54. fejezet
A boltból hazaérve egy percig kimerülten támaszkodtam a korlátra, de aztán gyorsan a házba léptem, hogy megnézzem, történt-e valami rendkívüli a húsz perc alatt, amíg távol voltam.
Szerencsére mindent rendben találtam, úgyhogy hazaküldtem a legközelebbi szomszédomat, Mrs. Davist, aki gyakran jött át nekem segíteni ebben-abban, majd visszamentem a ház elé. Muszáj volt megpihennem egy kicsit, bár a falu nem volt messze, a szatyrokat telepakoltam, és nehéz volt őket hazacipelni. Talán mégsem volt jó ötlet reggeli nélkül nekiindulnom, pláne nem így megrakodva.
Kéne vennem egy kocsit – tűnődtem már nem először, mióta itt lakom. Pontosabban egy éve. A ház közvetlenül a tengerparton feküdt, a falu pedig inkább beljebb a szárazföld felé. Nekem is azt tanácsolták, hogy máshol telepedjek le, ott, ahol biztonságosabb és dagálymentesebb, de volt néhány dolog, amitől nem voltam hajlandó megfosztani magam.
Az egyik ilyen a tenger illata volt. A másik pedig a káprázatos naplemente. Ennyi maradt meg a múltamból. Azaz majdnem ennyi…
Odébb tettem a csomagokat, hogy ne legyenek útban, majd a kedvenc karosszékembe rogytam. Füttyentettem egyet, mire pillanatokon belül megjelent Jerry, és heves farkcsóválások közepette összenyalogatta a kezem. A figyelme aztán a zacskókból kiáradó finom illatok felé terelődött.
- Jól érzed, neked is hoztam valamit! – mosolyodtam el, aztán előkotortam a neki járó falatolat.
Jerry valamilyen juhász-keverék volt, még egészen pici, amikor fél éve egy benzinkútnál rátaláltam. Képtelen voltam magára hagyni. Őt is elzavarták otthonról, akárcsak engem.
Nem akartam visszagondni rá, de mellékes volt, hogy én mit akarok. Az emlékek az agyamba furakodtak…
Ryan még soha nem nézett rám úgy, mint azokban a borzalmas pillanatokban, mialatt kitette a szűrömet. Ha csupán fájdalom, bánat és hasonlók tükröződtek volna a tekintetében, amiért szerinte megcsaltam, vagy legalábbis ilyen terveim voltak, akkor még tán lett volna esélyem magyarázattal szolgálni neki arról, hogy pontosan mi is történt. De csak megvetés és undor látszott rajta.
- Tűnj el innen! – mondta halkan, de éppoly jegesen, mint előző nap, amikor még Bartra szólt így, hogy ne merjen megérinteni. Most engem méregetett ugyanazzal a gyilkos tekintettel. – Nem akarlak látni soha többé.
Ezután beviharzott a hálóba, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Én meg egész testemben megdermedtem. Ennyi? Tényleg elintézi ennyivel? Valóban semmit nem jelentett neki az, ami köztünk volt, hanem… jött egy ilyen szerencsétlen eset és máris le vagyok írva anélkül, hogy meghallgatná az okaimat?
Jodie-ra néztem, aki gyökeret vert az ajtóban, és szemmel láthatóan közel állt hozzá, hogy menten elbőgje magát.
- Jodie… – leheltem kérlelően, de ha a segítségére számítottam, vagy legalább valami megértés-félére, akkor csúnyán csalódnom kellett. Amint felriadt a mozdulatlanságból, szótlanul a férje után ment. A gyereküket nem láttam sehol, de gyanítottam, hogy őt is magával hozta… csak ide nem. Jobban is járt az a pici, tekintve a körülményeket.
Még sokáig a padlón hevertem, összetörtebben, mint a fogvatartásom alatt. Úgy éreztem, lassul a szívem, majd teljesen meg is áll.
Ryan azt mondta, tűnjek el, nem akar látni többé. Talán tényleg így kéne tennem… legalábbis átmenetileg, amíg meg nem nyugszik és hajlandó nem lesz végighallgatni az igazságot. Csakhogy nem mehetek el innen meztelenül – döbbentem rá a pucérságomra.
A farmerem épségben maradt, de felülre csak Bart ingét vehettem volna, arra meg nem igazán voltam hajlandó.
