55. fejezet

55. fejezet

Visszatértem a múltból a jelenbe, és letöröltem a könnyeimet. Hiába nem akartam, folyton kicsordultak, ha eszembe jutottak a történtek. Pláne most, az évfordulókor… Az elmúlt egy év során nap nem telt el úgy, hogy ne jutott volna eszembe minden, sőt, előfordult, hogy napjában többször is megszakadt a szívem. Mindig jobban fájt egy kicsivel, mint legelőször, pedig az sem volt kutya…

Azután az utolsó találkozás után azt hittem, soha többé nem fogok talpra állni, nem is igazán akartam. De idővel felderengett egy reménysugár, amely erősen bizonygatta, hogy van még értelme az életemnek. Addig azonban jobban szenvedtem, mintha összevertek volna, vagy sorban eltörik az összes csontom, és hagyják, hogy csorbultan forrjak össze.

Miután Ryan nyilvánvalóvá tette, mit tart felőlem, nem vártam meg, hogy Martin visszatérjen a lakosztályba, és ezáltal újabb tortúráknak legyek kitéve, amíg győzködni próbál, hogy ne adjam fel, várjak még meg hasonlók… Fogtam a korábban felvett pénzemet – Ryan fizetségét az ágyon hagytam; ránézni sem bírtam, nemhogy hozzányúlni –, elővettem egy szemetes zsákot, beledobáltam pár ruhát, majd felöltöztem, és elhagytam a hotelt.

A város széléig mentem, ahol egy telefonfülkéből felhívtam azt a személyt, akiről tudtam, hogy rá számíthatok. Szerencsémre a számát már korábban kilestem Martin mobiljából, és a memóriámnak köszönhetően nem is felejtettem el.

Conradot hívtam, és csak annyit mondtam neki:

- Eljött az ideje, hogy lelépjek a harmadikkal…

Nem volt kíváncsi rá, miért döntöttem így, csak annyit kérdezett, hol vagyok, majd megígérte, hogy egy órán belül értem jön.

Jött is, helikopterrel. Újabb egy óra múlva már egy másik állam fölött repültünk. Nem érdekelt, hová visz. Megkérdezte ugyan, merre felé szárnyalnék szívem szerint… de ha az igazat feleltem volna rá, biztosan megpróbál lebeszélni. Akkor még meghalni vágytam.

Mivel nála volt a labda az úticélt illetően, először egy farmra vitt, Texas kellős közepére, valahová a pusztába. Állt ott egy kunyhó… még tán istállók is, de nem igazán fogtam fel a környezetemet. Három teljes héten át nem voltak hajlandóak elapadni a könnyeim. Conrad végig mellettem volt, meg még egy idős asszony – úgy rémlett, hogy a nagymamájaként mutatta be –, de a szükségesnél nem piszkáltak jobban. Hagyták, hadd ömöljön ki belőlem a fájdalom.

A harmadik hét után hívtak hozzám egy orvost. Róla Ben jutott az eszembe, de megtiltottam Conradnak, hogy értesítse a hollétemről. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a harmadikkal kívánok lelépni. Nem tartottam volna tisztességesnek, ha Ben vállán sírom ki magam… már megint. Mint mindig, ha valami Ryannel rosszul sül el. Márpedig ez most nagyon rosszul sült el.

A doki megállapította, hogy rendesen legyengültem – nem lepett meg, hisz elkerült az étvágy –, és be akart vitetni a kórházba, ezt azonban erőmön felül elleneztem. Aztán mégis megtört. Egyetlen rövid mondatával képes volt meggyőzni róla, mi volna a helyes.

- Lehet, hogy önt nem érdekli, él-e vagy hal, de abban biztos vagyok, hogy a gyermeke az élre voksolna, ha tehetné.

A gyermekem. Egyből megfordult velem a világ, amikor tudatára ébredtem, hogy mit mondott. Gyerekem lesz! – zakatoltak a szavak bennem megállíthatatlanul. Az nem volt kétséges, hogy ki az apja… A kómám óta, mely öt hónapig tartott, csak egyetlen férfi került hozzám olyan közel, hogy ez megtörténhessen. Ryan.

Hagytam, hogy kórházba szállítsanak, de megkértem Conradot, hogy hazudjon engem a feleségének. Nem akartam, hogy bárki is rám találjon a múltamból. Mindenkit a múltamnak tekintettem. A jövőm pedig a szívem alatt cseperedett. Alighogy megláttam őt a monitoron – még csak egy kis folt volt a méhemben –, egyből hozzám nőtt.

A farmra nem akartam visszamenni; úgy döntöttem, a magammal hozott pénzből vásárolok egy kis házikót valahol az Isten háta mögött. Conrad ebben is a segítségemre volt, ő találta nekem ezt a házat itt, a tengerparton, távol mindenféle üdülőteleptől, és civilizációtól. Egyszer sem kérdezett, mindig csak segített, ráadásul önzetlenül. És, ami a legfontosabb volt, soha nem árult volna el. Elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki tőle, mindenesetre nem tiltakoztam.

Segített berendezkedni az új, titkos életembe, még hamis iratokat is szerzett, de a kérésemre visszatért a munkájához. Vagyis Martinhoz. Nem akartam, hogy bárkinek szemet szúrjon az ő hirtelen eltűnése is, ezért havonta csak egyszer látogatott meg. Én pedig megtanultam vigyázni magamra, és gondoskodni a magzatomról.

Neki adtam minden szeretetemet, sokkal előbb, minthogy megszületett volna. Amikor először a karomba vehettem, és megpillantottam, rájöttem, hogy mégsem szabadultam meg a múltamtól. Ryan szemei néztek rám kíváncsian pufók kis arcából.

- Szia, Cole! – suttogtam neki a szívem minden melegségével.

A nevén még nem gondolkodtam, ebben a pillanatban viszont határozottan úgy éreztem, hogy ez illik rá. Tán túl érzelgős hangulatban voltam, mindenesetre később már nem lehetett rajta változtatni. Ahogy oly sok minden egyében sem.

Conrad már a szülés előtt is próbált rávenni, hogy értesítsem Ryant, de megtagadtam minden róla való kommunikációt. Pláne minden vele valót. Neki is megparancsoltam, hogy ha a barátom akar maradni – azzá váltunk a többé-kevésbé együtt töltött hónapok során –, akkor ki sem ejti többé a száján a nevét a jelenlétemben.

Szerencsére hallgatott rám, ám ekkor Bennel hozakodott elő. Róla engedtem, hogy meséljen. Megtudtam, hogy az eltűnésem után sokáig keresett engem, mert aggódott – ő is hallott arról a mocskos ügyről, ami Vegasban történt –, de mivel nem talált sehol, lassacskán beletörődött, hogy soha többé nem látjuk egymást. Fél évembe telt, hogy bátorságot merítsek, és visszaengedjem az életembe. Ekkor már a hetedik hónapban jártam. Conrad hozta el hozzám. Ben meglátta a pocakomat, letörölte a könnyeimet, és magához ölelt. Ez többet ért, mintha bármit is mondott volna. Nem tett szemrehányást, amiért eltűntem. Mindent értett.

