51. fejezet
A terem, amelybe érkeztem, dugig volt emberekkel. Nevetgéltek, cseverésztek, mindegyikük kezében pohár, oldalt egy svédasztal, telehalmozva tetszetősen elrendezett hidegtálakkal, pincérek keringtek a vendégek között, a háttérben szóló élő jazz zenét pedig elnyomta a humán moraj.
Egyelőre senkit nem érdekelt, hogy megérkeztem, így lopva végigmustrálhattam őket. Ízléses társaság volt. A pasik mind előkelő szmokingban feszítettek, a nők meg hozzám hasonlóan elég rendesen kicsípték magukat. Egytől egyig tündöklően szépek voltak.
Pont olyan érzésem támadt, mint amikor Martin először vezetett a gazdagok közé. Most sem tengett túl bennem az idetartozás hangulata, de amint ijedten hátraarcot vághattam volna, észrevettem valakit. Nem is akárkit. A félelmeim egy csapásra megsemmisültek.
Ryan a szemközti sarokban álldogált egy kisebb, nemileg vegyes összetételű csoport kellős közepén. Bár már láttam őt, amikor felöltözködött, megint meg kellett állapítanom, milyen észbontóan jól néz ki ilyen elegánsan. Ennek ellenére elindult a fantáziám, milyen sorrendben szabadítanám meg szívem – és vágyaim – szerint a különféle daraboktól.
Míg én ezen elmélkedtem, a következő pillanatban mintha odaszóltam volna neki, úgy kapta fel a fejét, és nézett egyenesen rám. A szemei megvillantak, az arcára mosoly kúszott, majd mondott valamit a többieknek, aztán felém indult, le sem véve rólam a tekintetét.
Zavarba is jöttem egyből, ugyanis ami a rám nézést illeti, hirtelen mindenki más is követte a példáját. Én meg rádöbbentem, hogy félig még mindig a liftben ácsorgok,
Vetettem egy utolsó pillantást Martin biztatóan mosolygós arcára, majd kiléptem mellőle, és a tőlem – meg a remegő lábaimtól – telhető legtermészetesebb és legkönnyedebb léptekkel megindultam szerelmem irányába.
A szemei végigsiklottak rajtam a hajdíszeimtől a lábbelimig. Beleborzongtam ebbe a pillantásba. Hát még abba, amikor egymáshoz érve Ryan kinyújtott kezébe csúsztattam a sajátomat, ő pedig udvariasan egy csókot lehelt a kézfejemre. Olyan érzékien cirógatta meg közben a tenyeremet, hogy meginogtak tőle a térdeim. Viszont amikor felegyenesedett, az ajkaimra bámult.
- Az ördög vigye az etikettet! – morogta, és magához rántott.
Szédítő csókkal hágtuk át az illemszabályokat, nem törődve vele, ki botránkozik meg rajtunk, és ki nem. A külvilágot csak homályosan észleltem, de mintha főleg taps alkotta volna a háttérzajt. Nyilván senki nem merte kétségbe vonni a nagyfőnök magatartásának helyességét.
Nehezen szakadtunk el egymástól. Ha kettesben lettünk volna, valószínűleg meg sem tesszük, de sajnos hatalmas nézőközönségünk volt.
- Ezt… lehet, hogy nem kellett volna – suttogtam, amint lopva körbelestem.
- Miért ne? Szeretlek! Akkor és ott csókollak meg, amikor és ahol kedvem támad! – felelte vidáman, majd a derekamat átkarolva arrafelé vezetett, amerről érkezett. – Gyere, hadd dicsekedjem veled!
Mentem.
Egy csomó embernek bemutatott, nőnek és férfinak vegyesen. A pasik szemében a már megszokottfajta érdeklődést láttam – kicsit kényelmetlenül érintett, mert egyből felrémlett bennem a múlt, de igyekeztem nem venni róla tudomást –, és legnagyobb döbbenetemre a nők sem tanúsítottak irántam túl heves ellenszenvet. Kivéve egyetlen lányt. Ő a helyiség másik végéből utált engem, de nem tartottam szükségesnek, hogy foglalkozzam vele.