A tűnődésemből a hálószobaajtó nyílása riasztott ki, de csak Jodie jelent meg újra, aki nagyon is észrevehető változáson ment keresztül. Már nem akart sírni. Hideg, elutasító volt a tekintete.
Hozzám vágott egy blúzt, egy cipőt, és egy köteg pénzt.
- Jobb, ha most elmész, Nataly! – mondta ugyanolyan utálattal, ahogy Ryan beszélt velem az imént.
Szóval már ő sem kedvel… Egyre „remekebbnek” tűnt a helyzet.
Szenvedve magamra huzigáltam a ruhákat, amit ő karba tett kézzel nézett végig, de mikor végül felemelkedtem a padlóról, nem a kijárat felé indultam, hanem felé.
- Hadd beszéljek vele! – kértem, de neki persze esze ágában sem volt beengedni Ryanhez a hálóba. – Nem szeretnélek bántani, Jodie, de megteszem, ha nem állsz félre az utamból!
Nem használtam túlzottan fenyegető hangsúlyt, a csaj mégis megijedhetett, mert újra közelebb állt a bőgéshez, mint ehhez a magára öltött szigorú álarchoz.
- Kérlek… hagyj neki időt, oké? – suttogta maga mögé pislogva. Biztos nem akarta, hogy Ryan elárulva érezze magát általa, ő meg szegény két tűz között vergődött. Bár inkább felé húzott, mint felém.
- Most vagy soha, Jodie.
Vagy egy teljes percig bámultam a szemeibe, amelyekből lassan kicsordult egy apró könnycsepp.
- Hogy tehetted ezt vele? – nyögte kétségbeesetten.
- Nem tettem semmit – feleltem. Aztán felemeltem a diktafont, melyet a felöltözködésem után magamhoz vettem. – Itt van a szalagon minden, ami történt. Én vettem fel. Gondolod, olyan hülye vagyok, hogy készakarva lebuktatom magam, ha valóban meg akarom tenni, amivel vádoltok?
Jodie nem válaszolt. A kezemben heverő tárgy láttán azonban mintha megenyhült volna a tartása. Gondolkodott egy kicsit, majd félreállt. Beléphettem a szobába.
Ryan az ágy szélén ült, totál magába roskadva, háttal az ajtónak. Nem is fordult meg, így nem tudhatta, hogy én jöttem be hozzá.
- Eltűnt már végre? – nyögte kérlelhetetlen hangon.
- Nem, még itt vagyok – feleltem idegesen. Tudtam, hogy tényleg ezt tényleg egy most vagy soha pillanat.
Ryan kihúzta magát ültében, de esze ágában sem volt felém fordulni. A hangja azonnal keményebb lett.
- Megmondtam, hogy…
- Nem érdekel, mit mondtál meg! – szóltam rá dühösen. – Elvárom, hogy meghallgass!
A túl mély csendből ítélve, melyben még a lélegzetvételünk sem hallatszott, lehet, hogy máris túllőttem a célon, de volt okom rá – nagyon is jó ok –, hogy ne hagyjam magam csak úgy, egyszerűen elzavarni.
A jelek szerint nem érdekelte, mit akarok neki mondani, mert úgy tett, mintha ott sem lennék. Magamban átfogalmaztam a szavakat, amelyeket szívesen a fejéhez vágtam volna a diktafonnal együtt, ehelyett a kezdeti fájdalmas kitörésem helyett viszonylag nyugodtan sikerült megszólalnom.
- Biztosan nem hiszel nekem, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem az történt, amire gondolsz…
- Láttam, Nataly! – mordult fel hirtelen, ezért összerezzenve elhallgattam. – Láttalak… Jesszusom! Anyaszült meztelenül ültél rajta, és ő sem volt éppen túlöltözve… Te csókoltad meg! Még csak nem is erőszakoskodott…
- Ha tudnád… – morogtam, de kizártnak tartottam, hogy ha kiabálok, azt meghallotta volna. Teljesen belemerült abba, amit látni vélt.
- Nem érdekel a magyarázkodásod. Végeztünk. Tűnj el az életemből. Örökre.
