53. fejezet
Boldogan, kielégülten és kimerülten heverésztem kedvesem mellett az ágyban. Az este már megcsodált kilátásban is gyönyörködhettem volna, mert Ryan egy gombnyomásra elém tárta a látványt, ám én inkább felé fordulva, a karjaiba bújva játszottam a hasán tekergő szőrpihékkel, és a szíve dobbanásait hallgattam. Csendben élveztük egymás közelségét, miután a kivitelezhetőnél is többször szerettük egymást, és ez most pont így volt jó. Nem kellettek a szavak, anélkül is egy hullámhosszon lebegtünk.
Boldog voltam, mégis megmérgezte a gondolataimat Bart Monroe, és a vele folytatott beszélgetésem, mely sajnos most, hogy átmenetileg lecsendesedett bennünk a szenvedély, az agyamba furakodott. Próbáltam másnapra halasztani a rajta való agyalást, mégsem ment ki a fejemből a dolog. Tudtam, hogy úgy volna tisztességes, ha megosztanám Ryannel, mi történt, és hogy mit akar tőlem az a patkány, de haboztam beavatni ebbe az ügybe. Képesnek éreztem magam, hogy kezeljem a helyzetet, nem akartam gyáván és tehetetlenül más segítségére szorulni.
Ryan azt mondta, senkinek sem makulátlan a múltja. Bart pedig már hallott rólam, feltételezésem szerint vagy Martintól, vagy valakitől, aki annak idején részt vett az ő egyik kis buliján. Martinnal kell tehát beszélnem. Ha valaki, hát ő biztos, hogy alapos infókkal tud majd szolgálni vele kapcsolatban.
- Mi jár a fejedben? – rántott vissza a valóságba Ryan halk kérdése.
- Martinra gondoltam – vallottam be, és még csak nem is hazudtam.
- Martinra? – háborodott fel rögtön, majd az ágyra tepert, és mérgében szédítően megcsókolt. – Hogy merészelsz más pasikra gondolni az én ágyamban?! – morgott utána is, de egy percig sem bírtam komolyan venni, ahhoz túl kevéssé volt igazi-féltékeny.
- Meg akarsz büntetni érte? – kérdeztem reménykedve, ugyanis biztosra vettem, hogyha így van, azt mindketten felettébb élvezni fogjuk.
- Lehet róla szó… – dünnyögte a jobb mellbimbómnak, majd előbb a nyelve hegyével izgatta merevre, aztán a fogai közé vette és óvatosan szopogatni kezdte. Ám nem sokáig bírta tudatlanul. – Áruld már el, minek gondoltál Martinra?! Talán vissza akarsz menni hozzá? – Na, ezt már őszinte-féltékeny hangsúllyal kérdezte.
- Eszemben sincs – nyugtatgattam, az ujjaimat pedig a hajába túrtam, hogy folytassa csak, amit elkezdett az előbb. – Azon gondolkodtam, vajon mit keres itt. Meglepett, amikor ő jött értem, hogy lekísérjen hozzád. – Ez is igaz volt.
- Szerettem volna örömet szerezni – motyogta már a köldököm környékén. Aztán hirtelen felemelkedett, de csak a pezsgőt kapta fel az ágy mellől, a földről, ahol eddig biztonságban volt előlünk.
- Sikerült – mosolyogtam. – Örültem, hogy láttam, csak rövid ideig tartott. Majd szeretnék még vele beszélni, mielőtt elutazik – kértem. Reméltem, hogy lesz rá lehetőségem, és nemcsak Bart miatt.
- Jó – egyezett bele kedvesem. Nem biztos, hogy ilyen könnyedén ráállt volna, ha tudja, részben miért is akarom ezt. – Különben pedig… holnap is vár rád egy meglepetés – csigázta fel aztán az idegeimet.
Vetett rám egy elgondolkodó pillantást, miközben ezt mondta, de mielőtt rákérdezhettem volna, elterelte a figyelmemet.