Ryan észre sem vette, ahogy a csaj méreget bennünket, le sem vette rólam a szemeit. A kezeit szintúgy. Nem igazán foglalkozott vele, hogy többen összesúgnak mögöttünk, nekem azonban feltűnt, és ettől csak még jobban zavarba jöttem. Egy kettesben elköltött vacsorára készültem, ehelyett… bedobott a mélyvízbe. Haragudnom kellett volna, amiért egy apró célzást sem tett, hogy legyen időm minderre felkészülni, de képtelen voltam rá. Boldog voltam, hogy vele lehetek.
És már meg is tapasztalhattam, milyen tekintélynek örvend. Alighogy megkért valakit, hogy hozzon nekünk pezsgőt, az illető már ugrott is, pedig ő nem a pincérek közül való volt.
Pár percnyi udvarias bájcsevejt követően – melynek során hál’ Istennek senki nem volt kíváncsi rá, hogy engem mégis honnan a francból szalajtottak – kedvesem kimentett a kíváncsiak tömegéből, és egy másik terembe vezetett. Örültem, hogy átmenetileg kettesben maradtunk.
- Mit meséltél rólam ezeknek? Hogy királynő vagyok egy ismeretlen országban? – súgtam neki menet közben, ugyanis pont úgy kezelt mindenki.
- Dehogy! Ellenkezőleg. Az igazat mondtam.
Ő könnyedén beszélt, én viszont egyből megtorpantam.
- Hogy mit csináltál? – hervadozott máris a mosolyom. Az övé ellenben nem.
- Ne aggódj, van ami csak ránk tartozik – lépett elém. – Annyit tudnak, hogy nehéz időszak áll mögötted. – Ez alatt nyilván az elrablásra, a kómára, és hasonlókra gondolt. Megkönnyebbültem egy picit. De csak egy picit. – A részleteket nem kötöttem az orrukra. Faggatózni pedig nem mernek. – Ezt el is hittem, és már valamivel nagyobb volt a nyugalmam.
Ryan egy puszival adott nyomatékot a szavainak, de kérdéseim azért még akadtak. A kérésemre az egyik félreesőbb sarokba húzódtunk, ahol kevesebb fültanúnak voltunk kitéve.
- Mit mondjak, ha azt akarják tudni, mivel foglalkozom? – húztam el a számat visszatérve a témánkhoz. Ezen már akkor elgondolkodtam, miközben épp ettől rettegtem az előbb az ismerősei gyűrűjében. Akkor megúsztam, hogy bárki is firtassa a dolgot, de nem vehettem biztosra, hogy ez mindig így lesz.
- Még a tanulmányaidat folytatod – vágta rá rögtön.
- Milyen téren?
- Szociológia. – Volt róla némi fogalmam, hogy ez mit takar, de azért elég hülyén nézhettem, mert a barátai felé intve hozzátette: – Ezek itt nem értenek az ilyesmihez. Simán el fogják hinni. Emellett éltél már utcán is, palotában is. Bármikor kiráznál az ujjadból egy tanulmányt.
Voltaképpen meg is sértődhettem volna a szavaitól… az egyetlen mázlija abban állt, hogy sosem voltam az a kényes-fajta. És végül is, reálisan látta a helyzetet.
Úgy döntöttem, megkísérelek inkább én is így tenni. A másik véglet szerint cselekedtem: jólesett, hogy ennyi bizalmat fektet belém, de még mindig kételkedtem.
- És ha rájönnek az igazságra?
- Ne félj, nem jönnek rá! – győzködött, ám a határozottsága neki is megingott. – Vagy… láttál esetleg valakit, aki… ismerős?
Már ő sem mosolygott. Féltékenyen villant meg a tekintete.
- Nem, de…
- Akkor meg kit érdekel? – könnyebbült meg megint. – Figyelj rám! – ölelt magához, és a szemembe nézett. – Mi számít jobban? Az, amit én gondolok, vagy az, amit mások?
Nem volt nehéz a kérdés.
- Amit te.
- Akkor ne törődj velük, oké? Ha valaha mégis szóvá tenné valaki, hogy mit vél tudni rólad, azt hamar elintézem, meglátod.