Ezek éppoly végérvényes szavaknak hangzottak, mint amilyennek szánták őket. A szívemben ismét a kín vette át a szerepet, félrelökdösve ezzel a határozottságomat, amellyel a kapcsolatunkat próbáltam volna megmenteni. Ryan helyébe képzeltem magam, és megértettem, hogy én is így éreznék, ha őt kaptam volna rajta valakivel… Nem érdekelne a magyarázkodása. Őt sem az enyém.
- Elmegyek – szólaltam meg csendesen. – Te pedig, ha mégis túlteszed magad a történteken, hallgasd meg ezt… – dobtam mellé az ágyra a diktafont. Nem nyúlt érte, rá se nézett. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de csak miattad tettem…
Ezt nem kellett volna mondanom. Felállt, és haragtól villámló szemekkel igyekezett felém.
- Miattam?! – mennydörögte. – Vagyis én vagyok az oka, hogy majdnem megkeféltetted magad Monroe-val?! Ha nem érünk ide, meg is tetted volna! És még te állítottad, hogy szeretsz… Azt sem tudod, mit jelent ez a szó… Takarodj innen, és ne gyere vissza soha többé!
A falhoz lapulva vártam, mikor fog megütni, de ez nem következett be. Az ajtó viszont megsínylette a haragját.
- Nem érted… Hallgasd meg a szalagot, kérlek!
- Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek téged gyűlölni… – motyogta szinte csak magának.
Mintha nem is látott volna engem, vagy mintha egy idegen volnék. Én sem ismertem még őt ilyennek… Sosem voltunk még ennyire távol egymástól. Elveszítettem.
- Gyűlölj, ha akarsz… – fáradtam bele a harcba –, de az örökségedet legalább mentsd meg!
Nem vártam meg, hogy újra felszólítson a távozásra, kisurrantam a hálóból, el a némán zokogó Jodie mellett, be a liftbe, amelyből időközben kitakarították a „szemetet”, majd lementem egész a földszintig.
Ott a már jól ismert terembe érkeztem, de ezúttal nem kísérték csodáló pillantások a lépteimet. Azt sem tudtam, merre megyek…
Egyszer csak mintha a nevemet hallottam volna. Hátrafordultam, és reméltem, személyesen az ördög szólított, hogy magával vigyen a pokolba, ám nem lett szerencsém. Ehelyett:
- Szia, Martin… – suttogtam, amint odaért hozzám.
- Mi történt? – döbbent meg, ahogy végignézett rajtam. – Ryan… bántott? – emelte fel az állam, hogy megvizsgálja a rajta levő biztosan egyre színesebbé váló foltot.
Nem válaszoltam neki, csak a szemeibe néztem, és megcsóváltam a fejem. Ő látta az én tekintetemben, hogy nagyon vékony a cérnaszál, amely az idegeimet még úgy-ahogy tartja, ezért kivezetett a teremből, egy másik lifthez kísért, majd fel a saját lakosztályába.
Elmondhattam volna neki, mi történt, hiszen rögtön faggatni kezdett, de úgy gondoltam, ha Ryan eleve nem hisz nekem, csakis a látszatnak, mégha az jelen esetben oly csalóka is, akkor minek erőlködjek a bocsánatáért? Minek próbáljak szembe széllel hadakozni a sors ellen? Nála van a bizonyíték, most már rajta múlik minden.
Hallgattam a történtekről, Martin pedig egy idő után feladta, és békén hagyott. Morgott ugyan valami furcsát, valami olyasmit, hogy ha összevesztünk, akkor lőttek a meglepetésnek is, de pillanatnyilag az a dolog érdekelt a legkevésbé.
Estig hevertem holtan a kanapéján, akkor is csak azért ültem fel, hogy a felrendelt vacsorából csipegessek két falatot a kifejezett kívánságára, ráadásul a szeme előtt. Csak így úszhattam meg, hogy megtömjön, mint egy libát, de miután némi üzleti megbeszélésre hivatkozva magamra hagyott, kifosztottam a bárszekrényét.
Biztos voltam benne, hogy nem üzleti megbeszélés az, ahova siet, sokkal inkább észhez akarja majd téríteni Ryant. Már előre éreztem, hogy hiába igyekszik. Ezerszer visszaidéztem a betoppanása előtti perceket, és már én is tudtam, hogy hibáztam. Nem szabadott volna engednem, hogy Monroe-val idáig fajuljon a dolog. Inkább hagynom kellett volna, hogy tovább üssön, verjen… akkor nem tartanánk most ott, ahol. Azt ha nehezen is, de túléltem volna, a jelenlegi helyzetet viszont… alig. Csakhogy az a múlt volt, és nem volt varázspálcám, hogy változtassak rajta, sem időgépem, hogy visszautazzam vele máshogy csinálni.