Először csak egy sikollyal reagáltam, és nem örömömben. Hanem a hidegtől. Életem értelme ugyanis sajátos „poharat” talált a buborékos nedűnek, amelyet az előbb szerzett a padlóról, méghozzá nem mást, hanem a köldököm mélyedését, és miután belelocsolta az alig kortynyi italt, élvezettel hörpölgette onnan kifelé. Majd megismételte a dolgot. Az oldalam felé szökő cseppeket is eltakarította, mielőtt azok elérhették volna a lepedőt.
- Milyen… meglepetés? – nyögtem a tevékenykedése miatt kiürült aggyal. Ismét nem is érdekelt sem Martin, sem Bart, sem más akárki, csak ő. Még a meglepetés sem igazán, bár reménykedtem benne, hogy mégis csak kiböki. Nem tette, inkább tovább csábítgatott.
- Majd meglátod! – titokzatoskodott, az én gyenge tiltakozás-kezdeményeimet pedig egy csókkal fojtotta el már csírájukban.
A már jól ismert, megunhatatlan örvény újból magával ragadott bennünket. Sosem jutott volna eszünkbe ellenállni neki. Emellett a pezsgő sem veszett kárba, az utolsó kortyig elfogyasztottuk, mire pirkadni kezdett.
A Nap első sugarai először a plafonon jelentek meg, majd szorosan ölelkező kettősünket öltöztették narancsfénybe. Ryan a hátamhoz simult, éreztem minden egyes lélegzetvételét. Nemrég még cirógatott is, de időközben elalhatott, mert az ujjai megálltak a bőrömön.
Én is álmos voltam, de akadt még némi agyalnivalóm. Bart Monroe. Amitől féltem, bekövetkezett. Még ha sikerült is volna valaha beilleszkednem ide, vagy bárhová máshová egy új élet reményében, akkor is tuti valaki rájött volna, mivel „foglalkoztam” azelőtt… Muszáj kimásznom belőle, elmenekülni nem láttam értelmét. Csak úgy kezdhetek elölről mindent, ha a régi sorsomat végleg lerázom magamról, és megvívom ezért a harcaimat.
Eddig úgy akartam intézni a dolgot Barttal, hogy arról más – főleg Ryan – ne tudjon, de minél mélyebbre ástam az elmém az ügybe, megváltoztattam a korábbi döntésemet. Elhatároztam, hogy mégis elmondom neki, milyen egy patkány a munkatársa, de egyúttal arra is megkérem, hogy hadd intézzem el én a dolgot. Biztos meg fogja engedni… Valamint így az esetleges félreértéseknek sem lesz alapjuk.
Igen, ha majd felébredtünk, mindent pontosan elmesélek neki, és így rendben lesz minden!
A döntésem fényében nem túlzottan, de egy kissé megnyugodva bújtam hozzá még közelebb, hogy néhány órácskát én is pihenhessek, mielőtt ideér a reggel. A mocorgásomra válaszul ő is rögtön szorosabban ölelt. Így már boldogan hajtottam álomra a fejem.
A boldog gondtalanság azonban nem tarthatott soká. Egyedül voltam az ágyban, amikor kinyitottam a szemeimet.
Hallgatózni kezdtem, hátha szerelmem csak zuhanyozni ment, vagy a konyhában neszez, de nem volt semmi motoszkálás.
- Ryan? – szólongattam, hátha mégis itt van valahol, de semmi válasz.
Az ablakon már erősebben tűzött be a fény, mint amikor elszenderedtem. És észrevettem valamit a másik párnán.
Egy szál még bimbós rózsa volt, a szárára tűzve pedig egy levél…
Jó reggelt, szívem!
Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, de az elmúlt varázslatos éjszaka után úgy gondoltam, rád fér a pihenés. Nekem sajnos el kellett mennem, hogy megszervezzem a meglepetést, amiről beszéltem, de ígérem, hogy igyekezni fogok vissza hozzád!
Jodie dél körül érkezik. Ha előbb toppanna be, mint én, kérlek, ne zavard el, bármi is veled a szándéka! Tudja, mit csinál. Legalábbis remélem…
Addig is pihend ki magad!