Kicsit megijesztett ez az utóbbi „ígérete”.
- Hogyan akarod elintézni? – férkőzött belém a gyanú.
- Nem ölöm meg, ha erre gondolsz – mosolyodott el. Erre gondoltam. – Vannak még módszerek, amik képesek befogni egy ember száját.
- A pénz – jegyeztem meg kissé megvetően.
- Nemcsak a pénz – rázta meg a fejét, és felsóhajtott. – Azt hiszed, itt mindenkinek feddhetetlen a múltja? – pillantott körbe. Követtem a tekintetét. Végül elhatároztam, hiszek neki. Ezt ő is láthatta rajtam, mert újra rám mosolygott, és kitalálta egy másik gondolatom. – Ha pedig attól tartanál, hogy rám vet rossz fényt, ha netán bármi kiderül a múltadról, akkor főleg ne fájjon a fejed. Kevesen vannak, akik keresztbe mernek tenni nekem, de ők tudják, milyen kellemetlen ellenfél vagyok, ha a családomat keverik bele a dologba.
A családja? Megtisztelő volt, hogy engem is közéjük sorol.
Erre nem is tudtam már egyebet mondani, mint:
- Oké. Te vagy a főnök!
Még egy rövid csókot kaptam a bizalmamért, majd Ryan táncolni hívott.
- El sem bírod képzelni, mennyire vártam már, hogy a karjaimban tarthassalak! – sóhajtotta szerelmesen, miközben szorosan magához ölelt a táncparketten. – Mindenki engem irigyel! – jelentette ki aztán olyan piszkosul beképzelten, hogy önkéntelenül is felnevettem. Ő meg folytatta a bókokat. – Ha nem állna rajtad ilyen mesésen ez a ruha, nem sajnálnám letépni rólad… – A szavait támogatandó az egyik keze érzéki simogatásba kezdett a hátamon. Aztán lejjebb haladt, és az amúgy is szemérmetlenül mély kivágásba csusszant, majd a fenekembe markolt. Azonnal megdermedt, és zihálni kezdett. – Nincs rajtad bugyi?!
- Nincs – vallottam be töredelmesen.
- Te meg akarsz ölni?! – sziszegte fojtott hangon, aztán magához szorította a csípőmet, így tökéletesen éreztem, mennyire izgult fel a kis trükkömtől. Nagyon!
Habozás nélkül az egyik kivilágítatlan erkély felé irányított. Alig vártam, hogy kiérjünk, és nekem essen, ám ehhez képest egészen mást cselekedett.
Megfordított, hogy háttal legyek neki, de nem hajtotta fel a szoknyám, ahogy reméltem, az ujjaimat fonta csupán a korlátra, majd fojtott hangon rám parancsolt:
- Ne mozdulj innen!
Ő maga ellépett tőlem egy méternyire, és ugyanúgy, vagy tán kicsit erősebben rámarkolt a korlátra.
- Mi a gond? – kérdeztem értetlenül.
- Nem akarlak itt letámadni! – morogta rám se nézve. – Tudod te, milyen őrjítően kívánatos vagy ebben a ruhában?! Komolyan mondom, a pápa is kitérne a hitéből miattad, ha látna! – vitatkozott velem fojtott hangon. Erre ugyan nem vettem volna mérget, de csak mosolyogtam a szavain. – Aztán ráadásnak még ott ez a parfüm… meg az a tudat, hogy nincs rajtad fehérnemű… Ne nevess ki! Soha ilyen komoly gondom nem volt még, mint most, hogy ne érjek hozzád, pedig legszívesebben…
A derültségem azon nyomban véget ért, amint szenvedélyes hangon elsuttogta, mit művelne velem szíve szerint. Inkább elpirultam, olyan tüzetesen ecsetelte a vágyait.
- Te küldted a dobozt – védekeztem csendesen, és egyúttal elég gyatrán.
- Tudom! De akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz belőle!
Megszegtem a parancsát, mert már nem bírtam nézni, ahogy szenved a saját ötlete miatt. Eleresztettem a korlátot és odaléptem mögé.