Elkeseredve vackoltam magam újra a kanapé sarkába.
Legalább egy órámba telt, amíg elfogyasztottam a legkisebb üveg whiskyt, amit aztán jó gyorsan és alaposan ki is hánytam. Minden porcikám reszketett a testi-lelki kimerültségtől, így aztán egy plédbe burkolózva elnyomott az álom.
Valamikor az éjszaka közepén ébredtem. A folyosóról hangok szűrődtek be, de nem értettem, hogy kik azok, és miről beszélgetnek. Nem is igazán érdekelt. Fordultam egyet, és aludtam tovább. Bíztam benne, hogy ez az egész csak egy rémálom, és reggel újra Ryan karjaiban ébredek.
A hitem reggel aztán csúnyán összeomlott.
Nem Ryan karjaiban voltam, még csak nem is az ő lakosztályában, hanem… Martinnál.
Épp akkor lépett ki a fürdőből, amikor én azon igyekeztem, hogy kidörgöljem a maradék álmot, és a csalódottságot a szemeimből, meg az agyamból.
- Zuhanyozz le, öltözz át, és gyere velem! – parancsolgatott máris, holott még magamhoz sem tértem.
- Mi van? Hová? – morogtam. Ez volt a legtöbb szó, amit az ittlétem óta egyszerre hozzá intéztem.
- Meglátod! Na, gyerünk! – noszogatott.
Nem engedelmeskedtem, ezért lecibálta rólam a farmert, és a blúzt, melyek alatt nem volt fehérnemű, a fürdőbe vitt, beállított a zuhany alá, és mivel még őt is csak egy törölköző öltöztette, nem lett csurom víz, ahogy engem lemosdatott. Utána egy fürdőlepedőbe csavart, és a hálójába kísért. Az ágyán hevert egy szett ruha, nyilván nekem.
- Vedd fel azokat – bökött a holmikra. – Öt perced van!
Rám csukta az ajtót, majd kiment.
Volt egy olyan sejtésem, hogy az őrületbe fog kergetni, vagy önkezűleg felöltöztet, ha most sem fogadok szót, így nekiálltam magamra ráncigálni a dögös fehér – már megint fehér! – alkalmi ruhát, a szexi szandált, de fésülködni meg egyéb apróságokra nem voltam hajlandó. Amikor Martin visszajött értem, persze kifogásolta a kinézetem, és addig piszkált, amíg nagyjából emberré nem formáztam magam.
Az államon a folt egyre nagyobb lett; nem kevés alapozóba került eltűntetnem, bár az sem érdekelt volna, ha mindenki meglátja.
- Elmondod, ki ütött meg, vagy rám bízod, hogy kitaláljam? – kérdezte már lefelé menet… valahová.
- Tök mindegy, hogy ki volt az – vontam vállat.
Abba az étterembe mentünk, melybe alig másfél nappal korábban még Ryan társaságában vacsoráztam. Az emlékektől összeszorult a szívem, főleg, mikor Martin ahhoz az asztalhoz kísért, melynél akkor vele ültünk.
Megkértem rá, hogy húzzunk innen a francba, nem akarok itt lenni, de meg sem hallotta. Rendelt valami kaját, majd rám nézett kérdőn. Én meg visszabámultam rá csúnyán.
- Beszéltem Ryannel – kezdte.
- Úgy érted, beszéltél hozzá, de ő nem reagált semmit – javítottam ki, mire kissé felnevetve bólintott.
- Ahogy mondod. Csak tudnám, miért ilyen makacs mindkettőtök…
- Semmi közöd hozzá, mi történt – vágtam a képébe. – És ne próbálj bennünket kibékíteni, se újra összehozni! Ha a saját szívére nem tud hallgatni… akkor nincs értelme az egésznek.
Martin erre nem felelt semmit, inkább elrévedt a bejárat irányába.
Követtem a tekintetét, de bár ne tettem volna.
