49. fejezet
Még négy varázslatos hetet töltöttünk a szigeten. Naphosszat lustálkodtunk, szeretkeztünk, és sikerült megismernünk egymást annyira, hogy… esetleg – de csak esetleg! – ne rögtön egy konkrét, tagadó választ adjak egy bizonyos kérdésre, ám most Ryan húzta az időt. Nekem meg nem volt azért olyan nagyon sürgős a dolog. Sőt.
Egyszer ugyan elgyengült, és a telihold fényénél, az egyik legérzékibb tengerparti ölelkezésünket követően megtette, illetve csak majdnem.
Felnézett a csillagokra, majd rám, végigfuttatta az ujjait felhevült bőrömön, és csillogó szemekkel, mosolyogva azt mondta:
- Igazság szerint most kéne megkérnem a kezedet…
Kifejezetten örültem neki, hogy feltételes módot használ.
- Nem kell – feleltem. – Szeretlek. Nem kell összeházasodnunk, anélkül is mindörökké szeretni foglak. – Lágy csókkal támasztottam alá a szavaimat, amely természetesen viszonzásra talált. Azt viszont nem bírtam megállni, hogy ne cukkoljam egy kicsit. – De persze a hangulat az tökéletes lenne hozzá… Szóval tényleg most kéne megtenned! – vigyorogttam rá egy kacsintás kíséretében.
Nem hiszem, hogy rávágtam volna az igent, bár… ki tudja. Mindenesetre ez valóban egy olyan szituáció volt.
Ő is mosolygott, mégis a fejét rázta.
- Nem. Nem akarom, hogy kényszerítve érezd magad a pillanat szépsége miatt.
Ezzel jobban meghatott, mintha megkérdezte volna. Biztosan érezte, hogy kétségeim vannak a jövőt, a sajátomat és a mi közösünket illetően egyaránt, és ezért duplán hálás voltam neki, amiért időt ad, nem sürget. Különben meg anélkül is boldogok voltunk.
Sosem gondoltam volna, hogy fogok még valaha ilyen felszabadult örömet érezni. Nem vártam a visszatérésünket a való életbe, istenien éreztem magam ezen az eldugott szigeten, nem vonzott sem a nagyváros, sem semmi egyéb. Ettől függetlenül azonban tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj kitekintenünk ebből az édenből, és körülnézni, hogy mi zajlik a rajtunk kívüli világban.
Egy telefonhívás vetett véget az idillnek, amely Martintól futott be. Egyszer-kétszer Ben is keresett bennünket – főleg engem –, és Ryan ugyancsak szinte naponta beszélt Jodie-val, hogy megérdeklődje, mennyit nőtt a lányuk egy nap alatt, ezért már megszoktam, hogy mosolyogva jön-megy időnként a házban telefonnal a kezében, ezúttal viszont gondterhelten ment ki a verandára, míg én a reggelinket készítettem, és rágyújtott. Aztán a hangját is felemelte, de nem aggodalmasan, inkább inkább ingerülten. Azt nem értettem, mit mond, de volt egy olyan érzésem, hogy a nejével szemben soha nem használna ilyen hangot.
Ez picivel később be is bizonyosodott.
- Vannak, akik nem érik be az ügyvezetővel, hanem a tulajdonos kell nekik – morogta, mikor kiléptem hozzá, hogy megérdeklődjem, mi a baj. – Sajnálom, de egy időre Vegasba kell mennem – ölelt magához, majd egy könnyed puszi után a szemembe nézett. – Szeretném, ha velem jönnél!
Nem tűnődtem a válaszon.
- Szívesen!
Megkönnyebbült mosollyal hajolt ismét az ajkaimra, én pedig önfeledten viszonoztam a csókját annak ellenére, hogy némi félsz belém költözött. Tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni az ottani élete, attól viszont még jobban, hogy én nem tetszem majd az életének…
Egyelőre mégis félresöpörtem a kétségeimet, és várakozásteli izgalommal néztem az utunk elébe.
Ryan délre rendelte meg a helikoptert, hogy estére már Las Vegasban lehessünk. A csomagolással nem nagyon bajlódtunk, mert szerinte ott is meglesz mindenünk, amire szükségünk lehet, ha meg mégsem, akkor megvesszük. Ez volt az első olyan pillanat, hogy a kitartottjának éreztem magam, és nem volt jó érzés, de nem szóltam semmit, mert reméltem, hogy nem lesz több ehhez hasonlóban részem.