- Ryan?
- Tessék! – Nem fordult felém.
- Szeretlek! – súgtam tele érzelmekkel.
Na, erre már igen.
- Én is téged – mosolyodott el gyengéden.
Tettem felé egy lépést, ő pedig minden korábbi elhatározása ellenére átölelt.
A csókja már nyugodtabb volt, de magában hordozta a majdani négy fal közt töltendő órák ígéretét. Sikerült megállnunk, hogy leszaggassuk egymásról a feleslegest, de nem volt könnyű.
Aztán egy rekedtes hang törte meg a kettősünket.
- Igen tanulságos dolog látni, hogy a zord nagyfőnöknek mégsem kő van a szíve helyén!
Egyből szétváltunk, de Ryan keze még mindig a derekamon pihent.
Egy meglehetősen jóvágású férfi állt előttünk. Tán ezt próbálta tovább fokozni a drága holmi, amit viselt, a tucatnyi pecsétgyűrű, és a szivar, bár első pillantásra ezek nélkül is jócskán vonzónak látszott.
- Nataly, hadd mutassam be neked Bart Monroe-t. Az egyik legaljasabb ember Las Vegasban – jellemezte a pasast, a szavai ellenére kedvesen mosolyogva.
- Ugyan, barátom! Illik így bemutatni egy régi jó ismerőst? – felelte ő is nevetve. A jókedve szexisebbé tette az arcát, rám mégsem hatott.
- Hát hogy hívjam azt, aki hírből sem tudja, mi az, hogy lelkiismeret? – érvelt szerelmem. – Emellett… és emiatt pedig örökösen különböznek a véleményeink, és ez rendszerint nézeteltéréshez vezet.
- Ebben nincs igazad! – tiltakozott Bart, így támasztva alá, hogy mégis, miközben rám villantotta a tekintetét. – Szerintem igenis egyetértünk, hogy ez a hölgy itt a legszebb virágszál egész Las Vegasban!
Nem lehetett félreérteni a pillantást, amellyel végigmért. Ryan ujjai is megfeszültek a bőrömön, de sikerült könnyed hangon válaszolnia.
- Tévedés! Az egész világon nincs nála szebb.
Az ellenfélt nem lehetett kizökkenteni a jókedvéből.
- Látja, kedvesem? – vizslatott még mindig engem derülten. – Most is megcáfol, bár be kell valljam… – lépett közelebb elgondolkodva –, ebben a kérdésben beismerem, hogy neki van igaza!
- Ugyan… – motyogtam zavartan.
Kirázott tőle a hideg, és szorongató érzéseket keltett bennem az ürge. Főleg az, hogy végigcirógatta a kezével a karomat. Ryan a másik oldalamon állt, de látott mindent. Neki sem tetszett a dolog.
- El a kezekkel, Monroe!
Halkan beszélt, de nekem is elakadt a lélegzetem a hangja jegességétől. Ilyennek még nem ismertem. A pasi viszont minden bizonnyal igen, mert rögtön meghátrált.
- Most már értem, miért zártuk rövidre a megbeszélést. Én is szívesebben tölteném az éjszakát vele, mint egy horda üzletemberrel.
Ez is egyértelműen hangzott. Ryanből már sütött a düh, ezért úgy gondoltam, véget vetek a kilátásban lévő háborúnak.
- Ennek érdekében kénytelen lesz valaki más kertjét feltúrni, Bart! – mosolyogtam rá bűbájosan, mire mindketten meghökkentek. Az idegen ipse tán nem feltételezte volna, hogy hangom is van. Az eszemet nem is említve. Én viszont tettem rá még egy lapáttal. – Ha szerencséje van, nemcsak virágot, hanem akár pillangót is találhat… amolyan különleges, éjszakai fajtát, ha érti, mire célzok! – hunyorítottam rá apró mosollyal.
Több hibát is vétettem az utóbbi szavaimmal, de kész voltam vállalni a következményeket. Egyrész a saját régi életvitelemet fedtem fel előtte, még ha nem is készakarva, de feldühített; másfelől pedig megszégyenítettem, mert nyíltan a tudomására hoztam, hogy szerintem csak egy kurvát tudna rávenni – jó pénzért –, hogy vele töltsön egy éjszakát.