Ryan lépett be az ajtón. Jodie mellette lépdelt, elég durcásnak tűnt, és ott volt még egy csaj. Megismertem. Ő volt az egyedüli, aki ellenségességet sugallt felém azon az estén, amikor megérkeztünk Las Vegasba, és én lejöttem Ryanhez.
Ahogy néztem őket… teljesen eltűnt a külvilág. Hármójuk közül csupán Jodie nem volt a toppon, a másik kettő egymásba karolva, vidáman cseverészett. Még mosolyogtak is. Egyből rájöttem, hogy Ryannek igaza volt. Mi végeztünk.
Az asztalra bámultam, mintha a mintázatából akarnám kiolvasni, mi tévő legyek most, de nem jutottam vele semmire. Mikor ismét felemeltem a tekintetem és rájuk néztem, ők is éppen akkor pillantottak felém. A bige gúnyosan, Ryan megvetően. Rögtön megértettem, hol a helyem.
Sem Martinnal, sem az ebédrendeléssel, sem semmi egyébbel nem foglalkozva felálltam, a maradék méltóságom utolsó morzsáit összekaparva pedig felemelt fejjel leléptem onnan.
Ez az egyetlen kibaszott szerelem jobban tökrevágott, mint Tony összes brutalitása együtt véve, sőt, megtoldva Lewis meg az utcán felszedett szadista állatok minden tettével. Nem volt jó érzés, és nem volt kedvem hozzá, hogy más is szemtanúja legyen annak, mennyire szarul érzem magam.
Kellett ez nekem? – keseregtem magamban, miközben céltalanul kiléptem a szálloda főkapuján. Elindultam valamerre, de nem észleltem, merre haladok.
Most is Martin volt az, aki megakadályozta, hogy bedilizzek.
- Hová mész? – csatlakozott mellém.
- Nem mindegy? – vontam vállat.
- Nem.
- Jó. Akkor mondjuk keresek egy tavat, amibe beleölhetem magam!
- Las Vegasban nincs tó, csak pár medence… – akadt fenn a részleteken.
- Akkor egy bárt, ahol az itt időző végtelenül gazdag ipsék csak arra várnak, hogy egy csinos „virágszál” leszólítsa, majd leszopja őket. Jó pénzért… – változtattam meg a terveimet, pillanatnyilag ugyanis semmi másra nem éreztem használhatónak magam. Bár ehhez meg kedvem nem volt, de biztos voltam benne, hogy Ryan valami ilyesmit „vár el” tőlem. Hogy aztán még nagyobbat rúghasson belém. Hát miért ne adjam meg neki ezt az örömet?!
Martin máshogy gondolta. Nem reagálta le a hülyeségeimet, ehelyett tovább kampányolt a kapcsolatunk mellett.
- Ha pénzre van szükséged, akkor… – Nem fejezte be, átnyújtott egy bankkártyát. A nevemre volt kiállítva. Kissé kábán vettem el tőle, majd tanácstalanul rápillantottam. – A tiéd – folytatta. – De ha elfogadsz egy tanácsot… ne lépj le rögtön. Várj egy-két napot. Hidd el, ha megnyugszik, másként fogja látni a helyzetet.
Annyira szerettem volna hinni neki! Felváltva néztem rá, és a kártyára. Végül ellépkedtem a legközelebbi automatáig, és az összes pénzt egy összegben leemeltem róla. Hatszázezer dollár volt a kezemben. Meghökkentem, hogyhogy ennyit kiad egy szimpla automata, de Martin mosolyogva csak annyit mondott, hogy ez Vegas. Ide pénzt költeni jönnek az emberek, és nem azért, hogy bankokban álljanak sorba, úgyhogy kimeríthetetlen az ilyen szerkezetek hitelkerete.
Pénzt tehát már szereztem, és nem is kellett hozzá befeküdnöm senki alá. Most már csak… várnom kéne? Martin azt tanácsolta, tegyek így.
- Két napig maradok – közöltem vele. – Egy perccel sem tovább.