Később nem próbáltak már rábeszélni, hogy menjek vissza, avassam be Ryant, hogy született egy fia, sőt, tartották a szavukat, és ők sem mondtak neki semmit. Sem Martinnak, akiről tudtam, hogy Benhez hasonlóan sokat kutatott utánam. A hármunk titka maradt minden.

Az új nevemmel kezdtem új életet egy új helyen…

Ahogy növekedett a kisbabám, egyre közelebb éreztem magamhoz, ő töltötte ki (majdnem) minden gondolatomat. A maradékot az apjára pocsékoltam, mert napról napra jobban hasonlított rá. Az apjára, aki az utolsó találkozásunkkor lekurvázott. Sokat tűnődtem ezen, és arra jutottam, hogy minden oka megvolt rá. Végtére is az voltam… tőle mégis rosszabbul esett, mint egy korbácsütés.

Időbe telt, amíg eljutottam odáig, hogy elhatározzam, a kicsinek csak a szép emlékeinket mesélem el. A vele kapcsolatos rosszakat – ilyen nem volt sok – megtartom magamnak. Elfelejteni úgyis képtelen voltam.

Gyakran ébredtem éjszakánként zokogva, a saját verejtékemben úszva, és borzalmas volt a tudat, hogy nincs velem… A fiunkban azonban ő is benne élt, ez kárpótolt csak a hiányáért.

Egy idő után már haragudni sem bírtam rá. Csak sajnáltam őt, amiért lemondott arról a jogáról, hogy megismerhesse a gyermekét. Egyetlen mondatával vágta ketté a sorsunk közös fonalát, amely ferdén szakadt, így összecsomózni sem lehetett volna már soha.

Nem volt bűntudatom, amiért tikolózom… őt sem érdekelte annak idején a magyarázatom. Inkább a látszatnak hitt, mint a szerelmemben.

Fájt a szívem utána. Ezen nem volt mit szépíteni. De megtanultam nélküle élni és boldogulni. Nem vágytam vissza a világába.

- Üdv, Mrs. Jamisson! – riasztott fel a töprengésből a helyi serif, aki minden este külön kitérőt tett a házam felé, hogy meggyőződjön róla, rendben vagyok-e. – Hogy s mint?

- Köszönöm, jól vagyunk – mosolyogtam rá, majd behívtam egy kávéra, mint mindig.

Megcsodálta a kisbabámat, újra rá akart dumálni, hogy költözzem közelebb a faluhoz, esetleg a közepére, ahol többen kéznél lennének, ha valamire szükségem van, én meg újra elutasítottam. A közösség is rendes volt hozzánk. Nem taszítottak ki maguk közül, csak mert egyedül érkeztem ide terhesen, és özvegyként – annak kellett hazudnom magam, az új okmányaimban ez szerepelt a családi állapotomnál.

A serif nem maradt sokáig, a kávé után megpöccintette a kalapja karimáját, és már indult is haza.

- Holnap találkozunk – búcsúzott. – Jól zárja be mögöttem az ajtót!

Integettem neki, majd a házba csalogattam Jerryt, aki tökéletes testőre volt csöpp családomnak, aztán a hálóba mentem. Az eb követett, és az ágy mellé heveredve figyelte, ahogy kiemelem a kiságyából Cole-t, felvonított, mikor a baba elpityeredett, érdeklődve nézte a fürdetést, végül nyugalomba helyezkedett, amint az öltöztetés után nekiálltam megszoptatni.

Eldúdoltam a fiamnak egy altatót, közben az arcát figyelem, ahogy lassan lecsukódnak a szemei. Gyönyörű szép kisbaba volt. Már három hónapja, hogy a szülőszobán elrabolta a szívem, és új értelmet adott a dogobásának. Nem volt olyasmi a világon – embert, tárgyat egyaránt beleértve –, amiért lemondtam volna róla. Többet ért, mint az életem.

Lassan én is elálmosodtam, úgyhogy magam mellé fektettem a picit az ágyba, körbepakoltam párnákkal, és mellé feküdtem. Félálomban ráparancsoltam Jerryre, hogy őrködjön. Hűséges társam egyből a bejárati ajtó elé költözött, hogy ott figyelje tovább az éj neszeit, és „szóljon”, ha bármi rendelleneset észlel.

Reggelig nem is volt semmi gond. Hajnaltájt azonban ismerős, és egyre erősödő zúgásra lettem figyelmes. Valamint a kutya morgására.

Egyből felpattantak a szemeim. Az első gondolatom Cole volt, aki még békésen aludt. Pici csecsemő létére csak egyszer ébresztett fel az éjszaka közepén, amúgy rengeteget aludt. Még most sem moccant, bármennyire is nőtt a kinti zaj. Őt nem érdekelte, békésen szuszogott.

Helikopter csapta a ricsajt, bár mára nem vártam se Bent, se Conradot. Más nem szokott látogatóba jönni hozzám, úgyhogy kíváncsian léptem az ablakhoz, hogy megnézzem, mi történik odakint.

A gép ekkor ereszkedett le a parton arra a ház melletti szakaszra, amit a srácok direkt erre a célra alakítottak ki. Nem láttam sem a pilótát, sem az utasokat, mivel a kora reggeli fény megtört a helikopter ablakain.

Aztán leszállt, és halkulni kezdett a zúgás. Ezzel egy időben az én szívem is meglódult, pont úgy, mint amikor…

De nem! Az nem lehet! Kizárt… Nem találhatott ránk!

A rémület összeszorította a torkom. Tudtam, ki jött, bár még ki se szállt a gépből, elég közel volt, hogy minden idegsejtemmel érzékeljem a jelenlétét. Mégsem bírtam megmozdulni, mintha kővé dermedtem volna.

Az anyai ösztöneim aztán felülkerekedtek. Nem vártam meg, amíg a hívatlan vendég kiszáll, végignézni meg főleg nem akartam, ahogy a házhoz ér, ezért bekapcsoltam magam, még egy pillantást vetettem alvó fiamra, majd Jerryvel a nyomomban az ajtóhoz szaladtam.

Ezután a kutya vette át az irányítást. Tán megérezte, hogy ellenséggel áll szemben, mindenesetre három lépéssel előttem haladt, ahogy az ajtót magam mögött becsukva lelépdeltem a verandán. Ryan is felénk közeledett.

A szívverésem meglódult, és egy percre visszazuhantam a múltba. Semmit nem változott, vagyis… soványabbnak, és szomorúbbnak tűnt. Bezártam a szívem, mielőtt megszánom. A fiamra gondoltam. Semmi esetre sem akartam, hogy tudomást szerezzen a létezéséről. A nyomomra bukkant? Jó. De őt nem kaparinthatja meg soha!

A helikopter zaja elült, mire odaértünk egymáshoz. Jerry védelmezően elém állt, és dühösen morgott az érkezőre. Én sem voltam sokkal szívélyesebb hangulatban.

- Mit akarsz? – szóltam rá, mielőtt nekiállna hazudozni, és, bár nem áltattam magam olyasmivel, hogy vissza akarna kapni engem, nem tartottam kizártnak, hogy azért jött, amit annak idején beígért. Ez az egy fegyverem volt ellene. Hát ezzel támadtam, mielőtt ő tette volna. – Ha „ismétlésre vágysz” – idéztem a pontos szavait, melyek nem mosódtak ki az agyamból –, akkor el kell keserítselek. Teljesen be vagyok táblázva!

