26. fejezet
Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe. A dühöm viszont ezúttal felülkerekedett a fájdalmamon.
- Van egy öngyújtód? – szipogtam. Ben nemcsak figyelemmel kísérte, de követte is a tetteimet, így azt is, amikor az eszközt megkapva a fürdőbe tántorogtam, és a mosdókagyló fölött elégettem a papírokat.
Utána újra átölelt, és vigaszt nyújtott nekem az éj hátralévő részében. Nem motyogott hülyeségeket többé, hogy minden jóra fordul, semmi baj nincs és hasonlók… csak tartott a karjaiban, egész reggelig, amikor elhatároztam, hogy ideje – már megint – új életet kezdenem, mert ez így nem mehet tovább.
Az új életem része volt Ben is, csak még azt nem tudtam, milyen minőségben. Nem feküdtem le vele éjjel, ahhoz nem volt megfelelő a hangulatom – no meg az övé sem –, de nem tartottam kizártnak, hogy meg fog ismétlődni az a múltkori eset. Martin megengedte, hogy pár napig vele maradjak, amolyan „pihenésképpen”, így semmi sem volt lehetetlen. Főleg nem ez.
Mindketten éreztük, hogy több van köztünk, mint puszta barátság, de az utolsó lépést halogattuk. Vagy inkább csak nem vettünk róla tudomást.
- Ma mit csináljunk? Mihez lenne kedved? – kérdezte Ben másnap reggelikészítés közben.
- Nem is tudom – motyogtam, miközben őt figyeltem.
Sokszor csináltam ezt Ryannel is, amikor még a szigeten voltunk. Hihetetlen volt, de elégnek tűnt egyetlen éjszaka ahhoz, hogy kínzó szúrások nélkül képes legyek rágondolni, és felidézni a néhai együttlétünket. A könnyeimmel az iránta érzett… akármim és fájdalmaim is elapadtak.
Benre bíztam, hogy mit talál ki nekem mára – el is határozta, hogy tovább kergeti belőlem kifele a szellemeket, vagyis igyekszik tökéletesen kiverni a fejemből az előző éji találkozást Ryannel. Nem volt nehéz dolga, ugyanis segítettem ebben neki. Felhagytam a sírós picsogással, amivel lassan már a saját idegeimre mentem, és feltámasztottam Ben régi Natalyját. Akár tetszett neki az új, akár nem, a régi mégis csak erősebb, kitartóbb és legyőzhetetlenebb volt, mint az a fajta, akit Ryan keltett életre. Majd ölt is meg.
Először elmentünk az autóért, amit a mozi előtt hagytunk, majd Ben vásárolni invitált. Kicsit kétkedve méregettem:
- Biztos, hogy ezt egy pasi szájából hallom? – kérdeztem tőle, hogy meggyőződhessek róla, nem hallottam rosszul.
- Nem mászkálhatsz napokig ugyanabban a holmiban – nézett végig rajtam nevetve. – Persze, bármikor kölcsönadom a ruháimat, nagyon… szexis vagy bennük – tette hozzá kacsintva –, de talán jobban éreznéd magad női cuccokban.
Meggyőzött. Elvitt New York egyik legelőkelőbb környékére, de amint elborzadva körülnéztem az első elegáns butikban, vette a lapot, és egy egyszerűbb ruhabolt felé vezetett.
Csodálkoztam, hogyhogy ilyen jól ismeri a várost, mire elárulta, hogy az újságáruskodás előtt taxizott is egy ideig, hogy fizetni tudja a tanulmányait. Most meg Martin sofőrje – összegeztem magamban. Egyre feljebb kerül a ranglétrán.
Vásárlás közben sikerült még tovább felejtenem a búimat, olyannyira, hogy csakis Benre figyeltem közben. Ő meg rám. A bennünket követő idegen egyikünknek sem tűnt fel, egymással voltunk elfoglalva. Kedvenc barátom segített kiválasztani a szerinte – és persze szerintem – legmegfelelőbb darabokat, sőt, még a kocsihoz is szívesen elcipelte helyettem a tucatnyi szatyrot. Mindezért cserébe otthon külön, spéci divatbemutatót követelt.
Amint végiglejtettem előtte az első szettben, úgy döntöttem, megleckéztetem egy kicsit. Eszembe sem jutott, hogy visszafelé is elsülhet a dolog, mindenesetre belevágtam. Belöktem a lejátszóba egy véletlenszerűen kiválasztott CD-t, és a bemutató mellé egy sztriptízt is rögtönöztem Bennek. Lassan, centiről centire hámoztam le magamról a ruhákat, ő meg az ágyon fekve figyelte a ténykedésem.