A kanócot tehát meggyújtottam, vártam, mikor robban a bomba.
A robaj nem következett be. Ryanben enyhült a feszültség, bár az ujjai megremegtek a derekamon. Az idegesítően dögös illető szürke szeme megvilant, majd hangosan felnevetett. Mintha nem értette volna a célzásaimat. Vajon tényleg nem értette? Nem tudtam eldönteni, mindenesetre örültem, hogy így alakult. De annak nem, hogy váratlanul elismerővé vált az addig tolakodó tekintete. Mégsem hozzám intézte a szavait.
- Gratulálok! Úgy tűnik, a hölgynek is van sütnivalója. Jól választottál! Irigylésre méltóan tüzes egy kapcsolat lehet ez!
- Valóban az! – hagyta rá Ryan, és immár maga felé fordítva mindkét karját a derekam köré fonta. Meglepődtem, milyen nyugodt lett hirtelen. Sőt, még mosolygott is! – Borzasztóan szerencsésnek érzem magam… – mormolta úgy, hogy csak én hallhassam.
Egyikünk sem törödőtt tovább Barttal.
Az mintha még mondott volna valamit, de már egyikünk sem figyelt rá. Ott folytattuk, ahol a felbukkanása miatt abbahagytuk. Konkrétumra azonban ezúttal sem vetemedtünk; a kiszűrődő zene meg csevegés meggátolta ösztöneink kibontakoztatását.
Csókunk végeztével, mikor Ryan elengedett, az órájára pillantott.
- Gyere, menjünk vacsorázni! – fogta meg a kezem, majd még egy röpke csók után visszavezetett a tömegbe.
- Amúgy, ki volt az előbb az a pasas? – kérdeztem, miközben az étterem felé tartottunk. – Barát vagy ellenség? – Nem voltam benne biztos, melyik verzió a helyes. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy valami gond ne lenne vele, úgyhogy magamban az utóbbi verzió mellett raktam le a voksom.
- Is-is. Igazság szerint többnyire együttműködünk, de elég sokszor ütköznek az érdekeink egy-egy ügy megoldásának kapcsán. – Odaértünk az asztalunkhoz, ahol lovagiasan alám igazította a széket, majd lehajolt hozzám. – Szívesebben falnálak fel téged! – suttogta, de erőt vett magán, és beérte annyival, hogy adott egy puszit a nyakamra. Beleborzongtam.
Amint leült velem szembe, jött a pincér. Az egymásra vetett pillantásunkból tudhatta, hogy mit parancsolunk, de végül kimondatlanul megegyeztünk abban, hogy szükségünk lesz némi energiára az éjszakai terveinkhez.
Hagytam, hogy ő rendeljen, de borból csak keveset engedtem neki tölteni. Valahogy nem kívántam. A szobánkban sem bírtam meginni a pohárnyi pezsgőt. Úgy véltem, a szigeten, na meg az azt megelőző durván fél év során teljesen leszoktam a piáról. Meg az egyéb szerekről is szerencsére. Az egész életem alapjaiban változott meg, de egy könnycseppet nem ejtettem volna a régiért.
- Nem lett volna ám muszáj „rövidre zárni” a megbeszélést – használtam direkt pontosan az előbbi pasas szavait. – Nem akartalak elvonni a munkádtól – tettem hozzá, mert eszembe jutott, hogy a megérkezésünkkor még egy sokkal hosszabb különlét volt tervbe véve.
Ő viszont nem neheztelt, amiért mégis rám áldozza a drága idejét. Kedvesen rám mosolygott.
- Nem vontál el tőle. Mára végeztünk.
Ez meglepett. És össze is zavarodtam egy kicsit. Ezért volt olyan fontos iderepülnünk? – döbbentem meg, de a részleteket nem ismervén nem vontam kétségbe Ryan jelenlétének szükségességét.
- Hogyhogy? – kérdeztem kíváncsian, de azt is megértettem volna, ha nem osztja meg velem az üzleti ügyeit.