- Nataly…

A hangja! Miért bűvöl el úgy, mintha semmi sem történt volna?! Miért gyengül az ellenállásom, holott legalább öt méter választ el tőle, meg egy harcias kutya, amely készen áll, hogy megvédjen, ha úgy parancsolom? És miért simogat úgy a tekintete, mint régen? Mint azelőtt, hogy megtörtént volna a baj?

Előző éjjel fáradt voltam már ahhoz, hogy letusoljak, és hálóingbe bújjak, ezért fel voltam öltözve, mégis vetkőztetni kezdett a pillantása.

Nyeltem egy nagyot, majd minden erőmet összeszedve újra felemelt hangon szólaltam meg.

- Semmi keresnivalód nincs itt! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!

Nem érdekelték a tanácsaim. A kutyám sem. Tett felém egy lépést.

Jerry vakkantott egy figyelmeztetőt, ami picit kizökkentette Ryant. Megtorpant, maga elé nézett, majd újra rám.

- Kérlek, szólj rá, hogy nyugodjon meg! Nem akarlak bántani.

Ezt egyszerre mondta nekem, és Jerrynek. Egy dologgal viszont már elkésett, úgyhogy eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki.

- A bántás részen már túl vagyunk – emlékeztettem könnyedén. Meglepett, milyen higgadt, még csak nem is remegős a hangom.

- Nataly, kérlek…

- Nem vagyok kíváncsi rád! – fordítottam hátat, mielőtt elfogy az energiám, és a karjaiba vetem magam… Úristen! Képes volnék rá?! Elképedtem magamon, ezért megszaporáztam a lépteimet, és bár a túl jól ismert mágnes visszavonzott felé, ellenálltam. Egy darabig.

A kutyám szaggatott ugatása késztetett rá, hogy megálljak, majd visszalessek. Ryan megpróbált követni, de Jerry nem engedte.

- Csak hadd beszéljek veled! – kiáltotta felém a sakkban tartott illető. – El szeretném mondani, hogy…

- Nem hallottad? Nem vagyok kíváncsi rá! – ismételtem, de nem tudtam eltéríteni a szándékától.

- Szeretlek!

Ez volt az a szó… az a szó, amely egykor a világot jelentette a számomra – persze csak akkor, ha tőle hallottam –, mára azonban nem volt egyéb, mint maga a pokol.

Komoly háborút vívva magamban visszanyeltem a könnyeimet, majd újra felé indultam. Közelebb mentem, mint az előbb, a lábamat már szinte súrolta Jerry dühében is csóvált farka, de ezúttal nem hagytam magam elgyengülni.

Ryan várt. Várta, mit reagálok a vallomására. Ezerszer megálmodtam már ezt a jelenetet… de nem voltam olyan hülye, hogy valóra is váltsam az álmot.

Végigmértem őt, olyan megvető tekintettel, ami csak tőlem tellett, majd megállapodtam az arcán. Tényleg megöregedett… pedig csak egy év telt el – tűnődtem, aztán elhessegettem a szívlágyító gondolatot, és magamra vettem a láthatatlan páncélzatot. A szemébe néztem, majd lassan, szótagolva elmondtam neki, mi újság:

- Szeretném, ha figyelnél rám. Most az egyszer. Én nem szeretlek.

A remény szikrája, mely a közeledtemre lobbant a tekintetében, most lassan kihunyt. Ő pedig összeomlott.

- Tévedtem. Kérlek, bocsáss meg… – nyögte, de hiába. Ezzel pontosan egy évet késett.

- Menj haza szépen – kértem szinte kedvesen, a helikopter felé biccentve. – Az én szívemben többé nincs hely a számodra.

- Nataly! – esett erre kétségbe, de nekem bőven elég volt a saját fájdalmam. Olyan sebeket szakított fel bennem a megjelenésével, amelyeket már begyógyultnak hittem. Az ő gyötrelmét már nem voltam képes elviselni.

Ráparancsoltam Jerryre, hogy ne engedje őt a ház közelébe, majd a józanabb akaraterőm utolsó szálaiba kapaszkodva remegő térdekkel visszasiettem az otthonomba.

Persze nem bírta elviselni, hogy nem az övé lett az utolsó szó. Még a ház biztonságában is hallottam, ahogy utánam kiált.

- Nem fogok elmenni, Nataly! Nem adom fel ilyen könnyen, hallod?! Nem engedem, hogy még egyszer eltűnj az életemből!

Egy dolog nyugtatott meg, ez pedig az volt, hogy nem említette a fiát. Feltételeztem, hogy nem tud róla, és elhatároztam, ha rajtam múlik, ez így is marad. Amíg élek, nem veheti el tőlem azt, aki értelmet ad a életemnek. Ryan nem küldhet többé padlóra. Most én fogok győzni.

Meg kell hagyni, egykori szerelmem igen kitartónak bizonyult. Már az első napon elküldte a helikoptert, amellyel jött, aztán Jerry figyelmétől kísérten leült az egyik sziklára a parton, és várt.

A kutya egy pillanatra sem tévesztette szem elől, még akkor sem, amikor kivittem neki a kajáját. Visszakullogott a házig, és evés közben is az ellenséget méregette. Bár eltávolodtak egymástól, Ryan nem közelített újra. Engem viszont úgy vonzott, mint a molylepkéket a fény. Csakhogy nem volt kedvem újból megperzselődni, sem mélyíteni a szívemen felszakadt sebeket, ezért inkább magamra csuktam az ajtót, és úgy tettem, mintha ez is csak egy szimpla nap volna, mint a többi.

Rohadtul nem ment. Azon kaptam magam, hogy többször lépek az ablakhoz, mint szoktam. Ő mindig ott ült a sziklán, és mereven bámult a ház irányába. Alig bírtam ellenállni a kísértésnek, amely kifelé taszigált hozzá, de mikor már a kilincset szorongattam, észhez tértem. Felidéztem magamban az utolsó talákozásunk pillanatait, szavait… és maradtam.

Conrad délben telefonált. Őszintének tűnt a döbbenete, amikor megemlítettem a látogatómat. Hittem neki. Inkább Benre gyanakodtam, mert a legutóbbi ittjártakor megpróbált a lelkemre beszélni. Picit össze is vesztünk, de végül megígérte, hogy továbbra is az én barátom marad, és mivel jót akar, nem fog kellemetlen helyzetbe hozni.

Őt én próbáltam most hívni, hogy megkérdezzem, megszegte-e a szavát, de nem vette föl. Gyötrelmes órák következtek. Máig fagyott szívem hadat üzent az eszemnek. Egyelőre az utóbbi állt nyerésre.