Tetszett a mosoly, amellyel a mozdulataimat követte. Meg a bőröm feltárulkozó részeit. Amikor a száját is megnyalta a vadiúj melltartóm láttán, villámgyorsan lekaptam azt magamról, és hozzávágtam.
Elhajolt előle, és helyette engem ragadott meg. A következő pillanatban alatta találtam magam az ágyon. Egész testével rám nehezedett, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kuncogva átöleljem. Megtettem. A szemeibe nézve felfedeztem rajta azt a vágyat, amelyet már ismertem a részéről, és a lábaim között is éreztem, hogy valami változott. A vidámsága meg lassan elhalványult.
- Megint a tűzzel játszol – jegyezte meg szomorúan. Már nem mosolygott. Én viszont igen, bár kissé keserűen.
- Tudod, hogy szeretem megégetni magam – feleltem.
Ekkor a tekintete a számra siklott, majd a melleimre. Meleg volt, ő már akkor levette a pólóját, amikor megérkeztünk, úgyhogy félig mindketten csupaszon simultunk össze pár igenis izgalmas másodpercre.
- Néha azt kívánom, bárcsak belém lennél szerelmes – motyogta bánatosan már újra a tekintetemet keresve.
Fel is tépte rögtön a sebeimet a szavaival, de a ma újjászületett Nataly fel sem vette az ilyesmit. A ma újjászületett Nataly pontosan tudta, mire tanította őt Vanessa.
- Miért ne lehetne így? – suttogtam, mire Ben meglepetten pislogott néhányat, majd felismerés csillant a szemeiben, és hasonlóképpen el is mosolyodott.
- Remek kiképzést kaptál – állapította meg. – Már majdnem elhittem… Ha nem ismernélek, hagynám, hogy elcsavard a fejem! – Ezzel átfordult velem az ágyon, így én kerültem fölülre. Igen határozottan éreztem, hogy megkívánt, hát mocorogtam is még rajta egy picit. Ő meg fojtott hangon felnyögött, és a derekamnál fogva eltolt magáról. – De ismerlek! – nézett rám hamiskásan.
Folytatást követelt, de nem az előbbi csábítási jelenetből, sokkal inkább a ruháim egyenkénti bemutatásából. Nem próbálkoztam újra sztriptíz-trükkökkel, de végiglejtettem előtte az összes új szerzeményben. Az utolsónál így szólt:
- Ezt hagyd magadon! – Az ágyról felállva ő is felkapta a pólóját, és az ajtó felé indult. Követtem, akárhová is akart menni. – Mit szólnál, ha lehűtenénk magunkat egy kicsit?
Az előző napi esőzéshez képest szokatlan meleg volt. Kifogásom viszont egy szemernyi sem. Boldogan követtem volna akár az Antarktiszra is, de ő csupán a tengerpartra akart menni. Jó gyógymódnak bizonyult a jelenléte – csak az első pillanatok voltak nehezek, mert a végtelen víz látványa felidézte bennem a szigeten töltött napokat.
Térdig gázoltunk a vízben, kézen fogva néztük végig a naplementét, majd kezdetleges tábortüzet eszkábáltunk a parti fövenyen, és annak fénye mellé heveredve bámultuk az égen lassan elszaporodó csillagokat.
- Csodálatos – szippantottam magamba a pattogó tűz, a tenger, és az éjszaka illatát.
- Te vagy csodálatos! – jegyezte meg a tettestárs, és a könyökére támaszkodva felém fordult. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy tovább gyógyítson, de ő csak az ujjával rajzolta körbe a szám vonalát, nem csókolt meg, ahogy jólesett volna.
Csalódottan nyitottam ki a szemeimet, és kérdőn néztem rá, mire bevallotta, hogy kevés olyan dolog van, amit most jobban szeretne csinálni, mint szeretkezni velem itt, a holdfényben.
- De…? – Tudtam, hogy sokkal bonyolultabb a dolog, mint amilyennek tűnik. Nem is lőttem mellé nagyon.
- De csak pár napig vagy az enyém, aztán vissza kell mennünk a birtokra. – Utáltam érte, hogy behozta közénk a valóságot, de igaza volt.
- Szívesen maradnék itt – bizonygattam, de hiába. Tudtam, és ő is, hogy ez lehetetlen. Hosszú távon legalábbis.