Szeretlek: Ryan
A meglepetés… Rémlett, hogy említett valamit erről, de a részleteket nem árulta el. Vagyis csak most, és csak annyit, hogy Jodie jön és akar tőlem valamit. Nekem meg hagynom kéne magam.
Rögtön az villant át az agyamon, hogy mi van, ha olyasmit akar tőlem, amit én nemcsak nem akarnék, de képtelen is volnék megtenni?! Aztán ezt elvetettem. Kizártnak tartottam, hogy Ryan csak úgy, simát lepasszolna az exnejének, aki ráadásként történetesen már beismerte anno, hogy szívesen kikezdene velem. Bíztam benne, hogy egyikünk sem fog kínos szituba keveredni.
A levélvégi vallomás olvastán megdobbant a szívem, és újra kézbe vettem a rózsabimbót. A mi szerelmünk már teljes virágzatban pompázott, ez mégis szelídebb jelkép volt, tisztább.
Álmodozva hanyatt vetettem magam a puha párnák közt, és gyengéden megcirógattam a még ki sem nyílt szirmokat. Aztán mégsem lustálkodtam tovább. Felkeltem, hogy gyorsan vízbe tegyem a virágocskámat.
Az ágyról elemelt vékony paplanba öltözködtem, majd a konyhába siettem, ahol hosszas kutatómunkával sikerült egy vázaszerűre bukkannom.
Visszavittem a rózsát a hálóba, mellé dugdostam az előző este kapott nyílottabb – és hervadtabb – szálat remélve, hogy a víztől majd új erőre kap, és itt is gyönyörködtem bennük néhány percig. Majd ijedten az órára pillantottam.
Öt perc múlva tizenegy!
Elaludtam, így nem maradt időm előkészíteni a csapdát Bartnak, ráadásul Jodie is bármelyik percben megérkezhetett!
A számat egy cseppet sem nőies káromkodás hagyta el, de nem volt már mit tenni. Rögtönöznöm kell!
Összerezzentem, amikor a következő pillanatban kopogtattak az ajtón.
Ez tuti Monroe lesz, és repesni fog az örömtől, hogy hiányos öltözékben talál – pillantottam végig magamon. Az előbb a konyhából visszatérve Ryan előző éjjel levetett ingét kanyarintottam magam köré, amelyről még két gomb is hiányzott. Hosszas cicomázkodásra azonban már nem maradt időm.
- Egy pillanat! – kiabáltam az ajtó felé, és sebtében mégis magamra rángattam egy farmert, amit a szekrényben találtam. Az inget megcsomóztam a melleim között, a fésülködést tíz ujjal oldottam meg, majd a bejárathoz pattantam. Épp amikor újra felhangzott rajta a kopogás. – Ki az? – kérdeztem félve. Semennyi időm sem volt átgondolni, mit és hogyan fogok csinálni.
- Mit gondolsz, szépségem?
Ha reménykedtem is benne, hogy Martin, Clara vagy egy másik szállodai alkalmazott, Jodie, netán a pólyás Nataly, avagy a váratlanul betoppanó Ben, sőt, mondjuk a képtelenség ellenére maga a jóisten ácsorog az ajtó mögött, akkor most csalódtam volna. Milyen mák, hogy nem reménykedtem ilyesmiben.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán határozottságot színlelve feltéptem az ajtót.
Hát persze, hogy az a féreg állt odakint. És nekem eszem ágában sem volt beengedni. Kiléptem hozzá, és karba tett kézzel a magam mögött behúzott ajtónak dőltem.
- Vendéget várok – indokoltam meg, miért nem invitálom beljebb. Egyúttal a tudomására hoztam, hogy őt nem tartom annak.
Naná, hogy ő másképp gondolta.
- Szerintem engem vársz – lépett közelebb, és felemelt kezét végighúzta az arcomon.
Elrántottam a fejem.
- Szerintem nem! Jobban járna, ha eltűnne innen és békén hagyna a jövőben! – tanácsoltam neki egyelőre békés hangsúllyal.