Ő megkönnyebbült, én viszont még szarabbul éreztem magam hirtelen. Visszasiettem a hotelbe, Martin szobájába, ahol még épp időben értem ki a vécére. Az előző napi hányásom óta nem ettem egy falatot sem, most mégis ilyen ingerem volt. Valószínűleg túlságosan taccsra mentek az idegeim…
Mivel ő is utánam jött, látta, mennyire rosszul vagyok, így nem piszkált tovább sem az evés, sem másegyéb miatt; átadta nekem a hálószobáját, ahol végre levehettem magamról a nevetséges göncöt… azaz amiben ismét sikerült nevetségessé tennem magam… aztán bedőltem az ágyba.
Ryan láthatta, hogy Martinnal vagyok, így ha netán mégis akarna tőlem valamit – mondjuk adni egy esélyt, hogy megbeszéljük azt, ami Barttal kapcsolatban történt –, tudja, hol talál meg.
Vártam.
Negyven órát vártam.
A negyvenegyedikben aztán kopogtattak az ajtón.
Martin nem volt „itthon”, valahová el kellett mennie már reggel, de azt ígérte, este velem lesz, mint mindig, amióta nála húztam meg magam. Mintha érdekelne, hogy van-e valaki körülöttem…
Mindenesetre most nekem kellett az ajtóhoz mennem, hogy kinyissam a szobaszervízes srácnak, mert más tippem nem volt, hogy ki lehet az. A reményem elfogyott, maradt a… semmi.
Az ajtót kitártam, de meg sem néztem, ki érkezett, lehajtott fejjel álltam félre, hogy beeresszem az illetőt. Az első furcsa dolog, ami feltűnt, az az öltözéke volt. A szállodában dolgozók nem így öltözködnek.
Lassan, félve emeltem feljebb a tekintetem.
Ryan állt előttem.
A szemeiből nem bírtam kiolvasni semmit – de volt egy olyan érzésem, hogy ő is csak az ürességet látja az enyéimben.
- Te… minek… jöttél ide? – leheltem. Már a légzés is nehezen ment, amióta nem voltunk együtt.
Végigmért, mielőtt felelt volna. Martin előző nap vett nekem pár ruhát, de ezek közül is csak az egyik pólót húztam fel, úgysem állt szándékomban kitenni a lábam ebből a szobából, amíg még a városban tartózkodom.
Tisztában voltam vele tehát, hogy nem vagyok a legcsinosabban öltözködve, de ő látott már ramatyabb állapotban is, ezerszer ragyogóbban szintúgy. Mi több, ruhátlanul is elégszer ahhoz, hogy tudja, a pillantása hogyan hat rám.
Most is hatott. Lélegezni kezdtem.
- Ezért – húzott aztán magához némi tűnődést követően.
Az első villanásnyi pillanatban tiltakozni akartam, de amint megérintett, megszűnt minden fájdalmam, eltörlődött az elmúlt napok összes gyötrelme, és csak az számított, hogy itt van, és akar engem. Mégis akar! El sem mertem hinni, azt hittem, álmodom…
Mindenem beleborzongott a csókjába. Nem gondoltam volna, hogy valaha még érezhetem. Már teljesen feladtam a reményt, hogy még egyszer valamikor átölel… így, ahogy most.
Az ajtó vagy magától csukódott ránk, vagy ő csapta be, nem érdekelt. Kétnapi kínszenvedést követően végre ismét otthonra leltem. És mindezt egyetlen csókkal érte el.
Pont olyan szenvedélyesen érzéki és gyengéd volt, mint mindig azelőtt. Az érintései nyomán pezsegni kezdett a vérem, a szívem ritmusa többszörösére gyorsult, és újfent megfeledkeztem a légzésről. Ő volt számomra az oxigén, másra pedig nem volt szükségem.
A háló felé haladva egyszerre vetkőztettük egymást türelmetlenül, mintha egy perccel sem bírnánk tovább a másik testközelsége nélkül.
Kicsit zavart, de túlzottan nem érdekelt, hogy nem viszonozza a becézően elsuttogott szavaimat, ő kimondatlanul hozta a tudomásomra, hogy mit érez irántam. A keze, a tekintete, a csókjai beszéltek helyette.
Az ágyra már meztelenül omlottunk, majd a jól ismert, mégis mindig újdonságnak ható mozdulatokkal és trükkökkel szítottuk egymásban a tüzet elképzelhetetlen magasságokig. Sírtam a gyönyörűségtől, mikor az izgató játékot félbeszakítva Ryan végre fölém emelkedett, és egyetlen határozott lökéssel összeolvasztotta a testünket. Én a magam részéről úgy éreztem, hogy a szívünk és a lelkünk is egybeforrt.