- Sajnos nem lehet – szomorodott el ő is, mire juszt is magamhoz húztam egy csókért. Lassan, hosszan ízlelgettük egymás ajkait. Nemcsak a szenvedélyünk lobbant lángra, hanem mi magunk is, de ugyanolyan egyszerre húzódtunk el egymástól, mint korábban egymás felé.
Újra bámulni kezdtük a csillagokat, de most már valamivel közelebb bújva.
- Megváltoztál, Ben – közöltem vele a meglátásaimat, mire halkan felnevetett.
- Amíg az utcán dolgoztál, te sem voltál ilyen könnyen kezelhető – feleselt. Ebben is igazat kellett neki adnom. – Az úri mód viszont téged is megváltoztatott – kezdett aztán sértegetni.
- Talán – vontam vállat, mert én ezt nem vettem ilyen biztosra. Azaz valami más változtatott meg, nem a gazdagság.
- Régen mennyit kaptál egy éjszakáért? – Nem akartam belefolyni ebbe a témába, de Ben nem hagyott választási lehetőséget. Elárultam neki azt az összeget, amit Ryan fizetett nekem annak idején. – És most? – Megneveztem az előbbi ár tízszeresét, mire elfüttyentette magát. – Pár menet, és gazdag leszel – állapította meg nyersen.
Engem rohadtul nem érdekelt a pénz. Vagyis persze, érdekelt, csak nem ilyen szinten. Nem érdekelt, gazdag leszek-e, vagy sem. Nem reagáltam rá, és ő is elcsendesedett. Kis idő múlva pedig javasolta, hogy menjünk haza.
Egyetértően bólintottam, aztán elindultunk.
Hazafelé megálltunk egy autós büfénél, hogy késői vacsoránkat út közben elfogyasztva jól is lakjunk, mire odaérünk a lakására. Szinte mintha hazaérkeztem volna. Meg is osztottam vele ezt a gondolatot, de kinevetett.
- Nataly… téged… nem ide teremtettek. – Már épp vissza akartam vágni, hogy az utcára márpedig semmiképp nem megyek vissza többé, amikor folytatta: – Neked kastély dukál!
Különös csengése volt a hangjának, ami pluszban felkeltette a figyelmem. Ami viszont jelentősebb volt: annyira megdöbbentem a szavaitól, hogy hagytam őt egy röpke csókot nyomni az ajkaimra, de még akkor is dermedten álltam, amikor közölte, hogy elmegy zuhanyozni, és így is tett.
Pár perc múlva kipakoltam a maradék kajánkat a hűtőbe, és még mindig a szavain tűnődtem.
Kastély… minek néz ez engem? Vagy valami mesébe csöppentem volna megint? Hogy dukálna már nekem kastély? Bár, Ryan egy szigetet adott nekem… Tudtam, hogy felesleges volt elégetnem a szerződést, nyilván csak egy másolat volt, és abban is biztos lehettem, hogy hiteles a dolog. Egy pillanatig sem hittem, hogy így akar kifizetni, azt ugyanis kerek perec visszautasítottam volna. Úgy éreztem, a szigetet nekünk szánja – hogy majd időnként ott meglátogat.
Megint megfájdultam, ahogy rá gondoltam, úgyhogy visszakalandoztattam az agyam Ben felé.
Nem jöttem rá, miért mondta ezt a kastélyos dolgot, de elhatároztam, hogy utána járok. Majd. Most végignéztem, ahogy kilép a fürdőből, közli, hogy az enyém a terep, majd a hálóba megy, és egy alsónadrágot magára véve elnyúlik az ágyon.
Én sem időztem tovább a zuhany alatt, mint ő az előbb, csakhogy egy dolgot elfelejtettünk ma vásárolni: hálóruhát nekem.
- Tudsz adni valami pizsinek valót? – kérdeztem a hálószobába lépve. Egyelőre törölköző volt az öltözékem. Ben nem felelt. A nevén szólítottam, többször, de nem moccant. Elaludt.
Úgy gondoltam, nem haragszik majd, ha önkiszolgálóvá válok, és beletúrtam a szekrényébe. Valami durva kemény dologba botlott a kezem a ruhák között. Nem akartam érezni a fém hidegét, ezért úgy rántottam ki onnan a kezem, mintha viperafészekbe nyúltam volna.
Nyeltem egyet, miközben nem akartam azon gondolkodni, minek van Bennek pisztolya, inkább másik szekrénnyel próbálkoztam. Ott sem jártam szerencsével: itt egy kis dobozba botlottak az ujjaim. Már-már ott tartottam, hogy inkább alszok pucéran, mert elegem lett a meglepetésekből, amikor a házigazda megszólalt. Bár a párnába motyogott, hallottam, hogy mit mond.
