50. fejezet
A lakosztály bejárati ajtajának csapódása után vettem egy mély lélegzetet, aztán körülnéztem a szobában. Eddig nem igazán érdekelt, hol vagyunk, de most kíváncsi lettem rá, hol is tölti a mindennapjait Ryan, amikor itt tartózkodik az apjától örökölt birodalomban.
A hálószoba hangulata bézs és itt-ott fekete tónusaival egyszerre árasztott magából száraz eleganciát és jó ízlést. A saját hálómat nem valószínű, hogy ilyenre alkotnám, de itt és most tetszett.
Felkeltem, hogy feltérképezzem Ryan itteni otthonának többi részét is. Mivel egyedül voltam, nem zavartattam magam, meztelenül jártam körbe a helyiségeket. Különböző szempontok alapján végül mind elnyerte a tetszésemet.
Volt még két háló, az egyik kékes pasztellszínekben tündökölt, a másik főként a zöld és sárga jegyeit viselte. Ryan szobája jobban lenyűgözött, de e kettőben sem találtam különösebb kivetnivalót. A nappali meleg halvány barackszíne szintén tetszett, valamint a márványos, aranyhatású csapokkal és fogantyúkkal, meg más-más formájú és méretű tükrökkel felszerelt fürdő. Egyedül a konyha rózsaszínje hökkentett meg, de a hófehér kőlapok meg a praktikus berendezés némiképp enyhítettek a habcsók-érzeten, amely belépve elkapott.
Aztán rájöttem, hogy egy dolog mégis idegesít: a személytelenség. Sehol egy olyan holmi, ami emlékeztetne rá, hogy nem múzeumban vagyok, hanem ember lakja ezt a fényűző lakosztályt… Kedvem támadt volna egy kis rendetlenséget csinálni, hogy emberibbé varázsoljam a környezetemet, de aztán letettem róla. De csak átmenetileg. Most fáradt voltam a káoszkészítéshez.
Kiemeltem a hűtőből egy üveg pezsgőt, majd a dugóval való néhány perces küzdelem után töltöttem magamnak belőle, aztán a nappaliba vonultam, hogy a padlótól plafonig érő ablak elé helyezett egyik kényelmes fotelba telepedve fogyasszam el. Mégsem álltam neki kortyolgatni, valahogy elment tőle a kedvem. Egyedül még inni sem volt olyan izgalmas… Inkább kibámultam a városra.
Csodálatos látvány tárult a szemeim elé. Egész Las Vegas ott hevert előttem. Azok a színek és fények! Már teljesen sötét volt odakint, így még inkább érvényesült az éjszaka szépsége.
Kicsit úgy éreztem, álmodom. Halk kopogás ébresztett ki a gondolataimból.
Gyorsan a hálóba, azon belül a fürdőszobába siettem, mert korábban itt láttam az ajtóra akasztva néhány fürdőköpenyt. Az egyiket magamra kanyarintottam öltözék gyanánt, aztán az ajtóhoz léptem, melyen újra felhangzott a kaparászás. A leselkedő lukon kikémlelve megpillantottam odakint egy egyenruhás, fiatal lányt. Lendületesen kitártam előtte az ajtót, mire megszeppenve hátrahőkölt. Egy dobozt egyensúlyozott előrenyújtott karjain.
- Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesre varázsolt mosollyal az arcomon, mivel ő rémült, tágra nyílt szemekkel bámult rám.
- Ezt… ezt a kisasszonynak hoztam! – nyújtotta felém a dobozt, és talán ráébredt, hogy milyen leplezetlenül megbámult, mert alázatosan lehajtotta a fejét. Aranyos kislánynak tűnt, velem egykorú lehetett. A viselkedése viszont idegesített.
- Már csak az hiányzik, hogy pukedlizz is egyet! – morogtam rosszallóan, mire a lányka újra ijedtem a szemembe nézett, aztán meghajolt.
- Bocsásson meg, kisasszony! – készült rá a mozdulatra.
- Na, ne hülyéskedj már! – szóltam rá nevetve, majd a karjánál fogva berángattam a lakosztályba, aztán magunkra csuktam az ajtót. Szegény úgy állt előttem, mintha legalább arra készülnék, hogy megegyem. – Az én nevem Nataly! – nyújtottam neki kezet. – Téged hogy hívnak?
- Én… Clara vagyok, kisasszony! – dadogta.
- Hagyd ezt a kisasszonyozást, kérlek! – vettem el tőle a dobozt. – Mi van benne? – kérdeztem megrázogatva.
- Jaj, óvatosan! – kiáltott fel Clara, majd visszakobozta tőlem, és áhítatosan az asztalhoz vitte. Olyan óvatosan tette le, mintha a legdrágább porcelánt tartalmazná. Majdnem ráhibáztam. – Ez az öné. Bontsa ki, kisasszony! – húzódott hátrébb.
A jelek szerint nem kevés időbe fog telni, míg leszoktatom errői a megszólításról – húztam el a számat, de azért odaléptem az ajándékhoz.