- Ezt te sem akarod igazán – csóválta a fejét vigyorogva.
- Ó, de még mennyire, hogy akarom!
- Azt is akarod, hogy a mi Ryan barátunk elveszítse az örökségét? – nézett rám kihívóan.
Felvettem a kesztyűt. Ha ő blöfföl, abban én is jó vagyok.
- Nem fogja elveszíteni! – mosolyogtam rá mézes-mázosan.
- De igen, ha nem kapom meg, amit akarok! – keményített be a hólyag. Még mindig nem volt elég félelmetes. Nekem azonban elegem lett az udvariaskodásból.
- És ugyan mit akar?
- Nem tudod? Hát találjuk ki együtt… mondjuk odabent – pillantott az ajtóra.
- Már mondtam, hogy várok valakit. Nem fogom beengedni a lakásba sem most, sem máskor. – Igyekeztem határozottnak tűnni, de az idegességem fokozódott.
- Egy másik kuncsaftot vársz? Hívd fel és mondd le! – követelte.
Ha eddig voltak is kétségeim, hogy valóban ismeri a múltamat, ezennel megszűntek.
- Mi lehet vajon az a hatalmas horderejű dolog, amivel tönkre tudná tenni Ryant? És miért elégedne meg egy gyors menettel azért, hogy mégse tegye?
- Nem csak egy menetre gondoltam – lépett megint közelebb, és az arcom mellett az ajtóra támaszkodott. Egykettőre felmértem az erőviszonyainkat, és nem én voltam fölényben. Ez nem hangzott túl jól. – Egyetlen alkalommal nem érném be, ha valóban olyan jó vagy, mint a híred – hajolt is közelebb.
Félre akartam húzódni, ám ekkor a szabad kezét a derekamra csúsztatta, és így akadályozta meg, hogy két centinél távolabb kerüljek tőle. A fejemet fordítottam csak el, így a szája a nyakamra tapadt.
Bármilyen jól is nézett ki a pasas, nem volt jóleső az a borzongás, ami végigszaladt rajtam. Inkább irtóztam tőle, mint megkívántam.
- Vegye le rólam a kezét – kértem nyomatékosan, de mintha meg sem hallotta volna. Ellenkezőleg cselekedett: az ujjai a tarkómra csúsztak, onnan a nyakamra, majd a mellem irányába. – Nem mondom kétszer! – néztem a szemeibe, amelyek ilyen közelségből még hidegebbnek tűntek, mint előző este a sápadt, báli fényekben.
- Inkább egyáltalán ne beszélj – javasolta, aztán támadott. – Rohadt kis kurva! – szisszent fel néhány másodperccel később. Nyilván nem számolt vele, hogy tiltakozni fogok, ha meg mer csókolni. A nyelvét beengedtem a számba, de nem azért, hogy viszonozzam. Éreztem a vére ízét, miután megharaptam.
Bart Monroe nem volt az az úriember, akinek korábban, meg talán mindig, látszani próbált. Olyan pofont kaptam tőle a harapásért, amely egyből a földre küldött. Ekkorát még Tony sem ütött soha… legalábbis a kezével nem. Szíjjal néha igen, de az inkább Lewis specialitása volt.
Sajgott az állkapcsom, miközben életem legújabb rohadékja felnyalábolt a padlóról – csillagokat is láttam az éles, nyilalló fájdalomtól.
- Eressz el… – sziszegtem. Hallgatott rám, bár nem egészen úgy, ahogy gondoltam. Szabályosan belökött a szobába, miután kitárta annak az ajtaját. A szőnyegen landoltam. Ő meg kényelmesen elfordította a kulcsot a zárban, mielőtt újra felém fordult volna.
- Szóval durván szereted? – kérdezte felcsillanó szemekkel. – Ennek igazán örülök – húzta le magáról komótosan a zakóját, majd az inge következett. Sajnáltam, hogy nincs rajta nyakkendő, ugyanis szívesen megfojtottam volna vele.