A gép időben érkezett – ha negyedórával korábban jön, akkor még egymás karjaiban talált volna minket –, már felöltöztünk, amikor leszállt a ház mögött. Kedvesem még hagyott egy kis pihenőidőt a pilótának a rá váró többórás munka előtt, majd elhagytuk boldogságunk szigetét.
Az út hosszabb volt, mintha New Yorkba repültünk volna, de lehet, hogy csak azért, mert tettünk egy kis kitérőt Houstonba. Ryannek volt itt valami rendkívül fontos, félórás elintéznivalója, ahová ráadásul nem kísérhettem el, majd indultunk is tovább.
Miután a levegőbe emelkedtünk, kikapcsoltam az övem és újra a karjaiba fészkeltem magam, akárcsak az ideúton.
- Szerinted kéne aggódnom? – kérdeztem.
- Mi miatt gondolod? – lepődött meg, és kutatóan a szemembe nézett.
- Amiért titkolózol előttem – céloztam az előbbi kis kiruccanására.
- Nem! – vidult fel. – Nagyon is nem szükséges az aggodalom.
Részemről ennyi elég is volt. Nem faggattam tovább, és félretettem a kíváncsiságomat. A csókja újabb löket nyugalmat injekciózott belém, úgyhogy nem maradtak bennem kérdések.
Las Vegas felé repülve lenyűgözöen szép sivatag terült el alattunk. A város nyüzsgő dzsungelként emelkedett ki belőle. Már lassacskán alkonyodott, amikor fölé értünk, így milliónyi színpompás, helyenként villódzó fény irányította az utunkat.
A pilóta egy, a többi közül magasra törő épület teteje felé kormányozta a helikoptert, majd némi gyengébb széllökéstől kísérten landolt az odarajzolt leszállópálya kellős közepén.
Ryan felém fordult, kicsatolta az öveinket, majd magához húzott, és egy szenvedélyes csókkal koronázta meg az érkezésünket.
- Jól vagy? – kérdezte, miután nagy nehezen elengedtük egymást.
Nem éreztem jól magam. Kívántam őt, de tudva, miért jöttünk ide, sejtettem, hogy jó ideig nem lesz most alkalmunk tisztességesen beteljesíteni a vágyainkat.
- Aha – titkoltam inkább el előle a valót, és hagytam, hogy segítsen kiszállni a gépből.
A tető túlsó végéből máris legalább tízen igyekeztek felénk. Egy kissé megijesztett az öltönyös horda, és nemcsak azért, mert farmerben kívülállónak éreztem magam. Ösztönösen Ryan mögé léptem volna, ám ő ekkor a kezem után nyúlt, és el sem engedte, miközben a többiekkel beszélt. És utána sem.
- Uraim! – vetett véget határozottan az egymás szavába vágók ricsajának, mire azok rögtön elhallgattak. – Az üzlet várhat még negyedórát, a hölgy viszont nem. Úgyhogy, ha megbocsátanak… Tizenöt perc múlva folytatjuk ezt az irodámban.
Engem meglepett, hogy hirtelen mindenki alázatossá vált, de a pasinak mellettem ez természetes lehetett. Többet ügyet sem vetett rájuk. Adott egy puszit a számra, majd még mindig kézenfogva egy ajtó felé vezetett.
- Ezt ügyesen csináltad! – dicsértem meg, amint ránk zárult a liftajtó, elválasztva ezzel a kíváncsi tekintetektől. Egyik sem foglalkozott velem, amikor megérkeztünk, de alighogy Ryan felhívta rám a figyelmüket, leplezetlen érdeklődéssel kezdtek méregetni. – Hová megyünk? – pillantottam mosolyos arcára.
- A lakosztályomba – ölelt át megint. A nyakamra hintett csókok közepette bővebben is kifejtette a közeljövőt. – Negyedóra múlva tényleg ott kell lennem ezek közt a sakálok között, de addig…
A nyelve az ajkaim közé furakodva jelezte, mi fog történni addig.