- A legfelső fiókban találsz néhány trikót. – Reméltem, hogy csak azt, és semmi újabb ínyencség nem akad a kezem ügyébe.
A legfelső darabot vettem ki, és húztam gyorsan magamra. Picit úgy éreztem, mintha rajtakaptak volna valamin, ami pedig messze sem bűncselekmény, ezért hevesen dobogó szívvel feküdtem be Ben mellé az ágyba. Jó távol tőle. Hirtelen nem tudtam, mire gondoljak vele kapcsolatban, de mivel felkelteni nem akartam, hogy kifaggassam, várnom kellett másnapig. Ez nehezebb volt, mint hittem.
Nem bírtam elaludni. Sokáig forgolódtam, mire megelégelte, felemelte a felém eső karját, átrakta rajtam, és egyszerűen magához húzott. Háttal voltam neki, és a váratlan meglepetéstől moccanni sem bírtam egy pillanatig… aztán már nem is akartam. Ben egyik keze a mellemre tapadt, végigcirógatta, mire a testem rögtön reagált is, de csak egy csókot lehelt a tarkómra.
- Ha egész éjjel szteppelni fogsz, akkor egyikünk sem alszik semmit. Maradj veszteg! – motyogta, és továbbra is engem ölelve kényelembe helyezte magát. Így már nekem is jó volt, úgyhogy szót fogadtam.
Fura álmom volt, reggel mégsem emlékeztem belőle semmire, csak a kellemetlen érzés ragadt meg bennem.
Mozdulni nem bírtam, mert Ben még mindig ölelt, mintha egy centit sem távolodtunk volna éjjel álmunkban. Sietős nekem sem volt, így továbbra is „veszteg maradtam”. Vártam, hogy ő is felébredjen, addig is végiggondoltam a fura érzéseim és az előzőleg szekrényben talált dolgok közti összefüggést. Már ha van ilyen…
Elég sok hülyeség az eszembe jutott, ezért végül inkább feladtam, és megvártam, hogy a csecsebecsék tulajdonosa adjon magyarázatot rájuk.
Az illető viszont szebbet álmodhatott nálam, mert egyszer csak simogatni kezdett. Az eddig engem ölelő karja megmoccant, akárcsak a keze. A hasam felé közelítette, majd benyúlt a trikó alá, és újra felsimult a mellemre, és becézgetni kezdte a mellbimbómat. Különös deja vum támadt; Ryan is ébresztett így egyszer a szigeten, de akkor nem volt rajtam semmi, és aki most feküdt mögöttem, nem ő volt. Ennek ellenére végigfutott rajtam valamiféle borzongás.
- Jó reggelt – mormolta Ben a nyakamba, amit, ha már úgyis ott járt a szája, csókokkal halmozott.
Nem kellett titkolnom, hogy ébren vagyok, tudta jól. És ő is rendesen ébredezett, ahogy ezt a fenekemnél érezhettem.
- Szia! – suttogtam, várva, mi lesz a következő lépése, vagyis nyúlása, de ekkor teljesen megdermedt – minden értelemben – vett egy apróbb lélegzetet, és elengedett.
Hanyatt fordult az ágyon, én meg felé. Nem tévedtem. Csaknem premier plánban vehettem szemügyre az izgalmát, egyedül az alsónadrágja takarta el, de a dőlésszöge egyértelműen nem unatkozást sugallt. Eltűnődtem rajta, megsimogassam-e, de az arcára pillantva meggondoltam magam. Zavarban volt. Aztán felugrott az ágyból, és elsietett a fürdőbe. Alig csukta be maga mögött az ajtót, már meg is hallottam a zuhany hangjait.
Csalódtam is, meg nem is, hogy nem szexszel kezdtük a napot, végül úgy döntöttem, hogy a nem-csalódás mellett teszem le a voksom. Jobb ez így. Kimentem a konyhába reggelit csinálni.
- Te… mit művelsz itt, mondd?! – érkezett meg hamarosan Ben is.
Rápillantottam, de aztán zavartalanul tovább készítettem a remélhetőleg majd neki is ízlő finomságot.
- Reggelit – vágtam rá ennek megfelelően.
- Azt hittem…
- Hogy néhány szendvicset sem bírok megcsinálni? – kuncogtam fel megértően.
- Hát… igen. – Örültem, hogy nem köntörfalaz.
- Pedig láthatod, hogy boldogulok – mutattam körbe, mire mögém lépett, és maga felé fordított.