- Takarodj innen! – nyögtem, miközben elhátráltam előle, de vesztemre a kanapéba ütköztem. Ő is ott állt már fölöttem. A karjaimnál fogva ragadott meg, és hajított rá a fekhelyre. Ryan inge tovább szakadt, miközben Bart letépte rólam. – Ne! – kiáltottam, csakhogy ettől még jobban fájt az állam.
- De igen – mosolyodott el, és bárhogy kapálóztam, nem szabadulhattam a markából.
Egy idő után megelégelte, hogy túl sok karmolást ejtek a bőrén, ezért az ing egyik ujját letépve azt a csuklóim köré tekerte. És újra megütött.
Egyre biztosabb lettem benne, hogy hamarosan át fogok élni egy erőszakot. Akár nosztalgiának is felfoghattam volna, hisz régen elég sokszor megtörtént, de nem akartam múltat idézni.
- Ne – kértem szelídebben, és felé fordultam. – Engedj el! Erősebb vagy nálam – néztem rá elismerőnek szánt pillantással. – Látom már, hogy hiába erőlködnék, úgyis az lesz, amit te szeretnél… Akkor meg már inkább élvezni akarom – nyújtottam felé megkötözött kezeimet. – Oldozd ezt ki, és megmutatom, mit tudnék veled csinálni – szegeztem a tekintetem a nadrágján oda, ahol máris duzzadtabbnak tűnt az anyag alatt. Még a számat is megnyaltam, majd vágyódó szemekkel végigmértem a testét.
Ami ruha nélkül volt belőle előttem alig karnyújtásnyira, nem volt ellenemre. Eszembe jutott, mit mondott előző nap Ryan: Monroe-t szeretik a nők. Mér értettem, hogy miért. Nyilván egy bika az ágyban.
- Komolyan beszélsz? – tétovázott kissé lelombozódva. A jelek szerint inkább kedvére való lett volna, ha továbbra is durvulhat velem, de nem állt szándékomban visszatérni arra a verzióra.
- Komolyan! – vágtam rá. – Vagyis…
- Vagyis?
Most én haboztam, de csakis a hatás kedvéért. Úgy tuti nyeregben érzi magát, ha eljátszom a butus, szőke libát, aki sosem voltam.
- Rendszerint pénzért csinálom – suttogtam szégyenlősen. Még a tekintetem is lesütöttem. – De tőled nem kérek pénzt – tettem hozzá, és újra a szemeibe néztem. – Valami mást szeretnék. Kössünk üzletet!
- Miféle üzletet köthetnénk mi? – mosolygott rám gunyorosan, de közben a melleimet nézegette. Látszott rajta, hogy alig várja már, mikor tépheti le rólam a nadrágot is.
A megkötött kezeimtől amilyen kecsesen csak bírtam, csábos pózba vágtam magam a kanapén.
- Megkaphatod a testem – varázsoltam rekedtessé a hangom –, annyiszor, ahányszor csak akarod… ráadásul ingyen. A feltételem csupán az, hogy hagyd békén Ryant és az örökségét.
Monroe elgondolkodott az ajánlatomon. Hozzám is nyúlt közben. Az összerándulásomat úgy értelmezte, mintha ő váltott volna ki belőlem remegést, pedig ilyen undort már nagyon rég kellett leküzdenem valaki iránt.
- Amikor csak akarom? – fogalmazta át a szabályt, de inkább rábólintottam, minthogy tovább firtassa a dolgot. – Én most akarom! – húzott magához, és megint meg akart csókolni, kockáztatva ezzel egy újabb harapást.
Ezúttal nem bántottam, de megint elfordítottam a fejem, így térve ki előle.
- Előbb kötözd ezt ki! – dugtam az orra alá a kezeimet.
Kelletlenül engedelmeskedett, de még agyalt rajta egy kicsit. Végül biztos megállapította, hogy túl törékeny és gyenge vagyok hozzá képest, kárt tehát nem tehetek benne.