Nem így történt. Vacsora közben megtudtam, hogy miért kellett ilyen sürgősen idejönnünk.
- Több kisebb céget is magába foglal az az egy nagy, amelyet irányítok. Most ezeknek az ügyvezetői hívták össze a mai gyűlést, mert kiderült, hogy meg akarják őket vásárolni. Ha ez megtörtént volna, a cégem csaknem negyven szálakéka idegen kézbe kerül, így a konkurencia szerezte volna meg a többséget, hogy aztán kedvére hozhassa meg a különböző ocsmány és tisztességtelen döntéseket. Vagyis, hogy ízekre szedje, és lerombolja apám birodalmát.
Ez nagyon kegyetlenül hangzott. Még a falat is megállt a számban.
- És… De ugye… nem sikerült ez a…?
- Nem hát! – jelentette ki büszkén, majd abba is beavatott, hogyan tudta megakadályozni a bajt. A legelején kezdte. – Ez a bizonyos konkurencia, amiről az előbb beszéltem, tulajdonképpen egyetlen személy kezében összpontosul. A neve Romano Beaumont. Cole annak idején vele együtt hozott létre itt mindent. Valaha barátok voltak, de aztán ez megszakadt, méghozzá a mostohaanyám miatt. Romano nehezen emésztette meg, hogy Kathleen apámhoz ment feleségül, pedig jó oka volt rá, ő ugyanis az embert is meglátta Katben, nemcsak egy nőstényt. A „jóbarát” világ életében túl önző volt és kicsinyes, hacsak nem saját magáról volt szó. Ha egy tábla csoki ára egy dollár, akkor ő hosszas alkudozás után is csak maximum félért kegyeskedett megvenni, hogy aztán háromért adja tovább. Sosem érdekelte, hogy eközben hányan mennek tönkre. Apámat ezzel szemben igen. Ezért is örvendett nagyobb népszerűségnek, amíg élt. És még most is, pedig már nem nincs köztünk… Az alkalmazottai mindig hűségesek maradtak hozzá és a céghez is. Olyasmi ez, mint egy… házasság, a különbség csupán annyi, hogy a halál sem választhatja ketté.
Tudtam, hogy az apjára gondol, mégis megborzongtam a szavaitól. Furcsa volt ez a számomra. Még sosem hallottam ilyen erős elkötelezettségről. Ryan mégis elhatárolódott ettől az egésztől, amíg mellettem volt a kómám során, pedig éreztem, hogy önként és örömmel vállal felelősséget ezért az apja alkotta világért itt. Ismét elszégyelltem magam emiatt. Ha nem is parancsra maradt akkor velem, mégiscsak miattam hanyagolta a dolgait…
A rövid megemlékezés után folytatta a dolog részletezését:
- Beaumont már régóta gyötör azzal, hogy ha nem adom el neki a részét, ami szerinte ugyan megilleti, de valójában egy piciny hányadot sem tudhat a magáénak, sőt, nem is érdemel meg egy vasat sem… akkor tönkre fogja tenni az egészet, amit apám valaha létrehozott.
- Megteheti? – ijedtem meg, de ő nem zökkent ki a jókedvéből.
- Nem. Évek óta fenyeget, de csak a szája nagy. Én meg élvezettel figyelem a szerencsétlen próbálkozásait, amelyek sorra befuccsolnak. Most azt találta ki, hogy apránként szerez meg minél több kis darabot a cégből, hogy aztán az övé legyen a többség, és ezzel a markában a döntés fél Las Vegas sorsáról.
Ha nem ismertem volna olyan „embereket”, mint Tony, Lewis és még sorolhatnám, el sem bírtam volna képzelni, hogy valaki ennyire rosszindulatú legyen. Végeredményben nem is hasonlított rájuk, máshogy volt tisztességtelen, mint ők, annyiban viszont mégis, hogy nem számít neki más, csakis és kizárólag ő maga. Hisz rengetegen függhetnek tőle – azaz függhetnének, ha ő kaparintaná meg Ryan örökségét.