- Minden oké? – kérdezte gyanakodva. Letettem a kést, nehogy véletlenül megsebezzem, és elsőként bólintással feleltem, hogy igen.
- Minden – tettem hozzá szóban is. Tényleg így volt. – Miért? Olyan nagy dolog egy nőt reggelit csinálni látni? – mosolyogtam rá, és a szája elé tartottam egy falatot.
Először még gyakanvóbban nézegette, de aztán bekapta, elmajszolta…
- Gyere hozzám feleségül! – zsűrizte is aztán rögtön az egyszerű étket. Felnevettem a képtelen ötleten, mire nagyon-nagyon sértődöttnek látszott. – Nem viccelek, te vagy álmaim nője! Azt akarom, hogy minden nap te reggeliztess meg!
A kissé akaratos, durcás hangján még jobban nevettem, és elfordultam, hogy ezúttal a tányérját adjam a kezébe. Aztán fogtam a sajátomat, és leültem az asztal végébe, vele szemközt.
Egy percig szótlanul ettünk, csak Ben elismerő hümmögései törték meg a csendet. Aztán nem bírtam tovább.
- Miért rejtegetsz pisztolyt a szekrényedben?
Egy cseppet meglephettem, mert megállt a falat a szájában, de aztán vetett rám egy sokatmondó pillantást, és nyíltan, fájóan őszintén válaszolt.
- Drágám, ha valakinek olyan előélete van, mint neked, az ember nem lehet elég óvatos – kacsintott rám vidáman. Tudtam, hogy nem ezért, bár ez is elég hihető oknak tetszett.
- Vagyis önvédelemből? – próbáltam belőle kihúzni az igazságot.
- Önvédelem? – Kételkedve nézett rám, majd végre kibökte az igazságot. – Nem, az a te fegyvered, Nataly. Vagyis amivel meglőtted Tonyt.
Akár akartam, akár nem, felsejlett bennem az eset. Újra éreztem csípni a sebeimet a mellkasomon és befúródni a golyót a hasfalamba.
Aztán visszacseppentem a valóságba.
- Minek van az nálad? Azt hittem, a zsaruk elkobozták, mint bizonyítékot...
Ben válasza nem töltött el felhőtlen boldogsággal.
- Ryan azt mondta, tűntessem el. Muszáj volt, különben te sem úsztad volna meg büntetés nélkül.
Ez így logikus is volt, de…
Igyekeztem kizárni a gondolataimból a név tulajdonosát, akit az imént elmített, és helyette a másik, borzalmasabb alakra koncentráltam.
- És a lövések a testén? – kérdeztem. – Valami elbaszott stigmáknak nézték őket? Majdnem megöltem, Ben! – hajoltam előrébb nyomatékosan. – Kizárt, hogy két lábon meg bírt állni a bíróság előtt!
Hibádzott a dolog. Csak még azt nem tudtam, hol. Ben kelletlenül ugyan, de néhány pillanat múlva elárulta:
- Nem volt bírósági tárgyalás.
Régen ijedtem meg ennyire, csak még azt nem tudtam, mi miatt. És rég voltam ilyen pipa is, de most félreraktam ezeket az érzéseimet és megpróbáltam józanul gondolkodni. Nem ment.
- Akkor… hogyan…? – Megint nem értettem semmit, bár volt egy olyan érzésem, hogy előttem van a megoldás, csak valami takarja a kilátást.
Az infóhiány volt az. Ben kiküszöbölte a hibát.
- Pénzért. A te szívszerelmed sokat fizetett, hogy Tonyt azonnal lecsukják, neked viszont a neved se merüljön fel az ügyben.
Na, ez már kezdett kicsit sok lenni a jóból. Elment az étvágyam. A reggeli helyett a hallottakat emésztgettem. Több sokk is ért, de összeálltak egyetlen kusza egésszé, kibogozni meg képtelen voltam.
Felálltam az asztaltól, és a nyitott ablak párkányának dőlve rágyújtottam.
- Miért is nem Martinnak szóltál? – motyogtam magam elé rosszkedvűen.
Közben Ben is jól lakhatott, mert elpakolta a maradékot az asztalról, aztán hozzám lépett.
- Mert nem ő vette fel a telefont. Én viszont siettem megakadályozni, hogy hülyeséget csinálj, de sajnos elkéstem. Nem volt valami felemelő érzés azt hinni, hogy meghaltál. Aztán észrevettem, hogy még van pulzusod, és kiszedtelek abból a bokorból. Ryan ekkor ért oda és azonnal kórházba vittünk. – Nem akartam, hogy tovább mesélje, mert tudtam, hogy most jön a Ryan dicső tettei, aggódása és szerelme című fejezet, de Bent nem érdekelte a problémám, folytatta: – Tonyt nem mentő szállította el, hanem Ryan emberei.