Már alkonyodott, amikor megérkezett a serif. Először Ryanhez lépett, és váltottak néhány szót. Tartottam tőle, hogy elkotyogja neki a titkomat, de szerencsére nem így történt. Amint belépett a házba, megkérdezte, mi a valódi nevem, majd csupán ennyit mondott:

- Nem örülök, hogy eddig hazudott nekünk, Mrs… Nataly. De nem avatkozunk bele az életébe – gondolt itt a falu összes lakosára is saját maga mellett. – Az a férfi odakint nem tűnik veszélyesnek. Jól gondolom, hogy ő a fiú apja? – Bólintottam. – És azt, hogy fogalma sincs a létezéséről? – Megint bólintottam. – Nos, nem az én feladatom, hogy felvilágosítsam az igazságról. Hanem az öné.

- Köszönöm! – hálálkodtam megkönnyebbülten.

Ezennel biztos lehettem benne, hogy sem ő, sem a többi helybeli nem fog elárulni Ryannek semmit. Reméltem, hogy előbb elunja a dolgot, mint hogy én sajnálnám meg annyira, hogy bevalljak neki mindent.

A serif elköszönt, de előbb még odabiccentett neki is, aztán beült a kocsijába, és elhajtott. Ketten – vagyis hárman – maradtunk.

Tartottam az éjszakától, de reméltem, hogy a kutyám nem árul el, így rábíztam a vendég őrzését. Mázlimra Cole nem volt hangos baba, ő sem fedte fel az éj csendjében a kilétét, én viszont alig bírtam elaludni.

Másnap hangos kopogásra riadtam. Mrs. Davis volt, aki háttal állt nekem, mikor kinyitottam az ajtót. Köszöntem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de még ekkor is a tengert bámulta. Kilestem a válla fölött, és… elakadt a lélegzetem. Csodálkoztam, hogy a hetven körül járó asszony még nem kapott szívrohamot. Ryan zavartalanul fürdőzött ugyanis a tengerben… anyaszült meztelenül.

- Mrs. Davis… – leheltem elfúló hangon. Én sem bírtam elszakadni a látványtól. Remegve rángattam be az idős hölgyet a házamba, de hiába. Odabent azonnal az ablakra tapadt, nehogy egyetlen millimétert is elmulasszon az orvstrandoló pompás testéből. Szégyenkezve követtem.

- Ki ez az Adonisz? – pihegte az asszony, majd a meghökkent kiáltásomra egy röpke pillantást vetett rám, de aztán újra kifelé fordult. – Ugyan, gyermekem, én is voltam fiatal! Még emlékszem rá, hogy…

Tetőtől talpig zavarba jöttem az öregasszony szavaitól. Én is emlékeztem. Sajnos nagyon is.

Mrs. Davisnek nem tűnt fel, milyen érzéseket vált ki belőlem azzal, hogy fennhangon elképzeli, mi mindent tudna kezdeni egy ilyen „daliás” ifjúval, mint amilyen Ryan, ha az én helyemben lenne. Én már megtettem vele mindezt, sőt, az asszonyság régimódi fantáziájához mérten sokkalta többet is, és egy picikét sem tett jót az elhatározásommal az, hogy visszakúsztak az agyamba a valaha volt boldog, kielégítő pillanataink.

Már épp ott tartottam, hogy udvariatlanság ide vagy oda, elzavarom a francba a nőt, mielőtt képes rádumálni, hogy eresszem be a házba Ryant, ám ekkor ő állt neki búcsúzkodni.

- Megyek, sütök valami finomságot! – kiáltott fel, és már ott sem volt. Kedveltem, mert az egyetlen közelebbi szomszédom volt, de jelenleg a pokolba kívántam. Akárcsak Ryant…

Magamra kapkodtam néhány biztonságos holmit – ami a tekintetétől megóv, ha mondjuk megint le akarna csupaszítani vele, mint előző nap –, és dühösen elindultam a vízből pont kifelé tartó egykori kedvesem felé. Már félúton átkoztam magam, amiért nem vártam meg, hogy előbb felöltözzön, így ugyanis még erősebb vonzást gyakorolt rám.

Távolról még lopva végig mertem mérni, de közelebb érve kizárólag az arcára szegeztem a tekintetem. Jerry örült nekem, én meg neki – mivel kettőnk közt ugrált, esélyem sem volt „véletlenül” túl közel kerülni a személyhez, akin épp a haragomat jöttem kitölteni.

- Muszáj megbotránkoztatnod a szomszédaimat?! – támadtam neki, ő viszont nem volt szégyenlős. Elvigyorodott, majd ráérősen elnyújtózott a sziklán, és szárítkozni kezdett a napon.

Én szúrtam el. Az előbb már a ruháiért nyúlt, most azonban, hogy rájött, mit vált ki belőlem meztelenül, esze ágában sem volt felhúzni őket.

- Kérlek! – nyögtem, mert már az őrület peremén táncoltam, félve, hogy a túloldalra esem. – Tűnj el innen a francba!

A vigyor még mindig az arcán ült. A szemeit behunyta, a nap felé fordult, és lassan, szinte kihívóan megcsóválta a fejét, mintegy tagadóan.

- Nem megyek, amíg meg nem hallgatsz – szólt később, így riasztva fel engem az ábrándozásból… ugyanis rendesen elkalandozott a tekintetem. A kezem csak Jerry miatt nem cselekedett ugyanígy.

Az is felbőszített, amit mondott. Elmúlt a vágyam iránta.

- Te talán meghallgattál engem annak idején? – Nem vártam meg, hogy újra bocsánatot kérjen, folytattam. – Nem. Téged nem érdekelt sem a magyarázatom, sem a mentségem arra, ami végül is meg sem történt!

Már kiabáltam, de képtelen voltam visszafojtani. Egy éven át gyűlt bennem a kétségbeesés, a harag, a csalódottság, a fájdalom… most pedig ezt tetézte az, hogy ő szemmel láthatóan nem akart rólam leszállni mindaddig, amíg be nem adom a derekam. De abból nem eszik!

- Nataly… – Már nem volt vidám. Gondterhelten nyúlt a nadrágjáért, majd miután belebújt, tett felém egy lépést. Jerry pedig ugrott. Morogva jelezte Ryannek, hogy hol a határ.

- Nem – suttogtam olyan tekintettel, amelyből értenie kellett. Ennek ellenére újra a szájába rágtam, amit már tegnap is. – Új életet kezdtem, és te nem vagy ennek a része! Menj, és hagyj minket békén!

Későn vettem észre, mekkora hibát vétettem, de ő rögtön kiszúrta.

- Minket? – kérdezte halkan, majd a ház felé pillantott. – Kiket?

- Engem és… Jerryt – hazudtam jobb híján a kutyát is belekeverve, aki a neve hallatán lelkesen vakkantott egyet. – Nincs szükségem rád.

A házba siettem, mielőtt elárul a sápadtság, mely az arcomra kúszott. Nem törődtem Ryan kiáltozásával, sem a kutya ugatásával. Odabent a heverőre rogytam, és sokáig magam elé bámultam. Miért kellett idejönnie? – sajogta a szívem. Nem kaptam választ.

Aztán a kisfiam gőgicsélése térített magamhoz. Besiettem hozzá a hálóba, majd a karjaimba vettem. Tisztába kellett tennem, de nem vihettem ki a verandára levegőzni, mint ahogy máskor, mert akkor az is meglátta volna, akinek nem akartam a tudomására hozni.