- És ez a… Romano? Tudod már, hogy fogod megakadályozni a mostani terveit? – kérdeztem nem csekély aggodalommal, mert Ryan szavai alapján elég lelkiismeretlen gazembernek tűnt.
- Már megtörtént – közölte egyszerűen.
Mondjuk ezt sejthettem volna; biztos nem véletlenül tartott ilyen kevés ideig a tanácskozás.
- Hogyan? – kíváncsiskodtam néhány perc múlva, mert kijött közben a pincér és elvitte az üres tányérjainkat. Most eszméltem rá, hogy az egész adagomat elpusztítottam, pedig nem volt kevés…
Ryan is rácsodálkozott a dologra, de ő még örült is neki.
- Egyre jobb az étvágyad, amióta magadhoz tértél. – Bizony, ez már a szigeten töltött utolsó napjainkban sem volt másként. – De visszatérve az üzletre… Megmondtam az igazgatóknak, hogy felőlem eladhatják a részüket…
- Micsoda? – szakítottam félbe döbbenten.
Eddig arról regélt, mennyire nem akarja, hogy ez megtörténjen, most meg mégis? Ráadásul tök nyugodtan mosolyog…
Úgy éreztem, valahol elvesztettem a fonalat, ám ő ezt azonnal megcáfolta.
- Hallhattad. Egyetlen tanácsom volt csak a számukra. – Ezt kérés nélkül is elárulta. – Azt mondtam nekik, üljenek le, és gondoljanak vissza rá, honnan indultak, és mit tett értük az apám. Amikor Romano sértetten lelépett, Cole-nak majdnem be kellett zárnia a boltot, ugyanis az a mocsok az addigi teljes nyereségüket magával vitte. Főleg ezért vicces, hogy most a szerinte őt megillető jussát követeli… – mosolyodott el egy picit. – Cole és az alkalmazottak persze ott maradtak a pácban, de közös erővel sikerült kimászniuk a bajból, és felvirágoztatni itt mindent. Apám inkább nélkülözött azért, hogy ne kelljen elbocsátania senkit. Szóval nem árt, hogyha elnosztalgiázgatnak ezen, és ha még azután érdekli őket Beaumont ajánlata, akkor nem fogok nekik szemrehányást tenni, ha úgy döntenek, hogy eladják neki magukat. Ez esetben viszont jobban teszik, ha rögtön tripla árat kérnek, ugyanis nagy eséllyel munkanélküliek lesznek, amint megszerezte őket. Így legalább a megélhetésük biztosítva lesz néhány évre.
Alig bírtam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet. És nem lett jobb véleményem erről a bizonyos Romano Beaumont-ról.
Aztán valami más is eszembe jutott, amit Ryan mesélt az imént.
- Beaumont nem lesz hajlandó háromszoros árat fizetni… – mondtam ki, amire gondoltam.
- Persze, hogy nem.
- És azok az emberek sem fogják neki eladni a lelküket…
- Páran lehet, hogy igen – vont vállat Ryan. – De az az ő bajuk lesz. Romanonak mindent összevetve semmi esélye az apám cége ellen.
- A cég most már a tiéd – jegyeztem meg, mert feltűnt, hogy többnyire tényleg úgy emlegeti, hogy az apja cége, de tagadólag a fejét rázta. Aztán körülnézett.
- Amíg csak egyetlen ember is akad itt, aki emlékszik rá, addig az övé. Én csak tovább álmodom az álmait. – Ezt szépen mondta. – Jó ember volt. Sajnálom, hogy nem ismertem meg már sokkal előbb.
Kicsit elszomorodott emiatt, amit meg is értettem. Az apjával való kapcsolata, és a hozzá való kötődése egy ideje már világossá vált előttem. No meg az is, miért fontos a számára, hogy minden úgy menjen tovább, mintha az apja még mindig élne, és ő irányítana itt mindent… Szemmel láthatóan szerette, még ha csak rövid ideig ismerhette is.
Szívesen kifaggattam volna ezek után, hogy mi vajon a véleménye Vanessáról, aki pedig a szülőanyja, de volt egy sejtésem, hogy nem ez rá a megfelelő pillanat.