Egyik döbbenet ért a másik után.
- Az ő emberei? – ismételtem. Még azt sem dolgoztam fel, hogy nyilván egy vagyont fizetett Tony azonnali leültetéséért, de ez… – Ki ő? Valami pszichopata maffiavezér?
Ben elmosolyodott a szóhasználatomtól, majd enyhén bólintott.
- Majdnem. Az övé a legnagyobb kaszinó- és szállodahálózat Las Vegasban – világosított fel zavartan. – Azt hittem, elmesélte, milyen gazdag. Vagyis nem rúghatok mellette labdába – puszilta meg az arcom, majd a konyhapult felé fordult, hogy rendet rakjon.
Szóval Ryan hazudott nekem. Vagy legalábbis az igazságról nem volt kedve felvilágosítani, és meghagyott abban a hitben, hogy nincs pénze; ezért is sajnáltam meg, és nem akartam kifizettetni vele a hetet, amelyet vele töltöttem. Közben pedig… a világ egyik legjobban tejelő „állása” az övé. Aprópénznek tekinthette a szigetet, amivel kiszúrta a szemeimet – dühöngtem annak ellenére, hogy még egy árva pennyt sem fogadtam volna el tőle soha!
Emellett pedig a pénzének köszönhetően egykettőre hűvösre rakatta Tonyt, anélkül, hogy az őt ért lövésekről bárki is érdeklődött volna. De miért? Rajtam akart segíteni? Ha jól emlékeztem arra, amit a szigeten mesélt, akkor tudta meg, hogy mivel foglalkozom, és hogyan sebesültem meg, ennek ellenére segíteni akart nekem? Miért?! Minek csinál ilyet egy férfi, aki… nős, és gyermeket tervez – újabban vár – a feleségével? Mi a francot érdekli őt egy prosti sorsa?!
Egyre inkább feldühödtem a rohadt sok, és egyre szaporodó miértektől, amelyek az agyamba tolultak. Lehetőség szerint mindet szerettem volna kizárni onnan a jövőben.
Ben befejezte a pakolászást, és felém fordult.
- Azt hiszem, kicsit megleptelek egy-két dologgal – sóhajtott egy kisebbet, de nem álltam neki cáfolni, mennyire téved, ugyanis piszkosul meglepett.
- Ja – reagáltam le rövidebben az illendőnél, de nem vette zokon. Inkább könnyedén elmosolyodott.
- Mondtam, hogy imád téged – jegyezte meg, de ezzel csak olajat öntött a tüzemre.
- Ha annyira imádna, békén hagyott volna! – kiáltottam, de én is éreztem, hogy ez elég nagy baromságnak hangzik. Vettem inkább egy mély lélegzetet, és megkíséreltem lehiggadni. – Talán beszélnem kéne vele…
A tanácstalanságomat Ben határozottsága oldotta meg.
- Nem! Nincs miről beszélnetek. Ne feledd el a nejét… a gyereküket. És azt, hogy egy szigettel akart téged kifizetni.
Tudtam, hogy igaza van, bár szemmel láthatóan a féltékenység beszélt belőle, de egy dologgal mégsem értettem egyet.
- Nem kifizetni akart – motyogtam.
- Micsoda?
- Nem kifizetni akart – ismételtem meg valamivel hangosabban. – Azt ő… ajándéknak szánta. – Tényleg így éreztem. Tévedtem előző éjjel. Biztosra vettem, hogy ha én úgy döntöttem volna, Ryan soha nem látogat meg ott engem, ha én nem kérném erre, vagy engedélyt nem adnék rá. Csakis a beleegyezésemmel – a sziget ettől függetlenül az enyém lehett volna, amennyiben nem érzem megalázónak az ajándékát. Az előző esti viselkedése alapján feltételeztem róla némi tisztességet. Kivéve annyiban, ami a családját illeti.
- Elég rendhagyó ajándékozási szokásai vannak – mormolta Ben, aztán kiment a konyhából. A hálóban láttam motoszkálni. Én még egy cigit elszívtam, mielőtt utána mentem volna. Épp a pisztolyt vette elő a szekrényből, hogy máshova rejtse. – Ha szeretnél vele beszélni, akármikor visszaviszlek a birtokra. Csak egy szavadba kerül – ajánlotta, de éreztem a hangján, hogy nem örülne az azonnali távozásomnak.