Selyembe volt csomagolva, szintén selyemszalaggal átkötve. Most már óvatosabban nyúltam hozzá. Az első dolog, amit megpillantottam benne, egy szál vörös rózsa volt. Ebből máris tudtam, kitől származik a csomag. Boldogan mosolyogva szaglásztam meg a virágot, és picit el is bódultam az illatától.
Ezután következett egy levél. Szintúgy Ryantől. Annak ellenére, hogy korábban egy igen hosszadalmas elfoglaltságra hivatkozva szökött meg tőlem, most azt írta, hogy reméli, megcsodálhat majd a dobozban rejlő meglepetésben vacsora közben. A kilenc órát jelölte meg a randink időpontjára. Még ötven percem maradt addig.
Meglódult a szívem a gondolatra, hogy mégsem kell az estét, valamint a fél éjszakát magányosan, és főként a társasága nélkül töltenem, de mielőtt körbeszálldostam volna a szobát a mellettem álldogáló lányka rémületére, inkább magamban tartottam az örömömet.
Félretettem a rózsát, a levelet, eltávolítottam egy adag selyempapírt a ruháról, majd… elakadt a lélegzetem.
Egy pillanattal később a legszebb estélyit tarthattam a kezeim közt, amelyről valaha is álmodoztam. Illetve sosem álmodoztam ilyen cuccról, de ha megtettem volna, tuti így nézett volna ki!
Hófehér volt, magasan záródott elöl, a hátáról viszont lefelejtették az anyagot. Az ujja jóval hosszabbnak tűnt, mint a karjaim, de nem elméretezési hiba miatt, hisz a hossza pont megfelelt; a bokámig ért, trükkös, combig felérő hasítékkal az egyik oldalán. Az anyaga pedig rafinált mintázatú csipke. Ha ezt kézzel készítették, rögtön lett egy csodálója az alkotónak a személyemben. Márpedig ember munkája volt, legalábbis a néhány apró hibából ítélve, de ezek olyan picik voltak, hogy távolabbról fel sem tűnhetett.
Clarára néztem, akit ugyanúgy megbabonázott a csodás ruhaköltemény, mint engem.
- Segítesz nekem? – kérdeztem halkan, mire meglepetten rám pillantott, és buzgón bólogatni kezdett.
Még elkortyoltam a maradék pezsgőmet, majd nekiálltunk a készülődésnek.
A ruha alatt fehérneműszettet is találtam a dobozban, bár ez csupán harisnyát és bugyit jelentett. A melltartó hülyén nézett volna ki a háttalan cucc alatt. Úgy döntöttem, a másik kettőt is mellőzni fogom, hadd őrüljön meg egy kicsit Ryan, amikor majd elárulom neki… A gyönyörű cipőt azért szándékomban állt felhúzni.
Clara izgalmas redőkbe rendezgette rajtam a szoknyarészt, melyet mini rejtett kapcsokkal oldott meg, így minden lépésnél teljes hosszában kilátszott belőle a lábam. A ruhát egy pánt tartotta meg a nyakamban, és éppen a fenekem vonala fölött végződött.
Már csak a szandál volt vissza. Eddig fel sem tűntek a kövek, amelyek ügyesen elrejtették a csatrészt. Gyémántra gyanakodtam, és máris aggódtam, mikor fogom elveszíteni valamelyiket, de aztán Clara meggyőzött, hogy elég erősen vannak rögzítve. Még sosem viseltem drágaköveket a lábamon.
- Jöjjön, kisasszony! Még megcsinálom a haját! – húzott oda a csaj a sminkasztalhoz, majd nekiállt megfésülni.
- Ne szólíts így, idesít! – figyelmeztettem már sokadjára, de a szokásos módon reagálta le a dolgot:
- Bocsánat, kisasszony!
Az első hat intelmemkor még rettegett is, bár fogalmam sem volt, miért – attól félt talán, hogy megverem? –, de utána már el-elmosolyodott, mert rájött, hogy nem bántom. Valójában tényleg idegesített, de megbocsátó hangulatban voltam. Az, hogy hamarosan újra látom Ryant, másfajta izgatottsággal töltött el.
Clara konyba fésülte a hajam; csak néhány tincset húzkodott ki, hogy körbelengjék az arcomat és a nyakamat, a többit szintén gyémántberakásos csatokkal rögzítette, melyeket egy ékszeres dobozban találtunk a többi holmi mellett, és amitől úgy néztem ki, mintha szikrázna a hajkoronám. Tetszett.
Aztán a lány a kezdeti félszegségétől mindkettőnket megkímélve határozottan ahhoz is ragaszkodott, hogy egy picit kisminkeljen, majd elszaladt a kellékekért.
Míg távol volt, töltöttem magamnak még egy korty pezsgőt, hogy némileg megnyugtassam az idegeimet, melyek a Ryan által meghagyott időpont közeledtével egyre feszítettebbek lettek. Rádöbbentem ugyanis, hogy ez lesz az első igazi randevúnk. Szerettem volna, ha sikerül elkápráztatnom, és azt, hogy ne kelljen miattam szégyenkeznie.