- Táncoljunk! – álltam fel hirtelen és a kezemet nyújtottam felé.
Rögtön kizökkent az emlékeiből, a szeme is felvillant, ahogy lassan, élvezettel végigmért, tán máris azt tervezgetve, hogyan szedi majd le rólam ezt a göncöt…
- Megint meg akarsz kínozni, igaz? – mormolta, de közben felállt és a karjaiba húzott.
- Csak egy picit – leheltem, mert máris rám tört a vágy.
A kínzás végül mindkettőnkre hatott. Nem sokáig bírtuk a tömegben, kikeringtünk arra az erkélyre, ahol ma egyszer már majdnem kísértésbe estünk. Megint csókokig fajult a dolog. Áldottam Clarát, aki szimpla fénnyel színezte az ajkaimat, nem valami vadabb rúzzsal, mert az már rég kedvesem száját és nyakát díszítené.
Ám a sors megismételte önmagát. Már megint tapintatlanul megzavartak bennünket.
- Elnézést, főnök! – És már megint Bart! – Az igazgatók újra összeültek. Ha tudnád egy percig nélkülözni a szépséges hölgy társaságát…
- Nem tudnám! – morrant a főnök. – Mit akarnak?
- Közölni a döntésüket.
Ez szemmel láthatóan meglepte Ryant, aki még csak ekkor vette le rólam a kezeit, és elém állt, hogy takarásban legyek, amíg megigazítom a ruhám felső részét.
- Máris döntöttek? – lepődött meg fennhangon, majd nem sokáig tűnödött, ő hogyan határozott. – Öt perc múlva jövök – bocsátotta útjára az emberét, majd mikor az kelletlenül lelépett, kiegészítette a mondatot: – De nem vagyok hajlandó nélkülözni a szépséges hölgy társaságát! – Egy újabb rövid csókot követően rám nézett. – Szeretném, ha velem jönnél!
- Oké – feleltem. Én sem szívesen váltam volna el tőle ismét akármennyi időre, úgyhogy örömmel egyeztem volna bele még egy pokolbéli körutazásba is. Ekkor még nem sejtettem, hogy a hasonlatom nem is lehetett volna találóbb…
Ryan kézenfogva vezetett be az erkélyről, át az emberek közt, akik sorban üdvözöltek bennünket, majd liftbe szálltunk, amely lefelé vitt, pedig már azt hittem, legalul vagyunk.
- Ez a ház is a tiéd? – súgtam oda neki, nehogy a gondolataink érzéki fordulatot vegyenek. A pillantása folyamatosan cirógatta a testem, de nem szerettem volna nyilvános közfelháborodást kelteni, ha valaki rajtakap bennünket akármin itt, a liftben.
- Ez a ház a legnagyobb szálloda Vegasban – mosolygott rám elnézően, amiért leházaztam ezt a valóságos… felhőkarcolónyi építményt. Az-tán a szerényebbik énjét öltötte magára. – És a válasz: igen, az enyém.
Csak kétemeletnyit utaztunk, majd a felvonó megállt.
Ryan újra megradagta a kezem, így követtem egy fényesre kivilágított folyosón kereszül, melynek végén egyetlen ajtó nyílt. Ő habozás nélkül belépett, én kicsit tétován mentem utána.
Legalább kétszázan voltak odabent.
A terembéli zsivaj elnyomta az érkezésünket, de amint felértünk az emelvényre, egy csapásra elhallgattak. Ráadásul nem is Ryan miatt. Engem figyeltek mind. Nem volt túl jó érzés. Talán mégsem kellett volna idejönnöm… Csakhogy már késő volt megfutamodni – azzal ráadásul még nagyobb feltűnést keltettem volna.
Úgy éreztem magam, mint egy áldozati bárány, amelynek bármelyik pillanatban kiontják a vérét. Nyilván elképzelni sem tudták, mi a fenét keresek itt. Hát, én sem nagyon.
Ryan törte meg végül a csendet, de nem azért, hogy a kilétemről világosítsa fel a közönségünket.
- Uraim, ha nem tévedek, mondani kívánnak nekem valamit!