- Még itt maradnék… ha nem zavarok. – Szerettem volna, ha nem vagyok a terhére, és kicsit visszavesz ebből a kilátástalanságból, mert túlzásba vitte. – Szeretek veled lenni, Ben – árultam el.
- Miért?! – fordult ekkor felém dühösen. – Nekem nincs szigetem, amit neked adhatnék. Még egy árva kastélyom sincs! Sőt, saját autóm se – sorolta a szerinte hátránynak érzett, nem létező tulajdonait.
- Azt hiszed, hogy nekem tényleg ez számít? Szarok a pénzre! – Sikerült elérnie, hogy én is majdnem kiabáljak. A hangomat mindenesere felemeltem.
- Nem is tudom, miért veszekszem veled – rázta meg ekkor a fejét, de ő generálta, nem hagyhattam, hogy kiszálljon. Arra már rájöttem, hogy féltékeny, és sérti az, hogy nyilvánvalóan nem bír nekem megadni annyi mindent, mint amennyit Ryan bírna, ha hagynám neki, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt.
A további feleselés helyett odaléptem hozzá, és akármilyen feszültnek is tűnt, a karjaiba bújtam. Nem ölelt át.
- Nem érdekel a pénz, az sem, hogy ki mennyit tud fizetni… értem. Fontos vagy nekem, Ben, és ezen még az sem változtathat, hogy Ryan mennyire vagyonos, vagy hogy miket akar nekem ajándékozni – győzködtem, és közben nem hagytam, hogy elhúzódjon.
Sokáig dühöngött még, éreztem a tartásán, de aztán a szemeimbe nézett, láthatta, hogy őszintén beszéltem, félrerakta az ellenérzéseit, és gyengéden visszaölelt.
- Te is fontos vagy nekem – súgta. – Túlságosan is…
Nem pecsételtük meg csókkal a békülést, épp elég volt ehhez egymás közelsége. Nem akartam őt (is) elveszíteni, ahhoz tényleg többet jelentett a számomra holmi ismerősnél.
Miután megegyeztünk, hogy a maradék potyaszabadidőnkben kerüljük a mindkettőnk számára más-más okból kellemetlen Ryan-témát, sikerült visszavarázsolni közénk az előzőleg tapasztalt gondatlan hangulatot. Persze teljesen nem bírtuk kitörölni a fejünkből, de igyekeztünk.
Ben a következő néhány napban megmutatta nekem az egyszerű élet szépségeit és árnyoldalait, egyszer még az egyetemre is bevitt, ahova járt. Épp a tárgyfelvételét intézte a következő félévre. Nem éreztem magam méltónak egy ilyen puccos helyhez, ezért az unszolása ellenére nem mentem be vele, megvártam inkább a parkolóban.
Odakint bámészkodva eszembe jutott, hogy annak idején Ryan is főiskolásnak hitt, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Méghogy én? Itt? Mocskosul távol állt tőlem ez a világ, úgy éreztem, hogy ehhez messze nincsenek meg a képességeim…
Elnézegettem a fiatal pasikat és nőket, azon tűnődve, hogy valami távoli közös mégiscsak van bennünk – ők azért adják el magukat ide, hogy majd később jó sokat keressenek, míg ez rám inkább jelen időben vonatkozik, csak egészen más téren adom el magam, de szintén pénzért –, amikor valami felkeltette a figyelmemet. Jobban mondva valaki.
A parkoló végében állt a pasas, és engem nézett. Legalábbis addig, míg ki nem szúrtam, mert akkor tűntetőleg elfordult. Olyan érzésem volt, mintha már láttam volna valahol, de nem tudtam hova tenni.
- Most elviszlek ebédelni – ölelte át ekkor Ben a derekamat és mosolyogva adott egy puszit a számra.
- Ne itt! – tiltakoztam, őt meg eltoltam magamtól.
- Miért ne? Ha meg akarlak csókolni, megcsókollak, nekem tök mindegy, hol vagyunk – nézett körül értetlenkedve, hisz a szexet mellőztük ugyan az elmúlt napokban, de néhány csók azért rendszerint elcsattant. Csakhogy sosem ennyire nyilvánosan.
Én is körbelestem, de éppen senki nem figyelt bennünket. Még a fura pasi sem a túloldalról.
- Nem akarlak hírbe hozni – böktem ki az első hülye alibit, ami átfutott az agyamon.
Ben egyből jobb kedvre derült ettől.