Más megoldás nem lévén a ház Ryan sziklájával ellentétes oldalán nyitottam ki az ablakot. Szerencsére betűzött egy kis napfény, úgyhogy Cole megkapta a sugarak megszokott cirógatását. Puszikkal is kiegészítettem ezt, majd megszoptattam, megvártam, hogy elaludjon, és összedobtam magamnak valami ételt. Étvágyam nem volt, de ennem kellett, hogy ne apadjon el a tejem. Az orvos örökké panaszkodott, hogy túl sovány vagyok. Ez most kapóra jött, így Ryan nem vehette észre, mi történt velem negyed évvel ezelőtt. Csak a melleim lettek duzzadtabbak a réginél, de ezt aligha vette észre a bő ruháim alatt.

Falatozás közben megint a szikla felé tévedt a pillantásom. A tányéromra bámultam, majd Ryanre. A megérkezése óta nem láttam őt enni – bár nem figyeltem minden percben. Nem! Tuti evett! Fogott egy halat, és tábortűznél megsütötte éjjel, vagy mit tudom én! Nem is érdekel… – győzködtem magam, és bőszen a villámra szúrtam egy falatot.

Később láttam, hogy Mrs. Davis közeledik a kis kerti úton, amely a házaink között vezetett. Csakhogy nem hozzám igyekezett. Hanem Ryanhez. Azt hittem, gutaütést kapok, amikor a nő odalépett hozzá egy tányér frissen illatozó süteménnyel. A szag bekúszott az ablakon, mikor elhaladt vele a ház mellett. Annak meg volt pofája mosolyogva elfogadni! Hogy akadna meg a torkán a falat…

Mrs. Davis kb. negyedórát maradt, nevetgéltek, cseverésztek… aztán végre elhúzta a csíkot. Én viszont olyan szintre hergeltem magam, hogy majdnem ráuszítottam Jerryt Ryanre, hogy minimum ízekre tépessem vele, de végül csak az ablakokat csuktam be, majd mindent leredőnyöztem, és besötétítettem. A kutyának kiraktam az ételét, az ajtót pedig magunkra zártam. Este lett, mire képes voltam lehiggadni.

Cole újra felébredt, és a jussát követelte. Rá nem tudtam haragudni. Játszottam vele egy kicsit, hogy teljesen éber legyen, amikor etetem. Ismételten elvarázsolt a tökéletessége. A szemeibe viszont félve néztem csak bele. Túlságosan emlékeztetett az apjáéra, akire jelen pillanatban gondolni sem bírtam. Kizártam az agyamból, és a fiamnak szenteltem minden figyelmemet. Elhatároztam, hogy őt levegőnek nézem.

A következő napok hasonlóan zajlottak, azzal a különbséggel, hogy egyetlen gondolatot sem voltam hajlandó pazarolni Ryanre. Ő amúgy is tök jól elvolt. A serif, annak családja, Mrs. Davis, és még durván a fél falu elzarándokolt a sziklához, amelyet otthonosan berendezett magának a néhány ruhából, amit magával hozott. Legalábbis egy ágyszerűt kreált belőlük. Nem úgy tűnt, mint akit zavar a kényelmetlen, cudar helyzet, látszólag jól érezte magát. Még a minapi vihar sem vette el az életkedvét.

Az üdülgetése közben galádul lassacskán az egész közösséget ellenem fordította. Én lettem a gonosz boszorkány, aki nem engedi a közelébe az ártatlan hősszerelmest, aki pedig mindent megtenne álmai asszonyáért. Ezt egyszer a lelkész árulta el nekem, de kiröhögtem. Ha tudta volna az igazságot, nem sajnálná azt a patkányt. Egy dologban mégis szerencsém volt: senki nem beszélt neki a fiáról.

Ami viszont még az eddig hűségesnek és igaznak hitt barátaim, és ismerősem árulásánál is jobban fájt, az Jerry viselkedése volt. Napról napra lankadt a figyelme, a szó legszorosabb értelmében véve már nem is őrizte Ryant, inkább átpártolt hozzá. Az meg botot dobált neki, pacsizni tanította… A csalfa dögöt is kizártam a házból.

Az új gazdája újabban nem próbált többé közeledni hozzám, mintha elfelejtette volna, miért van itt. Később Lucille, az egyik patikus árulta el, hogy vár. Mégpedig arra, hogy én tegyem meg a következő lépést. Na, arra várhat – gondoltam. Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban leskelődöm utána, hogy mit csinál épp, egyedül van-e, nincs-e kint túl hideg… Egyszer az ajtóból fordultam vissza, karomon egy vastag pléddel. Még csak az kéne, hogy megenyhüljek iránta! Rohadtul irritált a jelenléte. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és első körben megcsókolom. Aztán… Nincs aztán. Az ő szemében kurva vagyok, még ha ezt esetleg azóta megbánta is. Ennyi. Vége!

Négyesben maradtunk a házban, Cole-lal, a bánatommal és a keserűségemmel. Akárhányszor megtörni készült a szívem köré burkolt jégfal, emlékeztettem magam azokra az utolsó, végzetes szavakra. Még ha nem is gondolta volna komolyan, csak mérgében vágja hozzám, akkor is kimondta! És egy év túl sok idő ahhoz, hogy simán visszavonhassa. 

A kisfiam volt számomra a legfontosabb. Nem akartam hagyni, hogy egy „jöttment idegen” befurakodjon az életünkbe, és felforgassa azt. Csupán azzal nem számoltam, hogy bármennyire is szeretném, hogy idegen legyen, nem az. Ő Cole apja. Lassan, de biztosan éreztem, hogy becsavarodok. Már nemcsak ő üldözött mindenütt, amerre pillantottam, a fiam is úgy nézett rám, ahogy ő. Könyörögve! Ez kész téboly…

Egyik délután őt altatgattam, hogy ne kelljen látnom csillogó babatekintetében a szemrehányást, amiért ilyen csúnyán viselkedem a kint lakó bácsival, mikor megérkezett rég nem látott barátom, Ben. A hátsó ajtón lépett a házba; mindig így tett, ha autóval jött. Nem viszonoztam sem a köszönését, sem az ölelését. Vártam a magyarázatát. Ő azonban nem értette, miért a hűvös fogadtatás.

- Megkértelek, hogy ne áruld el neki, hol vagyok. – Csupán ennyit mondtam, de kitalálta, kiről van szó. Bűntudatosan hajtotta le a fejét, és a cipője orrával megkapirgálta párszor a padlót. Vagyis ő volt.

- Nataly…

Nem bírtam tovább. Betelt a pohár, és túl sok stressz ért az elmúlt két hétben ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzem az ügyet.

- Ezt soha nem fogom megbocsátani neked!

- Jó, akkor ne bocsásd meg! – törődött bele hamar. Túl hamar. Elképedtem. Ő viszont körülnézett. – És… merre van?

Kifelé böktem, mire az elülső ablakhoz lépett. Egyből felfedezte, hol ücsörög már megint Ryan. Az álnok eb is ott hevert a lábainál.

- Szóval még nem tudja, hogy…?

- Nem! Semmi köze hozzá! Ha rajtam múlik, soha nem is lesz!

- Hallgass ide… – sóhajtott fel, de már rá sem voltam kíváncsi.