- Így – dobta félre az ingujjat. – Most pedig…
Elakadt a szava attól, amit tettem. Minden ezt megelőző viselkedési formámat sutba vágtam, és rakétaként vetettem rá magam a pasira. Megdöbbenhetett, mivel ezúttal én smároltam le, de egy pillanatig nem volt ellenére. Az ölébe húzott, a combjaim közt éreztem, hogy teljesen rám van gerjedve, ezért mocorogni kezdtem egy kicsit, hogy még inkább beinduljon.
Fogalmam sem volt, hogy keveredek ki ebből, sőt, kikeveredek-e egyáltalán valaha, mindenesetre a figyelemelterelés sikerült. Most már csak azon dolgozott, hogy mielőbb megdughasson. Pont ezt szerettem volna elkerülni, ám egyelőre elkerültek a remek ötletek.
Tovább csókolgattam, a nyakára hintettem pár izgatónak szánt harapást, majd elkezdtem kicsatolni a nadrágját. Ekkor vettem észre valamit a kanapé sarkában, az egyik párna mögé csúszva. Elakadó lélegzettel löktem odébb „véletlenül” a párnát, hogy biztos lehessek benne, a kis cucc tényleg az, aminek látszik.
Reméltem, hogy nem tűnik fel Monroe-nak, hogy kis ideig csak egy kézzel tapogatom, mert a másikkal odanyúltam a kütyüért. Egy diktafon volt. Ryan mesélte még valamikor éjjel, hogy szereti megörökíteni, mi zajlik a gyűléseiken. Állítása szerint ez a legprofibb darab, amit csak kapni lehet, még ötven méterről is felveszi a suttogást, ami aztán tisztán, és érthetően hangzik a szalagon. Lövésem sem volt ugyan, hogy került ide a kis szerkezet, de kapóra jött. Hülyeség lett volna kihagynom a lehetőséget.
Hosszas tanulmányozásra nem volt időm, gyorsan megnyomtam rajta a megfelelőnek vélt gombot, majd őszintén reméltem, hogy a párna nem fogja tompítani azt, ami itt hamarosan történni fog. Gondosan visszadugtam alá, hogy véletlenül se lehessen észrevenni.
Ezt követően újra két kézzel matattam tovább Bart testén. Már majdnem a kezemben volt a farka, amikor hirtelen kitéptem magam a karjaiból. Nemcsak azért, mert az ő keze is olyan helyeken járt, ahová nem kívántam.
- Bocsáss meg egy pillanatra! – hajtottam le a fejem szégyenlősen, tán még egy pici pirulást is sikerült szimulálnom. Közben lihegtem, mintha én is csurig lennék izgalommal. – Muszáj előbb kimennem pisilni – lestem el a fürdő irányába, majd az ajkaimba harapva vártam az engedélyt.
Valójában hányingerrel küszködtem, de ezt a világért sem árultam volna el neki. Már ébredéskor is émelyegtem. Az csak rontott a helyzeten, hogy rám akaszkodott ez a görény.
Monroe végignézett rajtam, de még nem bocsátott utamra.
- Vetkőzz le itt! – utasított. Kényelembe helyezte magát a kanapén, és a saját szervét simogatva várta a műsort.
Felnyögtem, és összeszorítottam a lábaimat, mintha alig bírnék ellent mondani a természet hívó szavának, közben azonban a helyzetből lett mind jobban elegem. Csakhogy egyedül egy reményem volt, az is a fürdőben, pár olyan apró fegyver formájában, amellyel bármikor legyőzhetem, és megszabadulok tőle. Bárcsak már ott tartanék…
Feszengve, a szendét és ártatlant megjátszva gomboltam ki a farmeremet, közben nem vettem le a szemem a kezéről, mellyel önmagát izgatta tovább.
Mivel sietősen kellett cselekednem – legalábbis aszerint, amit neki mondtam –, a szexisséget mellőzve rángattam le magamról a farmert, és szaladtam a fürdőbe.
Egy picit sem sürgetett a szükség, arra azonban már baromi kíváncsi voltam, vajon nem felejtettem-e el becsomagolni a szigeten azt a gyógyszert, amit Isten tudja, mikor kaptam még Bentől. Tán a kómából való ébredésem után. Vagy az egész elrablásom előtt… De ez most tökmindegy volt.