- Nem hozol hírbe. Legszívesebben világgá kürtölném, hogy… – Nem fejezte be, de sejtettem, mit akart mondani. És deja vum is támadt, mondott már nekem hasonlót valaki… De Ben jobban tette, hogy csendben maradt. – Mindegy. Menjünk enni!
Egy közeli étterembe vitt, ahol kiderült, hogy előzőleg asztalt is foglalt. Ezt a helyet is túl elitnek éreztem magamhoz képest, de mivel Ben sem volt túlságosan kiöltözve, nem próbáltam menekülni.
- Mit ünneplünk? – érdeklődtem, mikor pezsgőt is rendelt.
Egy hosszú, kifürkészhetetlen pillantás után kelletlenül elárulta. Mégsem ünneplésre adott okot vele, sokkal inkább gyászra.
- Reggel beszéltem Martinnal. Holnap vár bennünket vissza a birtokra. – Ezután azt figyelte, milyen hatást váltott ki belőlem a hírrel.
Tulajdonképpen semmilyent. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is, nem ért meglepetésként a dolog.
- Oké – adtam hangot annak, hogy elfogadtam a tényt, majd felemeltem a poharamat. – Akkor igyunk az egyszerű ember hétköznapjaira – rögtönöztem egy tósztot mosolyogva, miközben az elmúlt napokra gondoltam.
Ben szemei szomorúan csillogtak a magára húzott vidám maszk alatt, de valahol ismertem az érzéseit. Bennem is hasonlók munkálkodtak. Szótlanul álltunk neki falatozni.
Ebéd után úgy döntöttünk, a tengerparton töltjük a nap maradékát, de csak fél óráig élvezhettük a napsugarak és a víz kellemes cirógatását, amikor megérkezett a vihar. Hazasiettünk, mielőtt totál elázunk, a lakásban viszont hirtelen feszültség támadt.
Nem mondtuk ki, de egyikünk sem akarta igazán a másnapot. Beültünk a tévé elé, hogy tereljük a figyelmünket, ám ez sem segített.
Ben sokallt be előbb. Lecsapta a kezében szorongatott sört az asztalra, majd felém fordult.
- Maradj itt velem! – Bár parancsolta, nem annak hangzott, sokkal inkább volt kérés vagy könyörgés.
- Ben…
- Nem akarom, hogy visszamenj oda! Éljünk itt együtt! Te is tudod, hogy menne! – Tudtam. Mégis volt valami, ami miatt vissza kellett utasítanom.
- Nem lehet.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem érzed azt irántam, amit iránta – trafált mellé, ugyanis az elmúlt napok során úgy éreztem, mintha enyhült volna bennem a szerelemnek hitt téveszme Ryan iránt, de mielőtt ezt elmondhattam volna, folytatta: – Azt hiszem, igen jó barátok vagyunk. És jól kijönnénk…
Ezzel már egyet kellett értenem.
- Azok vagyunk, nem erről van szó! – Kissé elmosolyodtam. – Ügyesen végezted a feladatodat. Azt hiszem, kigyógyítottál belőle, de… vissza kell mennem. Sokat köszönhetek Martinnak, és nem akarok az adósa maradni.
Ben felsóhajtott. Látszólag elfogadta, hogy a döntésem véglegesnek mondható. Csak épp boldognak nem tűnt tőle.
Már-már ott tartottam, hogy egy távoli jövőbeli ígéretszerűvel javítok a hangulatán, amikor valami mással rukkolt elő.
- Csak holnap vár vissza minket – kezdte elgondolkodva. – Velem töltenéd a ma éjszakát?
Ha nem ilyen komoly témában lettünk volna nyakig, viccelődve azt feleltem volna, hogy hiszen eddig is így tettem, ami igaz is volt, mert minden éjjel egymást ölelve nyomott el minket az álom, ehelyett…
Meglepett, amiért kért rá, nem pedig cselekedett. Én tettem meg felé a válaszlépést: kanapén még úgysem voltunk együtt. Nem kellett töprengenem rajta, mivel fog járni mindez, mert mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy csak nosztaligázunk, semmi több. Épp ezért másnaptól ott folytathatom az életemet, ahol eredetileg is terveztem.
Addig viszont nem haboztam szemből Ben ölébe mászni, és megcsókolni, mielőtt még rendesen átölelhetett volna. Aztán megtette, az ujjai a pólóm alá kúsztak, egy perccel később pedig le is húzta rólam.
A lábaim között nyilvánvalóan örült a döntésemnek, egyre keményebbnek éreztem, és engem is megperzselt a forróság. Már csak abban bíztam, hogy nem fogja egy szellem ismét elrontani az egyre izgalmasabb pillanatokat…