- Miért nem hagyjátok, hogy nyugodtan éljem az életemet?! – dühöngtem, és még az is tett a mérgemre egy lapáttal, hogy éreztem, menten kitör belőlem a sírás.

- Élet ez? – mutatott erre körbe Ben a lakásban. Ő is felemelte a hangját. – Itt akarod felnevelni a fiadat ebben a porfészekben, csak azért, mert az apja elől menekülsz?! – Még sosem hallottam őt ilyennek, de rögtön repetát is kaptam. – Nem hagyod, hogy elvigyelek innen oda, ahol normálisan élhetnétek. Nem hagyod, hogy segítsek. Néha engedélyezel egy-egy futó látogatást, de maximum havonta egyszer, nehogy véletlenül a nyomodra bukkanjon az, aki elől menekülsz! De állj már meg végre! És nézz rá! – mutatott ki a part felé. – Szerinted nem érdemli meg, hogy meghallgasd?! Két kibaszott hete dekkol kint azon a kurva sziklán, és vár. – Nem tudtam, hogy ezt honnan tudja, de mielőtt rákérdezhettem volna, folytatta: – Öt rohadt percedbe telne csak meghallgatni, de nem, te itt játszod még mindig, egy év múltán is a sértődöttet!

- Te is tudod, mi történt! – vágtam közbe hozzá hasonlóan kiabálva. A legutóbbi karácsonykor sírtam el neki az egész sztorit.

- Igen, tudom! De azt is tudom, hogy ő min ment keresztül azután, hogy te leléptél. – Ben hangja lehalkult. A tekintete sem szórt már rám átkokat. – Sosem akartad, hogy elmeséljem. De most már nem is fogom elmondani. Ez innentől a ti dolgotok. Én nem teszek többé értetek semmit! És bocsánatot sem fogok kérni, amiért idevezettem hozzád.

Ben, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is a házból. Hallottam, ahogy csikorgó gumikkal indít. Képes volt itt hagyni úgy, hogy a kétségeimet még tovább tetézte. Elültette a bogarat a fülemben, az meg eljutott az agyamig, és motoszkálni kezdett benne.

Benéztem Cole-hoz a kisszobába. Aludt. Ő legalább tudott… nekem jó ideje nem jött álom a szememre. Neki volt a legkönnyebb dolga ebben az egész problémás helyzetben, amelyet az apja idézett elő. Mégis rám osztották a feladatot, hogy elhárítsam a gondokat. Csakhogy ehhez félre kéne tennem a büszkeségemet, a sértettségemet, és…

Kinéztem az ablakon. Ryan most nem a szikláján ücsörgött, hanem a homokban a parton, és horizont felé közeledő Napot bámulta. Magányosnak tűnt. Jerry sem volt ott körülötte, mint általában.

Újra a fiamra néztem, megsimogattam a kezét, nyomtam egy puszit az arcára, majd mielőtt meggondolhatnám magam, kifelé indultam.

A kutya az ajtó előtt feküdt. Ráparancsoltam, hogy vigyázzon Cole-ra. Rögtön beszaladt a házba, és mivel tudtam, hogy a fiam legkisebb nyikkanására megkeres engem, nyugodtan lépkedtem tovább Ryan irányába.

A frászt nyugodtan. A térdeim kocsonyaként remegtek, mire pedig odaértem, minden egyéb porcikám is. Még mindig ő volt az, aki birtokolt.

Jó kétméternyire tőle huppantam le a homokba, és felhúzott térdeimre támasztottam az állam. Tuti, hogy észlelte a jelenlétemet, de nem nézett rám. Nem is szólalt meg. Bennem viszont az elmúlt év két utolsó, legborzalmasabb hete során csak még jobban megszaporodtak a kérdések. Fogalmam sem volt, hol kezdjem. Egyelőre abban sem voltam biztos, el akarom-e kezdeni egyáltalán? Újra akarom-e kezdeni? Tudtam, mit veszíthetek.

Végül úgy döntöttem, a közepébe vágok, és adok neki öt percet – ahogy Ben is javasolta –, az alatt elmondhatja, amit akar, aztán majd meglátjuk. Ehhez képest ő szólalt meg előbb.

- Soha egyetlen pillanatig sem szűnt meg a szerelmem irántad – suttogta. Nem kellett biztatnom, ment ez neki egyedül is; pont beletrafált abba, amire leginkább kíváncsi voltam. – Először nem akartam hinni a szemeimnek. Reméltem, hogy tényleg alapos okod van arra, amit teszel… még ha ez az is, amit láttam. De abban a pillanatban elveszítettem a fejem, összeomlott a világ, és… elküldtelek. – Már nem a Napot nézte, de nem is engem. A semmibe bámult, miközben folytatta. – El akartam hinni, hogy nem tennéd ezt velem, úgyhogy… az első dühöm után felfogtam, mit akartál azzal a diktafonnal. Rögtön visszahallgattam, de nem volt rajta semmi. Ez pedig még tovább szította a haragomat. Gyűlölni akartalak, Nataly. A szívem tiltakozott ez ellen, ezért megpróbáltam mentséget keresni a viselkedésedre. Kikérettem a biztonsági szolgálattól a folyosóra meg a liftbe szerelt kamerák felvételeit, hátha van rajtuk valami… Ekkor derült ki, hogy Monroe megütött, majd a szobába hurcolt téged. Ez nem fért össze azzal, amit később láttam. Én azt láttam, hogy te csókoltad meg. És… és nem volt rajtad ruha. Rajta is alig. Azt hittem, végem van.

Lehunyt szemmel emlékezett vissza. Nekem nem kellett lehunynom, anélkül sem láttam semmit. Potyogtak a könnyeim. Tehát az a kurva szalag az oka mindennek. Vagyis én. Biztos rossz gombot nyomtam meg… Ehhez képest meglepett, amit eztán hallottam.

- Jodie segíteni próbált, amikor elege lett belőlem – folytatta Ryan az ő szemszögét. – Felhívta az egyik barátját, aki nagyon ért az ilyen elektromos vackokhoz, mint az a profi kis szerkezet… Hátha mégis van valami azon a szalagon, csak esetleg elsőre nem hallatszott. Két napot kért a pasas, megígérte, hogy addigra elővarázsolja a beszélgetéseket, feltéve, ha vannak. Megfogadtam, hogy ebben a két napban nem megyek a közeledbe, mert abból nem sült volna ki semmi jó. Ehhez képest több dolog is történt, amíg a szakértő elemzésére vártunk. Monroe-t a lebukásotok után egészen addig az estéig nem láttam, amíg… amíg fel nem kerestelek. – Tudtam, hogy melyik estére gondol. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt tovább beszélt. Érezhetően neki is fájó emléket jelentett az a dolog, holott akkor és ott nem tapasztaltam rajta ilyesmit. – Akkor viszont eldicsekedett vele, hogy amit láttam, az már nem először történt meg köztetek.

- Mi?! – nyögtem. Ezt nem bírtam felfogni. Az a seggfej még azután is keverte a szart, hogy bealtatóztam, és Ryan majdnem agyonverte?!

- Elég gyatra állapotban volt, de amit mondott… Martinnál látott téged korábban, és azt mondta… hogy párszor már lefeküdtél vele.