Kicsit rossz volt, hogy csupán ennyi időt hajlandó rám áldozni, de felfogtam, hogy nem szórakozni jöttünk ide. És ennek a kis időnek is örültem inkább.
Nem pazaroltunk el egy másodpercet sem.
- Ne haragudj – kért bocsánatot, miután letépte rólam a ruhákat –, de már órák óta nem szeretkeztünk, és megőrülök, ha most nem tesszük meg!
Olyan kétségbeesetten csengett a hangja, mintha minimum évek teltek volna el az utolsó együttlétünk óta, nem csupán pár vacak órácska… Mégsem volt kedvem kinevetni, hisz én magam is borzasztóan vágyakoztam már utána! Tehát semmiképp nem haragudtam, azt meg főleg nem vettem volna a lelkemre, ha emiatt pszichés problémái keletkeznek – meg nekem is –, így hát kifogás nélkül viszonoztam a szenvedélyét. Alig csukódott be mögöttünk a lakosztály ajtaja, már én is az ő cuccait szaggattam, csakhogy mielőbb akadálytalanul összesimulhassunk.
Sietősen törleszkedtünk egymáshoz minél közelebb, és ki sem vártuk, míg minden darabtól megszabadulunk. A bugyimat Ryan egyszerűen félresimította, majd a puha szőnyegre fektetett, és a testemet csókolgatva a combjaim közé csúszott. A kevés időnk ellenére is ügyelt rá, hogy ne maradjak kielégületlen. Előbb az ujjai és a nyelve juttattak gyönyörhöz, és csak aztán térdelt a lábaim közé, hogy azon nyomban teljesen magára húzzon.
Egyszerre nyögtünk fel a kéjtől, mely összefonódásunkat kísérte, majd erőteljes, izzó mozdulatokkal száguldottunk a csúcs felé.
Alighogy az önkívület tornádója szellővé csitult, a karjaiba vett, és a fürdőszobába cipelt. Egyelőre csak őt láttam, őt éreztem, kiváltképp, mivel a zuhany alatt egy újabb orgazmusba hajszoltuk bele magunkat.
Az időnk azonban vészesen fogyott, sajnos nem feledkezhettünk mélyebben egymásba.
Miután megtörölköztünk, a hálóban az ágyon fekve figyelgettem, ahogy kedvesem üzletemberré változik. Piszkosul jól festett öltönyben. Bár leginkább olyankor, ha nem volt rajta semmi.
- Nemsokára hoznak neked is egy ruhát – szólalt meg a nyakkendője csomózása közben. – Aztán jön majd valaki, aki elkísér vacsorázni.
- Te nem eszel semmit? – érdeklőtem picit csalódottan. Reméltem ugyan, hogy együtt töltjük az első itteni esténket, holott tisztában voltam vele, hogy ezernyi dolga lesz, amint megérkezünk.
- Majd bekapok valamit – vont vállat. Közelebb lépett az ágyhoz, láttam, ahogy megvillan a tekintete. Meztelenül hevertem előtte. – El sem hiszed, milyen szívesen maradnék… – nyögte.
De. Elhittem, ahogy ezt a nadrágja derék alatti részének kezdődő sátrazódása is szemléltette.
Nem bírtam megállni, hogy ne álljak rajta enyhén bosszút, amiért magamra hagy.
- Akkor később találkozunk? – búgtam, miközben felemelkedtem az ágyról, és léptem egyet felé.
- Ne közelíts! – szólt rám, mialatt szaporán az ajtóhoz hátrált. – Még a végén életemben először elkésem a tárgyalásról…
- És az olyan nagy baj lenne? – cövekeltem le előtte. A tenyeremet a sliccére tapasztottam, de elrántotta a kezem, mielőtt rendesen megmarkolhattam volna.
- Most sajnos igen – nyögte, de aztán felkapott, magához ölelt és visszavitt az ágyig. Egy végtelenül finom csók után elszakadt tőlem. A csuklóimat az ágyhoz szorította, így fúrta perzselő tekintetét az enyémbe. – Itt maradsz! – zihálta.
- Igenis! – mosolyogtam rá csábítóan.
- Szeretlek! – adott még egy gyors csókot, majd ellökte magát az ágyról, és hátra sem nézve kisietett a hálóból.
Egyedül maradtam.