Majdnem elsírtam magam, amikor megtaláltam a gyógyszeres tasak alján. Mázlistábbnak éreztem magam, mint valaha. Ha ez a megoldás nem villan be Bart ellen az előbb, akkor nem sokat tehettem volna vele szemben. Így azonban…
Villámgyorsan összetörtem néhányat kisebb darabokra, de nem zúztam porrá, hogy több ideje legyen feloldódni – az is a szerencsesorozatomat gazdagította, hogy totál íztelen volt a gyógyszer –, és a számba rejtettem őket a nyelvem alá. Belepillantottam a tükörbe, ellenőrizve, hogy ne látszódjon rajtam semmi szokatlan. Az államra kapott ütés már kezdett elszíneződni. Biztos voltam benne, hogy másnapra, sőt, már talán estére szép lila lesz, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az nem látszott, hogy a számban rejtegetek valamit, így megnyugodva a vécéhez léptem. Lehúztam, mintha tényleg amiatt jöttem volna ide be.
Egy percig sem voltam távol, így Monroe még mindig begerjedve ücsörgött a kanapén, rám várva. Hál’ Istennek nem jött utánam.
Lassan lépdeltem oda hozzá. A nyálam már elkezdte oldani a tablettákat.
- Azt hittem, megszöktél – legeltette rajtam élvetegen a szemeit. Ez azért jobb volt, mint amikor fogdosott, de ugyanolyan kellemetlen érzéseket keltett bennem. – De most, hogy itt vagy, ideje volna rátérni a lényegre, nem gondolod?
Nem válaszoltam neki, másfelé tereltem a szót.
- Még nem ígérted meg – figyelmeztettem.
- Ugyan, mit? – mosolygott fel rám. Lehet, hogy tényleg bejött volna a pasi, ha nem egy szadista állat, valamint ha nem másé a szívem, meg a lelkem. Így viszont meglehetősen rosszul voltam tőle. Ahogy előtte álltam, tökéletesen látta minden porcikámat. – Fordulj meg! – parancsolta. – Táncolj!
- Nincs zene…
- Tégy úgy, mintha lenne! – Nem bírtam kizökkenteni, mégis visszatért az általam megpendített témához. – Szóval… mit is ígértem meg olyan könnyelműen?
- Üzletet ajánlottam – emlékeztettem hangosan és érthetően. Gondoltam, legyünk túl a rögtönzött tervem ezen részén. Aztán jöhet a következő lépés. Csak szépen sorban. – Megígértem, hogy megkaphatsz, ha… ha végleg leszállsz Ryanről – lestem hátra a vállam fölött –, és békén hagyod az örökségét.
Beszéd közben nekiálltam mozogni előtte. Learathattam a tetszését, mert egyre szaporábban vette a levegőt.
- Gondolod, hogy nem kapnálak meg, ha azt mondanám, nem ígérek semmit? – kérdezett vissza, de úgy vettem észre, már alig figyel arra, amit mond. A kezemre annál inkább, amellyel direkt a megőrjítése céljából simogattam végig a testem. Sikerrel.
- Igen! – feleltem határozottan. Nem akartam, hogy bármi ellenem felhozható kerüljön a szalagra ott a párna alatt, ráadásul pedig így is gondoltam. Foggal-körömmel harcoltam volna ellene az utolsó csepp véremig, ha újra erőszakoskodni próbál.
Felnevetett a feltételezésemen, aztán váratlanul magához rántott. Vagyis vissza az ölébe, ahol az előbb már ültem.
- Elég a dumából! – szólt rám nyersen. – Csókolj meg!
- Előbb áruld el, mit tervezel! – nyögtem, mintha élvezném, és közben hozzádörzsöltem magam, mintha élvezném.
Hogy ne követelje úgy máris azt a csókot – fogalma sem volt róla, hogy az lesz az utolsó csókunk –, a melleimhez szorítottam az arcát. Nem túl finoman állt neki harapdálni a mellbimbóimat, de még ezt is elviseltem. A célért bármit.