Szerelmes mámorban vonaglottunk a kielégülés felé, szakadatlan csókjainkból merítve energiát. A legapróbb simogatásunk is felért egy extázissal, míg végül a szenvedély maga alá gyűrt.
Nem siettük el a szétválást. Kifulladva élveztem magamon szerelmem súlyát, a bensőmben még éreztem a lüktetését. A nyelve a nyakamat és a melleimet cirógatta, majd megközelítette a számat, és játékosan az ajkaim közé csusszant. Hagytam magam táncba csábítani. Az íze elbódított, az illata megbabonázott. Ismét egyek voltunk.
Átszellemült mosollyal figyeltem, hogyan igyekszik visszaszállni a földre a fellegekből, majd magamhoz szorítottam, mielőtt teljesen sikerült volna neki.
- Szeretlek – súgtam a fülébe halkan.
- Egy biztos… – zihálta viszonzás helyett.
- Micsoda? – kérdeztem. Nem bántódtam meg, amiért tartózkodóbb. Úgy sejtettem, időre van még szüksége, meg is értettem, és kész voltam kivárni.
A következő szavai azonban egyetlen pillanat alatt lerombolták minden valaha újjáéledt reményemet velünk kapcsolatosan.
- Az anyám jó munkát végzett.
Megdermedtem, és hagytam, hogy egy picit elhúzódjon, már nem öleltem olyan szorosan. Nem mertem hinni a füleimnek.
- Mit mondtál? – kértem az ismétlést, hogy biztos lehessek benne, nem csak képzelődtem.
- Vanessa valódi profit csinált belőled – mondta elismerően. Hányingerem támadt, de még folytatta. – Egészen elképesztő, milyen sokáig elhittem, hogy valóban szeretsz, közben meg… végig, hónapokon át csak színlelted a szerelmet – nevetett fel halkan, mégis tisztelettel hódolva annak, amit az anyjával kapcsolatban feltételezett. – A világ legjobb kurvája lettél, drágám!
Ez volt a végszó, amit még elviseltem tőle.
Tán ő is meglepődött, milyen gyorsan taszítottam el magamtól, épp a meglepetésszerűsége miatt nem készült fel rá, és így az ágy túlsó végén landolt. Mielőtt újra közelíthetett volna, felpattantam, és az ablakig hátráltam előle.
A szívem ismét elhalt, de meg kellett tudnom… reméltem, hogy csak viccel.
- Ugye… ezt nem gondolod komolyan? – néztem rá elkínzottan.
- De! – felelte egyszerűen, aztán ő is felkelt, és a nadrágjáért nyúlt. Miután belebújt, kényelmesen begombolta, felkapta a pólóját is, majd elkezdett kotorászni a zsebében.
Minden porcikám haldoklott már, mégis siettetni igyekezett a folyamatot, mégpedig azzal, hogy elővett egy jó vastag köteg pénzt, és lazán az ágy szélére hajította.
- Ryan… – nyögtem, mire rám pillantott. Hűvösen, és szenvtelenül, mintha nem pont pár perce lettünk volna egymáséi. Nem akartam felfogni, mi történik.
- Nagyjából összeszámoltam az időt, amit… hogy finoman fogalmazzak, „együtt töltöttünk”. A tudomásom szerinti legutóbbi tarifáddal számolva ennyinek elégnek kell lennie – bökött a pénzkupacra. – Ha mégsem, akkor majd kárpótollak valahogy. Mondjuk egy újabb szigettel…
Itt lett végleg végem. Nem bírtam volna elviselni, hogy tovább gyalázzon.
- Takarodj innen – használtam az ő két nappal korábbi szavait. – Soha többé nem akarlak látni.
Minden ízemben remegtem, főleg, mikor elindult felém. Megállt előttem, majd elkapta a hajam, belemarkolt, és maga felé húzott. Egy csókot nyomott eljegesedett ajkaimra, majd ellökött.
- Ha ismétlésre vágyom, majd hívlak! – „búcsúzott”, aztán hanyag léptekkel kisétált az ajtón. És, bár még nem tudhatta, ugyanezzel a lendülettel ki az életemből.
