismertem, hogy már azelőtt is –, kedveltem Ryan feleségét, úgyhogy nem volt okom keresztbe tenni nekik.
Kibújtam Ben öleléséből, aztán felálltam, hogy a házba bicegjek.
- Mozogj minél kevesebbet! – kapott viszont ő rögtön a karjaiba. – Orvosi előírás – vigyorgott rám, de átláttam rajta. Csak azért tette, hogy még hozzám érhessen, és ez egyelőre legális volt neki… orvosilag.
De nem volt szerencsénk. A mobil akkor hallgatott el, amikor épp elmentünk mellette. A konyhapult szélén hevert.
- Hagyjuk aludni, de nézzük meg ki kereste. Ha Jodie, akkor őt visszahívjuk – döntöttem.
Ben bólintott, majd lepakolt a díványra, aztán pedig odahozta nekem a készüléket.
Alighogy megfogtam, az újra megcsörrent. Csakhogy nem Jodie nevét írta ki… Hanem Elaine-ét.