- Ryan ellen? – nyögte tompán.
- Aha – változtattam én is rekedtesre a hangom. Most jól jött az, amit annak idején Vanessa tanított; sikeresen játszottam el, hogy élvezem a szitut, közben pedig…
- Van az az ellenfele… Beaumont…
- Hallottam már róla – szakítottam félbe, nehogy elkezdje a mesét, amit már valóban ismerek.
- Szét akarja szedni a céget…
- Ezt is tudom – simítottam végig a mellkasán, óvatos karmolásokat helyezve el rajta.
- Ha én eladom neki a részem – markolt eközben a hajamba, majd a szemeimbe nézett. – Akkor a barátod igen nagy pácban lesz, ugyanis Beaumont-é lesz a többségi hányad.
Egyből megértettem mindent. Szóval hiába maradtak meg Ryan mellett az alvállalkozók. Ha ez a rohadék tényleg olyan sok részvény tulajdonosa, és ha megválik tőle Beaumont javára, akkor… akkor Ryan nem tehet semmit. Elveszíti a cégét, az örökségét… mindenét!
- És tényleg megérek annyit, hogy néhány jó kefélésért ne add el a részedet? – kérdeztem hitetlenkedve.
Monroe elmosolyodott. A hideg rohant végig a hátamon ettől a mosolytól. Sejtettem, mit fog erre felelni.
- Az attól függ… hogy mennyire leszek veled elégedett.
Pont ezt.
- Ha rajtam múlik – hajoltam a szájához –, nem lesz okod panaszra!
Ezután megcsókoltam! Épp időben, mert már alig bírtam visszatartani a nyelési kényszeremet, márpedig a gyógyszert neki szántam. A bizonyítékom megvolt ellene, most már csak azt kellett elérnem, hogy rólam leszálljon.
Talán meglepődhetett a csókom vadságán, mindenesetre nem vette észre, hogy jelen esetben nem ő irányít, hanem én, és közben igyekeztem lehetőleg feltűnésmentesen minél több nyálat átcsempészni a szájába. Ő nagyokat nyelt közben, úgyhogy biztos voltam a sikerben.
A szám már csaknem szárazzá sivatagosult, mikor végül elszakadtam tőle. Bart a derekamba markolt, hogy most aztán magára húz, ha törik, ha szakad, ám ekkor mindkettőnk számára megdöbbentő dolog történt.
Azt érzékeltem csak, hogy repülök, valahová a szoba másik sarkába, ahol rendesen beütöttem a fejem a falba, de ez volt a kisebbik rossz. A nagyobbik épp Bartot rángatta fel a kanapéról, hogy szemmel láthatóan széttépési szándékkal nekiessen.
Ryan jött vissza, idő előtt… ráadásul Jodie kíséretében, aki még az ajtóban állt dermedten, és onnan figyelte, ahogy a volt férje dúvad módjára szapulja Monroe-t. Úgy rémlett, mintha a tetű ránk zárta volna az ajtót, de lehet, hogy csak úgy tett… mindenesetre bejutottak, és most… düledezni kezdett a világom. Megmozdulni azonban nem bírtam.
A pasi arca már erősen vérzett – akárcsak Ryan kézfeje, amelyből erősen csöpögött a vér a vajszínű padlószőnyegre –, és nem igazán volt eszméleténél, amikor dühös szerelmem a liftbe taszította, majd leköpte, és a földszint gombját megnyomva rácsukta az ajtót.
A felvonó melletti falon megnyomott egy gombot, és utasított valakit, hogy takarítsák ki a szemetet a liftjéből.
Aztán felém fordult.
Először megkönnyebbültem, hogy itt van, most azonban… A szemeibe nézve ráébredtem, hogy neki hogyan jöhetett le a jelenet, amelynek szemtanúja volt. Minden kétséget kizáróan levonta belőle a saját köveetkeztetéseit. Amelyek nem nekem kedveztek…