- Ez nem igaz! – ziháltam.

- Tudom – felelte Ryan. – Most már tudom, sőt, már másnap is tudtam, de akkor este… újra elborult az agyam. Ez persze nem mentség arra, amit tettem veled. – Most nézett rám először, amióta kijöttem hozzá. – Másnap Jodie ismerőse is szállította az anyagot. Egy porszemcse került a gépezetbe, azért nem adott ki hangot magából a cucc, de attól még mindent felvett. Tisztán és érthetően rajta volt, amit te is bizonygattál. De én nem hittem neked. Ezt soha nem fogom magamnak megbocsátani. Ahogy azt sem, ahogy viselkedtem. Másnap, amint a kezemben volt a szalag, egyből rohantam hozzád, de Martin közölte velem, hogy elmentél. Ő nem tudta, miért, én viszont igen. – Újra elnézett rólam, a tenger felé, de még megláttam az ő szemeiben is a könnycseppeket. A hangját tudta korrigálni, a szokatlan homályos csillogást azonban már nem, észrevettem. – Bárcsak vissza lehetne csinálni…

Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Hányszor, de hányszor kívántam én is ezt az elmúlt gyötrelmes hónapok során… És most is. Bárcsak még egy tetves napot maradtam volna! Akkor vajon változott volna valami? – jutott eszembe a legrémesebb dolog, ami történt. Az a párbeszéd így is, úgy is lezajlott volna köztünk. És nem a viselkedése fájt, hanem az, amit mondott. Még ha nem is gondolta komolyan…

- Meg tudtad menteni az örökségedet? – kérdeztem, mire hitetlenkedve, majd reményvesztetten újra felém fordult. Teljesen elcsüggedt. Én is hasonlóan éreztem magam.

- Azt meg – bólintott. – Csak éppen az életem omlott össze közben.

- Akárcsak az enyém – feleltem.

- Számít még valamit, ha…? Én nem úgy gondoltam, amit akkor…

- Nem számít.

Engem is meglepett, hogy ezt tényleg kimondtam, mert ebben a másodpercben rájöttem, hogy még ha komolyan kurvának is tartana, az sem érdekelne. Az akkori hirtelen világvégét túléltem. Szültem egy csodás kisfiút, és a bolygó is forog tovább. Egy rövid percig sem szűntem meg szeretni őt. Haragudtam, nehezteltem, átkoztam, és csalódtam benne, de mindeközben úgy szerettem, ahogy soha senkit.

Ryan félreértette a válaszomat, mert az arca elsötétült, az eddig feszült testtartása megrogyott, és minden remény eltűnt a tekintetéből.

- Értem – nyögte. – Akkor… azt hiszem, elég nagy bolondot csináltam már magamból itt az elmúlt két hét során… Elmegyek. – Már készült is felállni, nekem meg fogalmam sem volt, mit csináljak.

Ahhoz képest, hogy nemrég még azt akartam, tűnjön el, most megijedtem, amikor a zsebébe nyúlt. A mobilját vette ugyanis elő. Féltem, hogy a helikoptert rendeli ide, és ez az utolsó alkalmam rá, hogy…

- Várj! – kiáltottam fel. – Még… lenne még pár kérdésem. – Időt akartam nyerni, mielőtt bevallom neki Cole-t, és felkészülök a dühkitörésére, amiért titkoltam előle a létezését.

Ryan, bár nyilvánvalóan szenvedett, visszaült a homokba.

- Ennél rosszabb már úgysem lehet – mormolta alig hallhatóan, majd hangosabbra váltott. – Igen?

- Az… az első kérdésem az, hogy… mi volt a meglepetés?

Valójában nem volt ez olyan fontos, de bemelegítésnek megfelelt. A válaszra viszont nem számítottam.

- Meg akartam kérni a kezed. – Elakadt a lélegzetem, amikor a pólója alól előhúzta a nyakláncát, lecsatolta, majd levette róla a legszebb gyűrűt, amit valaha láttam. – Ezt akartam neked adni – nyújtotta felém. Remegtek az ujjaim, ahogy elvettem. A szívem ekkor már majd’ kiugrott a helyéről, de még egy meglepetéssel megtoldotta. – Mást is megszerveztem… Az esküvőnket, arra az esetre, ha igent mondanál.

Visszatarthatatlanul záporozni kezdtek a könnyeim. Az elmúlt egy évet sirattam, meg a boldogságunkat, amit elveszítettünk, de egyben furcsa megkönnyebbülés is átjárt. Már értettem, miért érintette olyan érzékenyen az, amit a lakosztályába lépve látott. Végre tisztába lettem vele, miért nem bírta kontrollálni a tetteit, meg amit mondott. A saját reakcióm is eszembe jutott, az, amit azután tettem, hogy megláttam őt ölelkezni Portlandben… a húgával.

Minden bút kimostak belőlem a könnyek, amelyek megállíthatatlanul hullottak a szemeimből. Pedig soha ilyen boldog még nem voltam.

Ryan azonban megijedt. A cseppek fátylán át észleltem, hogy felém nyúl, mintha meg akarna érinteni, de aztán ökölbe szorítja és visszaejti a kezét maga mellé.

- Ne sírj! – nyögte elcsukló hangon. – Kérlek! Ezt nem bírom nézni… Mindent elmondtam, amit akartam, már nincs itt dolgom. Nem hallasz rólam többé, ígérem! Elmegyek, nem forgatom fel többet az életedet…

A szavaira még hevesebb zokogás rázta meg a testem.

Ryan felállt a homokból, és ellépett mellőlem. Megijedtem, hogy máris itt hagy, ezért a gyűrűjét gondolkodás nélkül az ujjamra húztam, és utána siettem.

- Várj! – kértem halkan, mire megállt, és visszafordult, de nem nézett rám. Leszegett fejjel várta, mit akarok még tőle. – Van még két kérdésem.

Kínlódó hangot hallatott, de hajlandó volt még maradni. Vett egy mély lélegzetet – mintegy nyugalmat erőltetve magára –, aztán zsebre vágta a kezeit, és várt.

- Ne kímélj! – mondta beletörődve mindenbe, amit elképzelt, hogy még kapni fog tán bűntetésként.

Igykeztem összeszedni magam. Szipogtam picit, aztán belevágtam.

- Ha… Mit tennél, ha…? – dadogtam, majd rájöttem, hogy a legcélravezetőbb dolog az őszinteség. Ezért aztán nem kerteltem tovább. – Szeretlek. Ha el akarsz még venni, akkor…

Hiába volt az igyekezet, bennem rekedtek a szavak. Ehelyett inkább magamra varázsoltam egy mosolyszerűt, és felemeltem a kezem.

A lemenő Nap utolsó fényei megcsillantak a gyűrűn.

- Viccelsz velem? – lehelte felelet gyanánt kábán, de a válaszra már nem hagyott időt. Egy lépéssel átszelte a köztünk levő távolságot, és görcsösen magához ölelt.

Nemcsak én készültem ki teljesen, neki is minden porcikája reszketett. Az érintése, és a csókjai, melyeket már nem is reméltem, hogy valaha még érezhetek, a szívem köré állított jégpáncél utolsó, már elolvadt cseppjeit is felszárították, akárcsak a könnyeimet. Újra kerekké vált a világ. Még mindig alig hittem el, hogy ez igaz lehet.