Clara visszatért, és leheletnyi kencét kent rám, a szemeimre, az arcomra, a számra, majd elővett egy hasonló dobozt, mint amilyennel Marie zaklatott folyton Martinnál.
- Jaj, csak ékszert ne! – nyögtem fel, ám a tiltakozásommal nem törődve az orrom alá dugta.
Nem ékszerek voltak, aminek örültem, mert bőven elégnek éreztem magamon Ben karkötőjét, hanem illatminták. Legalább százféle. Biztos voltam benne, hogy mire mindet megszimatolom, totál nem fogok érezni semmit, úgy összefolynak majd az illatok, ezért kizárásos alapon kiválasztottam néhány izgalmas fantázianevűt. Ezek közül pedig a leglágyabb aromájút, melyet magamhoz illőnek éreztem. Rainbow volt a neve. Még sosem éreztem ilyet azelőtt; tiszta virágillat, tán liliom, némi esős napfénnyel fűszerezve. Clara szerint is jól választottam. Permeteztem belőle a fülem mögé és a csuklómra, majd vetettem egy pillantást a tükörbe.
Elkészültem.
Volt még nyolc percem, hogy odataláljak a My Real Dreams nevezetű helyre. Megkérdeztem Clarát, merre találom, mire megint meglepett.
- Máris itt lesz valaki, aki odakíséri a kisasszonyt.
Gyanítottam, hogy az nem Ryan lesz, ezért felkészültem egy újabb idegen érkezésére. Emiatt aztán tetőztek a döbbeneteim.
Aki ugyanis besétált a máris nyíló ajtón, nem volt más, mint…
- Martin! Te meg hogy kerülsz ide? – siettem elé boldogan, de nem hagyta, hogy a nyakába ugorjak. Megfogta a kezem, és a karjára tette.
- Gyönyörű vagy! De nem akarom, hogy összegyűrődjön a ruhád!
Egy puszit azért kaptam tőle az arcomra, majd a lifthez kísért.
- Te is a tárgyalás miatt vagy itt? – érdeklődtem már lefelé haladtunkban.
- Én miattad vagyok itt – mosolygott rám. – Meg persze azért, hogy elmondhassam, milyen büszke vagyok rád!
A csodálata nem volt újkeletű, de jólesett.
- És meddig maradsz? – kérdeztem abban a reményben, hogy nem utazik el máris, mert volt egy-két dolog, amit meg szerettem volna tőle kérdezni, de nem most, kutyafuttában.
- Ha minden a terv szerint alakul, holnap estig.
- Terv? Miféle terv?
- Itt is volnánk – kerülte ki a válaszadást, kihasználva, hogy a földszintre értünk.
Be kellett ismernem, hogy feszültebb vagyok, mint gondoltam volna. Örültem, hogy Martin itt van velem.
Megnyomtam az ajtó kinyílását megakadályozó gombot, a meglepettségére pedig egy tétova mosollyal feleltem.
- Bocs, kicsit ideges vagyok – mentegetőztem, mire megértően felnevetett.
- Nincs miért annak lenned – nyugtatgatott. – Csodaszép vagy! – nézett végig rajtam, majd vontatottan megszólalt: – Ez a ruha pompásan illik hozzád. Apró hibák, melyek tovább tökéletesítik az amúgy is egyedülállót… – mormolta elismerően.
Erre eddig nem is gondoltam, de volt benne logika. Meg kegyes hazugság is, a tökéletestől meg az egyedülállótól ugyanis baromi távol éreztem magam.
- Szóval azt mondod, ne aggódjak… – értelmeztem a szavait a saját szám íze szerint.
- Ne! – értett egyet, majd megcirógatta az arcom, de olyan könnyedén, mintha félne megérinteni. – Most már nem vagy az, akit az utcán megismertem. Az a Nataly valójában sosem létezett. Ez, akit most látok itt magam előtt… ez vagy te. Ne félj! Egy magabiztos, szépséges fiatal nő vagy. Nincs mitől tartanod. Meg fogod állni a helyed. Na, gyerünk! – legyintette meg aztán mégis a fenekemet. – Ne várasd meg a herceged!
A meggyőző szavak segítettek tényleg magamra húzni ezt a maszkot, amelyet felvázolt nekem, és furcsamód elég testreszabottnak éreztem. Inkább ezt, mint a bosszúálló prosti szerepét…
- Köszönöm! – hálálkodtam megkönnyebbülten, majd vettem egy mély lélegzetet és az ajtó felé fordultam. – Mehetünk!
- Nem mi. Csak te – felelte. – Ez most a te pillanatod!
Fogalmam sem volt, hogy érti ezt, meg egyáltalán, mi ez a titokzatoskodás, de nemcsak tűnődni nem volt időm rajta, hanem rákérdezni sem, ugyanis az oroszlán barlangja kitárult előttem.