- Ha álmodom, akkor nem akarok belőle felébredni! – motyogta Ryan is kifulladva az első, végtelennek ható csókunk után.

A homokba rogyva simogattuk egymást tovább, szenvedélyesen, ám jelenleg több volt bennünk az érzelem, mint a vágy. Mintha meg akarnánk bizonyosodni róla, hogy a valóságot éljük meg, nem valami kósza érzékcsalódást.

Jerry jelzésértékű vakkantásai rántottak vissza a valóságba. És egyúttal figyelmeztettek, hogy van még valami, amit el kell mondanom.

Finoman eltoltam régi-új szerelmemet, aki máris megijedt, hogy meggondoltam magam, mert sietve hanyatt fordított, ő pedig rám feküdt.

- Mondd meg a kutyádnak, hogy nem akarlak bántani! Soha többé nem okozok neked fájdalmat, erre megesküszöm! – fogadkozott.

- Tudom – feleltem, és megsimogattam az arcát. – Ő is tudja – biccentettem a ház felé, majd csak azért is kibontakoztam a karjaiból, és felálltam. Ryan most már engedte ezt, utána óvatosan másolta a mozdulataimat, majd félve megállt előttem.

- Alig merlek megérinteni – vallotta be halkan. – Félek, hogy köddé válsz… vagy felébredek. – Én simultam hozzá, hogy elűzzem a félelmeit.

- Tegyünk úgy, mintha nem ezt álmodnánk most – javasoltam –, hanem inkább az elmúlt évet aludtuk át. És szörnyű rémálmaink voltak…

- A leglidércesebbek! – bólintott, tehát nem volt kifogása ellene.

A neheze azonban most következett. A szívem a torkomban dobogott, miközben nyeltem egyet, majd kitértem a csókja elől, és közöltem, hogy még hátra van az utolsó kérdésem.

Látta és érezhette is, hogy ideges vagyok, mert rögtön győzködni kezdett, hogy bármi is a baj, megoldjuk.

- Ez nem egészen olyan gond… – kezdtem. Rettegtem, hogy mit fog szólni hozzá.

- Nem lehet annál rosszabb, mint amin már túl vagyunk – szakított félbe, és nekiállt sorolni, mire hajlandó a boldogságunkért. – Én a magam részéről mindenről kész vagyok lemondani. Ha itt akarsz lakni, itt maradunk, végleg eladom a céget, nem iszom többé egy kortyot sem… Azt hiszem, már így is meggazdagodott rajtam a szeszfőzdék nagy többsége… – Erre célozhatott Ben. Ryan tehát alkoholba fojtotta a fájdalmát. Hát, nekem erre nem volt lehetőségem a pici fiam mellett. – Nem megyünk többé Vegasba… – folytatta volna még, de nekem ennyi is bőven elég volt.

- Ryan – állítottam meg a listát, gyanúm szerint még az elején.

- Tessék! – Most már ő is félt.

- Van valami, amiről nem tudsz.

- Mi az? – kérdezte.

Elnéztem a ház felé. Jerry visszament a szobába, úgyhogy nagyon nagy gond nem lehetett a fiammal – vagyis a fiunkkal, javítottam ki gondolatban –, valószínűleg visszaaludt, de volt néhány sejtésem, hogy pillanatokon belül az ő élete is fenekestül megváltozik.

Nem akartam már eltitkolni előle semmit. Ahogy Ryan elől sem.

- Én nem egyedül élek itt – vágtam bele már sokadjára, de arra nem számítottam, ami ekkor történt.

Kedvesem lesápadt, majd ő is a házikóra pillantott.

- Van valakid? – nyögte, és lazult a derekam körül az ölelése.

- Úgy is lehet mondani – zavarodtam össze, mert fogalmam sem volt, miért gondolja, hogy azok után, ahogy elváltunk egymástól, rögtön felszedek valakit őhelyette, aki minden tekintetben etalonnak számít.

A válaszom hallatán egyből elengedett, és még tanácstalanabbnak látszott, mint eddig.

- Akkor… mindkettőnket meg akarsz tartani? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy még erre is hajlandó volna, ha rávágnám, hogy igen. De hát a válasz valóban ez volt, rá is vágtam:

- Igen! – mosolyodtam el közben, amit meg aztán végképp nem értett, de tényleg elérkezett az ideje, hogy beavassam a titokba. – Nem lennék képes lemondani egyikőtökről a másik javára – ráztam meg a fejem nyomatékosításként.

Erre persze még inkább elkenődött. Kipréselt magából egy okét, majd beletörődött a sorsába. Én meg megadtam neki a kegyelemdöfést.

- Aki ugyanis odabent alszik, az egy öt hónapos kisfiú. Cole-nak hívják. És nagyon szeretné már megismerni az apukáját…

A kezdeti döbbent csendet követően Ryan nem próbálta tovább rejtegetni előlem a könnyeit. Sírva ölelt újból magához. Én sem bírtam visszatartani őket. Szerencsére nem haragudott rám a titkom miatt. Tisztán éreztem az örömet, amely belőle áradt. 

Amint sikerült elengednünk egymást, legalábbis annyira, hogy lépegetni tudjunk, kedvesem az időközben felkelt Hold lassan teljesen ezüstössé váló fényében hagyta, hogy kézen fogva a házba vezessem. Belépve valóban véget ért a múlt, és egy fix kimenetelű, boldog jövő lebegett már csak a szemeim előtt.

Elnéztem, ahogy Ryan halkan a kiságyhoz oson, belepillant, megtörli az arcát, lenyúl a fiáért, és a karjaiba veszi. A pici szinte elveszett a kezei közt. Aztán ásított egyet, kinyitotta a szemecskéit, majd kölcsönösen egymásra csodálkoztak.

Jerry észrevette, hogy a védelmére már egyikünknek sincs szüksége, ezért összegömbölyödött az ágyam előtt, én pedig közelebb léptem ahhoz a két személyhez, akiket a világon mindennél jobban szerettem.

- Köszönöm! – suttogta Ryan meghatottan, még mindig könnyekkel küszködve, aztán magához húzott. Én meg hozzájuk bújtam.

Ebben a másodpercben már tényleg nem számított a múlt. Legalábbis annak a boldogtalan része, csakis a jó. Különösképpen az az éjszaka, amelyen engedtem, hogy megérintsen a szerelem. Tám a sors keze vezérelt oda bennünket akkor, mindenesetre egymásra találtunk, és a temérdek viszontagság ellenére újra együtt voltunk, immár hárman, egy családként.

Örültem, hogy hallgattam Benre, és rááldoztam valamivel több, mint öt percet. Anélkül nem tartanánk itt, ahol most…

Nem is kívánhattam volna magamnak szebbet, boldogabbat, szerelmesebbet, és nem utolsó sorban teljesebbet, mint a mostani pillanat. És ahogy a gyermekünk buksija fölött Ryan szemeibe néztem, tudtam, hogy ő is így érez, amíg világ még ez a világ, vagy amíg élünk… esetleg azon túl is. Mindörökké.

Vége